ÖRÖKÖLT GÉNEK - 18

Jali kavargó érzelmekkel, megállíthatatlanul menetelt a szurdok felé. Lelkét szorította a fájdalom, s mintha csak nem akarná, hogy szétszakadjon a mellkasa, keresztbefont karját melleire szorította. Alig várta, hogy felérjen, s mint egy fuldokló, aki végre levegőt kapott szívta tele tüdejét levegővel.

Talan már ott volt, várt rá.

Meg is lepődött kissé a fiatal őrző. Azt tudta, hogy számíthat a férfire, de azt nem is remélte, hogy előbb fog ott lenni, mint ő. Minden szó nélkül zokogva vetette a karjaiba magát. Talan pedig átölelve tartotta s hagyta, hogy Jali könnyeivel kiengedje magából a szorító fájdalmát.

– Mond meg nekem Talan, mi köt hozzá, hogy ennyire fáj? Miért fáj ennyire? – zokogta Jali, s ha lehetett volna még ettől is jobban belefúrta volna magát az erős, biztonságérzetet adó karokba.

Talan torka összeszorult, hogy így szenvedni látott egy számára fontos és kedves személyt. Eszébe jutott a saját fájdalma, amikor Haley a Pádisban meglátogatta őt. Szeme fátyolos lett. Chidalu valamivel távolabb ült le, pislogva nézte őket. Talan a fejét billentve jelezte a nőstényfarkasnak, hogy hagyja őket magukra. Chidalu megértette. Felállt, s ráérősen elsétált. Be a sűrűbe. Elnyelték a bokrok ágai, levelei.

– Átélted a szenvedését, mellette voltál, lépésről lépésre segítetted és kísérted az úton ki a zavarodottságából – sorolta a szakrális őrző.

– Téged is gyógyítottalak, Talan! A te fájdalmaidat és zavarodat is éreztem!

– Az más volt. Judahhal együtt tettetek meg egy hosszú utat. Te érett és nagyszerű őrzővé, gyógyítóvá váltál mellette, ő pedig visszatalált az övéihez. Ezek olyan dolgok, amik néha erősebbek és felülírnak minden köteléket.

– Itt volt!

– Ki volt itt?

– Adahy! – Jalit újra elragadta a zokogás, maga előtt látta a meleg, intenzív kávébarna szempárt, ahogy vágytól és féltéstől fűtötten nézett rá.

– Judah és Adahy egy! A nevet Judah farkas énjének, te adtad. Attól ő még ugyanaz a személy és lélek – magyarázta a félvér férfi.

Jali makacsul rázta Talan szavaira a fejét.

– Nem! Valami nagyon nem stimmel! Tudom! Érzem! Adahy egészen más! Nem Judah volt, aki nekiment Jarednek!

Talan szemöldöke kérdően megemelkedett.

– Judah nekiment Jarednek? Ki az a Jared? Judah mikor tett ilyet? – ömlöttek a kérdések a szakrális őrzőből. – Valamiről azt hiszem lemaradtam.

– Egy vendég, valami állatvédő féle – rántott a vállán Jali. – Rendben, van egy kisugárzása, amit nem tudok megmagyarázni én sem. Mindegy. Szóval épp csak váltottunk pár szót, udvarias volt. Nem szemtelenkedett, nem volt tolakodó. Judah a semmiből került elő és teljesen kifordulva magából a torkának esett. Mindenki ledöbbent! – hadarta a félvér lány, igyekezett röviden felvázolni a történteket. – Azt hittem az emlékei között volt valami. Hogy a helyzet esetleg régebbi dolgot hozott elő, ami Averyvel történt és kivetítette rám. De nem!

– Nem?

Jali a fejét ingatta.

– Nem! Mikor kettesben maradtunk a szemembe mondta, hogy nem élné túl, ha nekem valami bajom esne. Meg aztán, hogy nem nyúlhat hozzám senki sem – idézte fel a farkas szavait a lány. – Ez azt hiszem több mint egyértelmű volt, hogy neki is jelentek valamit, nem csak ő nekem. De Judah egészen másképpen viselkedik! Hideg! Arrogáns! Mikor eszmélt, vagy az is lehet elnyomta a benne lévő farkast, elnézést kért. Azt mondta, reméli, hogy nem bántott. Ennyi! Sehogyan sem jó ez, Talan! Judah nagyon nincs összhangban a benne lévő farkasával! – Jali egyre lendületesebben magyarázva merült bele a vezér lelkének, személyiségének elemzésébe. – Most tegyük félre az én érzéseimet. Nézzük Judahot! Ez rá a legveszélyesebb! Elnyomja a farkasát! Szerintem Judah utál engem, és nem nézi jó szemmel, hogy a farkas énjének valamiben más a véleménye. Nem egyezik az ízlésük vagy ilyesmi.

Talan arcán halvány mosoly jelent meg, ahogy hallgatta Jalit, aki egyre jobban már inkább Judahért aggódott, a saját fájdalmáról el is terelődött a szó.

