ÖRÖKÖLT GÉNEK - 17

Edmond McNulty irodájába kísérte Talant, aki már izgatottan várta, hogy láthassa házának tervrajzát, amit az ő vázlatai alapján öntöttek szakszerű formába a klán vezér mérnök ismerősei. Talan elmaradhatatlan kísérője lett a gyönyörű, tekintélyt parancsoló fehér nőstényfarkas. Edmond sűrűn pillantott oldalra a különleges rajzolatú farkasra, ajka elmerengő mosolyra húzódott.

– Mi az? – vonta meg a szemöldökét Talan, aki azonnal kiszúrta az alfa reakcióját.

– Semmi – ingatta a fejét Ed. – Csak pár emlék jutott eszembe.

– Milyen emlék? Chidaluról?

– Igen.

– Nocsak! – Talan tekintetét végigvezette büszke tartású kísérőjén.

– Mikor még kicsik voltak, Aydin egy fonott kosárban hordta őket a hátán. Onnan kukucskáltak ki a nagyvilágra – mesélte halvány mosollyal Ed, majd kiteríttette a tervrajzokat az íróasztalra. – A geológiai jelentések, amiket a barlangról kértem, lehetővé teszik, hogy az itt szereplő paraméterek alapján bővíthetjük a belső teret.

– Az klassz! – bólintott lelkesen Talan, tekintete szomjasan itta leendő Clear Creek-i házának rajzait, pár másodpercig teljesen elmerült a tanulmányozásukban. – Tökéletes! – vágta rá aztán elismeréssel a félvér.

– Reméltem, hogy tetszeni fog – biccentett Edmond.

Talan tudatáig csak most jutott el igazán mit is jelenthet az, hogy Aydin farkasait már látta kölyökként is McNulty.

– Szóval, Aydin nem az én újraélesztésemkor volt itt először? – váltott témát hirtelen az őrző, amivel láthatóan kicsit meglepte és zavarba is hozta a klán vezért.

– Nem – vallotta be Ed, sután rántott a vállán.

– Nem is tudom, valamiért azt hittem. De legalább ez megmagyarázza, hogy miért ismerte olyan jól a környéket. Amarion barlangját. – Talant elragadták a gondolatai. – Tényleg! Amarion barlangja! Oda semmilyen alternatívát nem készítettél?

Ed megrázta a fejét.

– Miért? – Talan határozott, egyenes kérdését sokáig hallgatás követte. Az őrzőben egyfajta megérzés kezdett szétáradni.

– Szóval, miért?! – tette fel újra, valamivel nyomatékosabban Talan.

– Az a barlang nem lakhelynek való – morogta az orra alatt Ed a torkát köszörülgetve.

– Nem? Ezt eddig nem mondtad. Mi a baj vele?

– Valami átjárót fedeztek fel ott.

– Milyen átjárót? Miért nem említette ezt nekem senki?

Ed sokáig hallgatott, fejét lehajtva, töprengve nézte maga előtt a padlót, mint aki azon hezitál, hogy válaszoljon vagy se. Aztán hirtelen nagy levegőt vett és az őrzőnek szegezett tekintettel beszélni kezdett.

– Olyan Kapu működik ott, mint Wyomingben – mondta. – Csak ez, illegális.

– Tessék? – Talanban összeszaladtak a gondolatok, hiszen a barlang sokáig Amarion búvóhelye volt, és a vajákos maga kérte, hogy oda vigye. – Ki tud erről? – kérdezte döbbenten az őrző, miközben fülébe csengtek a warlock szavai:

„Ott akármeddig meghúzhatjuk magunkat, a kutya se veszi észre, hogy ott vagyunk.”

– Tudni, már lassan egyre többen. Csak az igazat kevesen – vallotta be Ed, komoly, aggodalmas tekintettel.

Talan tekintete akaratlanul Chidalura siklott.

– „Te, ezt tudtad! Igaz?”

A nőstényfarkas lehasalt, keresztbe tett mancsaira helyezte fejét. Nem válaszolt.

– Remek! – szívta a fogai között Talan. – Mindenesetre ez megmagyaráz pár dolgot – dünnyögte. – Egyébként ki az, aki tud róla és ki az, aki nem? Csak hogy el ne szóljam magamat illetéktelenek előtt.

– Én tudok róla, más nem – mondta halkan a vezér.

– Judah és Ginty? Ők sem? A Wyomingben működőről már beszéltek. Sőt! Valami kapcsolatot is tartanak a Kapu túloldalán lévőkkel. És erről nem tudnak?

– Mondtam! Illegális!

– Igen, mondtad. De ez mit is takar pontosan? Ki használja és miért?

Párbeszédüket az asztal sarkán lévő villogó lámpa zavarta meg, amihez párosult egy halk búgó hang is. Ez a kis berendezés azt volt hivatott jelezni, hogy valaki belépett a boltba.

– Egy pillanat – hadarta Ed. – Kiszolgálom a vevőt, aztán elmondok mindent, amit tudok.

Épp csak kiviharzott a klán vezér, pár másodperc múlva már vissza is tért, de nem egyedül. Bridget követte őt.

– Téged keresnek, Talan – mondta Ed, s kezét lendítve az irodájába invitálta az alfanőstényt.

– Braydon Dunkin mondta, hogy itt talállak – kezdte Bridget, zavartan pislogott oldalra, Edmondra. Talan megértette, hogy a nő jövetelének célja nem igazán publikus.

– Magunkra hagynál Ed? – A farkas alakváltó egy készséges bólintással kihátrált a saját irodájából és rájuk csukta az ajtót.

– Valami baj van? – fordult a nő felé Talan.

– Rence regenerálódik! – szakadt fel Bridget-ből, hangja megremegett.

Talan vett egy hangos mély sóhajt, együttérzőn biccentett a nő felé.

– Megértem, hogy nem igazán örülsz ennek a fejleménynek – dünnyögte.

– Nem bízom meg benne! Nem akarok több aljassága felett szemet hunyni! – fakadt ki kétségbeesetten Bridget. – Segíts, Talan!

 – Hogyan? Miben? – tárta szét tanácstalanul a karját a szakrális őrző. – Nem gyilkolom le, csak azért mert talán valami rosszat fog tenni.

– Te is megtapasztaltad, hogy milyen! A társad halott!

– Kaila volt a felbujtó, és a közreműködéséért Lawrence meg is kapta a sorstól a büntetését.

– De gyógyul! Rendbe fog jönni!

– Akkor, ha aljasságon kapom…

– Ha ugyan rajta fogod kapni! – vágott dühösen az őrző szavába a nő. – Nem tudhatod, mit forgat a fejében!

Talan fürkészőn szegezte tekintetét a nőnek.

– Mit akarsz ezzel mondani? Te tudsz valamiről?

– Én nem – mondta csendes hangnemre váltva Bridget, s kutatni kezdett a kézitáskájában. – Te viszont, megtudhatod. – Elővette a fiolát és Talan felé nyújtotta.

A szakrális őrző szinte beleszédült a tudatba, hogy mit is akar tőle az alfanőstény.

– Honnan veszed, hogy…

– Judah mondta, hogy tudsz a vérben olvasni. Kérlek!

