TALAN - 11 - Ösztönök kontra érzelmek

Még érezte a mérget a szervezetében, de az erőt is. Határozottan jót tett neki a vadászat, a vér a hús. Ahogy felért a szurdokra, szinte hullámoztak az izmai a bőre alatt, miközben kinyújtóztatta azokat, aztán két gyors fejmozdulattal kiroppantotta a nyakcsigolyáit, s elindult a jurta felé. A bejáratnál a sas mozdulatlanul figyelte Talant, s csak a csőrét nyitotta egy néma köszöntésre, aztán a fejével fordult utána, ahogy a vadász félrehúzva a pokrócot belépett a sátorba.

Fülledt meleg volt benn, az állatbőr falon pokoli hangulatú világítást varázsolt a lobogó tűz. Több füstölő is égett, amitől kísérteties félhomály volt, plusz még elnehezítette a levegőt a tömény szantál, pézsma és ópium keveréke.

A tűz mellett ott állt Amarion. Talan most láthatta teljes egészében a vajákost. Hatalmas fenyegető jelenség volt. Testét csak egy agyonhordott vászonnadrág takarta. Sötét, őszderes haja, derekáig ért bonyolult fonatban, akár egy hatalmas fekete mén sörénye. Tökéletesen kidolgozott izomzatú felsőtestét éppolyan sűrűn borították a csúnya forradások hegek, mint az arcát. Sötét, cserzett bőréhez bonyolult alakzatokban percinggel különböző méretű láncok voltak erősítve.

Talan döbbenten, némán figyelte a lassú, misztikus mozdulatokat végző vajákost. Nem akarta semmiben sem megzavarni. Megvárta, míg végez azzal, amit csinált - akármi is volt az -, bár olykor pislogásra késztette már a vadászt a sátorban uralkodó számára szokatlan levegő.

Amarion kimért, lassú mozdulattal teste mellé engedte kezeit, s pár másodperces mozdulatlanságba dermedt, majd nehéz posztóköpenyéért nyúlt, közben kezét az egyik zsákszerű ülőalkalmatosság felé lendítette.

– Foglalj helyet – dörmögte, majd Talan felé fordult miközben magára terítette a csuhát. Nem vette fel teljesen, csak összefogta a vállain, s leült.

– Eljöttem – mondta Talan, és lassan ő is ülésbe engedte a testét.

– Üdvözöllek – bólintott a vajákos. Két, tenyérbe illő kisebb tálat tett a faragott kőre, s fehér, tejszerű folyadékot öntött bele, aztán az egyiket a félvér felé nyújtotta.

Talan szemöldöke felszaladt, bizalmatlanul méregette a kínált italt, de elvette Amarion kezéből. Megvárta, míg a vajákos iszik belőle, figyelte a reakcióját, majd előbb beleszagolt, aztán belekortyolt. Arca fintorba torzult az ismeretlen íztől.

– Ez mi? – nyögte Talan. Nem számított rá, hogy az ital ennyire szénsavas és erős legyen.

– Kumisz.

– Biztos – dünnyögte a félvér vadász, igyekezett újra rendesen lélegezni.

Amarion arcán halvány mosoly jelent meg.

– Erjesztett kancatej – nevezte meg másképp az italt a vajákos.

– Még jobb! – fújta Talan, lassan a földre engedte a kis tálkát.

– Pedig egészséges – bizonygatta szolidan Amarion, miközben ő rezzenéstelen arccal tovább iszogatta azt.

– Ha te mondod – sziszegte a fogai között Talan félrehúzva a száját.

Amarion a tálka mögül méregette a félvér vadászt, miközben a kumiszt itta.

– Miért hívtál vissza? – kérdezte Talan, tekintetét körbevezette a sátor belsejében, a bútorokon, a különböző totemeken, faragott alakzatokon.

– Te akartál kérdezni tőlem – mondta a vajákos, s Talant mellbe vágta a kijelentése.

– Igen – motyogta aztán a vadász, zavartan kapkodva a tekintetét. – Haley…

– Nem érzed őt?

Talan tanácstalanul húzta vállai közé a nyakát.

– Azt sem tudom mit kéne éreznem – nyögte a szavait egy fájdalmas fintorral Talan.

– Mert nem figyelsz a megérzéseidre! Az érzésekre! Mik a tieid és mik nem!

– Ezt hogy érted?

– Ha megsérülsz, az természetes, hogy te érzed. Mert tudod, hogy megvágtad, vagy megütötted magad, aminek nyilván az a következménye, hogy érzed, és nyoma marad! – magyarázta lassú kézmozdulatokkal kísérve szavait a vajákos. – De mi van azokkal az érzésekkel, amiknek nincs magyarázata? Amiket nincs is miért érezned, de érzed!

Talan homloka ráncba szaladt, ahogy hallgatta az okító szavakat, s közben már az emlékei között kutatott hasonlók után.

– Fáj – suttogta Talan, tenyerét a mellkasára tette – Itt, benn. Kimondhatatlanul. De ezt tudom, hogy az én érzésem…

– Biztos, hogy csak a tied? Mit érzel még?

– Félek – bukott ki a vadászból, amivel meglepte saját magát is.

– Félsz? Mitől? – vonta meg a szemöldökét Amarion. Úgy kérdezett, hogy azzal beszéltette, szóra bírta az érzéseiről a félvért.

– Nem tudom – Talan egyre nehezebben lélegzett, szinte már kapkodta a levegőt, akaratlanul hunyta le a szemét. – Sötét van… egyedül vagyok… szűk a hely… eltemettek… – Hirtelen felpattant a szemhéja, ahogy tudatosultak benne kimondott szavai. Döbbenten meredt a vajákosra.

– Eltemették! – szakadt fel a vadászból, szeme fátyolos lett a könnytől. – Meghalt?! – Kérdésnek vagy kijelentésnek szánta, már maga sem tudta. – Nagyon félt, mielőtt meghalt! – Akaratlanul jöttek a szavak Talanból, s ahogy kimondta belé hasított a fájdalom. Mondatát pár pillanatig a vajákos is megmagyarázhatatlan arckifejezéssel, semmibe meredő tekintettel reagálta le.

– Meg kell tanulnod a saját érzéseidet értelmezni – mondta aztán csendesen Amarion, türelmes tanító módjára. – Benned mérhetetlen akarat van és kitartás! Te azzá válsz, ami te akarsz lenni! Alázatot kell tanulnod és nem megalázkodást. Te nem kevesebb vagy másoktól, hanem sokkal több! Farkas lélekkel soha nem leszel szolgáló kutya! Ha ezt teszed, megerőszakolod a lelked, kínzod magad. A mindenható erő mindenkinek elrendelteti a célt, a feladatát. Az, hogy hogyan jut el odáig, azt mindenki saját magának alakítja. Elfogadja és elindul az útján, vagy a sors kemény leckék árán tereli oda vissza.

Talan arcizmai megfeszültek.

– Az adott szavamat soha nem fogom megszegni!

– Mit fogsz tenni, ha az adott szavad szemben áll azzal, ami legbelül vagy?

