MÁSIK ÉLET - 6

Türelmesen viselte, hogy végre megszabadították az egész lábát merevségbe kényszerítő gipsztől. Legszívesebben szétvakarta volna a bőrét.

Dr. Olson még röntgenfelvételeket kért, hogy biztosra kimondhassa: Már nincs szüksége a betegnek a gipszre.

Az eredményekre várva, izgatottságtól remegő belsővel szinte kántálta magában: „Csak ne kelljen a gipsz! Ne tegyék vissza!”

Lelkileg nap, mint nap megaláztatásként élte meg a kiszolgáltatottságot, ahogy cserélték alatta az ágyneműt, ahogy a tisztálkodásban segítettek neki a nővérek, a segédápolók. Bár nem igazán érezte a magáénak a testet, amibe belekényszerült - ismeretlen okok és körülmények által -, de neki kellett elviselnie a kezeket az érintéseket, amik jelen helyzetében, állapotában segítették.

– Végleg búcsút int a gipsznek, Mr. Kilgore – bólintott elismeréssel Dr. Olson, megdicsérve betege gyors gyógyulását. – Kap egy rögzítőt, s hamarosan meg fogja keresni a gyógytornász, aki a továbbiakban rehabilitálni fogja magát. A hölgy igen karakán, határozott jellem. – A doktor széles mosolyba húzta a száját.

Eathan Kilgore teste annyit erősödött és gyógyult az elmúlt hetek alatt, hogy a magatehetetlen fekvés már csak rossz emlék volt. Legtöbbször a hátát támasztva ült, és Mistynek köszönhetően, sokat rajzolgathatott. A kislány buzgón küldte neki Jasonnal az üres lapokat, a ceruzákat, cserébe a kifesthető rajzokért.

Miközben skiccelt, agya a fiain járt. Azon, amikor a fiúk hirtelen ráírtak, ahogy felfedezték őt a Messengeren és ő először leblokkolt, aztán válaszolt, de meg is bánta. Zavart tanácstalanságában akkor gyorsan kijelentkezett a saját oldaláról, de még a laptopot is kikapcsolta.

Azóta is a lehetőségeket futatta végig a fejében. Hogyan reagáltak volna a fiai, ha azonnal egyenesen megírja nekik: „Élek, csak egy férfitestbe kerültem!”

Valószínűbb, hogy hackernek néztek és töröltetni fogják a profilomat. Ez a logikus reagálás, mivel hogy én hétköznapi értelemben meghaltam, és így út tűnik, valaki feltörte és használja a profilom – kavarogtak a gondolatok a fejében. Más megoldáson agyalt, hogy valahogy felvegye a fiaival a kapcsolatot. Tudni akarta, hogy minden rendben van velük, hogy jól alakul az életük. Fogalma nem volt, hogyan valósítsa ezt meg, de azt igen, hogy nem ronthat ajtóstól a házba.

Teljesen belemerült a gondolataiba, meg a rajzolásba. Nem is hallotta, hogy kopogtak, csak arra kapta már fel a fejét, amikor nyílt az ajtó.

– Szép napot! – köszönt rá, barátságos mosollyal a tipikusan mexikói jegyekkel rendelkező hölgy. Sötétbarna hosszú haja magas, egyszerű copfban volt.

– Jó napot! – viszonozta a nő köszönését a férfi, lassan letette a ceruzát, aztán megmozgatta ujjait, csuklóját.

– Nagyon klassz! – dicsérte a nő, futó pillantást vetve a lapra vázolt kölyökkutyára – És remek torna a kezének. Csak meg ne erőltesse! Fokozatosan! Pihentesse is néha – Mosolya szélesedett, ahogy pillantása a többi rajzra esett, aztán határozott mozdulattal nyújtotta kezét a férfi felé. – Kathy Guerra vagyok, a gyógytornász. Én fogok segíteni magának abban, hogy újra járni tudjon.

Nem az övé volt a test, még mindig idegen volt számára, mégis most megmagyarázhatatlan szégyen fogta el. Lesütött szemekkel igazgatta magán a takarót. Eddig senki nem gondolt arra, hogy neki alsóneműre is szüksége lesz előbb-utóbb. Kapott ugyan egy hátul megkötős kis kórházi tunikaféleséget, de attól még nagyon kellemetlenül érezte magát. Minden összecsapott benne, legszívesebben dühösen borított volna fel mindent, ami csak a keze ügyébe esett. Zavart érzését mély, hangos sóhajokkal igyekezett elnyomni.

– El kell végezzek egy állapotfelmérést, hogy személyre szabottan össze tudjam állítani ön számára a gyakorlatokat – Kathy az ágy melletti kis asztalra csúsztatta a férfi kartonját, amiben minden együtt volt a balesetről, a sérülésekről, az elvégzett vizsgálatokról, kezelésekről, és a jelenlegi státuszról.