– Hobbiból nem teszek ilyet! Ezt nem mondta Judah? Nincs rá semmi nyomós okom, Bridget! Miért kutakodnék más érzelmei között! Akkor sem jókedvemből tettem! – fakadt ki Talan, igencsak megemelve a hangját.

– Nincs rá nyomós okod? – Bridget még mindig a férfi felé nyújtva tartotta a fiolát. – A társad halála nem elég indok?

Talan a fejét ingatta:

– Mindenki megkapta a jogos büntetését.

– Egy anya könyörög neked, Talan! Ha lenne gyermeked… de ha egyszer lesz, majd megtudod, milyen aggódni egy gyermekért, aki vér a véredből! – A nő arcán végigfolyt az első könnycsepp. – Tudni akarom, hogy Juan kimenthető-e az Akadémia kötelezettségei alól! Rence azért ügyeskedte ki a fiam aláírását, hogy meghalni küldje át! Mindenre kérlek, ami szent! Nem akarok senkinek ártani, csupán a fiamat akarom megvédeni, ha csak egy mód is van rá!

Talant néma percekig marcangolta a döntés, miközben, hol a zokogó anyára, hol a feléje nyújtott kis üvegcsére siklott a tekintete.

– Tudjátok már, hogy mikor kell átkelnie?

Bridget a könnyeit törölgetve rázta meg a fejét.

– Legyen – fújta Talan, s kikapta a nő kezéből a fiolát.

– Köszönöm! Egy életre leköteleztél!

– Ne köszönj semmit! Fogalmam nincs, hogy találok-e valamit, ami segíthetne – morogta a szakrális őrző és lendületes léptekkel indult ki az irodából. Ed mellett elhaladva éppen csak biccentett.

– Még visszajövök. Ezt a beszélgetést, folytatni fogjuk.

Wasil már útra készen, még helyet csinált a kocsi csomagtartójában, hogy Chyntia bőröndjei beleférjenek. Gondolatai sokfelé jártak. Aggódott a nőért, ami pedig  csak fokozódott, amikor elég zilált állapotban látta Grekoval megérkezni az éjjel. Sőt! Aztán nagy lett a sürgés-forgás, Braydon orvosért telefonált, majd vitte az ügyeletre a nőt. Érdemben igazán nem is tudott senkivel beszélni azóta, hogy mi is történt. Se Grekoval, se Chyntiával nem sikerült négyszemközt szót váltani. Reggel pedig, mikor elé állt a párocska azzal a kéréssel, hogy visszavinné-e a nőt a városba, egyenes kérdésére, hogy: „Mi történt?” csupán egy szóval válaszoltak, szinte egyszerre:

– Baleset.

Greko előbb Chyntia csomagjait hozta le a szobából. Wasil pedig úgy döntött igenis megpróbálja kérdőre vonni a kapun túli meghatározhatatlan létformát.

Greko épp csak letette a kocsi mellé a bőröndöket, már fordult, hogy sietve menjen vissza Chyntiáért, de az egykori gladiátor elkapta a karját.

– Mi a fene történt?

– Nem bántottam! – Greko egy határozott mozdulattal rántotta ki a szorításból a karját.

– Eltört a bokája! Azért egy töréshez nem kevés behatás szükséges!

Greko szíve felgyorsult, egyszerre tört rá a lelkiismeret és a düh. Még dolgozott benne régi életének beidegződései, a legkisebb vétségekért is az embertelen büntetések és kínzások. Neki pont elég volt a lelkiismeretfurdalása, hogy bűnösnek érezze magát, csupán azért, amit a nő iránt érzett. Így is sokszor voltak kétségei, hogy csupán azzal is veszélyt jelent Chyntiára, ha csak beszélget vele.

– Én nem bántottam – mondta csendesebben Wasil szigorú, kiveséző tekintetébe. Zavartan, sűrűn pillantott félre, amivel egyáltalán nem erősítette meg a szavait. Megalázkodva sütötte le a szemét, s mint aki engedélyre vár, hogy távozhasson, úgy állt Sarkis előtt.

– Ha csak megbotlik a sötétben, maximum kificamodik a bokája esetleg elszakad az ínszalag. – Sarkis nem tudta mit is gondoljon Grekoról, tudva, ismerve a múltját, egykori életét és létformáját. Hiszen soha nem találkozott még vele hasonlóval, olyannal aki egykor vérengző mutáns állat volt, egy tisztogató, egy hóhér, akinek aztán egy kényszeralakváltást elszenvedve emberi formába kényszerítették a sejtjeit. Fogalma nem volt, hogy most hogyan gondolkodhat, mit érezhet és mik a cselekedetei mozgatórugói.

Egy hangos sóhajjal intett a fejével a Menedékház felé, mintegy engedélyt adva Grekonak a távozásra.

Az egykori arénahóhér a karjában hozta le a begipszelt bokájú fiatal nőt. Sarkis már messziről figyelte őket.

Egymásra mosolyogva beszélgettek. Greko tekintetéből sugárzott a féltés, az aggódás, ahogy a nőre nézett, Chyntia pedig a vállára hajtva a fejét bújt még közelebb hozzá. Greko könnyed mozdulatokkal ültette be a kocsiba a nőt, gondoskodón igazgatta.

Sarkis csak lopva pillantott néha feléjük, miközben ő maga is beszállt a kocsiba. Magában azon töprengett, ugyan mennyire válhatott szorosabbá kettejük ismeretsége e pár nap alatt. Aztán váratlanul megkapta rá a választ. Bár Grekoról ordított, hogy zavarban volt Wasil jelenlététől, mégis halvány mosollyal hajolt Chyntia fölé egy búcsúcsókra. A fiatal nő pedig a legnagyobb természetességgel húzta magához még közelebb a férfit. A hosszúra nyúló csók, amiből láthatóan mindketten nehezen engedték a másikat tagadhatatlan bizonyítéka volt az elmélyült érzelmeknek.

– Hívlak, ha haza értem – Chyntia szinte csak suttogta szavait.

– Rendben! – Még egy gyors csók és Greko kényszeredetten lépett hátrébb az autótól.

Chyntia halvány szomorkás mosollyal integetett, szinte fájt a lelkének, hogy vissza kellett mennie. Gondolatai már most azon jártak, hogyan alakítja majd az életét, mit fog tenni, hogy mielőbb láthassa Grekot, hogy újra együtt lehessenek. Elszorult a torka, ahogy látta egészen pici ponttá zsugorodni őt, majd elnyelte a szeme elől a távolság.

A két ember sokáig némaságban ült egymás mellett a kocsiban. Wasil folyamatosan azon agyalt, hogyan kérdezzen rá a nő sérülésének körülményeire. Hiszen első beszélgetésük alkalmával már megtapasztalhatta, hogy Chyntia elég határozottan és vehemensen is képes Greko védelmére kelni. Nem volt benne biztos, hogy az igazat fogja hallani tőle, ha egyáltalán hajlandó lesz beszélni róla, ha csak nem esik rögtön neki.

Végül beszélgetést kezdeményezve megtörte a köztük lévő csendet:

– Nem lett volna kényelmesebb hátul ülni? Ott a lábát ki is nyújthatná.

– Nem, de köszönöm. Jó így – Chyntia kicsit igazított begipszelt lábán.

– Gondolom nem szokott sűrűn ilyen vadregényes helyeken túrázni.