– Nagyon úgy tűnik, hogy inkább konfliktusforrás vagyok neki. Nem gyógyítom, hanem inkább zavart okozok benne… – Jali szava megakadt, ahogy Talan vetkőzni kezdett. – Te meg mi a fenét csinálsz?

A férfi ajka széles vigyorba húzódott.

– Mit szólnál hozzá, ha mi ápolnánk a kapcsolatot a bennünk lévő farkassal?

– Mi van?

– Mondjuk, vadászhatnánk – rántott a vállán Talan. – Te nem vagy éhes?

– Tessék? – Jali zavart pislogással igyekezett mindenfelé tekingetni, de a férfi pont előtte bújt ki a ruháiból. – Nem! Nem vagyok éhes! – vágta rá, mint egy dacos kislány, s végső megoldásként hátat fordított a megállíthatatlanul vetkőző félvérnek.

– Akkor csak úgy futni.

– Figyeltél te rám? – morogta sértetten Jali, néha hátra pislantva a válla felett.

– Persze! – bólintott Talan. – És az a véleményem, hogy napokra össze kéne téged és Judahot zárni.

– Mi van?

– Judah nem utál téged!

– Hát persze!

– Gondolkozz már kicsi lány! Wyomingból nem Adahy indult el Clear Creekre, hanem Judah! Judah kér bocsánatot, mert ő tud magán uralkodni, de a benne lévő farkas, nem!

Jali zavart pislogással hallgatta Talan ésszerű érveit.

– Igen, okozhatsz benne zavart. Sőt! Tuti, hogy okozol is!

– Na, ugye?!

– De nem úgy és olyat, amilyet és ahogyan azt te gondolod. Igenis gyógyítod, hidd el! Már a puszta léteddel, azzal is, ha a közelében vagy. Neked fájnak a te érzéseid, ő pedig fél a sajátjaitól. Pont ezért kéne összezárni benneteket! – Talan megszabadult az utolsó ruhadarabjától is, miközben beszélt. – Végre megbeszélnétek, szemtől szembe ki mit érez, aztán kavarnátok egy hatalmasat!

– Tessék? – Jali felháborodottan pördült meg a sarkán.

– Na, gyere rohangálni! – intett Talan, s teste hatalmas farkassá formálódott át, miközben fordult, izmai megfeszültek, ahogy nekilendült az ugrásnak.

Jali még pár másodpercig a férfi szavain gondolkodott, majd ő is vetkőzni kezdett. Határozottan jobban érezte magát a beszélgetéstől. Arcán végre halvány mosoly jelent meg.

– Klassz lelki kuka vagy, Talan! – kiáltotta, s ahogy a férfi farkas alakja után mozdult, alakot váltott ő is.

Fogalmuk nem volt, de nem is nagyon érdekelte őket, hogy meddig rohangáltak és sétáltak céltalanul, csak úgy. Talan még leendő házának helyét is megmutatta a lánynak, közben így ő maga is láthatta éppen hol tart az építkezés. Mint két gyerek végigrohantak a patakban a folyását követve, néha játékosan taszítva egymáson.

Aztán visszamentek a szurdokhoz.

Vizesen és jókedvű nevetgéléssel kezdtek el öltözködni.

– Emlékszel, amikor először vittél el vadászni? – kérdezte Jali háttal a férfinek, miközben fordítgatta a ruháit és kapkodta magára.

– Naná! Felejthetetlen volt apád jobbosa! – vigyorgott Talan, ráérősen igazgatta a felsőjét mielőtt belebújt. Állkapcsán megfeszültek az izmok, ahogy mozdult előtte a bokor, s az ágak takarásából előlépett Dean.

– Fasza! – szívta a fogai között a szakrális őrző, miközben Dean tekintete gyilkosan szegeződött neki.

Jali megpördült a sarkán a hangokra, még a légzése is kihagyott.

– Dean?! Te mit keresel itt? – szakadt fel belőle.

– Dolgozom – motyogta a fiatal férfi. – Éppen bejártam a terepet.

– Ez nem az, aminek látszik – köszörülgette a torkát a lány.

Dean vágott egy tanácstalan fintort, sután rántott a vállán.

– Bazdmeg, mi mindig lebukunk! – fújta a fejét hitetlenül ingatva Talan. – Vagyis nem lebukunk, csak félreérthető helyzetben… No mindegy! – legyintett a férfi. – Úgyis azt gondol, amit akar.

– Én mentem nagyapához – hadarta Jali s ellavírozva a két hím között, magukra hagyta őket.

– Szóval igaza volt keresztapámnak – sóhajtotta Dean, s elkezdte a földet rugdosni bakancsa orrával.

– Ó, ne már! Ginty meg az ő rögeszméi! – Talan az ég felé emelte tekintetét.

– Ebben mi nem volt egyértelmű, Talan? – lendítette a kezét Dean – Éppen öltözködtetek…

– Láttál már emberi ruhában vadászó farkast? – A tapasztalt őrző legyintett, s folytatta az öltözködést. – Én nem vagyok a riválisod, Dean! Sőt! Neked Jalival szemben nincs is riválisod!