– Arról volt szó, hogy én kérdezek és nem arról, hogy te – morogta Talan a homlokát ráncolva.

Amarion ajka halvány mosolyra görbült.

– Szabad akaratú farkasként jöttél vagy egy szolgáló kutya akarja tudni, hogy mit tegyen?

Talan zavartan pislogott, a vajákos újabb kérdése ismét gondolatba ejtette.

– Az vagyok, ami – mondta szomorúan a félvér, lehajtotta a fejét.

– Igen, az vagy, ami – sóhajtotta mélyen Amarion. – Megszülettél és kaptál egy testet. Bizonyos határokon belül, azt is a magad ízlésére alakíthatod. Ami viszont te magad vagy, az egyedül a te döntésed! A tetteid mutatják meg, hogy mi vagy. Azt pedig te döntöd el, mit teszel meg és mit nem, ez rajtad múlik. A te akaratodon. És ne mond, hogy neked az nincs, mert itt vagy! Makacs akarattal felmásztál ide, mert ezt akartad!

– Haleyt nem akartam magamhoz kötni! – nyögte fájdalmasan Talan.

– Dehogyisnem akartad! – emelte fel a hangját Amarion, szavait egyenesen a vadász szemébe mondta. – A te döntésed volt az is! Bármi is volt az indok, te döntöttél úgy, hogy megteszed! Nézz magadba! Tedd a szívedre a kezed! Testestől-lelkestől akartad őt! Lehet, hogy nem pont úgy fogalmaztad meg, hogy magadhoz akarod kötni, de amit akkor éreztél, az ugyanazt jelentette!

Talanban újra lejátszódtak azok a pillanatok, amikor hezitált Haley kérésén, mikor vívódott magában, és amikor döntött! Mikor elöntötte a megkönnyebbülés, ahogy beismerte magának ott és akkor: „Kinek akarok hazudni? Épp annyira akarom, mint ő, ha nem még jobban!”

– Akkor miért látom folyton magam előtt Kailát? Még nem is ismertem és láttam! – magyarázta Talan, tanácstalanul tárta szét karját, majd lemondóan ejtette térdei közé.

– Mindenre meg fogod kapni a választ, de nem tőlem, hanem saját magadtól.

– Akkor hiába jöttem válaszokért?

– Úgy érzed?

Talan vállai közé húzta a nyakát.

– Ugyanolyan zavar és tanácstalanság van bennem – motyogta. – És üresség.

– A mag sem azonnal kel ki a földből, ha elültetik – mosolygott a vajákos, s kissé megdőlve, közelebb tolta a kumiszt a vadászhoz. – Öntözni kell!

Talan akaratlan mosolyra húzta a száját, kelletlenül nyúlt a kis csészéért.

– Nem elég, hogy drogot szagoltatsz velem, még le is akarsz itatni?

– A magot is kellő mélységbe kell ültetni, hogy megfoganjon! Le kell jutnod egy bizonyos szintre, hogy tisztán láss!

– Majd az ópiumtól meg a piától fogok tisztán látni? Jézusom! – Talan egy fintor kíséretében újra beleivott a kancatejbe, majd egy húzásra leöntötte a torkán. – Holnap meg majd sajgó fejjel, de ugyanazt az elcseszett prikolicsot látom majd a tükörben…

– Félvér vagy! Nem vagy tiszta vérű prikolics! – vágott a szavába Amarion.

– Mi a különbség? – rántott hanyagul a vállán Talan, félrehúzta a száját, miközben szemezett az üres kis tálkával.

– Tegyük fel, kapsz egy rakat, mindenfajta építőkockát. Ilyet is, olyat is. Azt használsz, és azt építesz belőle, amit akarsz.

– Egy prikolics…

– Egy prikolics ösztönállat, nem gondolkozik – szakította félbe Amarion a félvért. – Te viszont folyamatosan agyalsz! Igen, vannak olyan építőkockák, amikből össze tudsz rakni egy prikolicsot. De ott a többi elem is! A döntés a te kezedben van, hogyan pakolod össze magad! Az, hogy félvér vagy, áldás és nem átok! Több lehetőséget kaptál, mint bárki más! Te többféle elemből építkezhetsz. – Amarion sokat sejtető mosollyal fúrta tekintetét Talanéba. A félvér kábán pislogott a tudatmódosítók hatására, miközben elmerült a félelmetes szempárban. Úgy érezte a vajákos behatolt az agyának a legmélyebb zugaiba is. Összemosódott lassan a képzelete a valósággal. Elnehezültek a tagjai, elernyedve dőlt le az állatbőrrel beborított zsákról. Még résnyire nyitott szemén át homályosan látott formákat, mozgást, de a kábulat egyre mélyült. Érzések rohanták meg…

Hol fájdalomba feszült a teste, hol nyüszítve, fetrengve kaparta a földet, hangosan zokogott, Haley nevét ismételgetve csitult aztán, vonásai kisimultak, s úgy hevert az összetúrt állatbőrökön, mint aki békésen aludt…

…

Peregtek előtte az emlékek…

A suhancnak hitt kamasz a sírnál…

A rémült tekintet, ahogy szétcsapta a raktárépületben a kartonokat, amik mögött megbújt a lány…

Ahogy elöntötte a remegő vágy, Haley vérének az édes íze, s ahogy a karjaiba zuhant mikor először ivott belőle…

Amikor először tört rá a féltés… az aggódás… és akkor még vérkötelék sem volt közöttük! Amikor ösztönösen védte Bardwelltől. Megmagyarázhatatlanul védelmezőn állt az igazgató és a kamasz közé, hogy a férfi még csak ne is tudjon róla. Miért? Maga sem tudta. Valamiért mégis úgy érezte ezt kell tennie!

A felejthetetlen érzés, a mámor a kábulat, mikor először tartotta úgy a karjaiban Haleyt, mint nőt… amikor összekötötték magukat…

…

– Nem hazudok, Haley! Nem! – motyogta szinte értelmetlenül, teste belefeszült az érzésbe. – Nem kicsit! Kívánlak Haley! – kábán eszmélt a saját hangjára. Hunyorgott a szokatlan világosságtól. Karját az arca elé húzta, elfordult a fénytől. Nyöszörgött alatta a nehéz faágy, mire elkerekedtek a szemei a felismeréstől.

Ez a menedékház és az ágy! Amarion! A sátor! Állatbőrön ült! – bizonytalan mozdulatokkal tolta fel magát, támasztotta imbolygó felsőtestét. Pislogva, hunyorogva nézett körbe. Első, akit meglátott Kaila, aki kikerekedett szemekkel meredt rá, valamivel távolabb ácsorogva az ágytól.

Istenem! – hagyta a testét visszazuhanni az ágyra, fejét az ágyneműbe furta. Égette a szégyen, a tudat, hogy Kaila ki tudja minek lehetett a fültanúja.

Hosszú néma percekig egyikük sem szólt, kínos csend vette birtokba a szobát. Végül, Kaila bátortalanul köszörülte meg a torkát.