Tracy magában igyekezett felkészülni, hogy megint vizsgálgatni fogja valaki. Hozzá fog érni ez a nő, és ez egy férfitest. Akaratlanul vágott egy kínos arckifejezést, miközben a takaró alatt addig húzta a tunika szélét, ameddig csak tudta, hogy takarva legyen.

– Hozzáérhetek a testéhez? – kérdezte Kathy, mire a férfi megemelt szemöldökkel, sötét szemében őszinte döbbenettel nézett a nőre. Ilyet még senki nem kérdezett tőle, se itt Eathan Kilgore-ként, de még Tracy Barhamként sem.

– Magát nem akarom zaklatni, csupán a testéhez érek, mert muszáj hozzáérjek, meg kell, hogy vizsgáljam – hadarta elnézést kérő halvány mosollyal Kathy.

– Tessék? – Eathan zavartan pislogott a nőre.

– Ne nézzen hülyének! Ezt én mindenkitől meg szoktam kérdezni – magyarázta a gyógytornász. – Szoktam kisegítő munkát vállalni az intenzíven és a sürgősségi osztályon is. Szinte minden nap megtapasztalom a halált. Szerintem a testünk az csak egy jármű, amiben mi, azaz az ÉN utazik – próbálta röviden indokolni fura viselkedését Kathy, majd legyintett – Ez az én véleményem, nem is kell egyetérteni velem. Szóval mivel ez a test, úgymond a maga tulajdona, ezért kérek engedélyt.

Tracy ledöbbent az őszinte szavaktól. Egy egészségügyi dolgozótól pláne nem várt ilyen vallomást. Egészen másképpen nézett a nőre a véleménye kinyilvánítása után, és rengeteg gondolat tódult eddig is folyamatosan zakatoló fejébe.

Miközben millió dolog kavargott benne, észre sem vette, hogy elfelejtett válaszolni Kathynek, csak nézte őt.

– Megvizsgálhatom? – köszörülte meg a torkát a nő, amivel ki is zökkentette a gondolataiból. – Hm?

– Ööö. Igen. Persze – motyogta Tracy, zavartan kapta félre a tekintetét.

Kathy folyamatosan kereste a szemkontaktust a betegével, miközben a vizsgálatot végezte. Megemelte a lábat, addig hajlította, amíg ellenállást nem érzett. Reflexet nézett.

– Olvastam, hogy újraélesztették.

– Biztos. Semmire sem emlékszem – hadarta a torkát köszörülgetve a férfi.

– A balesetre sem? Arra, ami közvetlen a csattanás előtt történt? – kérdezgette tovább Kathy.

– Nem. Semmire – válaszolta határozottan Tracy, ahogyan azt Jasonnal megbeszélték. – Ez is fontos a tornához? – kérdezett vissza kissé szarkasztikusan.

– Nem – rántott a vállán Kathy. – Ez csak amolyan, érdeklődés. Beszélgetést próbáltam kezdeményezni. Gondolom, nem szótlanságban akarja végigcsinálni majd a közös foglalkozásokat.

Tracy elszégyellte magát, lesütötte a szemét.

– Bocsánat – motyogta. – Nem akartam bunkó lenni.

– Semmi baj.

– Nem igazán vagyok önmagam – hadarta a férfi, s ahogy Kathy végzett az állapotfelméréssel, azonnal magára húzta a takarót.

– Megértem. Nem kell elnézést kérnie – mondta megértő, halvány mosollyal a nő.

Dehogy érti! – sóhajtott egy mélyet a gondolatához Tracy, s ahogy tekintete találkozott Kathyével egy pillanatra elgondolkodott rajta, hogy mi lenne, ha kérdezne tőle egy s mást.

– Akar róla beszélni? – kérdezte váratlanul a nő, mire Eathan szemei úgy kerekedtek el, mintha valamin rajtakapták volna.

Ez most gondolatolvasó? – robbant benne a döbbenet.

– Miről? – kérdezett vissza a homlokát ráncolva a lábadozó beteg.

Kathy vállai közé húzta a nyakát.

– Maga tudja.

– Nincs miről – morogta barátságtalanul a férfi.

– Rendben – vett egy mély sóhajjal hangos levegőt a nő, magához vette Eathan Kilgore kartonját. – Akkor további kellemes rajzolgatást – biccentett mosolyogva. – Viszlát! – Azzal magára hagyta páciensét.

Tracyben újra kavarogtak a gondolatok, kicsit felkavarta a nő jelleme, viselkedése és a megjegyzései. Még a kedvenc időtöltése sem tudta annyira lekötni, hogy ne agyaljon a helyzetén folyamatosan, és megoldásokon.

Egy darabig várta, hogy majd Jason betoppan, de minél jobban gyógyult, erősödött, a látogatások egyre ritkultak. Jason még a múltkor - Tracy legnagyobb meglepetésére - hozott be neki egy mobilt, amibe már voltak telefonszámok. Szinte csak keresztnevek jelezték, melyik szám kié. Ebből Tracy mindössze négy személlyel találkozott eddig. Lois, Joel, Jennie és Jason.