– Na, ne mond! – prüszkölte félvállról a fiatal férfi.

– Az ő kapcsolatuk régebbi, mint ahogy ti megismertétek egymást!

Dean homloka ráncba szaladt a szakrális őrző szavaira.

– Te tudod, hogy ki van a szívében? – kérdezte döbbenten a félvér.

– Ha figyelnétek rá, ha együtt éreznétek vele és nem megfojtanátok az érzéseitekkel, akkor ti is tudnátok! – fakadt ki indulatosan Talan. – Olyan természetes, hogy Jali gyógyít, törődik, meghallgat. Észrevette valaki is, hogy miközben ő mások lelkét gyógyította az övé majd meghasad?

Dean szégyenkezve pislogott a földre maga elé.

– Ne akard, hogy válasszon, mert már megtette. Ne kérdezd tőle, hogy miért, mert nem tartozik magyarázattal.

Talan körbenézett, Chidalut kereste.

– „Dalu! Indulunk! Merre vagy?”– küldte mentális üzenetét a nőstényfarkasnak, aki nem mehetett messzire, mert pár másodperc múlva előlépett a bokrokból.

– Keress mást Dean, Jali szíve foglalt. És ahogy mindkettőjüket ismerem, ez nem is fog változni – mondta csendesen, hangjában azért kicsengő együttérzéssel. Talan is megtapasztalta milyen az, reménytelenül szeretni valakit. Milyen az, ha közös jövőt tervez valakivel, s azzal kell szembesülnie, hogy elkésett.

Dean kérdőn emelte tekintetét a szakrális őrzőre.

– Ahogy mindkettőjüket ismered? – dünnyögte megismételve a tapasztalt félvér szavait. – Nem csak tudod, de ismered is ki az?

Talan ahogy elhaladt a fiatal őrző mellett, megveregette a vállát.

– Hidd el, tudom, hogy Jali milyen értékes – motyogta a férfi. – De vannak még kincsek a nagyvilágban.

Magára hagyta kavargó érzelmeivel Deant, az ő gondolatai már egészen máshol jártak.

Lawrence vérén.

Ha Jali nem telefonál rá, azóta már álomba merülve kutakodott volna az ifjabbik McElhanely érzelmei és emlékei között. Visszaindult a Corbet villába, miközben már azon agyalt, hogyan kérje meg Dorothyt, hogy gondos, s már tapasztalt felügyeletet biztosítson neki újra, hogy belevesse magát valakinek a legrejtettebb titkaiba.

Fyra öklendezve hajolt a WC csésze felé. Nagyokat sóhajtozott és köpködött két hányás között. Agya azon járt, hogy mit is evett előző este, miközben dühös volt. Magára a városra, hogy minek is kellett elutaznia Clear Creek-ről?! Ott még a kaja is jobban feküdt a gyomrának.

A rosszullét nem akart szűnni, így kénytelen volt beteget jelenteni. Órák múlva enyhült csak az émelygés és szédülés, amikor végre meg mert kockáztatni, egy Adele által ajánlott gyógyteakeveréket.

A nappali foteljében kuporodott és kortyolgatva a forró italt a bevetés körül forogtak a gondolatai. Nick szavain, a tekintetén, ahogy a szemébe nézett, amikor ő azt mondta neki: „De túlélted! Nem?”

Nem élte volna túl? Meghalt a bevetésen? Akkor ő most micsoda? Egy zombi? – kavarogtak a gondolatok a fejében. Beleremegett a gyomra az éjjel emlékeibe. A harc, ami már egyáltalán nem finomkodó gyakorlás volt. Az életéért küzdött, és látott másokat maga körül meghalni. A plafonról lógó emberek, a kislány kétségbeesett hangja…

Azon kapta magát, hogy könnyes szemmel a semmibe pislogva az apja jutott az eszébe.

Ő ugyan hány ilyen harcon lehet már túl? Hányszor kellett megvédenie a klánját és anyát?! Neki köszönhetem, hogy most élek, hogy élhetek! Egyáltalán azt, hogy vagyok! És én hányszor vettem semmibe a szavát. Hol vagyok én hozzá?! Ha tegnap meghaltam volna? Úgy emlékezett volna rám, hogy mindig szájaltam vele, megbotránkoztatóan viselkedtem…

– Apukám! – szakadt fel belőle egy elfojtott nyögéssel, és megindultak a könnyek a szeméből.

Hallanom kell a hangját! Meg kell neki mondanom, hogy szeretem! Hogy sokat gondolok rá! – miközben megérett benne az elhatározás, már a mobilja után matatott, hogy hová is csúszhatott, hiszen az előbb még az ölében volt. Ahogy a kezébe vette, hirtelen hívást jelzett. A kijelzőn Cody képe jelent meg.

– Basszús! – szívta a fogai között. – Miért pont most hívsz? – dünnyögte, miközben azon hezitált, hogy fogadja vagy elutasítsa a hívást.