– Jól vagy? – kérdezte kissé rekedtes, elcsukló hangon a nő.

– Nem tudom – dünnyögte arccal a párnába Talan. – Hogy kerültem…

– Az ablak alatt feküdtél – kezdte nagyot sóhajtva Kaila. – Nem tudom hol rúgtál be ennyire, de inni, lenn a kocsmában is tudtál volna. Ezért kár volt kimásznod az ablakon.

Talan próbálta felidézni az Amarionnál történteket, de egy ponton túl már nem emlékezett semmire. A füstölők és a kancatej megtette a hatását. Fogalma nem volt, hogy jutott vissza a menedékházhoz.

Lassan ülésbe fordult, végignézett magán, majd a szobán. Mindenfelé járt a tekintete, csak Kailára ne kelljen néznie. Szégyellte magát.

– Mi volt a húgom és közted? – jött váratlanul az egyenes, határozott kérdés.

Talan tíz ujjal túrta át arcába lógó sötét, csapzott haját, mélyet sóhajtva próbálta rendezni a gondolatait, összeszedni a szavakat.

– A társam volt – mondta ki végül, de még mindig nem tudott a fiatal nő szemébe nézni.

– Hát ezért mondtad… hogy meg akartál érte halni. – Kaila beharapva ajkát, nyelte el a könnyeit. – Istenem – suttogta.

Újabb kínos, néma percek teltek el.

– Érzed őt? Él? – kérdezte a kezét tördelve Kaila, tekintetét reménykedve szegezte a vadásznak. Talan összeszorított fogakkal rázta meg a fejét. Érezte, hogy nem bírja megállítani a könnyeit, így inkább fel sem nézett a nőre. Kaila lassú bizonytalan léptekkel odament hozzá és leült mellé. Hallotta, ahogy Talan olykor szipogott, látta a combjára hulló könnyeit. Hirtelen elhatározással kezébe vette a férfi arcát, felemelte, hogy átölelhesse. Hangos zokogással borult a néma könnyekkel társát sirató félvér vállára.

Egymást vigasztalón ölelve, siratva gyászolták el az éppen csak nővé vált, alig élt kamaszlányt.

Talan egy szál fekete rózsával a kezében sétálta körbe a tisztást, küzdelmük helyszínét. A fánál, ahol utoljára volt együtt a lánnyal, megállt, aztán egy mélyről jövő sóhajjal végigsimítva fél térdre ereszkedett, s a rózsát a tövéhez fektette.

Kaila fázósan fonta össze teste előtt karjait, átölelte a vállát, s csak messzebbről figyelte a félvér búcsúzását a társától. Húga szavai jutottak eszébe, ahogy sokszor dicsérte és áradozott Talanról neki a telefonon keresztül.

Talán mégis igaza volt. Ő más. – kavarogtak a gondolatok a gyógyító fiatal nő fejében. Nem ment közelebb, tiszteletben tartotta a férfi gyászát, és néma búcsúját a társától.

Talanban újra harcot vívtak az érzések.

Meg kell mondanom neki, hogy én öltem meg az anyjukat. – vívódott magában. Válla felett hátra pillantott a nőre.

Ő nem Haley. Azonnal rám uszítana mindenkit. Elsőnek McGintyt, aki a legnagyobb örömmel mártaná belém a kését. – futotta végig a következményeket.

Napról napra egyre nagyobb ürességet érzett, miközben a lelkében a fájdalom nem csillapodott. Minduntalan eszébe jutottak Amarion szavai. Folyamatosan értelmezni próbálta őket, agyalt rajtuk. Mélyre szívta a levegőt, ahogy lassan felállt. Két lábon járó fájdalom és kín volt az egész lénye, ami sütött is a szeméből.

Kaila viselkedése megváltozott vele szemben, amióta megtudta, hogy Haleyvel összekötötték magukat, hogy társak voltak. Kicsit nyitottabb lett vele, közvetlenebb.

Néha céltalan sétára mentek, ahol Kaila a gyerekkorukról mesélt Talannak, a félvér pedig megosztotta vele, hogyan ismerkedtek meg Haleyvel, és hogyan is indult és alakult a kapcsolatuk az évek során.

Az egyik szurdokon ücsörögve Kaila elszörnyedve hallgatta, ahogy Talan elmesélte, hogy ő erőszakból lett, s még az anyja sem akarta, hogy megszülessen.

– Sajnálom – suttogta a fiatal nő, mire Talan vonásai megkeményedtek.

– Nem azért mondtam el, hogy sajnálj – morogta, majd felpattant Kaila mellől. A nő együttérző tekintettel követte a férfit. Rengeteg gondolat kavargott a fejében és még sok mindent kérdezett volna tőle, de már hozzászokott, hogy voltak ilyen érzelmi kirohanásai a félvérnek. Mikor megkeményítve a szívét, hirtelen falakat emelt maga köré, s hidegen elutasítóan viselkedett. A fiatal nő most is hagyta őt, had vonuljon el magába. Nem ment utána, még csak próbálkozást sem tett, hogy megállítsa.

Talan határozott lépésekkel távolodott a nőtől, miközben egész testében már remegett a vérért. Éhes volt. Minden tekintetben. Jobbnak látta minél távolabb lenni Kailától, amíg valamivel nem csillapítja. Az egyre nyújtottabb lépések futássá gyorsultak. Még nem volt a régi formájában, de így is akrobatikus ügyességgel kerülgette a fákat és bokrokat. Addig futott, míg vadat nem érzett. Aztán kiengedte magából a vadászösztönét. Puhán lépdelt, becserkészte az őzet, amit aztán gyors és rutinos mozdulatokkal leterített. Mohón oltotta a szomját, egész testében ritmusosan hullámozva mozogtak az izmok, ahogy nyelte az állat még meleg vérét. Megdermedt a mozdulatban, mikor érzékelte a veszélyt, s hallotta maga mögött, hogy csőre töltöttek egy puskát. Szuszogva lassította a légzését, karjába törölte arcáról a vért. Még nem húzódtak egészen vissza a fogai, ahogy lassan hátranézett a válla felett. Maximus McGinty magasodott felé vadászpuskáját rászegezve.

– Csak szívességet teszel vele – dünnyögte közömbösen Talan.

– Nem gyilkolhatsz az erdőmben! – sziszegte a fogai között a vadőr.

– Nem gyilkoltam – mondta Talan, lassan felállt és szembefordult McGintyvel. – Vadásztam. – Kezét hanyagul lendítette a kimúlt állat felé. – Nem embert öltem. Vagy jobb lett volna? – Talan fölényes mosolyra húzta a száját. – Annak jobban örültél volna, mert lett volna indokod, hogy kinyírj. Igaz?

Max még mindig a félvérre fogott fegyverrel állt, némán nézett a szemébe. Nem tudott vitatkozni Talan szavaival.

– Ha bevittem volna a menedékházba és megsütöm, még te is ettél volna belőle! Kéred a felét? – Talan pimaszul szemezett a vadőrrel, hátrébb lépve utat engedett neki az őz felé.

