A KERESZTEZETT - 3 - Kölyökből vadász

Igaza volt Caronak. Egyre természetesebben éreztem magam új bőrömben és közöttük. Kezdtem uralni a mozdulataimat, és hallhatóvá tudtam tenni magamat a számukra. Türelmesek voltak, tanítottak, játszottak velem.

Azon a viharos szörnyű tragikus éjszakán újra íródott az életem. Akkor azt hittem elvesztettem mindent. Később rájöttem, hogy nem. Akkor kaptam meg a végtelent! Többet tanultam, tapasztaltam meg közöttük az elmúlt hónapokban, mint az öt év alatt a négy fal között. Fegyelmet, tiszteletet tanultam. Szabadságot, magabiztosságot kaptam.

Vártunk, az alfa, Yaír jelzésére. Frey és Lee mellé soroltak, őket kellett követnem. Yaír, Dunk és Tang alkotta a másik hármast. Egy ideje már követtük a csordát. Volt két öreg és egy sebesült tagja.  A sebesült állat biztos zsákmánynak tűnt. De nekünk most nem volt elég egy. Az öt alfakölyök sem szopós volt már, de vadászni még nem jártak. Róluk is nekünk kellett gondoskodni.

Nekem az első éles vadászatom volt. Nem szúrhattam el! Az élelem mindenek előtt! Mindamellett az sem volt mindegy, hogy felnőtté válásommal milyen besorolást kapok, hová kerülök a ranglétrán.

Bizonyítani akartam!

Fejembe tódultak az öregebbek tanításai. Dunk szavai, tanácsai. Yaír kegyetlennek tűnő kemény csipkelődései, harapásai játék közben. Például soha nem hagyott nyerni, ha futottunk, csak azért, hogy növelje a büszkeségem. Minden dicséretért meg kellett keményen dolgoznom. Meg lett az eredménye. Bíztam magamban. Tudtam mire voltam képes.

Hangok ütötték meg a fülem, a szarvas csorda közeledett. Yaírék felénk hajtották őket. Minden inam megfeszült, készen a kitörésre, hogy átvegyük a kilométereken át tartó üldözést. Lapultunk a magas fűben, előre szegett nyakkal, kilövésre készen. Gyorsan jöttek. Tudtam, hogy ez azt jelentette, nekünk kell befejeznünk a vadászatot. A végére jól meghajtották a patásokat. A két öreg és a sebesült állat a csorda közepén. Védve voltak ez által, nehezen lehetett őket megközelíteni. Veszélyes volt közéjük menni, megtaposhattak volna minket. Viszont sokáig sem üldözhettük már őket, közel volt a határ, a másik falka területe. Magamon éreztem két falkatársam figyelmét.

„– Meg kell bontani az egységüket. „ – állapította meg Lee, nézte  a gyorsan közeledő állatokat.

 „– Hogy képzelted? Túl sokan vannak. A Könnyű zsákmány akkor is középen marad. Megtaposnak, mire elérnéd. Egy egészséges, erős szarvast meg, hogy kapsz el a határ előtt egyedül?” – Frey kifogások tömkelegét hadarta el.

„– Hárman vagyunk!” – emlékeztette őt Lee, hogy már velem is számolhatnak.

„– Mikor akarod eldönteni, hogy melyikre szállunk rá? És ha átérnek, a határon mire el tudnánk kapni?”

„– Figyeljetek! Itt vannak!” – figyelmeztettem őket.

„– Nincs igazi terv!” – szűkölt, mellső lábaival topogva Frey.

„– Azt hiszem a kifogások gyártását már kellőképpen megtanultam!” – vetettem oda Freynek, aztán már lőttem is ki, mint a nyíl: „– Nyomás!”

Hol a csordát figyeltem, hol két társamat. Agyam folyamatosan dolgozott, állandó változásban voltak a tervek a fejemben. Hogyan nyissunk utat a potenciális célpontokhoz?

„– Frey, a másik oldalra! Ne hagyd elkanyarodni őket!”

Nem vitatkozott. Neki terv kellett és mivel látta rajtam, hogy határozott elképzelésem volt, követte, amit mondtam.