Imádta Codyt és tagadhatatlanul minden nap ott járt a fejében és hiányzott neki, de most a tegnap esti halálfélelem még dolgozott benne. Az apjával szeretett volna beszélni inkább. Ő volt az, akinek folyamatosan csalódást okozott, akinek dacos viselkedésével megnehezítette az életét. Tőle akart bocsánatot kérni és megmondani neki, hogy minden látszat ellenére tiszteli és szereti őt.

Hangos sóhajjal fújta ki a mélyre szívott levegőt, fogadta a hívást.

– Hello! – a köszönés, viszont nem sikerült túl lelkesre.

– Szia! – Cody hangja ellenben vidáman csengett. – Azt hittem már fel sem veszed. Csak reméltem. Már benn vagy dolgozni? – ömlöttek a szavak a fiatal medvéből.

– Nem – sóhajtotta Fyra. – Nem vagyok jól.

– Mi a baj?

– Úgy tűnik, nem veszi be a gyomrom a városi gyorskaját – húzta félre a száját a lány, s türelmetlenül piszkálgatta a fotel huzatjának anyagát.

– Doki látott már?

– Minek? – horkant fel az ő megszokott stílusában Fyra. – Ha megunom, majd fogom és haza húzok innen a francba!

A vonal másik végén a férfi megérezte a lány hangjában a feszültséget. Pár másodperces csend után, kérdését aggódva tette fel.

– Baj van?

– Nem. Nincs – motyogta Fyra. – Mi lenne? Kicsit fáradt vagyok, nyűgös. Ennyi. Dühít, hogy napok óta szarul vagyok. – Beharapta ajkát, már bánta, hogy elszólta magát az elhúzódó rosszulléteiről.

– Napok óta? Fyra! Menj el orvoshoz!

– Ch! Jajj Cody! Ne viselkedj már apa módjára! – Ahogy kimondta, újra fájdalmasan jutott eszébe, hogy kit is akart hívni. Cody viselkedése pedig, most inkább nyűg volt a számára.

Ismét kínos, feszült hallgatásba fulladt a beszélgetésük.

– Megbeszélem Will bácsival és meglátogatlak. Na, mit szólsz hozzá? – törte meg a csendet a fiatal hím.

Fyra első reakciója egy felvillanyozódott „Klassz!” kiáltás volt, majd eszébe jutott a bevetés… ahogy Juan véres arccal feléje fordult… Aztán előtte volt, ahogy ott a Menedékházban udvarolni kezdett neki, és ahogy Cody lereagálta.

– Hosszú az út, nem? – mondta rövid gondolkodás után zavartan. – Inkább majd megbeszélünk egy időpontot, amikor mindketten hazaugrunk Clear Creek-re. Az jobb lenne, nem? Félúton van és találkozunk a haverokkal is.

– Nekem te hiányzol!

Fyra türelmetlenül pillantott fel az órára.

– Nekem is hiányzol, Cody! Most viszont leteszem. Nem vagyok jól. Megyek hányni, aztán megpróbálok aludni – hadarta a féligazságot, hogy befejezze a számára most terhes beszélgetést.

– Rendben – fújta kényszeredetten Cody. – De ígérd meg, hogy elmégy dokihoz!

– Cody! – nyögte fájdalmasan a lány.

– Rendben, hagylak pihenni! Imádlak!

– Én is! – Fyra ahogy kimondta egyszerre öntötte el több érzés is. Legszívesebben magához ölelte volna a szeretett férfit, közben elszégyellte magát, ahogy mégis igyekezett lerázni őt.

– Nagyon szeretlek, Cody! – hadarta, s remélte, hogy az alakváltó medve azért még hallotta a szívből jövő vallomását. Hallgatózott, de már csak a bontott vonal hangját hallotta.

– A francba! – szívta a fogai között. Szemét lehunyta, testének teljes súlyát beleengedte a fotel kényelmébe. Újra a bevetés képei villantak be előtte. A karambitos osztagos rutinos gyors mozdulatai, a sötét furcsa fényű szemei, ahogy közvetlen közelről szemezett vele, aztán Juan, ahogy véres arccal feléje fordult.

Újra és újra látta, ahogy a fiatal McElhanely könnyed mozdulattal átfordította a támadóját a válla felett, kiszakította a csuklóját, elharapta a nyakát és letépte a fejét.

Teljesen megváltozott a szemében a farkas alakváltó. Nem tudott már úgy gondolni rá, mint egy flörtölgető elkényeztetett utódra. Nem a behízelgő vigyorát látta, hanem a határozott harcost, akinek az életét köszönhette. Aki gondolkodás nélkül ölt, hogy életet mentsen. Nem neki bájologott, hanem tette a dolgát. Kötelességtudó, fegyelmezett katonaként viselkedett.

Emlékek pillanatképei peregtek le a fejében, eszébe jutottak az alakváltó egykor elhangzott szavai:

„Hiszel benne, hogy van szerelem első látásra? Akkor bejövök még egyszer!”

Az emlék akaratlanul halvány mosolyt varázsolt az arcára egy pillanatra.