A testvért hívta.

– Igen, Eathan? – szólt bele a férfi.

Tracy vett egy mély levegőt. Első gondolata az volt, hogy tiltakozik a megszólítás ellen, aztán mégsem tette. Belegondolt, hogy talán Jason olyan helyen van, hogy nem szólíthatja másképpen.

– Hello – kezdte a torkát köszörülgetve. – Szándékoztál bejönni ma?

– Hiányzom? – A férfi hangja kicsit szarkasztikusan csengett.

Tracy képzeletbeli zsebében kinyílt a bicska, de egy újabb mély levegővétellel elnyomta kitörni készülő indulatát.

– Levették a gipszet, visznek majd gyógytornára, meg ilyesmi – hadarta Tracy.

– Ez klassz!

– Jah – morogta az orra alatt a férfi. – Hoznál be valami cuccot? Egy szál semmiben elég kellemetlen lenne a tornára menni. – Ahogy kimondta kérését, szinte látta maga előtt Jason önelégült mosolyát a hallgatása mögött.

– Rendben, tesó! Mit vigyek be? – Az idősebbik Kilgore hangsúlya kicsit mesterkéltnek tünt, de Tracy nem tulajdonított nagyobb jelentőséget ennek. Millió okot tudott volna erre sorolni, ami még érthető is volt.

– Mindegy, csak kényelmes legyen.

– Most azonnal, vagy ráér később?

– Hát, ha lehet, azért még a mai nap.

Elfojtott sugdolózás szűrődött bele a beszélgetésükbe, majd Jason újra elővette középszerű színészi tudását.

– Nem gond, ha anya is bejön velem? – kérdezte végül.

Szóval ott van az anyja?! – állapította meg Tracy, majd rövid gondolkodás után válaszolt.

– Persze, hogy nem gond. Előbb utóbb ezen a találkozáson is túl kell esnem.

Jason, anyja aggodalmas szemébe nézett, ahogy bontotta a vonalat.

 – Jobban aggódik, mint te, anya.

– Szóval, meg sem fog ismerni – a törékeny nő szinte nyögte a szavait, ahogy sokadjára konstatálta fia állapotát. Nem csak a tekintete volt tele fájdalommal, de a hangján is érződött.

– Eathan teljesen más lett – jelentette ki Jason, s hogy ez mennyire igaz volt, azt csak ő tudta. – Ne keresd benne a baleset előtti énjét. Senkire és semmire nem emlékszik – mondta nyers határozottsággal a férfi.

Tracy fejében megint rengeteg kérdés és kétely halmozódott fel, míg várt Jason érkezésére. Idegen volt számára a test, hiszen nem ahhoz a nemhez tartozott, amibe ő beleszületett. Eddig - a számára igen bosszantó D-s és EE kosaras - melleit kellett valahogy belepréselnie a legtöbbször kényelmetlen szabású melltartókba. Ettől a kellemetlenségtől megszabadult a férfitesttel, viszont felütötte fejét egy másfajta probléma.

A melltartónak van kosara, a gatyának nincs! Hogy a francba varázsolom bele ezt, hogy ne zavarjon? Hogy rakják ezt bele a hapsik az alsóneműjükbe? Egyáltalán ez az Eathan boxert hordott vagy azt a másik fajtát? Jesszus! Hogy veszek nadrágot? Hogy fér bele nekik normálisan, és kényelmesen a nadrágba?

Bátortalan kopogás után, lassan nyílt az ajtó. Ősz hajú, apró termetű asszony lépett be rajta. Szemei éppen olyan szúrós tekintetűek voltak, mint Eathannek, de most az aggodalom sütött belőle.

– Szervusz, fiam – mondta csendesen, s kissé bizonytalanul indult meg az ágy felé. Nem tudta hogyan reagálna a fia, ha megölelné.

Tracy tekintetével Jasont kereste, segítséget remélve a férfitől. Bízott benne, hogy az anya, aki teljesen ismeretlen volt számára, nem egyedül jött. Megkönnyebbülten, észrevétlenül sóhajtott fel, ahogy megpillantotta az asszony mögött Jasont.

Az asszony a botjára támaszkodva nehézkes léptekkel közeledett felé. Tracy előre dőlt és készségesen igazította az ágy melletti széket, hogy az anya le tudjon ülni.

– Jöttem volna előbb – kezdte mentegetőzve Clara.

– Nem gond – rázta a fejét a férfi, zavartan igazgatva a takaróját. – Hoztatok valami cuccot?

– Persze! – bólogatott az asszony, s már fordult is Jason felé, és nyúlt a fiánál lévő nagyobb táskáért. Jason nem adta át az anyjának a nehéz csomagot. Kikerülve őt, az ágy mellé tette azt.

– Tréning alsók, trikók, meg fehérneműk – sorolta a testvér.

– Kösz.

– Ne haragudj rám, fiam! – Clara reszkető kézzel fogta meg fia karját.