Megnyújtottam mozdulataim, felvettem a szélen futó szarvas ritmusát.

„– Lee!” – meginaztam a kiszemelt patást, azzal egy időben, hogy odaszóltam társamnak. Ahogy a hatalmas állat megroggyant egész testem nekidobtam, a többiek közé löktem. Tarolt a nagy test a csorda szélén, s ezzel utat is nyitott a célpontjaink felé. Lee szinte egyszerre szökkent át velem a fetrengő testeken. Valósággal belecsapódott az idős állatba, állkapcsa reccsenve roppantotta össze a szarvas lábát.

Én elcsíptem a beteg állat Achilles-inát, s ahogy megbicsaklott, már a nyakán záródott az álkapcsom. Belemélyedtek a fogaim, rántottam a fejemmel, feltéptem a torkát. Ahogy dőlt, újra lecsaptam a nyakára, a lendület erejét kihasználva átfordítottam a nehéz állatot, így kikerültünk a menekülők rohama elől. Szorítottam a nyakát, teljesen hozzá lapulva. Élettelen, de még az idegtől rángatózó testét használtam menedékként, nehogy összetapossanak.

Yaírék tovább hajtották a csordát, ezzel kitisztították körülöttünk a terepet. Frey a másik szélen maradt. Láttam, ahogy továbbra is hajtott. Yaír szinte átrepült felettem, egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Nem szólt, de láttam a szemében az elismerést.

Lee már az öreg állat nyakát szorította, még mozogtak a leterített vad lábai, mintha menekülni akarna. De ez már csak az idegek rángása volt.

Valamivel odébb, próbálkozott lábra állni az az állat, akit meginaztam, hogy utat törjünk magunknak. Dülöngélt, vergődött kétségbeesésében. Menekülni akart.

Halkult a paták moraja, már messze jártak, egyértelműen átértek a másik falka területére.

Yaír közeledett először a menekülésért küzdő állathoz, valamivel mögötte Dunk, őt követte Tang. A fekete farkas, kicsit lemaradva az alfától, türelmesen kivárta, míg Yaír feltépte a szarvas torkát, bevégezve a sorsát. Tang leült, még lihegett a több kilométeres üldözéstől, de megvárta a jelet, hogy ő is ehessen.

A pofámat vér áztatta, a szám is tele szaladt az édes csábító nedűvel. Nyeltem belőle pár kortyot, mielőtt eleresztettem a patás nyakát, aztán lihegve rendeztem a légzésem. Amikor megnövekedett bennem az adrenalin mindig ugyanazt kezdtem érezni. Zúgott a fülem, feszített a koponyám, szédültem, remegtek az izmaim, mint azon az éjjelen mikor először megláttam a szőrös mancsokat magam alatt. De lassacskán megtanultam tompítani, kordában tartani, uralni, hogy ne hatalmasodjon el rajtam az eszméletvesztésig.

Elengedtem a zsákmányom, felültem mellette, vártam Yaír döntésére. Nyalogattam a pofámról a vért, büszke voltam magamra.

Nem rontottam el a vadászatot! Három állatot is leterítettünk! A kölykök is bőségesen jól fognak lakni. – cikáztak a felelősségteljes gondolatok a fejemben. Elemeztem, értékeltem magamban a zsákmányszerzést. Frey nyafogását leszámítva nagyon jól össze tudtunk dolgozni.

Próbáltam nem türelmetlennek látszani, de olyan boldog voltam, hogy legszívesebben vonyítani, üvölteni szerettem volna.

Lee is várakozón ült leterített vadja mellett. Frey lassan mellém lépdelt, leült a tetem mási oldalára.

Felborzolódott a maromon a szőr. Óvatosan mértem fel, hogy mit akar.

Ehet belőle. – döntöttem el magamban – De csak utánam!

Ő magabiztosnak tűnt, én meg elszánt voltam.

Az első vadászatom! Most kell kiharcolnom a helyem a rangsorban. – agyam lázasan járt, döntöttem: – Nem fogok egy ilyen nyávogó, határozatlan alak után kullogni a hierarchiában.