– Idióta! – motyogta, majd eredeti terve szerint felhívta az apját.

– Fyra! – Ed hangja egyszerre volt csodálkozó és lelkes.

– Szia, apu!

– Nem kéne neked most munkában lenned?

– Most le akarsz rázni?

– Nem! Dehogy! Örülök, hogy hívtál!

– Én is örülök neked, apu! – Fyra hangja megremegett, ahogy elérzékenyült egy pillanatra.

– Valami baj van, kicsim?

– Nem, nincs. Csak – Fyra letörölte az arcán végiggördülő könnyeket – biztos meg fog jönni a havim, mert az jutott az eszembe, hogy meg kell neked mondanom, hogy mennyire szeretlek és tisztellek.

– Fyra, mi történt?

– Nincs semmi bajom, apu. Ne aggódj! Még bepiálva se vagyok. Most még ránézni se tudnék az italra! Hiányzik a főztöd, az ittenit még a gyomrom se bírja – próbálta elviccelni az alfanőstény, ömleni kezdtek belőle a szavak.

Ed tagadhatatlanul meglepődött lánya viselkedésén, hogy Fyrának eszébe jutott felhívnia őt.

Hosszan beszélgettek.

Fyra azon kapta magát, hogy emlékeken nevet az apjával, hogy egyre többet kérdezett tőle, kíváncsi volt a régi időkre, Ed fiatal korára…

Nem nézték az időt. Egyikük sem emlékezett rá, hogy valaha ennyit és ilyenekről beszélgettek volna. Jóleső érzéssel köszöntek el egymástól, hosszan búcsúzkodtak.

Ed a telefonbeszélgetés után sokáig elgondolkodva ücsörgött még az irodájában, ahol lánya hívása érte őt. Az járt a fejében, hogy ha tudja, hogy Fyra jellemében, viselkedésében ilyen változásokat okoz a város, a távolság, vagy ki tudja mi, akkor talán előbb elküldte volna egy kollégiumi iskolába tanulni, vagy valami hasonló. És ki tudja?! Akkor talán meg sem történt volna az, aminek okán jó szándékú beavatkozásképpen kegyes mesterkedéssel ezt szükségesnek tartották megtenni.

Jared ráérősen sétálgatott az udvaron, mint aki csak úgy tölti az időt, kezében laza mozdulattal elrejtve a jelfogót.

Itt van valahol! – Tekintetével a bokrokat fürkészte, sűrűn pillantott a melléképület felé. Aztán úgy döntött arra sétál, hogy jobban szemügyre vehesse.

– Keres valamit, uram? – szólt utána egy hang, mire megtorpant s csak válla felett nézett hátra. Magas, szikár fiatalember közeledett felé. A hasonlóság az ír és közte egyértelmű volt. Az alkata, az arcéle, s a szúrós, határozott tekintete.

– Nem igazán – rántott a vállán Jared. – Csak sétálgatok. Ki akartam ülni egy kicsit élvezni az erdő hangjait, a levegőt, de nem látok padot. – Egy hanyag mozdulattal lendítette karját, körbemutatva az udvaron.

– Mert nincs – mondta szárazon Tobias.

– Convel fia vagy?

– Nem. Chris Convel a nagybátyám.

– Azt hittem. Nagyon hasonlítasz rá – Jared barátkozó hangnemmel igyekezett becserkészni a fiatalembert, hogy információhoz jusson.

Tobias csak egy vállrándítással reagált a vendég megállapítására, majd megindult az épület irányába, Jared pedig követte.

– Nem igazán látok más vendéget – jegyezte meg az alakváltó, nem engedve a beszélgetés fonalát.

– Mert nem is igazán van – mondta zavart mosollyal a szája szegletében Tobias. – Inkább csak inni járnak ide az emberek, ahogy én tapasztalom.

– Hogy-hogy?

– Nem tudom – rántott a vállán a fiatalember. – Nem olyan rég költöztünk ide. Szóval nem ismerek itt igazán senkit. Nem tudom azt sem, hogy voltak-e forgalmasabb idők, vagy így volt ez mindig. Helyi látványossági tanácsokkal sem szolgálhatok, mert a környéket sem ismerem. Idegennek számítok én is – hadarta szinte egy szuszra Tobias, elnézést kérő mosollyal az arcán nézett vissza a robosztus vendégre.

Elég közel voltak már a melléképülethez, hogy Beto felfigyeljen az ismerős szagra. Felpattant a fekhelyéről és az ablakhoz szökkent. Mancsaival a párkányra támaszkodva hátsó lábain állva nézte a közeledőket.

Hát ez? Mi a fenét keres itt?! – robban benne a felismerés. Hogyan is felejthette volna el azt a Giant Wolf zsoldost, aki azok között volt, akik áthozták a kapun és a híd alatt hagyták?! Dühös bosszú áradt szét egész lényében.