– Nem haragszom – hadarta Eathan.

– Ígérem, nem szólok bele többet…

– Anya! Nem emlékszik semmire – fojtotta az asszonyba a szót türelmetlenül Jason.

– Akkor is! Meggondolatlanul járt a szám!

– Anya!

– Jason! – Egy pillanatra megfagyott a levegő a szobában, ahogy Eathan megemelte a hangját rászólva a bátyjára. – Hagyd már beszélni – tette aztán hozzá a torkát köszörülgetve. – Senki nem tökéletes. Én sem.

– Az én hibám, hogy…

– Nem, anya. Nem a te hibád, hogy ez történt – Tracy próbálta úgy összepakolni a mondanivalóját, hogy az adott helyzetből a legjobbat hozza ki. Fogalma nem volt az események hátteréről és tisztában volt vele, hogy talán napok és hetek is kevesek lennének ahhoz, hogy anya és fia kapcsolatát átlássa.

– Kezdjünk tiszta lappal – jelentette ki, s összeszedte bátorságát, hogy belenézzen az asszony fátyolosan csillogó szemébe. – Igyekszem, majd nem elcseszni. Megígérem! – mondta, s megfogta az anya, reszkető kezét.

Türelmesen végighallgatta a gyerekkorát idéző emlékek felidézését. Jason láthatóan unta, neki viszont új volt minden. Tulajdonképpen volt haszna is belőle. Valami kevés betekintést nyerhetett Eathan Kilgore gyerekkorába, múltjába, és a családban elfoglalt szerepébe is. Búcsúzáskor hagyta, hogy Clara szorosan magához ölelje, aztán homlokon csókolja. Úgy gondolta ez a legkevesebb, amit megtehet egy gyermekéért aggódó anyáért.

Miután újra magára maradt, az ölébe emelte a méretes táskát és elkezdte átnézni a tartalmát. Csupa szürke, fekete, khaki-zöld és barna holmik.

– Úgy látom nem csak a zenei ízlésünk hasonló – állapította meg motyogva csak úgy magának, miközben tovább túrta és pakolgatta a ruhadarabokat. – Remek! – A kezébe akadt az első boxeralsó. – Wao! Calvin Klein, Puma! Azt a kifinomult ízlését! – fújta kicsit csípős éllel, közben hitetlen tekintettel forgatta a ruhadarabot. – Ebbe préseljem bele? Basszús! Kizárt, hogy ez kényelmes legyen! Pf!

A tunikát lecserélte az egyik szürke pólóra, amit jelentősen komfortosabb érzés volt viselnie. Aztán a boxeralsók között kezdett el válogatni. A gipszből nem is olyan régen „kicsomagolt” lába nem igazán akart engedelmeskedni, így kézzel kellett belesegítenie az alsónadrágba. Szembesülnie kellett a művelet közben azzal, hogy ez a test, korántsem olyan hajlékony, mint amit már élete során megszokott. Néhány mozdulat nem is ment olyan könnyen. Mire végre a ruhadarabot felügyeskedte a csípőjére, újabb megoldandó feladattal szembesült. El kellett valahogyan helyeznie a nemi szervét. Fentebb húzta a boxert a derekára, majd visszább a csípőjére, több helyzetbe is pakolgatta a számára idegen és egyre idegesítőbb testrészt.

– Ó, a nem létező kisfaszomba! – csúszott ki a száján megszokott mondása. – A francokat! Már nagyon is létező! – morgolódott, miközben az alsónadrágba matatott újra és újra kényelmesebb helyzetet keresve, az igenis kézzelfogható férfias szerszámnak. – Az XL-es melleim helyett lett egy XL-es farkam! Basszús!

Váratlanul nyílt az ajtó és valósággal belibbent Kathy Guerra.

– Ó, bocsánat! – hadarta, ahogy rajtakapta a férfit, hogy az alsójában matat, s azzal a lendülettel azonnal hátat is fordított a betegnek. Bentebb rántotta a magával hozott tolószéket és belökte az ajtót.

Tracy érezte, hogy lángol a férfi arca.

Kurva jó! Most tuti azt hiszi kivertem magamnak! – összeszorított fogakkal, és szemmel húzta ki a kezét boxeralsóból. Nem akarta látni a nő arcán a reakcióját.

– Elnézést – fújta a nő, még mindig a hátát mutatva a beteg felé, a talpán billegett. – Nem akartam semmiben megzavarni.

– Nem zavart meg semmiben – vágta rá azonnal Tracy. – Épp csak… most öltöztem fel… Hoztak be nekem cuccokat – magyarázkodott akadozva, aztán egy mély hangos sóhajjal jobbnak látta hallgatni. Lehorgasztott fejjel, zavartan kezdte piszkálni a takaró anyagát, miközben kelletlenül igazgatta vissza magára.