Yaír, miután végzett a sérült állattal, tépni kezdte azt, hozzá fogott a táplálkozáshoz. Dunk gondolatnyi szünet után követte, majd Tang is csatlakozott a lakmározáshoz, szinte Leevel egy időben. Frey vészjósló pillantással fúrta tekintetét az enyémbe, hajolt a köztünk lévő tetem felé.

Döntöttem. Kimutattam szemfogaim, megemelve farkam, mancsaim a dögre támasztottam, ugrásra készen.

„– Csak utánam!” – dörögtek a szavaim.

Frey magabiztosnak tűnt. Talán a kora miatt. Mivel én jóval fiatalabb voltam, úgy gondolta gyengébb is. De Dunktól másképp tanultam.

„A helyedért meg kell harcolni ficsúr! A vadászban nem a korát tisztelik!” – dübörögtek a béta hím szavai a fejemben.

Tang megdermedt, leszegett fejjel figyelt minket. Dunk, mintha mi sem történt volna tovább falatozott. De elkaptam a tekintetét, amikor gyorsan körbe pillantottam, felmérve mire számíthatok a többiektől. Kinek a pártjára fognak állni?

Lee, szinte ugyanabban az érdeklődő pózban figyelt minket, mint Tang.

Yaír, egyértelműen ránk hagyta a dolgot. Mint aki számított rá, hogy ez nem csak az első vadászatom lesz.

Frey állkapcsa váratlanul csattant felém, amit egy gyors nyaktekeréssel elkerültem. Folytatva a mozdulatot, kihasználtam a lendületet s átdobtam magam a tetemen. A túloldalon földet érve áthengeredtem Frey alatt, elkaszáltam a lábait. Egy pillanat alatt talpon voltam, ahogy kigurultam alóla. Ráfordultam s már felette tornyosultam. Állkapcsommal átfogtam a nyakát. Morogva húztam fel a szemfogaimról az ajkaim, fogaim a bőréig nyomtam. Nem mozdult, de morgott. Még próbálta tekintélyét fitogtatni azzal, hogy acsarkodott. Jobban összezártam az állkapcsom, mire elhallgatott. Fújtatott. Láttam a szemében a félelmet, a döbbenetet. Lassan, óvatosan mozdult. Felém fordította a hasát a megadás jeleként, farkát hátsó lábai közé húzta.

Egyértelműen kimutatta, hogy elismerte a győzelmem. Nem eresztettem el azonnal a nyakát. Még akkor is morogtam, mikor lassan lehátráltam róla. Óvatosan talpra állt, meghunyászkodva végig nyalta a pofám, aztán leült kicsit odébb. Megvárta, míg én kezdem meg a vadat s csak aztán lépdelt közelebb, szinte csak araszolt.

Jól laktunk. Mondhatni pukkadásig. A Lee által leterített öreg állathoz hozzá se fogtunk, és maradt bőven abból is, amit ketten fogyasztottunk Freyel. Sokáig nem maradhattunk. A dögszag, vagy egy medvét vagy egy másik falkát ide vonzott volna. Yaír és Dunk fedezett minket, ahogy mi elkezdtük a barlanghoz vonszolni a maradékot.

A barlang bejáratánál megálltam. Már nem mehettem be oda ahol Elíz tartózkodott a kölykökkel. A mai naptól, nem számítottam annak. Túl voltam az első vadászatomon és még helyet is követeltem magamnak. Yaír segített bevonszolni Elíznek a kölykökhöz az élelmet. Caro, Rella és Nica farkcsóválva ugráltak minket körbe, üdvözöltek.

Dunk büszke tekintettel mért végig, s ahogy elhaladt mellettem szándékosan meglökött a vállával. Pofája sarkában ott bujkált egy elismerő mosoly.

„– Jó tanítvány voltál Vadász!”

Tekintetünk találkozott. Hihetetlenül dagadt a mellkasom a büszkeségtől.

Nem ficsúrnak nevezett! – ordított a gondolat ujjongva a fejemben.

Caro volt az első, aki felfogta Dunk szavait és odajött gratulálni. Teljes testhosszát végighúzta az enyémen, orrát az állam alá nyomta.