Egyedül?! Helyes! Itt úgysem fogod megkockáztatni, hogy alakot válts! Úgy megszaggatlak, hogy azt egy életre megemlegeted, te szemét mocsok! – Bár más létformába kényszerítették őt, de a vakmerő bátor harcos így is élt benne. Ellökte magát a párkánytól, hátrált pár lépést, hogy lendületet vegyen. Inai acélrugóként feszültek bele a mozdulatba és lökték őt olyan erővel, hogy az ablaküveg csörömpölve engedett neki utat. Kecses és egyben vészjósló fenyegetésként szinte kirobbant az épület ablakán. Félelmetes morgással és vicsorgással ugrott neki a vendégnek, egyenesen a torkát szemelte ki támadási felületnek.

Jared az utolsó pillanatban kapta a karját maga elé, s a veszett állat módjára támadó eb éles fogai közé ékelte úgy, hogy aztán még elengedni se tudja azt. Beto félelmetes mélyről jövő dühös morgással rázta a fejét, és igyekezett tépve minél nagyobb sebet ejteni a harcoson, miközben szabadulni is próbált.

Tobias elkerekedett szemekkel pár másodperce ledermedt az eddig is furcsán viselkedő eb tettén.

– Beto! Engedd! Engedd el! – utasította kiabálva, majd megragadta a kutya marját és igyekezett lehúzni a vendégükről. Meglepte, hogy milyen erőt tapasztalt az állatban.

– „Tudja a neved?” – próbálta felvenni mentálisan a kapcsolatot Jared a kényszer alakváltáson átesett egykori herceggel.

– „Minek jöttél utánam? Ki küldött? Az apám? Holtan akar? Nem megyek vissza!”

Jared kezéből kiesett a viaskodás közben a jelfogó. Tobias megdermedt egy pillanatra a mozdulatban, s ezt kihasználva Beto újra teljes erejét használhatta az alakváltó ellen.

– Ez meg mi? – Tobias a homlokát ráncolva hajolt le a kis műszerért.

– „A jeladó! Szóval így találtál meg?!”

– „Nyughass már! Az anyád küldött! A jeladótól meg kell, hogy szabadulj! Eddig úgy tudták meghaltál, de ha rájönnek, hogy élsz tényleg át fognak valakit küldeni, hogy megöljön”!

Beto lendülete alább hagyott, de fogait még mindig Jared karjába mélyesztve tartotta.

– Jeladó van Betóban? – kérdezte váratlanul Tobias, mire Jared döbbenten emelte tekintetét a fiatalemberre.

– „Igen! Hall engem. Ezek szerint téged is.” – közölte fölényes magabiztossággal Beto.

– „Valóban?”

Tobias bólintott a mentálisan feltett kérdésre, miközben állta az idegen sötét tekintetét.

– Mi folyik itt? – csattant a parancsoló kérdés, mire mindannyian a hang irányába fordultak. Chris egy szokatlan formájú nyílpuskát tartott lövésre készen a vendégére irányítva.

– Nem akarok senkit bántani – mondta hűvösen Jared, megadóan a feje felé emelve szabad kezét. A másikat még mindig Beto tartotta a fogai között, néha rántva egyet az alakváltón.

– Én inkább Betonak hiszek – jelentette ki Chris. – És úgy tűnik, ő másképpen látja.

– Ez volt nála – Tobias a nagybátyja felé nyújtotta a vevőkészüléket. – Jeladó van Betoban, így találta meg.

Chris vetett egy pillantást a műszerre, majd újra Jarednek szegezte a tekintetét.

– Valamiért nem szívleli magát. Talán ismerik egymást?

Jared hallgatott. Még mindig azon hezitált mennyit mondhat el. Egyáltalán elmondhat-e bármit is vagy csak egyszerűen markolja ki a jeladót Betoból és alakot váltva azonnal induljon vissza. Semmi esélyt nem látott arra, hogy bárki is hinne neki.

A szeretteivel itt minden rendben. Úgyis el kell mennie minél előbb, hiszen Judah is megjelent itt. Azzal pedig Beto életét is megmentheti és a továbbiakban biztonságban tudhatja, ha egy gyors és rutinos beavatkozással kimarkolja belőle a jeladót.

Lesz ugyan egy gyógyítandó sebe, de élni fog! S ez az ír, ugyan mit árthat nekem egy nyílpuskával? Semmit! Legalább még bizonyítékom is lesz, hogy harcolnom kellett… - kavarogtak a gondolatok a fejében, miközben felmérte az esélyeket a kivitelezésre.

Döntött.

Minden a pillanat tört része alatt történt.

Már érezte a kezén a vért, karmait a húsban, markában a jeladót, mikor valami vállon ütötte, aztán elsötétült előtte minden.

Beto egy éles vonyítással vetette magát a földhöz, lábaival fájdalmában vergődve a füvet kaparta.

– Beto! – Tobias eldobta a készüléket, térdre vágta magát az erősen vérző állat mellett. – Chris bácsi!

Chris Convel közelebb lépett az eszméletlenül elterülő alakváltóhoz, s biztos, ami biztos alapon bakancsának orrával még meglökdöste a testet, aztán fölé hajolva ellenőrizte a pulzusát. A kicsiny nyilat azonban nem húzta ki a vállából.