– Tudom, hogy ma már nem számított rám. Igazából én sem terveztem, csak egy hirtelen ötlet volt. – Kathy közelebb igazította a tolószéket az ágyhoz. – Olyan lelkesnek láttam, hogy lekerült önről a gipsz, hogy úgy gondoltam kipróbálhatjuk még ma, hogyan boldogul ezzel. Lényegesen több mozgásteret kapna.

– Köszönöm – motyogta az orra alatt a beteg.

– Nincs miért szégyellnie magát Mr. Kilgore – Kathy lassan leült az ágy szélére, tekintete végigsiklott a szanaszét heverő ruhadarabokon. – Megértem.

A férfi makacs hallgatásba burkolózva kerülte a nő tekintetét, s szavaira is csak egy hangos sóhajjal reagált.

– Meghívom egy kávéra! – Kathy kedves mosollyal vállon legyintette a férfit. – Mit szól hozzá? Vár még vendéget, vagy elrabolhatom?

Tracyben több érzelem szaladt össze. Kimondhatatlanul örült a lehetőségnek, de azonnal eszébe is jutott milyen nehézségeket kellett leküzdenie, hogy felvegye a boxeralsót, amit ráadásul nem is sikerült eligazítani magán. Igyekezett a legkisebb feltűnést kerülve kényelmesebb helyzetbe fészkelődnie magát.

– Akkor még magamra kell varázsolni egy nadrágot is – morogta az orra alatt, de hangjából azért kicsengett, hogy felvillanyozta a rögtönzött programlehetőség.

– Elfogadja a segítségemet, vagy szereti a kihívásokat?

– Szeretem a kihívásokat – vágta rá a férfi és arcán végre megjelent egy halvány, zavart mosoly.

– Remek! – Kathy lendületesen lökte el magát az ágytól, s elismerően csettintett egyet. – Ez a beszéd!

Fel sem tűnt Tracynek, hogy Kathy kissé meglepett arckifejezéssel figyelte őt, ahogy rutinos mozdulatokkal hajtotta össze a holmikat miközben gyorsan összekapkodta azokat az ágyról.

– Maga a seregben szolgált?

– Tessék?

– Bámulatos, ahogy pakolás közben pikk-pakk össze tudja hajtani a ruháit.

A férfi zavartan kapta félre a tekintetét, sután rántott a vállán.

– A rutin az rutin – köszörülte a torkát és hozzáfogott felvenni az egyik tréningalsót. –  Van, amit nem felejt el az ember – motyogta, s mint az előbb - amikor magában kínlódott felvenni a boxeralsót -, próbált úgy hajolni a térdére, ahogy azt eddig megszokta. Aztán mivel újra szembesült hajlékonysága elvesztésével, bosszankodva ragadta meg a bokáját és húzta magához.

Azt viszont határozottan élvezte, amikor megtapasztalta, hogy fizikai ereje sokkal nagyobb.

Biztos kondizhatott – futott át az agyán, ahogy sikerült összehangolnia a saját gondolatait a test izmaival. Saját magát is meglepte, hogy milyen könnyen átpakolta magát az ágyról a székbe.

– Remek! – dicsérte Kathy elismeréssel, ahogy rámosolygott. Tracy a mosoly mögött észrevette a fürkészően kutató tekintetet. Érezte, hogy megfigyeli őt, csak még azt nem tudta, hogy miért. Szakmailag, vagy talán valamit gyanít. Aztán elhessegette aggodalmas gondolatait.

Honnan gyanítana bármit is? Nem ismerte Eathan Kilgore-t. Nem tudja, hogyan viselkedett és mi a más rajta. Nincs összehasonlítási alapja – zárta le a gondolatait Tracy, majd Kathy biztató, lendületes kézmozdulatára megpróbálta mozgásba hozni a széket.

A folyosón haladva, nagyon összpontosított, hogy haladni tudjon a székkel, közben - mint mindig a „testváltás” óta -, kavarogtak a gondolatok a fejében. Főleg így, hogy már az ágy börtönéből, tolókocsira váltva nagyobb mozgási lehetőséget kapott.

Ha kiengednek, megnézem majd, hogy hová temettek – határozta el, aztán a fiai jutottak az eszébe.

Látnom kell őket! Úgy tudják, hogy elvesztették az anyjukat, pedig csak más testbe került…

– Ha nem vagyok indiszkrét, megkérdezhetem: van-e családja? – A nő kérdése kizökkentette gondolataiból.

– Igen, van két kamasz fiam – vágta rá gondolkodás nélkül, majd még a levegőt is visszatartotta.

Basszús! – Dühös lett magára, miközben elárasztotta az aggodalom.

Lebuktam! – futott át az agyán s inkább nem is nézett a mellette ballagó Kathyre. Így is érezte, hogy kielemzi őt.

A nő megköszörülte a torkát, meghatározhatatlan mosollyal pillantott oldalra Eathanre.

– Két kamasz?! Wao! Mennyi idős is most?