– Szoktam a természetet járni, de inkább csak nappal.

Wasil sokat sejtető mosollyal pillantott oldalra, akaratlanul köszörülte meg torkát.

– Értem – motyogta, mire Chyntia érezte, hogy elvörösödik és inkább elfordította a fejét, úgy nézte a rohanó tájat.

– Nem félt?

A fiatal nő dühösen ráncolva a homlokát szegezte a tekintetét Wasilnak.

– Soha nem éreztem magam nagyobb biztonságban!

– Igen? – vonta fel a szemöldökét szemtelen vigyorral a férfi, s úgy érezte eljött az ideje, hogy sarokba szorítsa a nőt: – Tényleg totál biztonságban volt! Azért van a lábán most gipsz!

– Más belehalt volna! – vágott azonnal vissza Chyntia. Hevességével ismételten elszólta magát. Beharapva ajkát durcásan fonta keresztbe a karját és újra az utat nézte.

– Mi történt, Chyntia? Mibe halt volna bele más? Magának ment? – záporoztak Wasil kérdései.

– Dehogy! – A nő még hezitált pár másodpercig, hogy beszéljen-e a történtekről, majd egy hangos sóhajtással megindultak belőle a szavak: – Szenved! Rosszul ítéli meg őt! Nem bántana!

– Chyntia! Maga nem tud róla semmit!

– Miből gondolja? Lehet többet tudok róla, mint maga!

– Én ott voltam ahol ő! Láttam a fajtáját! Tudom…

– Tudom mi volt – vágott csendesen Wasil szavába Chyntia, könnytől fátyolos szemekkel nézett a férfire –, mindent elmesélt.

– Mindent? – a férfi kételkedő pillantást vetett a nőre.

– Mindent! Mindent, amire a létezése óta csak emlékezett. Mindent amit érzett ez idő alatt. Hol tartották, mit tettek vele, és mit vártak el tőle. Az etetéseket, a vermet, a kísérleteket a fájdalmait és a félelmeit – sorolta Chyntia.

Wasil döbbenten hallgatta a nő szavait.

– A kísérleteket?

– Igen – bólintott Chyntia. – Emlékezett rá, hogy kicsi gyerekként még kezei voltak. Emlékezett rá, hogy sokszor vitték olyan helyre, ahol mindenfélét csináltak vele, amik fájtak neki és ami után szenvedett. Aztán már fogalma nem volt, hogyan néz ki, mert tükörben soha nem látta magát. Szóval maga tudja, hogy mi volt? Istenem! Hiszen még ő maga sem tudja! Maga honnan tudhatná?! Szenved! Most is szenved! Folyamatosan szenved attól a kényszer akármitől, amit az az alak művelt vele! Fájdalmai vannak és rosszullétek gyötrik! Nem esett nekem! Rosszul lett! Erőtlenül rogyott össze fájdalmában és vér jött a füléből meg az orrából! – Chyntiából sírástól elcsukló hangon ömlöttek a szavak: – Segítségért akartam menni. Nem is tudtam merre, csak rohantam. Megijedtem, hogy talán meg is halhat! Aztán elfogyott a talaj. Eszmélni nem volt időm, hogy mi fog történni. A semmiből hirtelen ott volt! Utánam ugrott! Átölelt és a testével védett! Éreztem, hogy néha nekicsapódtunk valaminek. Aztán véget ért a zuhanás és mindketten éltünk! Nem bántott! Megmentette az életemet! Gondolkodás nélkül ugrott utánam!

– A leopárdok vadásznak így! Képes a kiszemelt áldozat után ugrani, mert nekik olyan a felépítésük, hogy megússzák, de a préda nem! És már nem is kell nekik azzal vesződni, hogy leterítsék!

– Mondja már meg, miért ilyen rosszindulatú vele?! – fakadt ki dühösen a könnyeit nyeldekelve Chyntia. – Akkor mondja már meg nagyokos, hogy miért védett mindvégig a testével?! Ha préda lettem volna a számára, csak hagynia kellett volna, hogy össze-vissza törjem magam!

– Fogalma nincs hány társamat ették meg, olyanok mint ő! És igen! Ő is! Nem gyökereken és zöldségen nőtt fel! Ő nem növényevő! Húsevő! Embereket evett!

– Nem csak a teste szenved! A lelke is! Nem akar újra olyan lenni! Más élete lett, és másképpen gondolkodik!

– Nem fog megváltozni!

– Miért? Maga sem változott?

– Képzelje, hogy van ami nem változik! Ha az életemre törne valaki, akkor most is csak az egyikőnk maradna életben!

Hirtelen olyan csend lett a hangos szóváltás után, mintha csak egy bömbölő rádiót kapcsoltak volna ki.

– Ne haragudjon – motyogta az orra alatt Wasil. – Csak magát akarom…

– Engem nem kell se óvni, se félteni! Döntőképes felnőtt vagyok! – morogta dühösen Chyntia.

– Én elhiszem, hogy megsajnálta. Amikor megláttam az úton mezítláb gyalogolni, én is. Nem tudtam volna elhajtani mellette. Megörültem, mikor kiderült, hogy onnan jött ahonnan én, és ismeri a nőt akit szeretek. De amikor megtudtam mi volt! Vannak ösztönök, amik belénk ivódnak. A génekben a zsigerekben vannak. Neki is. Az a létfenntartás, ami nála egyet jelent az élelemmel. Ő embereket evett!

– Tudom. Elmondta. És az érzéseit is. Mit érzett akkor és mit érez most. Én hiszek neki! Bízom benne! – vágta rá eltökélt határozottsággal Chyntia.

– Lehet egy kérésem?

– Nem mondok le róla!

– Nem fogom többet győzködni – ingatta lemondóan a fejét Wasil. – A rendőrségi jegyzőkönyvet szeretném elkérni, amiről a múltkor említést tett.

– Minek?

– A turista érdekelne.

– Miért? Ismeri?

– Talán – rántott a vállán Wasil. – Megkaphatom?

– Mit akar tőle? – Chyntia közben már a táskájában kutatott a begyűjtött papírok után.

– Ha az akire gondolok, akkor vissza tud juttatni a kapun túlra.

– Vissza a kapun túlra? – Chyntia megállt a mozdulatban.

– Igen. Nekem ott van a társam, és vissza akarok menni hozzá.

– Greko, a húgát szeretné megtalálni – suttogta magaelé a nő szinte a semmibe.

– Igen, tudom. Nekem is mondta.

Chyntia hirtelen visszahúzta a táskája zipzárját, s mintha ki  tudja milyen érték lenne benne, magához ölelte.

– Én is menni akarok – jelentette ki.

– Chyntia…

– Vagy velem, vagy sehogy! – vágta rá ellentmondást nem tűrőn a nő, mire Wasil pár másodperces gondolkodás után kényszeredetten bólintott.

– Rendben! – fújta, majd a nő felé nyújtotta a kezét az említett iratért. – Akkor megkaphatom?

– Nem bolondultam meg! Ha nálam lesz, nem tud nélkülem menni!

– Nem bízik meg bennem?

– Mert magából ugye árad a bizalom!

– Grekoban megbízik, bennem miért nem?

– Ne is hasonlítsa magát hozzá! Nálam közel sem egy kategória vele!