– Ki ez? Meghalt? – ömlöttek a kérdések Tobiasból, miközben aggodalmasan húzta az ölébe a fájdalomtól szűkölő állatot. – Miért csinálta ezt Betoval?

– Nem tudom – morogta az orra alatt Chris. Megfogta Jared karmokba végződő véres kezét, amiben még mindig az állatból kitépett jeladót szorította.

– Semmi nem passzol – ingatta a fejét az ír. – Ed McNulty miért adta neki az ajánlását? Miért volt neki fontos, akár a halála árán is, az a szaros jeladó?

– Miért ilyen a keze? Chris bácsi! Nézd, milyen a keze! – Tobias szinte nyüszítette szavait.

– Látom – fújta a kelta farkas sámán. Láthatóan őt egyáltalán nem lepte meg a megdöbbentően elváltozott végtag látványa.

– Valószínűleg, egy alakváltó – motyogta egy hangos sóhajtással.

– Hogy micsoda?

– Egy alakváltó.

Tobias mellkasában egy pillanatra a levegő is bennakadt a nyers és higgadt válaszra.

Egymás mellett futott a két farkas, szinte mindenük egyszerre mozdult. Tökéletes összhangban váltak ketté a megfelelő pillanatban és közrefogták a vadat. Talan biztos volt a vadászat sikerében, hiszen már nem először tették ezt a nőstényfarkassal. Olyannak érezte, mintha megduplázódott volna vele az ereje. Olvastak egymás gondolatában, vagy egyszerűen csak egy rugóra járt az agyuk? Elég volt kigondolniuk valamit, a másik abban a pillanatban úgy is reagált. Félelmetesen összecsiszolódott párost alkottak. A kiszemelt áldozatnak esélye nem volt. Ahogy leterítették a vadat, tekintetük találkozott, s ezzel megadták egymásnak a tiszteletet vele a jelet, és egyszerre kezdtek neki a testnek.

Talant elárasztotta a meginghatatlan biztonságérzet, a magabiztosság, amit igazán soha nem érzett eddigi élete és döntései során. Most, itt, minden tökéletes volt. A lakmározás után egymáson heverészve sziesztáztak, ami évődős játszadozásba ment át, majd egészen más érzések vették át mozdulataik vezetését. A két farkas alakja lassan emberi formába alakult, de szenvedélyes ölelkezésüket, érintéseiket egy pillanatra sem hagyták abba.

Talant olyan szinten árasztották el az érzések, hogy még álmában is sodorták magukkal, valóságként élve át.

Testében az izmok megrándultak, bőre alatt látható hullám söpört végig, halkan felnyögött az intenzív érzésektől, s még arra sem ébredt fel, ahogy a matracba markolva fordult az ágyán, mintha csak a nő testét gyűrte volna maga alá.

Egyre erőteljesebben mozdult, sodródott, vitték az érzések, s ő nem tudott, de nem is akart egy pillanatra sem uralkodni magán. Légzése egyre szaporábbá vált, majd mélyült, s egy pillanatra sem engedte a nő tekintetét. Elveszett Jali gyönyörű szemének indigókék színében…

Csak egy villanásra tudatosult benne, s futott át az agyán, hogy kit is tart a karjaiban. Valahogy mégis ezt érezte a világon a legtermészetesebbnek és a legtökéletesebb pillanatnak.

Még a saját kiadott hangjára sem ébredt fel az álomból.

Az rántotta vissza az ébrenlétbe, a valóságba, amikor valahonnan, váratlanul egy újszülött felsírt. Pont úgy, mint a megszületés pillanatában.

Egy baba? Hol van itt újszülött? – törtek fel benne a kérdések és lassan taszigálták az ébredés felé.

Hogy kerül ide egy baba? – Homloka ráncba szaladt, s kissé dühösen, pislogva nyitotta a szemét.

Az ágyon hason feküdt, lepedő, takaró és párna teljes kuszaságban volt alatta, még mindig a matracot markolta, zihált. Leizzadva ébredt, igyekezett rendezni felgyorsult légzését.

– Basszús – suttogta, testét hagyta elernyedve elterülni az összegyűrt ágyneműn. Fülelt, hogy merről jön a csecsemő sírása, de már nem hallotta.

Az is az álom része volt? – futott át az agyán, majd a hátára fordulva túrta át csapzott haját. Kielégült mosolyra húzódott a szája a gondolataitól.

Nesze neked Ginty!

Jólesőn heverészett még egy darabig, elemezgette magában az álmát. Nem igazán értette. Soha nem érezte azt Jalival kapcsolatban: „Na, most úgy leteperném!”

Tisztelte, felnézett rá. Pillanatok alatt lepergett előtte, amikor először látta a fiatal nőt, amikor előtte ment a lépcsőn és meglátta a karján a rúnákat, és amikor olyan gyors mozdulattal a földre küldte őt. Akkor sem egy kívánatos női testet látott benne, amikor akaratlanul szemtanúja volt, hogyan maradt ott a remegő megzavarodott Judah mellett a barlangban és a karjaiban tartva nyugtatta, hanem a minden tiszteletet és elismerést érdemlő őrzőt, gyógyítót.