Tracy nagy levegőt vett, majd válasz nélkül hangosan fújta ki. Szembesülnie kellett a ténnyel, hogy ez felett bizony elsiklott. Fogalma nem volt mennyi idős is a férfitest, amiben éppen létezett. Most döbbent rá, hogy nem ártana meg is tanulni Eathan Kilgore születési dátumát.

– Harminckettő, ha jól emlékszem a kórlapjáról – folytatta Kathy s ezzel ki is segítette zavart helyzetéből a beteget. A férfi kelletlenül csak rábólintott, hiszen biztos volt benne, hogy ezt most a nő tuti jobban tudja.

– Tizennyolc évesen? Akkor nagy volt a szerelem, vagy csak nem vigyáztak? – csacsogott tovább Kathy, egy pillanatra sem hagyta hallgatásba fulladni beszélgetésüket. – Hogy hívják a fiait?

Tracy döntött. Nyilván az is benne van a kartonjában, hogy egy ideig zavart volt a személyét illetően, így talán nem lesz feltűnő, ha még időben kijavítja az információt.

– Misty – motyogta.

– Misty? – Kathy szemöldöke kíváncsian emelkedett meg. – Azt mondta fiai vannak.

– Nem. Lányom van. Egy hat éves kislányom – morogta az orra alatt a férfi.

– Ou. Értem.

– Nem igazán voltam önmagam mikor magamhoz tértem – mentegetőzött a beteg. – Még most is összekutyulok dolgokat.

– Összekutyul?

Kathy kávét vett az automatából, az ebédlő asztalaihoz sétáltak.

– Igen, olvastam, hogy amikor magához tért azt állította, maga valaki más – kezdte tapintatosan Kathy, nem eresztve beszélgetésük fonalát. – Majd amnéziaként lett diagnosztizálva. Ez szerepel a kartonjában. – A nő lassan engedte le magát a férfival szemben, tekintete fürkésző volt, ahogy Eathan sötét szemeibe nézett. – Valóban nem emlékszik semmire?

Eathan lassú mozdulattal ingatta a fejét, de közben igyekezett kerülni a nő kutató pillantását.

– Egyáltalán semmire? Egy apró emlékfoszlány a gyerekkorából, vagy eddigi életéből? Az elmúlt pár hétben sem ugrott be semmi? Nem emlékeztette magát semmi egy régebben megélt eseményre…

– Nem – szakította félbe határozottan a nőt Tracy.

Másodpercekre közéjük ült a kínos feszült csend.

– Akiket megérintett a halál sokféleképpen reagálnak. – Kathy nem engedte a témát. – Valakik alagútról mesélnek, fényről, van, akik egészen más emberré válnak. Nem maga az egyetlen, aki másnak vallotta magát, miután magához tért a kómából.

Tracy némaságba burkolózva hallgatta a nőt.

– Az én szakmámban és főleg az intenzíven elég sok ilyennel találkozik az ember. Van, aki valóban összezavarodik, mert olyan jellegű koponyasérülést szenvedett. De maga Eathan Kilgore, más.

Eathan felkapta a fejét a kijelentésre.

– Hogy érti, hogy más? – kérdezte a homlokát ráncolva.

Kathy tekintetét a férfiébe furta, mint aki azon hezitál, hogy a beteg nyakába zúdítsa-e, amit lát rajta. Aztán egy nagy levegőt vett és belekezdett:

– Amikor megkaptam a kórlapját, és olvastam erről az apró megjegyzésről, hogy a bátyja elmondása szerint maga közölte vele, hogy nem a testvére. Azt állította, hogy ön Tracy Barham.

A férfi állkapcsán megfeszültek az izmok, ahogy Tracy dühösen szorította össze a fogait. Mérges volt magára.

– Amikor azt mondta a rutin az rutin, emlékszik? Tökéletesen igaza volt! Ahogy maga összehajtotta pakolás közben a ruhákat, ahogy a legnagyobb természetességgel úgy gondolta elér a bokájáig, ezek a mozdulatok mind-mind rutinból jöttek és egyáltalán nem jellemzőek egy férfire. Amikor váratlanul benyitottam, maga nem önkielégítést végzett, hanem úgymond ismerkedett a nemi szervével. – Kathyből ömlöttek a szavak.

– Nem ismerkedtem vele – morogta dacoan Tracy, s csak néha pislantott rendezetlenül szemébe lógó frufruja mögül a nőre. – Csak éppen eligazítottam az alsómban.

– Nem emlékszik semmire Eathan Kilgore életéből, múltjából, és azért nem, mert nem azt élte eddig. Így van? – szegezte a határozott kérdést a férfinek Kathy.

Makacs hallgatás volt csak a válasz.

– Minden elismerésem az öné, ahogy egyedül próbál megbirkózni a kialakult helyzettel. Más kétségbeesetten vergődik, hajtja az igazát, amit természetesen senki nem fogad el. De maga kivár, taktikázik. hihetetlen önfegyelme van. Ez a „nem emlékszem semmire” klassz! Nagyon jó arra, hogy időt nyerjen.