Fyrát nem csupán a reggeli ébredés bántotta. Úgy érezte, ha megmozdul az ágyban, még az előző napi ebédet is viszont látni fogja. Mélyeket sóhajtozva, óvatosan fordult, a takarót a nyakáig húzta, aztán hanyagul vetette le a csípőjére, arcát a párnába fúrta.

– Jesszus! – fújta. – Ígérem, soha többet nem falok, este tíz után csak múljon már el, ez a szarság – dünnyögte nyöszörögve a párnájába. Ki tudja meddig feküdt ebben a testhelyzetben sóhajtozva, aztán kényszeredetten tápászkodott fel, lassú mozdulatokkal ült ki ágya szélére.

– Basszús! – sóhajtotta, tíz újjal turkálta át jégszőke haját.

Ahogy lefelé tartott a konyhába, már a lépcsőn érezte a frissen lefőtt kávé illatát. Máskor fenséges volt számára, most inkább felfordult tőle a gyomra.

– Elég rosszul festesz – jegyezte meg Dorothy, ahogy megpillantotta a fiatal farkas alakváltót az ajtóban.

– Úgy is érzem magam – biccentett a lány.

– Sokat ittatok az este? Buli volt? – érdeklődött barátságos, megértő mosollyal a doktornő. Fyra szinte lehuppant a székre, arccal az asztalra borulva megrázta a fejét.

– Nem volt buli – morogta. – Szerintem szimplán bekajáltam.

– Értem. Van gyógyszer…

– Ne emlegess semmit, amit le kéne küldenem a torkomon – horkant fel azonnal Fyra.

– Rendben! Akkor hánytasd meg magad – rántott a vállán Dorothy. – Az is szokott segíteni ilyenkor.

– Útálok hányni!

– Ki szeret? – Dorothy gyorsan összepakolt maga után, miközben sajnálkozó pillantásokkal méregette a még mindig asztalra borulva sóhajtozó lányt. – Betelefonáljak Nicknek?

– Á! Nem kell! Összekaparom magamat a romjaimból. Mindjárt, majd mindjárt – bizonygatta Fyra olyan lelkesen, ahogyan az most éppen kitelt tőle.

– Rendben. Akkor további jó kapargatást – mondta csendesen egy együttérző halvány mosollyal Dorothy, azzal magára hagyta a szenvedő fiatal alakváltót.

Fyra sűrűn figyelte az órát, bármelyik helyiségben is volt. Nem akart késni. Meglepően hamar beléivódott a kötelességtudat, a pontosság. Ha az apja látta volna, hogyan alakultak az elmúlt hetekben a hétköznapjai, biztosan büszke lett volna a személyiségfejlődésére.

Igyekezett nem kifutni az időből.

Így Dorothy tanácsát megfogadva, úgy döntött bevállalja ezt a „csekély” szenvedést, s bármennyire is utálta, de megsürgette a gyomrában kavargó tartalom távozását. Valamivel könnyebben is érezte utána magát.

Nick, Fyra legnagyobb igyekezete ellenére azért kiszúrta a lány megviselt állapotát.

– Nem vagy jól? – kérdezte felettesi törődéssel a férfi, miközben készülődtek a rajtaütés szerű akcióra.

– Semmi gond – rántott a vállán Fyra, próbálta elbagatellizálni rosszullétét. – Reggel kicsit kavargott a gyomrom… – Elakadt mondata közepénél, ahogy tekintete találkozott a férfiéval. Nick érdeklődve vonta fel szemöldökét, s még mielőtt feltehette volna az ilyenkor szinte rutinszerű, általános kérdést, Fyra a homlokát ráncolva hadara:

– Bekajáltam tegnap este!

– Ha nem vagy jól, akkor hagyd ki ezt az akciót.

– Eszemben sincs!

– Fyra! Ez nem rólad szól! Társakkal dolgozol együtt, akik száz százalékig számítanak rád!

– Számíthatnak rám, hidd el!

– Rendben! Mert itt sokat fog jelenteni, ami tulajdonképpen vagy.

– Ezt hogy érted? – Fyra a férfinek szegezte a tekintetét.

– Ahogy mondom – vágta rá Nick. – Odalenn a pinceklubban, a rosszfiúk között, nem csupán emberek lesznek.

– Ezt miből gondolod?

– Vannak erre szakosodott embereim, akik ilyen kapcsolatok és szálak után nyomoznak. Az embercsempészet szinte tálcán kínálja tömegesen az alanyokat az emberkereskedelemnek, és a szervkereskedelemnek. Vannak létformák, akiknek így nem kell vadászniuk, de van pénzük megfizetni.

– Ezt ők is tudják? – Fyra fejével készülődő kollégái felé biccentett.

– Vannak beavatottak, de nem mindenki. – Nickben akaratlanul feltörtek a régi emlékek, amikor Talannal készülődtek hasonló akcióra. – Már volt részem ilyenben – motyogta a férfi, lehajtotta a fejét. – Bár tudtam dolgokat, de nem mindenre voltam felkészülve. Pedig azt hittem. – Maga előtt látta a rengeteg rohamosztagost, a menekülő civileket, és az egyre több feltépett torkú kollégát.

– De túlélted! – rántott a vállán Fyra, mire Nick meghatározatlan pillantással fúrta a tekintetét a lányéba. – Nem? – Az alakváltó lány zavart lett, ahogyan a férfi ránézett. Maga sem tudta miért, de hátán végigfutott a hideg.

– Más is erősít majd minket, vagy csak az én személyem? – kérdezte a torkát köszörülgetve az alfa nőstényfarkas.

– Itt lesz a különleges osztag, akik ilyenkor a védelmünket szokták biztosítani. Profik!

– Nem ilyen erősítésre gondoltam – húzta félre a száját Fyra. – Azt mondtad, nem csak emberek lesznek lenn a bűnözőkkel. Közöttünk csak én vagyok, úgymond más?

Nick sejtelmes mosollyal biccentett:

– Mindenki seggét egyformán kell védeni!

– Azért nem mindegy, hogy az én seggemet ki védi! – fújta sértetten Fyra felettese után, aki a többiek felé indult. – Klassz! – sóhajtotta félhangosan a lány, s még igazított a golyóálló mellényén.

Az akciót Nick irányította, már több tapasztalattal a háta mögött. Pontosan tudta az emberei közül kit merre kell irányítania. Ki az, aki csupán a munkáját végzi, és ki az, aki több háttér információval rendelkezik ugyan, de még mindig fokozottan vigyázni kell a testi épségére. Azt is pontosan tudta, hogy kik azok a rohamosztagosok közül, akik a sűrűjébe dobhatók, a többiektől jóval többet kibírnak, mert másfajták. Dédelgetett olyan terveket a fejében a megváltozott létformájú egykori irattáros, hogy létrehoz egy olyan osztagot, ami ilyen és hasonló eseteket hivatott elintézni.

A bevetés előtt Nick még tartott egy megbeszélést az embereknek, ahol műholdas felvételeket mutatott be nekik az épületről. Elmondta, hogy nagy valószínűség szerint ott lesznek azok is, akik az illegális határátjuttatás alatt eltűntek.