– Ti mi a fenét műveltek itt? – csattant fel Kaila hangja, mire Max lassan leengedte a fegyvert. A nő szeme elkerekedett a megkezdett állat láttán, majd kérdőn Talanra emelte a tekintetét. A férfi rántott a vállán.

– Mi a baj? Nem szeretem nagyon átsütve. – Tekintetét a nőébe fúrta, mire Kaila zavartan pillantott félre.

– Takarodj az erdőmből – utasította határozottan a félvért Max.

– Nem embert öltem, McGinty! Vadásztam! Mint minden más állat! – mondta Talan minden egyes szavát nyomatékosan tagolva.

– Ha állatként viselkedsz, le foglak lőni, mint egy kutyát! – vetette oda a szavakat Max, s fenyegetőn indult meg a félvér felé. Talant sértette a megnevezés, harca készen feszültek meg testében az izmok, s már lendült volna, mikor Kaila egy lépéssel a két hím közé ékelte magát megakadályozva, hogy egymásnak ugorjanak. Maxnek háttal, Talannal szembe, tenyerét a félvér mellkasára tette.

– Ne csináljátok!

Talant elöntötte a forróság, ahogy megérezte a nő kezét, még ruhán keresztül is. Kihagyott a légzése, elnehezült fujtatással hátrébb lépett. Higgadni próbált, minden tekintetben.

Kaila körbenézett felmérve a helyzetet.

– Talannak igaza van Max, ő nem gyilkolt – kelt a félvér védelmére Kaila, ami láthatóan felháborította a vadőrt.

– Az istenért, Kaila! Ezt akár emberrel is megtehette volna!

– De nem tette!

– Mi van, ha ez csak most egy színjáték? Legközelebb meg majd ki tudja, ki felett találod…

– Ha embert akartam volna ölni McGinty, akkor azt meg is tettem volna! – dörögte a szavait Talan, öklével a mellkasát verve. – Farkas létedre puskával vadászol. Ez a színjáték! – Indulatos kézmozdulattal fordult a kimúlt állat felé és nem törődve a jelenlevőkkel, rávetette magát, hogy csillapítsa vele az éhségét. Hallotta, ahogy Maximus újra célzásra emelte a fegyvert, de Kaila meglepően gyors és gyakorlott mozdulattal ütötte azt félre. A farkas és a gyógyító makacsul szemezett pár pillanatig, aztán Max dühösen engedett a nőnek.

– Te is gyere, Kaila – mondta, ahogy hátrább lépett s Kaila felé nyújtotta a kezét. A nő megrázta a fejét.

– Kaila!

– Nem lesz bajom – bizonygatta határozottan a fiatal nő, majd hátat fordított a vadőrnek. Max tehetetlen dühvel sziszegett el egy szitkot a fogai között, majd pár lépést hátrált, aztán fordult és alakja eltűnt a fák között.

Kaila az egyik távolabbi fáig araszolt, és onnan figyelte Talant, ahogy a félvér tépte, marcangolta az állattetemet, rágta a nyers húst, megnagyobbodott fogsorával, majd nyelte. Mint egy éhes állat morogva pillantott néha oldalra, kiélezett érzékekkel figyelt, féltve a megszerzett élelmét.  Vegyes érzelmek kavarogtak a fiatal nőben. Hevesebben vert a szíve a látványtól, s ott bujkált benne azért a félelem is, mi van, ha ilyen módosult tudatállapotban Talan ellene fordul. Nem ítélte el a félvért a tettéért a viselkedéséért, hiszen ha jobban belegondolt, Talan igenis egy kompromisszumos megoldást választott az ösztönei csillapítására. Bár szokatlan volt, de nem megvetendő.

Lassultak Talan mozdulatai, ahogy jóllakott, testében érezte szétáradni az erőt. A sarkaira ülve, véres kezét forgatta, vizsgálgatta, majd egy mély sóhajjal a combjaira engedve beletörölte a nadrágjába. Arcát többször is a vállához dörgölte, hogy nagyjából letisztítsa onnan is a vért, miközben az izmai hullámzó mozgása az ing alól is tisztán kivehető volt.

– Őrültség volt itt maradnod – morogta az orra alatt Talan, válla felett hátrapillantott a fiatal nőre.

– Miért? – Kaila akaratlanul hallhatóan nagyot nyelt.

– Nagyobb biztonságban lettél volna vele – sóhajtotta a félvér, miközben lassan állásba emelkedett, fejével abba az irányba bökött amerre a vadőr eltűnt a fák között.

Kailában kezdett felkúszni a félelem, ahogy Talan elindult felé. Jobban a fához simult, s magában felkészült egy esetleges támadásra. Háta mögé rejtette kezeit, takarva, lassan megnagyobbodott körmeit.

– Bármennyire hihetetlen – Kaila belenézett a feléje magasodó félvér borostyánsárga szemeibe –, de meg tudom védeni magam. – Mondata végére már csak suttogta a szavakat. Szívverése felgyorsult, amit láthatóan Talan is érzékelt. A félvér még közelebb lépett hozzá, közben megmarkolta a fa egyik ágát Kaila feje felett, s belehajolt a nyakába.

– Bármennyire hihetetlen – suttogta a nő bőrébe Talan, ahogy mélyre szívta az illatát –, de nem akarlak bántani.

Pillanat tört része alatt játszódott le minden. Kaila teste összerándult a váratlan zajra a feje felett, ahogy Talan szorításától megreccsent az ág. Csak éppen pislantott, s a félvér már nem is volt előtte. Hihetetlen gyorsan tünt el a fák között, s a rémült nő már csak egy suhanó árnyat látott távolodni, azt is csak egy pillanatra. Kaila remegve kapkodta a levegőt, ahogy magára maradt a szétmarcangolt állat maradványaival.

Talannak láthatóan és tagadhatatlanul jót tett a vadászat, a vér. Amikor megjelent a lépcső tetején, ami az otthonos, hangulatos kis kantinba vezetett, Kaila figyelmét akaratlanul is magára vonta. Talan tekintete sem szakadt el a lányétól egy pillanatra sem, amíg le nem ért a pultig. Halvány, visszafogott zavart mosollyal hol egymásra néztek, hol félre pillantottak, miközben Talan felült az egyik magas székre Kailával szemben.

– Mit adhatok? – kérdezte a nő, közben egy rutinos mozdulattal áttörölte a férfi előtt a pultot.

– Valami finomat – rántott a vállán Talan, miközben mosolyt csalt a nő közelségének emléke az arcára. – Farkaséhes vagyok – tette hozzá, fölrántva a szemöldökét.

Kaila mosolya szélesedett, körbepillantott nem-e figyeli őket valaki, aztán hívogatón közelebb intette a félvért, miközben ő maga is hajolt felé.

– Vadat nem szolgálunk fel egészben – suttogta visszafojtott hangon.

Talan arca elkomolyodott, tekintetét szomorú szégyenkező pillantással sütötte le, elfordította a fejét.