– Jason ötlete volt, nem az enyém – törte meg a hallgatást, szinte csak az orra alatt morogva Tracy.

– Jason? Jason Kilgore? Elmondta neki és ő hitt magának?

Eathan megrázta a fejét, majd kelletlenül rántott a vállán.

– Először a dokihoz rohant, hiszen nyoma van a kórlapomon. Aztán nyilván meggondolta magát, mert elment a címre…

– Elküldte a címre, ahol eddig élt?

– Igen – bólintott Tracy. – Azt hittem, hogy az ő testvére meg az én testemben van. Gondoltam valahogy csak vissza lehet cserélni.

– És ahogy látom, ezt nem lehetett – Kathy együttérzően nézte a férfit, aki tagadhatatlanul zavarban volt és ordított róla a fájdalom. Sötét szemében könny csillogott, ahogy egy sóhajjal nagy levegőt vett és felnézett a gyógytornászra.

– Meghaltam. Eltemettek – közölte Tracy remegő hangon suttogva. Nem akart sírni, még csak a könnyeit sem kiengedni. Pislogva tekingetett, ahogy igyekezett tartania magát.

– Nem halt meg, mert itt van! – Kathy ösztönösen nyúlt a beteg keze után, ahogy Eathan az öklét morzsolgatta. – A testet temették el, amiben eddig létezett.

– Sovány vigasz! Oda az egész, eddigi életem! Nem sétálhatok vissza! Nézzen már rám! Hogy állhatnék így például a fiaim elé? Mit mondhatnék nekik? Hahó, srácok, nem haltam ám meg! Csak innentől majd az apátok leszek, nem az anyátok! – Fájdalmas fintorral húzta ki Kathy kezéből az övét, nekidőlt a szék háttámlájának.

– Maga él! – emelte meg a hangját Kathy ellentmondást nem tűrően – Csak más a teste. Majd megszokja. Ha ebbe születik, akkor ez lett volna a természetes – rántott a vállán. – Alkalmazkodjon hozzá.

– Ezt így nagyon könnyű tanácsolni.

­– Eddig is remekül csinálta! Eztán is fog menni, ebben biztos vagyok!

– Hogy éljek tovább Eathan Kilgorként? Nem tudok úgy viselkedni, ahogy ő viselkedett. Kapásból én motort vezetni sem tudok! Ellenben ha nem rajzolhatok, abba én beleőrülök! Nem tudom az ő életét ugyanúgy folytatni!

– Nem is kell – ingatta a fejét Kathy, s visszább véve a hangját igyekezett halkabb mederbe terelni a beszélgetésüket. – Már említettem, hogy nekem meg van a saját értelmezésem és véleményem a lélek és a test kapcsolatáról. Nem azt mondom, hogy egyet kell értenie velem, de érdemes elgondolkodnia rajta. Segíthet.

– Miben?

– Átállni.

Eathan olyan „minden mindegy” arccal hanyagul rántott a vállán.

– Hallgatom – motyogta, mire Kathy lelkesen beszélni kezdett.

– Nem is tudom, hol kezdjem – fújta hangos levegővétellel a nő. – Talán ott, hogy megszületünk, beleszületünk egy testbe. Hisz maga abban, hogy meghalunk, aztán újra születünk? Abba, hogy életek sora van mögöttünk és előttünk?

– Igen. Mondhatni. Sokat gondolkodtam én is hasonló dolgokon.

– Remek! Vagyis, egyik életünkben férfiak a másikban nők vagyunk.

Tracy elgondolkodott Kathy szavain.

– Végül is igen – bólintott rá egyetértően.

– Amikor beleszületünk egy testbe, évek hosszú sora van, hogy megtanuljuk irányítani és felvenni, azokat a viselkedési formákat, amik ahhoz kapcsolódnak. Vagyis, hogy nőként vagy férfiként viselkedjünk – magyarázta Kathy, Tracyt pedig egyre jobban érdekelte, a nő okfejtése.

– Igazából ezen már én is filóztam – szúrta közbe elgondolkodva Tracy.

– Ahogy mondtam már. A lélek egy különálló valami, az az én! Az vagyok, én! A csupa nagybetűs ÉN! – Kathy öklével a mellkasát verve beszélt. – A testem a jármű. Vagy ilyen, vagy olyan. Ember, vagy állat, nő vagy férfi. A nevet a test kapja. A női testét hívták Tracy Barhamnak. Ami nyilván olyan állapotba került, hogy már nem volt arra alkalmas, hogy az életfeladatát beteljesítse benne. De maga létezik, él! Itt van és egy Eathan Kilgore nevű testben utazik. Ez lett a járműve. Tanulja meg vezetni – Kathy biztató mosollyal kacsintott Tracyre.

– Megbolondulok, ha nem lehetek önmagam! – Tracy szinte nyögte, szeme újra fátyolos lett.

– Miért ne lehetne?