– Fogalmunk nincs hány van közülük még életben. Minden elképzelhető. Emberkereskedelem, szervkereskedelem. Szóval számítanunk kell civilekre is, akiket bármilyen módon, akár fel is használhatnak ellenünk. Az osztag megy elől, ti csakis utánuk!

– Előbb lövünk aztán…

– Hidd el, ők fognak előbb lőni – fojtotta Fyrába a szót Nick. – Sőt! Senki nem kockáztat semmit! Ismétlem! Nincs hősködés! Az életetek sokkal fontosabb! Ezek hajlamosak a bizonyítékokat bármilyen módon és áron megsemmisíteni. Legyen az tárgy, vagy ember.

A sokat tapasztalt különleges képességekkel rendelkező rendőrnek nagyon is igaza volt. Az egyszerre több lábon álló szervezett banda képes volt a saját főhadiszállásukat percek alatt szinte harci övezetté tenni. Gondolkodás nélkül tüzet nyitottak a helyiségbe egymást fedezve behatoló rohamosztagosokra. Pillanatok alatt eluralkodott odabenn a káosz.

Fyra rendelkezett egy önvédelmi alapképzéssel, amihez annakidején még az apja ragaszkodott, s aminek most, igencsak nagy hasznát vette. Ám még így is megdöbbentette a közelharc, amiben eddig még soha nem volt része. Főleg nem olyanban, amiben az élete volt a tét. Most döbbent rá mennyivel más volt olyanokkal verekedni, küzdeni és gyakorolni, akik azért valamelyest tiszteletben tartották a pozícióját, azt, hogy az apja a klán vezére, azt, hogy nőstény. Edzettek vele, de vigyáztak rá. Itt viszont a legkevésbé sem érdekelte az ellenfelet, hogy ki is ő. Nekik egy volt a sok célpont közül, akiktől meg akarták védeni a főhadiszállásukat, a központjukat. Csak futtában pillantott olykor oldalra, a többiekre. Közvetlen kollégáira, és az erősítésként jelenlevő alaposan felszerelt és beöltözött osztagosokra. Néha el-elkapott egy-egy mozdulatot, ami embertől szokatlan volt, és nagyon is célravezetően hatástalanította az elszántan támadó bűnözőket. Aztán kiszúrta az egyik rohamosztagost, aki úgy markolt mindkét kezében karambitot, hogy attól még tökéletesen tudta használni a puskáját is. Figyelemreméltóan gyors volt, határozott és pontos. Akár egy gép, vagy mint egy harci robot, úgy tisztította meg az utat a rendőrség emberei előtt.

Biztos, hogy nem ember! – villant át Fyra agyán, de sokat „nézelődnie” nem igazán volt ideje. Nem engedhette meg, hogy a gondolatai elkalandozzanak. Reggeli rosszulléte is feledésbe merült, ahogy helyiségről helyiségre hatoltak egyre bentebb az épületbe. Kifinomult hallásának köszönhetően Fyra jóval többet hallott, mint egyes kollégái. Így a falak túloldaláról is felfigyelt bizonyos hangokra. Mint például egy gyermek kétségbeesett kiabálására, ahogyan segítséget remélve engedte ki a hangját.

– Gyerekek vannak a túloldalon! – állapította meg félhangosan, de Nick így is tökéletesen hallotta a lány bejelentését a bluetooth-os kis fülhallgatón keresztül, amivel az akcióban résztvevők kapcsolatban voltak egymással.

– Hol?

– Nem látok bejáratot! – Az alfanőstényben mindent felülírt az anyai ösztön, ahogy a gyermeket hallotta kiabálni. A falat ütögetve kereste az átjutási helyet, miközben lassan emelkedett az adrenalin szintje, egyfajta zavarodottság felé sodorva őt.

– Ilyen nincs! Hol a büdös francba lehet itt átmenni?! – Egyre vehemensebben ütötte a falat, közben kiélezett érzékekkel figyelt, hol ad ki más hangot a burkolat. Az egyik erőteljesebb ütésénél megbillent a faragott faborítás.

– Megvan! – tört fel belőle diadalittasan, azzal egy határozott rúgással tovább nyitotta azt.

– Fyra! Ne! – engedte ki a hangját Nick. – Várd meg az osztagot! – Már nem jött válasz a lánytól. – Basszameg! – fújta a fiatalember, s futtában pillantott körbe felmérve a helyzetet és, hogy kit küldhet az alakváltó után. – Mero! Juan! Fedezzétek Fyrát!

– Merre van?

– Talált valamit.

– A hideg szőke, dögös csaj? Láttam őt!

– Rendben, Mero! Menjetek utána Juannal!

A rendezett egységben határozottan előre haladókból kivált a karambitot viselő osztagos és egy másik.

Fyra minden zajra azonnal reagált, ahogy határozottan, de óvatosan haladt végig a hosszú folyosón. Olyan hangok keveredtek, amiket egyáltalán nem is tudott beazonosítani. Kétségbeesett kiabálás, sikolyok, állatias morgások elegye között próbált tájékozódni.

Mi a franc van itt? Mi ez? – zakatolt a fejében miközben a segélykiáltások forrását igyekezett elkülöníteni, ami egyre nehezebben ment. Vér és ismeretlen szagok kúsztak fel szinte az agyáig, még a torkában is érezte. Újra meghallotta a kislány dühös és kétségbeesett kiabálását, az egyik ajtó mögül, amit egy mély lélegzetvétel után berúgott.

Nem igazán olyan látványra számított, ami a szeme elé tárult.

A szobában fejjel lefelé emberek lógtak megkötözve. Nők, gyerekek, férfiak, összevagdosott testtel. Alattuk egy-egy vödör, amibe sebeikből felfogták a vért.

Fyra a megdöbbenéstől leblokkolt egy pillanatra, s ez a szobában lévő férfinek, aki a testek között serénykedett, pont elég volt, hogy támadásba lendüljön. Hihetetlen erővel csapódott az alfanősténynek, a falhoz nyomva a lányt. Fyra gondolkodás nélkül küldte a töltényeket támadója hasába, aki görcsös rángatózások után, kissé megviselve a kapott lövedékektől, de folytatta harcát a betolakodóval. Miután Fyra megtapasztalta, hogy nem közönséges emberrel van dolga, félretett minden finomkodást, és óvatosságot. Nem érdekelte ki látja a szobában lévő már félholtan himbálódzó emberek közül, hogy ő micsoda. Igyekezett élesben hasznosítani mindazt, amit az önvédelmi órákon elsajátított. Kieresztett karmokkal szabdalta támadóját ott ahol érte, és villámgyors mozdulatokkal hárított. Már-már kezdett büszke lenni magára, mikor az ismeretlen létformának erősítése érkezett, egy, majd még egy…

A két rohamosztagos összeszokott párosként egymást fedezve szinte suhant a folyosón. Rutinos, határozott mozdulatsorral tisztították meg maguk előtt az utat, miközben a lányt keresték.

– Őrült liba! – morogta a karambitos férfi, mire a másik felhorkant.

– Nem liba. Farkas!

– Ismered?

Nem volt idő több szóváltásra. Megtalálták az őrült libaként emlegetett farkas alfanőstényt, aki az életéért küzdött, már három támadóval szemben.