– Hé! – Kaila már meg is bánta a megjegyzését, s meglengetve a férfi arca előtt a kezét próbálta visszahozni előbbi jókedvét. – Csak vicceltem! Hallod? Talan! – közelebb hajolt hozzá, már amennyire a köztük lévő pult engedte. – Biztos voltam benne, hogy nem bántottál volna.

Talan a nőre emelete a tekintetét.

– Biztos voltam benne, hogy meg tudod magad védeni – mondta Kaila szemébe.

– Igen? Miből?

– Tudom, mi vagy – biccentett Talan.

– Tudod?

– Legalábbis nagyjából – javította ki magát zavart mosollyal a félvér, közben a fiatal nő arcát fürkészte. – Egyébként, hogy lehetsz te gyógyító? Vámpír gyógyítóról még nem hallottam.

Kaila beharapva ajkát, vonogatta a szemöldökét.

– Hát csak találgass! – csacsogta kihívó pillantással, azzal odébb lépett egy másik vendég elé.

Talan tekintetével követte, figyelte a nő könnyed mozdulatait, miközben minden egyes elkapott pillantásától elöntötte a forróság.

Hihetetlen, hogy csak féltestvérek Haleyvel! Annyira, de annyira hasonlítanak! – járt az agya, miközben tekintete egy pillanatra sem engedte a lányt.

Amarion! Haley soha nem látta a vajákost, az anyja mégis hozzá küldte! Kaila is vele ment el tizenhat évesen! Mit is mondott Haley? Kaila apját kegyetlenül meggyilkolták! Amarion sebei! Igen! Megkérdezte, érzi-e Haleyt, akárcsak Kaila! Nem csupán azért, mert tanított! Tudni akarta él-e még! Ivannak igaza volt! Nem díjazta a klán Deborah párválasztását! Haleynek nyilván már el sem mondták ki az apja! – arcára tagadhatatlanul kiültek a gondolatai, ahogy a semmibe révedt tekintettel agyalni kezdett, mert Kaila pár csettintéssel az arca előtt hívta fel magára a figyelmet.

– Eldöntötted mit ennél?

– Valami sült hús jó lesz – motyogta Talan.

– Sült?

– Sült.

– Rendben – Kaila meglengette a félvér arca előtt a konyharuhát úgy, hogy hozzáérve terelje a gondolatait. – Tessék, mosolyogni!

Talan a felszólításra magára erőltetett egy halvány mosolyt.

– Bátrabban! – biztatta a fiatal nő. – Jól áll neked!

Talan pislogva nézett a konyhába forduló lány után. Hallhatóan nagyot nyelt a felidézett emlékre, amikor az erdőben a nyakába hajolva mélyre szívta az illatát. Beleremegett a mellkasa, ahogy belegondolt mi lenne ha… s képek villantak az agyában, ahogy a karjában tartja a nőt.

Kezében forgatta a nyílpisztolyt, gyakorlott mozdulattal szedte szét, átvizsgálta, majd újra összepakolta. Miután átszámolta a nyilakat is, katonás rendben egymás mellé sorakoztatta őket az asztalra. Aztán másfajta felszerelés után kotorászott a kopott utazótáskában. Kezébe akadt a már ki tudja mióta lemerült mobilja. Pár pillanatig elgondolkodva forgatta, majd hanyagul az asztalra csúsztatta és folytatta azt, amibe belekezdett. Gondosan pakolgatta ki tovább az eszközöket, amivel újabb nyílhegyek öntésébe fogott. Egyre sűrűbben pillantott a sötét kijelzőjű készülék felé. Semmi porcikája nem kívánta a várost, Bardwell utasítgatásait. Jól érezte magát Clear Creek-en. Itt, ha elkapta az ösztön, kiment vadászni és mégsem érzett utána szégyent és dühöt, hogy egy vérengző vadállat lenne. Nem kellett várnia, hogy egy arra rászolgáló mocskot eltüntethessen, és azzal lakjon jól. Már a gondolatra felfordult a gyomra. Aztán hosszas töprengés és vívódás után, úgy döntött nem viselkedik úgy, mint Ivan. Nem fog gerinctelenül felszívódni. A szavát adta Bardwellnek, elkötelezte magát, s a legkevesebb, hogy közli vele legalább, hogy él. Mélyet sóhajtva előkotorta a telefon töltőjét is, hogy lelket leheljen a készülékbe.

Rágyújtott, aztán tovább folytatta a nyílhegyek öntését, miközben kalandoztak a gondolatai. Elképzelte az életét az erdőben, ahol egy fakunyhóval is beérné, ahol elvonulhatna mindenkitől a saját magányában, ahol nem jelenthetne veszélyt senkire. Aztán újra feszítette belülről a fájdalmas üresség, a hiány. Űrt érzett a lelkében. Tekintete a semmibe bámult, elmerengve gondolt arra a pillanatra, amikor Haleyt az ajtó nélküli lakásának, kicsi nappalijának kanapéján tartotta a karjaiban. Egy pillanatra átjárta a forróság, szinte érezte a lány bőrét, ahogy hozzásimult az övéhez, a testét, ahogy melegítette a közelsége…

A kopogtatás kizökkentette a gondolataiból. Szája sarkába terelve a cigarettát engedte ki a hangját.

– Igen? – mivel nem történt semmi, eszébe jutott, hogy hangszigetelt a menedékház, így hiába is kiabál. Bárki az, nem fog belépni, ha ő maga be nem engedi. Egy mély sóhajjal kényszeredetten indult el ajtót nyitni. Kaila állt a küszöbön, kezében egy nagyobb tálcával, rajta gusztusosan tálalt zaftos hússal.

– Sült hús – mondta röviden.

– Kösz – dünnyögte Talan s jobban kitárta az ajtót a nő előtt, ő maga aztán elindult az asztal felé. – Bocs, mindjárt helyet csinálok.

– Ezek? – Kaila szemei elkerekedtek, ahogy követte a férfit.

– Nyílhegyek – mondta kurtán Talan, miközben gyorsan összekapkodott pár dolgot, más mindent csak odébb söpört az asztalon.

– Vadász vagy? – kérdezte döbbenten a nő.

Talan lesütött szemmel hallgatott, s hogy ne kelljen Kailára néznie, tekintetével inkább a felsőjét kereste.

– Is – fújta aztán kurtán.

– Is?

– Fejvadász inkább.

– Hivatásos fejvadász? – faggatózott tovább a fiatal nő.

– Igen. Fejpénzért előállítom a körözött személyeket – hadarta Talan, közben hanyagul az ágyon hagyott ingjéért nyúlt, igazgatta, színére fordította, hogy fel tudja venni. Nem hazudott, csak nem mondott el mindent. Munkájának sötét, ocsmányabb oldaláról hallgatott.

– Jó minőségű a henna – Kaila kezét sután lendítette Talan mellkasa felé. – Még mindig nagyon szépen meglátni.

– Jah – Talan végigsimított a rúnákon, aztán belebújt az ingjébe.

Kaila tekintetét végigvezette az asztalon, szemébe tagadhatatlanul és megmagyarázhatatlanul szomorúság sütött, ahogy aztán a férfire nézett.