– Nem tudok motort vezetni! Nem tudok gitározni sem! Imádok rajzolni! Az meg, hogy lefektessek bárkit is, eszemben sincs!

– Na, ne szaladjunk ennyire előre – csitította Kathy az újra hangosodó békétlen lelket. – Apró lépések! Nem kell motort vezetnie, ha nem akar. Gondoljon bele! Majdnem halálos kimenetelű balesete volt, simán ráfoghatja, ha nem akar motorra ülni. De még az is lehet, hogy a kíváncsiság mégiscsak belevisz, hogy megtegye. Könnyen megoldható, hogy úgy tanuljon meg motorozni, hogy azt ne tudja meg más. A gitárral ugyanez a helyzet. Az amnézia remek ötlet volt! Azt is közölheti, hogy megváltozott. Annyira megérintette a halál, hogy más ember lett, átértékelődtek a dolgok. Ebbe nem fog belekötni senki. Azt mondta Jason tudja. Akkor az jó! Ő rengeteget segíthet beilleszkedni.

– Megígértem neki, hogy nem csinálok a testvéréből buzit – morogta okvetetlenkedve Tracy. – De nekem eszemben sincs úgy gondolni egy nőre. Én nő vagyok, vagyis voltam. Vagy mit tudom én!

– Na, figyeljen ide! Maga egy erős, kitartó és jól alkalmazkodó, remek problémamegoldó képességgel megáldott lélek! Igaz, hogy nem ebbe a férfitestbe született, de a földi élete folytatásához, most ezt kapta. Ahhoz hasonlítanám ezt, amikor valaki egészségesen születik és valami folytán elveszti a lábait, vagy a hallását vagy a látását. Az is egy másfajta, új élet kezdete. Meg kell tanulnia a továbbiakban így élni. Magának is. Most ne azzal foglalkozzon, hogy mondjuk, a haverok elvárnának magától egy bizonyos viselkedést. Azzal, hogy csak simán legyen önmaga. Rajzoljon, ha jól esik, ismerkedjen meg új emberekkel! Legyen önmaga, úgy álljon mindenkihez, ahogyan azt maga gondolja és ne úgy, ahogy azt az eltávozott lélek tette volna! Soha ne tegye fel ezt a kérdést magának, hogy ő mit tenne? Úgy ahogy az évek során miközben felnővünk, összecsiszolódunk a testünkkel, majd maga is összehangolódik az új járműjével. Szerintem, magának menni fog! Nem mondom, hogy pár nap alatt, pikk-pakk, de menni fog!

– Ez így, magát hallgatva veszett könnyűnek és egyszerűnek hangzik – Eathan zavart, hálás mosollyal nézett a nőre. – Köszönöm!

– Ugyan már! Nincs mit! – Kathy megpaskolta az idegesen, görcsösen ökölbe szorított férfikezet. – És ha jól esne régi emlékekről beszélni valakivel, még a Tracy Barham idődből, akkor szívesen meghallgatom. Legalább jobban megismerhetem.

– Csak most kicsit összezavarodtam. Akkor, hogy is van? Ki is vagyok?

– Maga egy csodálatos lélek!

– Ha a Tracy meg az Eathan csak egy jármű nevei, akkor hogy hívnak engem?

– Szerintem a léleknek nincs se neve, se neme. Minden lélek egyedülálló, nem a névtől lesz olyan és az, aki. Romeo nagyon okosan mondta! Bárhogy hívod a rózsát, ugyanolyan illatos. A névtől nem változik meg az, akik mi vagyunk.

– Szóval innentől legyek Eathan Kilgore?

– Nem! Innentől Eathan Kilgore a neve. De attól még nagyon is önmaga!

Eathan vett egy hangos mély sóhajt, s a már megszokott mozdulattal - amivel anno mindig újra összefogta a copfját -, áttúrtra a haját.

– Most tuti agyalni fogok megint egy rakat dolgon.

Kathy ajka mosolyra húzódott.

– Az sose baj.

– Most mi a véleménye rólam? – Eathan úgy nézett a nőre, mintha ki tudja milyen bűnöket árult volna el magáról, s most megbocsátást vár.

Kathy felnevetett.

– Semmi rossz! – vágta rá őszinte jókedvvel a nő. – Köszönöm, hogy bízott bennem és elmondta nekem. Nagyon örülök, hogy megismerhettem! Nagyon jó volt végre valakivel őszintén ilyenekről beszélgetni. Tuti nem lesznek unalmasak a tornaóráink.

– Nem tudom hányadán álljak Jasonnal. Néha furán viselkedik.

– Nem csodálom. Ha valakinek ilyet mondanak, aztán ő maga is szembesült a hihetetlen igazsággal. Fel kell neki is dolgoznia.

– Lehet – biccentett Eathan. – De ha megkérhetem, inkább ne tudjon róla, hogy maga is tudja. Megérzés – rántott a vállán a férfi. – Önben jobban megbízom, mint benne.

– Rendben – bólintott Kathy.