Fyra ezekben a percekben magában már elbúcsúzott az apjától, Codytól, torkát a halálfélelem szorította, ahogy ketten a falhoz nyomták, a harmadik pedig készült kiontani az életét egy machetevel. Lehunyta a szemét és várta a halált, ami nem jött. Enyhült a karjait tartó szorítás, s a férfi, aki eddig fenyegetően közeledett felé, magas ívben szinte repült a szemközti falhoz csapódva.

Fyra pislogva nyitotta a szemét.

Először a karambitos rohamosztagost pillantotta meg, egészen közel, szinte az arcában volt az arca, fekete szemeit az övének szegezte, miközben rezzenéstelen arccal vágta el majdhogynem egyszerre a két férfi torkát, akik eddig Fyrát lefogva tartották. A fejük lebicsaklott a nyakukról, olyan mélyen metszette át azokat. Aztán még mindig a lány szemébe nézve, felnyitotta különleges késével a két testet, ahogy a nyakuktól a gyomrukig végighúzta azokat egy határozott mozdulattal.

Embernek nincs ennyi fizikai ereje, hogy ilyet véghezvigyen! Most már tuti, hogy ő is más! – állapította meg Fyra, állva a férfi szigorú, szúrós tekintetét, majd mellette kipillantva látta, ahogy a másik osztagos átforgatva a vállán a machetes alakot, karjával együtt szabadította meg a fegyverétől a támadót, aztán a nyakára hajolva, szinte egy harapással feltépte a torkát, majd leszakította a fejét.

Jézusom! – Fyrat letaglózta a könyörtelen és határozott kivitelezés.

Megmentője még mindig őt nézte, szemében megmagyarázhatatlan érzések váltakoztak. Valami felismerés féle, aztán zavartnak tűnő pislogással hátrébb lépett.

A másik osztagos, alkarjába törölte a vért a szájáról, aztán visszahúzta arca elé a sapka maszk részét, majd feléjük fordult. Az anyag alatt azért elég észrevehetően még csontjai mozgásban voltak, ahogy visszarendeződött emberivé az állkapcsa. A szeme viszont tisztán  látszott, és az árult el róla a legtöbbet. Fyra csak egyetlen egy ilyen szempárt látott eddig, amit alaposan meg is jegyzett.

– Juan?! – szakadt fel belőle a felismerés, leplezetlen döbbenettel.

– Ismeritek egymást? – kérdezte biccentve a sötét tekintetű karambitos, miközben fegyverét a válláról a kezébe fordította.

Juan csak bólintott. Vegyes érzelmek kavarogtak benne. Nem tudta eldönteni most végleg elásta magát az alfanőstény előtt, vagy éppen ellenkezőleg, most hogy láthatta a lány a könyörtelen katonát is, aki szintén ő volt. Hiszen tagadhatatlanul a lényéhez tartozott ez az oldala is.

– Te mi a fenét keresel itt?! – fakadt ki magából Fyra.

– Éppen megmentette az életedet, ha nem rémlene – morogta az orra alatt Mero, válaszolva társa helyett.

Fyrába hirtelen beleszorult a dühe. El kellett ismernie, hogy valóban így volt. Vett egy mély levegőt, aztán nagy lendülettel indult a tehetetlenül lógó testek felé. Azt vizsgálta, ki él még. A kislány, akinek valószínűleg a hangját hallotta, még mindig kitartó makacssággal vergődött, szabadulni akart. Fyra hozzálépett, és hogy enyhítse fájdalmas testhelyzetét a karjába fordította.

– Ő az a farkas lány, akiről meséltél? – kérdezte Mero közelebb hajolva Juanhoz visszafogott suttogással, amire az alakváltó csak bólintott. – Én azt hittem, még nagyon az elején tart köztetek a dolog.

– Hát, jah – biccentett kelletlenül Juan. – Miért?

Mero pár másodpercig fürkészve szegezte tekintetét kollégájának, majd hangosan fújta ki a levegőt.

– Bazdmeg, Juan! – mordult fel Mero, aztán a fejét csóválva elfordult és indult Fyra felé.

– Most mi van?

Mero átvette a kislányt Fyrától, majd fejével az ajtó irányába bökött.

– Mi levagdossuk őket, te figyeld a bejáratot – utasította a lányt, amit Fyra meglepő módon egy fejbólintással tudomásul is vett és minden ellenvetés nélkül tett meg.

A két férfi hozzáfogott a testek kíméletes levagdosásához.

– Mi az, hogy basszam meg? – kérdezte türelmetlenül a fogai között sziszegve a szavakat a farkas alakváltó.

– Ez a csaj terhes! – Mero sűrűn pislogott az ajtóban posztoló Fyra felé.

– Tessék? – Juant leforrázta a hír. – Te ezt honnan tudod?

– Tudom és kész – rántott a vállán a férfi.

– Jah. Egy Warlock ilyet is tud? – Juan kérdésére csak egy szigorú, és sokat sejtető pillantás volt a válasz. – Ha legközelebb megszületek, Warlock akarok lenni – morogta az alfa hím.

– Szerintem, ő maga sem tudja. Úgyhogy ha lehet, ne célozgass rá – motyogta Mero, közben az óvatosan földre fektetett férfi életfunkcióit ellenőrizte. – Egyébként, minden elismerésem! Tökéletes az ízlésed! Láttam harcolni! Nem kispályás!

Juan mellkasa akaratlanul dagadt a büszkeségtől, pedig - ahogy jelen pillanatban a dolgok álltak -, elég messze volt attól, hogy Fyra a társa legyen.

Jared még ellenőrizte a műszert, ami a sokadik bekapcsolásra is fel-felvillanó fénnyel jelezte, hogy amit keres, valahol a környéken van.

– Remek! – motyogta elégedetten az orra alatt a Giant Wolf alakváltó. Kikapcsolta és félkabátja belső zsebébe süllyesztette a vevőkészüléket, aztán lendületes léptekkel indult kereső útjára. A folyosóra lépve, megütötte a fülét Jali hangja.

A lány lenn van! – s a felismeréssel megérett benne a döntés is, hogy remek alkalom ez a véletlen újbóli találkozás, hogy leszólítsa és ismeretséget kezdeményezzen a lánnyal.

A szerencse is neki kedvezett, mert amikor leért a lépcsőn, Jaliyah még mindig a pultnál volt, bár már éppen elköszönt Deantől és Braydontól. Jared úgy időzítette a leérkezését a földszintre, hogy a fiatal őrzővel akkor fusson össze, amikor már elbúcsúzott a két alakváltótól.

– Hogy mi megint összefutunk?! – biccentett a férfi egy félmosollyal.

– Hát, mivel itt dolgozom – viszonozta a mosolyt Jali.

Dean dühösen húzta össze a szemöldökét, s uralkodva érzésein, inkább Braydon felé fordult, de a tükörből azért szemmel tartotta a beszélgetőket.

Az alakváltó medve egy együttérző pillantással mérte végig fia legjobb barátját, majd egy hangos sóhajjal italt töltött és a fiatal hím elé tolta.

– Nyugi. Én is szemmel tartom.

– Ismeri? Ki ez?

Braydon kelletlenül vont vállat.

– Nagyon-nagyon régen vérdíj volt a fején. Sokáig nem is járt erre. Mikor utoljára itt volt, te még meg sem születtél – legyintett Braydon, s tette tovább a dolgát. Helyére rakta az elmosott poharakat, a vendégkönyvet, letörölte a pultot.