– Készülsz vissza?

Talan mélyet sóhajtott, s másodpercekig némán merült el Kaila sötét tekintetében. Vívódott. Kavarogtak a gondolatok a fejében, Amarion szavai, arról, hogy a cél elrendeltetett, aztán a saját érzései… Hallott már egymáshoz rendelt párokról. Kailát talán azért látta még az előtt, hogy megismerte volna, mert a fiatal nő a neki rendelt társa lenne? A sors kemény figyelmeztetése pedig Haley elvesztése lenne, hogy letért az útról, amiért magához kötötte? Hiszen annyiszor látta már álmaiban Kailat, mielőtt Haleyvel el nem követték azt az őrült tévedést.

– Láttalak – bukott ki Talanból, hangját idegennek érezte, kiszáradt a torka. Megnedvesítette ajkát, zavartan kapta el a tekintetét, ahogy meglátta a nő szemében a csodálkozást.

– Ezt most, hogy érted, hogy láttál?

– Még nem ismertelek – vett egy mély lélegzetet Talan, próbálta értelmes mondatokká összepakolni a gondolatait –, de láttalak. Akkor még fogalmam nem volt ki vagy, csak láttalak.

– Igen?

Talan válaszképpen csak aprókat bólogatott.

– Hol láttál?

Talan mutatóujját a halántékára nyomva válaszolt.

– A fejemben… meg álmaimban.

Kaila zavart mosollyal vonta fel a szemöldökét.

– Nem tudom miért, meg hogy mit jelenthet. – A vadász tanácstalanul dobta szét a kezeit. – Nem akartalak megbántani akkor, ott. – Sután lendítette a mosdó felé a karját. – Nem arra értettem, hogy a testedből élnél. – Talan egyre nevetségesebbnek érezte magát, már bánta, hogy belekezdett. Nem is értette, miért mondta el mindezt a nőnek.

– Arra értettem, hogy biztos volt már jó pár férfi az életedben… mert – hebegte zavartan a félvér – egy gyönyörű nő vagy – mondta ki végül.

Megöltem az anyját, magamhoz kötöttem a húgát… mit akarhatok én tőle? Ugyan mire számíthatok? – kavarogtak a gondolatok Talan fejében, mikor végre összeszedte a bátorságát és belenézett Kaila érdeklődve rászegeződő szemeibe.

– Ne haragudj – hadarta.

– Nem haragszom – ingatta a fejét a nő.

– Bocsáss meg! – szakadt fel őszintén a félvérből, s csak ő tudta mi mindenért kért megbocsátást a fiatal gyógyítótól, miközben a szemét már égette a könny.

– Talan? – Kaila aggódva lépett hozzá közelebb, az arcát fürkészte. – Mi a baj?

– Annyira sajnálom! – fakadt ki magából Talan, légzése felgyorsult. Pár perce még azt hitte felkészült, hogy elmondja a nőnek mit tett az anyjukkal.

– Hé! Nyugi! – Kaila kezébe vette a férfi arcát, amivel megállíthatatlanul elindított valamit. Ő is érezte. Zavartan visszakapta a kezeit, de már késő volt. Talan borostyánsárgán izzó szemeit nekiszegezte. Kaila légzése egy pillanatra kihagyott, majd őrült tempóban kalapálni kezdett a szíve, elgyengültek a lábai. Hátrálni akart, de képtelen volt akár egyet is lépni.

– Mi van, ha te vagy a nekem rendelt társ? – Talan szinte felfalta a tekintetével a nőt.

– Az kizárt! – vágta rá azonnal Kaila a fejét ingatva.

– Láttam a szemeden, éreztem rajtad…

– Egy vonzó férfi vagy Talan, de ez még nem azt jelenti, hogy… – Talan nem hagyta, hogy a gyógyító befejezze a mondatát, türelmetlen éhsége, vágya szinte lökte a testét Kaila felé. A karcsú magas nő tenyerét a férfi mellkasának támasztva próbálta távolabb tartani magától a félvért, de Talan szoros bilincsként átölelte őt. A vadász remegve vezette végig a kezét Kaila testén a ruhán keresztül. Az ajka a nőéhez ért, és egyre többet kívánt belőle.

– Hagyj! Engedj el! – Kaila hevesen tiltakozva fordította el a fejét, tolta magától a felhevült félvért. Talan a nő hadakozása ellenére még szorosabban vonta magához Kailát, s a nyelve mohón simogató játékba kezdett a nyakán, aztán egy határozott mozdulattal szabaddá tette a vállait s ott folytatta bőre kóstolgatását. A vadász érezte, hogy sodródik a megállíthatatlan felé.

– Neee! Talaaan! Neee! – Kaila már sikítva engedte ki a hangját, de a menedékház falai hangszigeteltek voltak, így a szabadulásáért vívott küzdelmében magára maradt. Talan megemelte a nőt, s egy határozott mozdulattal szinte hanyatt vágta az ágyra, felé térdelt, lefogta a kezeit. Talan mint a ragadozó a leterített prédáján, úgy nézett végig Kaila szabadulásnak nekifeszült testén. Megrándultak a félvér izmai a vállán, a hátán, a karjában. Akaratlanul hangosan nyögött fel az érzéstől, ahogy erőteljesen rándult az egész teste. Remegő kézzel keresett utat Kaila bőréhez, vad, türelmetlen hévvel tépni kezdte a fiatal gyógyító ruháit.

– Issstenemmm! – szakadt fel Kailából. – Ne! Talan, állj le! – A nő remegve, kapkodva a levegőt húzódott hátrébb a férfitól, hol a mellkasának támasztott tenyérrel tolta magától távolabb a vadászt, már amennyire tudta, hol öklével ütötte, próbált rúgni.  Talan egyre kevesebb mozgási lehetőséget hagyott neki, egész súlyával ránehezedve hozzápréselte a nőt az ágyhoz, s ahogy megérezte a bőrét, alatta a vért az erekben, előtörtek a fogai is. Erősen markolászta a gyógyító testét, a félvér egész lényét elöntötte az éhség. Kaila eddig a pontig fogta vissza magát. Érezte a fogakat a nyakán s nem várta meg, hogy átszakítsák a bőrét. Két oldalról belevájta az ujjait Talan testébe a bordái alatt.

– Belőlem biztos, hogy nem fogsz inni! – sziszegte eltökélten a nő, s ahogy markolta a félvér testét, körmeit mélyen beleeresztette. Mint tíz éles penge úgy hatoltak a vadászba a folyamatosan növő karmok.

Talan teste belefeszült a fájdalomba, ordítva engedte ki a hangját. Megemelte magát a nőről a karjaira támaszkodva, döbbenten meredt a sebekre. Kaila még mindig a vadászban tartotta a karmait.

– Szerintem – kapkodta a levegőt Kaila –, te valamit nagyon félreértelmeztél…

– Basszameg… – sziszegte a fogai között Talan, közben nézte a benne lévő körmöket, amik égetve marták belül. Remegve tartotta a testét a nő felett.