„– Tudtam, hogy egyszer nagyon büszke leszek rád!”

„– Köszönöm!”

„– Nem mondom többet, hogy Kicsi.” – mosolygott a szeme.

„– Valahogy csak kell, hogy hívjunk.” – Yaír lassan lépkedett felém a barlangból.

Tudtam, pontosan tudtam, hogy másfajta vagyok, mint ők. Emberi tudatom az egy év során sem tűnt el. Nem hagytam! Hiszen nagyon is tudtam hasznosítani, mint harcban, mint vadászatban. Kombináltam a két logikát. Most is az segített.

 „– Br….” – majdnem kimondtam emberi nevemet. Aztán csapongó gondolataim kitisztultak. Mélyen szívtam tele a tüdőm a tiszta erdei levegővel.

„– Bred. Cross Bred.” – mondtam, majd megismételtem tökéletes határozottsággal: „– Cross Bred”

Yaír a homlokát ráncolta.

„– Cross Bred? Nem elég a Cross vagy a Bred?”

Caro pofáján láttam a halvány mosolyt. Éreztem, hogy tudta az okokat. De legalábbis sejtette.

„– Szép és különleges név.” – törte meg a várakozó csendet és elejét vette a további kérdezősködéseknek, találgatódásoknak

Dunk mélyen mordult fel, mintha a torkát köszörülné.

„– Az. Másfajta, mint az eddigiek.”

„– Jó név!” – bólintott Yaír: „– Illik rád!”

Farkcsóválva megelevenedtek körülöttem. Még Frey is elismerőn bökdösött meg az orrával. Nem tudom mikor jöttek ki a kölykök Elízzel de egy pillanatra meglepődtem, mikor az alfa nőstény elém toppanva elismerőn dörgölte az enyémhez a pofáját. A kölykök körbeugráltak. Másképp néztem rájuk. Hirtelen olyan kicsiknek tűntek hozzám képest. Tegnap még kölyöknek éreztem magam, úgy is játszottam velük. Persze voltak közben más fontos tanulni valóim is, de jó volt velük lógni, bolondozni.

Luna szeme szomorú volt, ahogy tekintetünk találkozott. Nem bírtam levenni róla a szemem. Az itt töltött idők során látásmódom, értékítéletem megváltozott. Másfajta szépségeket is megláttam. Mint például benne is. Kecses volt, és rajta annyira lehetett látni, izéig-vérig nőstény. Egy gyönyörű alfa nőstény. Borostyán barna csillogó szeme körül én láttam azokat a gyönyörű fekete hosszú pillákat. Vonzott az illata, minden mozdulata. Mindig fontos volt a véleménye, hogy mit gondol rólam. Így most is zavart a szomorúság a szemében. Tudtam, éreztem, hogy miért. Azért amiért az én torkomban is összeszorult valami. Nincs több játék. Nincs több büntetlen játék. Szigorú határok voltak, szabályok. Innentől vigyáznom kellett, hogyan viselkedtem vele. Már nem játszópajtásom volt, és én, már nem voltam kölyök. Felnőtté váltam. Ő egy alfa nőstény volt, nekem pedig ki kellett harcolnom a helyem a falkában és meg is tartani azt. Nem voltunk egyenrangúak.

Odajött, lehajtotta fejét. Először csak a feje búbját nyomta az államhoz, pofáját végighúzta az enyémen, s mielőtt észbe kaphattam volna, gyors mozdulattal végignyalta a pofám. A mozdulat nem kerülte el Yaír figyelmét, aki mélyen szigorúan fúrta a tekintetét az enyémbe.

„– Most nem, de legközelebb szétszaggatlak ezért!”

„– Megértettem” – fejet hajtottam az alfám előtt.

„– Apa!” – Luna az apjához simult: „– Egy utolsó játszópajtási puszi volt.”

„– Azért nem tépem most szét.”

A kellemetlen incidensről Elíz terelte el a figyelmet, feloldotta a feszültséget, ahogy gyermekeit belerendezte a körbe s párjára emelve tekintetét szinte megadta neki a jelet a közös vonyításhoz.