Nem igazán értette miért álmodta azt, amit, hiszen soha nem gondolt úgy Jalira, mint vágyának tárgyára, vagy férfiasságának kielégítésére.

A gyereksírást meg végképp nem értette, ami az ébredéssel lassan elmaradt.

Terhes lenne Jali? Mindenesetre, ha így is van, biztos nem tőlem! – konstatálta a szakrális őrző, s egy lendületes mozdulattal megindult a fürdőszobába.

Sokáig jólesőn hűtötte arcát a még langyosnak sem mondható vízsugárral, majd vizes ujjaival csapzott haján végigsimítva egyenesedett fel, hogy vessen egy pillantást magára a tükörben. A látvány saját magát is meglepte. Írisze olyan színben kavargott, mint eddig soha. Mintha lángoló tűz égett volna benne.

Képek villantak be előtte:

Dacos tekintetű, határozottan temperamentumos tíz év körüli lány nyitott ajtót neki, akinek szürkészöld szeme kiveséző pillantása szinte mellkason szúrta.

Egy fiatal suhanc arca, a tömegből. Aztán mellbevágta a felismerés: Haley! Nem lehet! Ő halott! A suhanc annyiban különbözött egykori társától, hogy nem kopaszra borotvált volt, mint a kamasz Haley, hanem kusza rendezetlen felnyírt, fiús frizurát viselt.

Harc, lángok, ordítozás…

Eddig soha nem tapasztalt feszítő érzések, hömpölygő sötétség, éles fény…

Jali zokogva vetette magát a karjaiba, ő pedig kimondhatatlanul szorító érzéssel ölelte magához.

Jali fájdalommal teli tekintete, szeméből vérkönnyek csorogtak végig az arcán…

Dean haja a vállán, bonyolult fonatban pihent, mellette egy Jalihoz hasonló fiatal nő állt, valami népviseletszerű öltözetben. Az igencsak megváltozott félvér tett egy szertartásos búcsúzó mozdulatot a kezével…

A nap szikrázott. A tisztáson egy fiatal nőt ölelt, akinek a vállán támasztott állal figyelte a magas fűben futkározó farkaskölyköt. Elárasztotta a nyugalom, a tökéletesség érzése. Tekintete az egymáshoz simuló kezükre siklott, majd az alkarjukon egyformán kanyargó bonyolult motívumra…

Aydin vonásai lassan rajzolódtak ki a hatalmas fa, susogó leveleiből, és úgy tünt, elégedetten, jóságosan bólintott…

Sokáig állt a hűsítő víz alatt, majd ráérősen leballagott a konyhába. Kávét készített, reggelit. Az este már nem zaklatta kérésével Dorothyt, s az éjjel még csak jobban megérett benne, hogy már ő is kíváncsi volt, Lawrence vére miket fog előtte felfedni.

Dejavu érzés fogta el.

Megint olyasvalaki vérét készült meginni, akinek emlékeiből Haleyvel kapcsolatos, számára felkavaró dolgok juthatnak a tudomására. Anno pontosan ezért félt meginni Ivan vérét. Nem akarta látni a szeretett személy halálát, miután a fehér vadász maga ismerte be neki, hogy ő ölte meg a lányt. A kávéját iszogatta, amikor Dorothy libbent be a konyhába, indulásra készen.

– Szia, te elveszett! – köszöntötte, s csatlakozott hozzá egy forró fekete ital elfogyasztásáig .

– Nem vagyok elveszve – vágta rá szelíd mosolya mögül a férfi. – Szia!

– Minden rendben? – Dorothy a homlokát ráncolva, fürkészve méregette Talant, miközben leült vele szemben az asztalhoz.

– Miből gondolod, hogy nem?

– Talan, te nem szoktál csak úgy itt aludni! Vagy valami fontos dolog forog a fejedben, vagy egy rád törő megérzésed miatt aggódsz értem – sorolta a nő. – Na, most melyik?

Talan úgy nézett fel a nőre, mint egy csínytevésen rajtakapott kisgyerek.

– Asszisztálnál nekem megint?

Dorothy megállt a mozdulatban, s a kávésbögréje fél takarásából szegezte kissé rosszalló pillantását a férfinek, makacs hallgatásba burkolózva.

– Dothy?!

– Hallottam – fújta szavait a nő, hangjából kicsengett, hogy nem tetszik neki Talan kérése.

– Szóval, felügyelnéd az őrültségemet?

– Reméltem, hogy többet nem teszed. – Dorothyban az emlék, fájó, aggodalmas érzéseket ébresztett fel.

– Én sem élvezem – morogta az orra alatt az alakváltó.

– Ebben biztos vagyok. Láttam, hogyan szenvedtél közben. Gondolom meg van rá a nyomós okod, amiért mégis, megint beleugrassz ebbe.

– Igen. Meg.