– Neked nyilván hiányzik Haley… cseszd meg! Én szóltam, hogy meg tudom védeni magam! – Kaila addig mocorgott, míg végre kicsúszott a félvér alól. Talan döbbent zavart tekintettel engedte a nőt, s a történtek ellenére, még mindig majd szétrobbant benne a vágy, az éhség. Érezte a fejében zubogni a vért, az agya szinte dobolt tőle. Szemei barnás-sárgán izzottak, álkapcsán megfeszültek az izmok, még látszottak, de már húzódtak vissza a fogak, amik kissé kintebb nyomták az arcát, az ajkait. Lassan, de eszmélt a megváltozott tudatállapotából. Lecsúszott az ágyról, távolodott pár bizonytalan lépéssel, miközben mély légzésekkel csillapította a kavargó érzéseit. Tapogatta vérző sebeit, megigazította magán a ruhát, majd tántorgó lépésekkel megindult az ajtó felé.

– Te kényszerítettél rá! – kiabálta utána Kaila.

– Nem akartam… – dünnyögte Talan, s zavaros tekintettel csak egy pillanatra nézett hátra a válla felett.

– Hová mégy? – kérdezte hangjából kicsengő aggodalommal a nő.

– Nem fogok megölni senkit – morogta az orra alatt a félvér, azzal maga mögött hagyta a szobát.

Amikor Talan bevetette magát az út túloldalán az erdőbe, először csak céltalanul menetelt. Újra és újra lejátszódott előtte, ami pár perce a szobában történt. Dühös volt. Megmagyarázhatatlanul dühös. Érezte, hogy valami nem stimmelt. Újra kapkodta a levegőt, benne volt a vágy, csak másképp. Nem azt érezte, mint amikor Haleyhez először nőként hozzáért. Nem azt az eufórikus eksztázist, a borzongató remegést. Nem lassan kiélvezve a pillanatot és az érintést akarta Kailát, hanem vadul, azonnal és mindent! Még most is kellemetlen érzés kúszott végig a gerincében, ahogy áramütés szerűen rándultak meg az izmai, szinte fájdalmasan, keményen. Nem értette mi történt. Mi és miért volt más. Az egész ahhoz volt inkább hasonló, amikor Bardwell ajándékának élvezése szomja és éhsége kielégítésével ért véget. Ha Haleyvel volt, nem izzottak sárgán a szemei. Csak akkor, ha megkívánta a vért, ha inni vágyott, vagy ha már napok óta éhezett.

Ez, ott a szobában egészen más volt. – állapította meg magában, lassan a légzése is normálissá vált. Most már nem a félbe maradt aktus miatt volt dühös, hanem azért, mert rádöbbent, hogy talán Kaila halálát is okozhatta volna.

Amarion, és az ő általános virágnyelvén mormolt tanításai… Teljesen félrevezettek! – bosszankodott Talan, öklével a levegőbe csapott.

Nem is kaptam választ semmire! – forrongott magában a félvér, majd hirtelen elhatározással döntött. Céltalan barangolása más irányt vett. Egyre gyorsabb iramban menetelt, majd már futni kezdett a szurdok felé, a vajákos jurtájához.

Pár pillanatig szemezett a hatalmas madárral a bejárat előtt, majd felszólítón kiabálni kezdte a vajákos nevét.

– Amarion! Gyere ki! Hallod? Amarion! Beszélni akarok veled! – ordibálta. Csak most jutott el a tudatáig, kihez is jött! Ha valóban helytálltak a feltételezései, hogy Haley és Kaila nem fél, hanem édestestvérek voltak, és Amarion volt az apjuk, akkor tulajdonképpen ez azt jelentette, hogy hamarosan azzal a hímmel fog szemben állni, akinek megölte a társát! Görcsbe ugrott egy pillanatra a gyomra. Főleg, mikor a nehéz posztótakaró félrelibbent és megjelent a sátor bejáratánál a vajákos fenyegető jelensége. Vászonnadrág és feketére cserzett állatbőrből készült mellény volt rajta, valami pipaféle lógott ki a szája sarkán.

– Mi akarsz? – dünnyögte türelmetlenül.

– Válaszokat!

– Már kaptál!

– Egy frászt kaptam! Bedrogoztál, leitattál és virágnyelven suttogtál általánosságokat. – Talan indulatosan hadonászva kísérte a szavait. – Egyenes kérdésekre, egyenes és tiszta válaszokat akarok!

Amarion félrelibbentette a bejáratot takaró szőttest, mire Talan megrázta a fejét.

– Nem! Nincs drog, nincs füstölő, és nincs pia! Itt! – Széttárt kezekkel körbemutatott a sátor előtti kis tisztáson. – Itt, kinn a szabadlevegőn!

Amarion homloka ráncba szaladt, ahogy összehúzta szemöldökét. Tekintetét Talanéba fúrta, majd egy mély sóhajjal beleegyezően bólintott. Aztán lassú léptekkel elindult a már kialudt tűzhely mellett körberakott rönkök felé.

– Itt, megfelel? – kérdezte cinikusan megvonva a szemöldökét.

Talan kelletlenül bólintott, majd ő is elindult. Mikor leültek egymással szemben, a félvér vadász kissé elbizonytalanodott, szívét a torkában érezte. Idegesítette a vajákos hihetetlen nyugodt magabiztossága.

– Nem félek tőled. – Talan maga sem tudta miért jelentette ezt ki, talán csak a saját maga megerősítésére, mire Amarion ajka szegletében visszafogott mosoly jelent meg.

– Nem? – A vajákos a két tenyerét a tűzhely felé helyezte. – Pedig kellene – dünnyögte, megmozgatta ujjait, és láng csapott fel az üszkösre leégett fák között. Valódi, meleget árasztó tűz lobogott, a semmiből teremtve.

Talan pár pillanatig pislogva figyelte a jelenséget, majd hallhatóan nagyot nyelt.

– Honnan tudtad, hogy Haleyvel összekötöttük egymást? – A félvér kiélezte érzékszerveit, kutatva figyelte a vajákos minden lassú mozdulatát. – Ki mondta el?

– Te magad!

– Én?

– A véredben volt! A vér sok mindent szállít! Emlékeket, érzéseket.

Talannak elnehezült a légzése, s hirtelen megértette, hogy honnan tudhatta meg Deborah, hogy megölni küldték hozzá, és honnan tudta meg Haley, hogy ő ölte meg az anyját. Talan most döbbent meg igazán, ahogy eljutott a tudatáig mit is jelent ez még. Azt, hogy Amarion is tudja, hogy ő a gyilkosa gyermekei anyjának.

– Miért nem árultál el nekik, hogy ki vagyok? – szégyenkezve hajtotta le a fejét a vadász. – Megtehetted volna.

– Igen, megtehettem volna.

– Megfelelő bosszú lett volna a társad haláláért.

Amarion vonásai megkeményedtek.