– Maga már tudja az én nevemet. Ha nem tart túl tolakodónak, megkérdezhetem, hogy én hogyan szólíthatom önt? – kezdeményezte udvariasan a bemutatkozást Jared.

– Jaliyah McGinty – Jali vérszerinti apja nevét használta, amire tagadhatatlanul büszke is volt.

Egy farkas! – villant a felismerés Jaredben, miközben mozdult, hogy megfogja a feléje nyújtott kezet.

Aztán minden egy pillanat leforgása alatt történt.

A Menedékház ajtaja éppen hogy nyílt, s veszett, semmihez nem hasonlítható morgás töltötte be a termet. Szinte csak egy elsuhanó sötét árny jelezte Judah megérkezését, aki azonnal vérben forgó szemekkel esett neki a robosztus Giant Wolf alakváltónak. Megnagyobbodott karmaival elkapta Jared nyakát és a falhoz nyomta. Fogairól fenyegető acsarkodással húzta fel az ajkát, szavait a Giant hím farkas arcába hörögte.

– Ne merj hozzá érni, mert feltépem a torkodat és kiforgatom a beleidet!

– Judah! – Jali kétségbeesetten igyekezett lehámozni az alfa hím karmait a falhoz szorított férfi nyakáról. – Ne! Nem bántott senkit!

– Atyaég! – szakadt fel Braydonból, egy pillanatra még levegőt is elfelejtett venni.

Dean elkerekedett szemekkel nézte apja eddig soha nem tapasztalt viselkedését. Nem értette, mi válthatta ki belőle ezt a reakciót.

A helyiségben tartózkodó néhány vendég döbbent rémülettel figyelte az incidenst.

– Judah! Hagyd! Engedd el! – Jali néha zavartan pillantott körbe. Próbált úgy állni, hogy takarja, de legalábbis nehezen kivehető legyen a vezér egyértelműen megváltozott arca, alkata.

Jared egy mozdulattal sem védekezett, megadóan a magasba emelte a kezeit. Pillanat tört része alatt megértette, hogy megint beletenyerelt valamibe. Tekintete Jali és a fujtató Judah között járt.

– A tiéd a terület! – mondta határozottan, de nem túl hangosan. Nem tudta, hogy a szemtanúk között ki volt ember és ki alakváltó. Nem akart még ettől is nagyobb feltűnést.

Jali simogatva vette kezébe a vezér eltorzult arcát, igyekezett maga felé terelni a figyelmét.

– Judah! Nézz rám! Nincs semmi baj! Gyere! Gyere velem! Kérlek! Gyere velem! – Jali szinte duruzsolta a szavait, miközben Judah vörösesbarna szemeit fürkészte. Ilyen reakciót még nem tapasztalt a férfinél. Soha sem látta még ezt a színt a szemeiben, és ezt a gyilkolni is kész, arrogáns védelmezést sem. Volt már, hogy elkapta a féltés szikráját az alfa hím tekintetében, mint például, amikor Talan megzavarodott. Bár fájón érintette a lányt, hogy sem apja sem Judah nem bíztak annyira benne, hogy odaengedjék gyógyítani a zavarodott félvérhez, de bizonyos szinten megértette őket. Most viszont tanácstalan volt. Nem látott okot, nem értette az indokot, amiért Judah így kifordult önmagából.

– Judah! Hallasz? Gyere velem! Engedd őt el! – mormolta kitartóan, és türelmesen, miközben nyugtatóan simogatta az arcát, és nem engedte a farkas vezér tekintetét. De mintha, Judah nem is hallotta volna a szavait. Mintha egészen másvalaki lett volna. Jaliban lassan eszmélt egy sejtés.

– Adahy! – suttogta, s az alakváltó mintegy varázsütésre, tekintetét az övébe furta. Jaliyah egész belsőjét átjárta a forróság, meleg szeretettel nézte a lassan feketekávé színbe szelídülő szemeket.

– Engedd őt el. Nem bántott. Jól vagyok. Semmi bajom!

Judah szinte megbabonázva nézte a lányt, karmai szorítása enyhült, aztán kezei rongybaba módjára zuhantak teste mellé. A dühös fujtatás egy remegő mély sóhajba fulladt, ahogy Jaliyah vállára borult, arcát a nyakába fúrta.

– Rendben! Semmi baj! Most felmegyünk – búgta az őrző, s lassan elindult a remegő testet támogatva a lépcső felé.

Dean felpattant a székről s apja karját a nyakába akasztva segített Jalinak az emeletre kísérni a zavarodottság határán egyensúlyozó vezért.

Braydon dühös, szigorú tekintettel lépett Jaredhez, aki pár másodperc alatt magában ugyanarra a döntésre jutott, mint amire a medve alakváltó, s mielőtt Dunkin megszólalhatott volna, a Giant Wolf kurtán csak ennyit mondott.

– Rendezem a számlát és elmegyek.

– Azt nagyon jól teszi – morogta Braydon. – Éppen erre akartam kérni. Jó lenne, ha elkerülnék a jövőben a találkozást.

Jared siető léptekkel ment vissza szobájába csomagolni, hogy mielőbb elhagyja a Menedékházat. Azért figyelt arra, hogy véletlenül se fusson össze még egyszer a klán vezérrel. Ő is dühös volt a kialakult helyzet miatt magára. Fogalma nem volt, hogy Judah hogyan érez a lány iránt. Pláne az nem, hogy ilyen vehemenciával is képes lesz őt védelmezni. Bár volt egy sejtése, hogy erre azért rátett egy lapáttal a Judahban lévő farkas.

Braydon egy darabig tekintetével követte az emeletre tartó alakváltót, aztán felhívta McGintyt.

– Neked nem szólt Judah, hogy ide készül? – fakadt ki Dunkin minden udvarias üdvözlést elhagyva.

– Braydon?! Nem! Judah Clear Creek-re jött?

– Igen! És nekiment az egyik vendégnek! Ha nincs Jali, akkor szerintem szét is tépi!

– Tessék? Jalival mi van?

– Senkinek nem történt semmi baja. Fantasztikus lányod van, Ginty! Határozottan ura volt a helyzetnek. Judah viszont nincs valami jól, de Jali vele van.

– Judah zavart? – Gintyből sorra jöttek az egyre aggodalmasabb kérdések. – Jali most egyedül van vele?

– Igen, Judah kissé bekattant. Dean velük van. Segített Jalinak felkísérni Judahot.

Az egykori testőr hangos, megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta Braydon szavait.

– Úgy viselkedett, mint egy párját védelmező hím. – Dunkinből ömlöttek a szavak. – Mintha Jali, minimum életveszélyben lett volna. Judah még akkor sem viselkedett így, amikor Averyt leszólították. Bár lehet, hogy annak az emléke hozta ki ezt belőle, és Jaliban zavarodottságában Averyt látta. Teljesen kifordult önmagából, mintha nem is ő lett volna.

Az emeleten Dean kényszeredetten hagyta magára a gyógyító őrzőt betegével.

Judah minden izmában remegett, görcsösen szorította magához Jalit, arcát a fiatal nő nyakába fúrta, a levegőt kapkodva zilált.