– A bosszú rossz tanácsadó – morogta, kezébe vette a ki tudja mivel töltött pipát, s elmerengve nézte, forgatta a kezében. – Bár, ha a társad haláláról van szó…

– Mégsem akartál megölni. – Talan értetlenül meredt a vajákosra, aki lassú mozdulattal emelte a félvérre a tekintetét. – Vagy mégis – olvasta ki Amarion szeméből a választ Talan. – Azért mondtad, hogy jöjjek vissza egyedül – morogta az orra alatt a vadász. – Végül mégis életben hagytál. Miért? Magatehetetlen voltam, lett volna rá alkalmad!

Amarion sokáig hallgatott majd egy mély sóhajjal indítva, beszélni kezdett.

– Haley megbízott benned.

– Ki kell, hogy ábrándítsalak – fújta Talan. – Véletlen volt, hogy összekötöttük magunkat.

– Hagyd már ezt a véletlen volt, szöveget! Különben sem arról beszélek! – a vajákos haragosan ráncolta a homlokát, kezével türelmetlenül legyintett. –  Veled maradt azok után is, hogy megtudta megölted az anyját. Az már nem a véletlen műve volt. Amúgy is, volt időm szemezgetni az emlékeid között. Mint férfi te is akartad őt. Azt hogy mit miért tettél, azt igazán csak ő tudná megmondani, mert akivel összekötöd magad, az érzi a legbelső érzéseidet. Ő ismert téged igazán, a legmélyebben az érzéseidet is. Ahogy észrevettem, te viszont még a magadét se tudod néha. – Amarion dorgáló pillantást vetett a félvérre, majd folytatta. – Arra, hogy összefeküdtél vele, az nem csupán önfeláldozás volt. De, hogy engedted magadból inni, ahhoz semmi érdeked nem fűződött, mégis megtetted. Azt miért?

Talan hosszas hallgatás után, tanácstalanul rántott a vállán.

– Nem tudom… csak úgy jött. Láttam a szemét… a tanácstalanságát. Szegénynek fogalma nem volt mi történik vele… megijedt saját magától… – Talan maga elé meredve visszaidézte saját emlékeit. – Én szenvedtem amikor… hagyták… mellettem nem állt akkor senki. Eszemben sem volt magára hagyni! Szüksége volt rám!

– Nem ismerek olyat, aki hasonlót vállalt volna másért. Pedig akkor még a társad sem volt.

– Haley. Ő megtette. Napok óta éheztem, és már határon voltam – kezdte mesélni a vadász. – Nem akartam bántani, éreztem, hogy baj lenne… haza akartam kísérni… de olyan akaratos volt! Elém állt és a nyakára húzott…

– Ittál belőle, még az előtt…

– Igen – vallotta be kényszeredetten Talan. – Azt mondta bízik bennem. Bízott bennem, pedig még én sem magamban!

Kínos csend telepedett közéjük, feszült hallgatás.

– Mit csináltál Kailával? – Amarion Talan sebei felé bökött a fejével. – Ezek az ő nyomai.

– Majdnem bajt. Duruzsoltál az eleve elrendelt dolgokról… azt hittem ő a nekem rendelt társ, vagy mi – motyogta szégyenkezve Talan, félrehúzta a száját. – Annyiszor láttam magam előtt! Nem is ismertem, nem tudtam ki ő, de láttam! Erre adj választ! Akkor miért?

– A neked való társat, nem megálmodod – morogta az orra alatt a vajákos. – Az belecsöppen az életedbe. Vagy felismered, hogy ő az, vagy ha nem, akkor sajna hagyod továbbmenni.

– Honnan fogom tudni, hogy ő az?

– Olyan érzéseket fog benned felébreszteni, amit más nem. Azt félreérthetetlenül felismered. Mindenről, mindig ő jut majd az eszedbe. Kitölti minden gondolatod!

– Kaila is befészkelte magát az agyamba! Makacsul mindig elém került…

– Az még nem érzés. – Amarion legyintve ingatta a fejét. – Én is láttam már többször is az anyádat, mióta ittam a véredből.

Talan első reakciója egy fenyegető dühös pillantás volt, majd zavartan pislogva próbálta időrendi sorrendbe pakolászni az emlékeiben, amik történtek vele. Lázasan járni kezdett az agya, kavarogtak benne a gondolatok, Amarion megjegyzésére. Aztán arcára kiült a döbbenet a felismeréstől.

– A vér – suttogta. – Mikor Haley… elaludtam az asztalnál… akkor láttam először… – Talan tekintetét Amarionéba fúrta. – Haley emléke volt, igaz? Azért volt fiatalabb… és azt neki mondta, hogy örökké szeretni fogja… akkor jött el… ide. Istenem! – Talan arcát kezeibe temette, ahogy combjaira könyökölt.

– Megölted az anyját! Tudta, és mégis melletted döntött. Nyomós oka lehetett rá – kántálta a szavakat Amarion. – Ez tartott vissza attól, hogy amikor megtehettem volna, mégsem vágtam el a nyakad. Haleynek, te mindenkinél fontosabb voltál. Mi jut eszedbe, ha Kaila szemébe nézel? – kérdezte váratlanul Amarion, mire Talan szemöldöke lepetten szaladt fel.

– Olyan a szeme, mint a Haleyé – vágta rá gondolkodás nélkül, s ahogy kimondta a félvér, mellbe vágta a felismerés. A két férfi tekintete összefonódott.

Amarion vett egy mély lélegzetet, szavait szinte azzal együtt fújta ki:

– Hát ez az!

Talan lassú mozdulatokkal bontotta meg, már amúgy is megtépázott véráztatta ingjét, s felfedte a vajákos előtt a rúnákat, amiket Haley festett rá hennával.

– Ennyi maradt tőle – nyögte a szavakat a félvér, fájdalma könnyeket csalt a szemébe. – Ez is majd ki tudja csak meddig. Henna… le fog kopni – motyogta, s visszahúzta rá az inget.

Amarion megmagyarázhatatlan tekintettel nézte Talant.

– Akkor én megbecsülném a helyedben – mondta a vajákos egy mély lélegzetvétellel.

– Mondtam neki, hogy ettől én még nem leszek őrző… ő meg azt mondta, hogy neki, én az vagyok. Az ő őrzője. – Talan a karjába törölte a szeméből kiszökő könnyeket.

– Hát akkor, őrizd őt! Ne okozz neki csalódást! – Amarion lassú mozdulattal felállt, s visszasétált a sátrába.

Talan magára maradt a varázslatosan életre keltett tűz mellett, s makacsul előtörő könnyek mellett peregtek le előtte újra a közös emlékek Haleyvel.

„Éreztem, hogy aggódsz… hogy van valaki, aki fontos neked” – visszahangoztak Deborah szavai az emlékképek között.

– Nem vigyáztam rá eléggé – suttogta Talan, lelkét marta az önvád. Lassan felállt, mélyre szívta a tiszta erdei levegőt.

„Hát akkor, őrizd őt! Ne okozz neki csalódást!” – idézte fel a vajákos imént elhangzott szavait.

Őrizni fogom... a szívemben! Nem fog többet csalódni bennem! Esküszöm! Soha többet! – döntötte el magában szilárd elhatározással.