– Nincs semmi baj, Judah! Itt vagyok – suttogta Jaliyah a férfi hátát simogatva, ahol érezte még a csigolyák hullámzását is.

– Nem élném túl, ha valami bajod esne – az alakváltó hangja egészen más volt, s ez a vallomás is mellbevágta a lányt.

– Judah! Miket nem mondasz? – mondta csendesen, kedves dorgálással a lány.

– Nem hagyom, hogy bárki is hozzád érjen! Téged nem bánthat senki sem! Senki! – Jaliban lassan kezdett szétáradni egy sejtés. Egyértelműen kitűnt a férfi, motyogó szavaiból, hogy igenis róla beszél, és zavart állapotában egyáltalán nem keveri őt senkivel. Nem az egykori társát, Averyt látja benne, ahogyan azt ő is gondolta eddig. Lassan húzódott visszább a remegő hímtől, arcát finoman a kezébe véve, nézte Judah szemeit, ahol megtalálta a választ. Rég nem látott színében, szenvedélyes aggodalommal nézett vissza rá, intenzív, meleg sötét árnyalataival.

– Adahy?! – Jali hangja elcsuklott a visszatartott könnyektől. Rádöbbent, hogy a vezérben még mindig nem egyesült teljesen a két éne. A benne lévő farkas, aki zavarodottsága idején vigyázott rá, lelke és elméje őrzője volt, most felszínre tört nem titkolva az érzéseit. A gyógyítóban harcot vívott az értelem és az érzelem. Tudta, hogy azt kellene erősítenie most a vezérben, hogy Judah és Adahy egy, de elgyengítette, hogy újra láthatta szemeiben azt, aki annyira fájdalmasan hiányzott neki.

– Jól vagyok. Nem vagyok veszélyben – suttogta fátyolos szemmel a gyógyító őrző.

– Te sírsz!

– Csak… én is aggódtam érted – Jali zavartan vont vállat.

A férfi már nem kétségbeesetten szorítva vonta magához. Bár mozdulatai igenis egyre határozottabbakká váltak. Kezei bátrabban simogatva indultak meg, arcát a nő arcához dörgölve, fejét a vállára hajtotta. Jali a bőrén érezte a forró leheletet.

Ne! Nem szabad! – ordított a fejében, ami szorította legbelül. Mire megért benne az elhatározás, hogy nem hagyja olyat tenni a vezért, amit később esetleg megbánna, vagy szégyellnie kéne, a simogató mozdulatok hirtelen abbamaradtak. Felgyorsult, kapkodó légzéssel Judah még mindig a vállára borulva ölelte őt, izmai meg-megrándultak.

– Ne haragudj! Ugye nem tettem kárt benned – morogta a férfi, majd lassan felegyenesedett és elhúzódott a fiatal nőtől.

Jali válaszképpen csak megrázta a fejét.

– Elvesztettem a fejem. Eszembe jutott Avery, előttem volt, ahogy… – hadarta Judah, de nem nézett még az őrző felé sem. Mindenhová tekingetett, csak ne kelljen a nő szemébe néznie.

– Persze, megértem. Gondoltam, hogy ez történt – motyogta félhangosan Jali. – De minden rendben van, nem történt semmi baj.

– Ne haragudj, nem akartalak kellemetlen helyzetbe sem hozni…

– Nem hoztál! Ne aggódj, nincs is miért bocsánatot kérj – fojtotta a szót a vezérbe Jali, miközben néha oldalra pislantott a férfire, fürkészte zavart viselkedését. – Te jól vagy? Jobban vagy?

Judah válaszként csak bólogatott, miközben az ellenkező irányba nézelődött.

– Azért adok neked egy, amolyan otthoni lelki gyógyító feladatot – mondta Jali, s megindult az ajtó felé. – Judah és Adahy egy! Rendezd össze a két énedet, találd meg az egyensúlyt! Ha valakinek meghasad a személyisége, két személy létezik benne és azok még ráadásul nem is értenek egyet, az már pszichiátriai eset. Én tudom, hogy te képes vagy ezt elrendezni magadban. Ebben viszont én nem tudok segíteni. Úgy látom én csak nagyobb zavart okozok. – Jali mély sóhajjal zárva le szavait, magára hagyta a vívódó vezért, zavargó gondolataival és érzelmeivel. Egyre sietősebb léptekkel ment a szobájába, úgy érezte szétszakad a mellkasa. Magára zárta az ajtót, még csak véletlenül se nyissa rá senki, aztán hangos zokogással vetette le magát az ágyra. Fogalma nem volt meddig próbálta így kiadni magából a fájdalmas, tanácstalan feszültségét. Aztán eszébe jutott a beszélgetésük Talannal. Hanyatt fordult az ágyon miközben a szakrális őrzőt hívta a mobilján.

– Lelki kukaszolgálat? – kérdezte azonnal, sírástól remegő hangon.

– Mi a baj kicsi lány?

– Széthasad a lelkem, Talan! – nyögte Jali elfojtott hangon, hiszen fizikai fájdalomként érezte, ami a lelkét gyötörte.

– Hol vagy most?

– A Menedékházban, de kimegyek a szurdokhoz.

– Ott leszek!

Jared csak tessék-lássék módon dobálta be utazótáskájába azt a kevés holmit, amit szükségképpen kipakolt ideérkezésekor. Saját magára volt a legdühösebb a kialakult helyzetért. Miközben csomagolt, azon agyalt hol szállhatna meg, amíg el nem intézi, amiért átjött a Kapun. Több alternatíva is megfordult a fejében.

Mellőzött bármi féle búcsúzkodást, illedelmes elköszönést. Sietve fizetett és távozott.

Amikor kilépett az ajtón már eldöntötte, hogy bevackolja magát abba a barlangba, ahová annak idején ő maga vitte az eszméletlen és zavarodott farkas alakban rekedt fiát, miután évekig próbálta megóvni saját magától a Kapun túl ápolva őt.

A munkagépek félreismerhetetlen zajára megtorpant.

Munkások szorgoskodtak a barlang körül, elsőre négy embert pillantott meg, de a barlang belsejéből is beszélgetést hallott.

– Mi folyik itt? – érdeklődött, mintha nem lett volna egyértelmű a látottak alapján.

– Építkezés.

– Ezt lehet? Kinek a megbízásából?

– Maga ellenőr? – kérdezett vissza az építésvezető. – Láthatnák valami igazolványt?

– Nem, nem vagyok ellenőr – rázta meg a fejét Jared. – Csak túrázgatok.

– Akkor a testi épsége érdekében túrázgasson másfelé. Ez építési terület.

A Giant Wolf alakváltó kényszeredett beleegyezéssel bólintott, köszönés képpen csak a kezével intett, amiben benne volt egy „Elnézést a zavarásért!” – gesztus is.

Agya lázasan dolgozott, hogy most hol szálljon meg. Aztán előkotorta telefonját.

– Megbízható szállás kéne – morogta visszafogott hangon, mintha bárki is hallotta volna szavait az erdő közepén.

– A Menedékház…

– Onnan jövök! Ott van Judah! Nem lehet!

Hosszú másodpercekig csend volt a vonal másik végén.

– Menj az ír kocsmájába. Ő ad ki szobát is. Mond, hogy én ajánlottam.

– Fantasztikus! Jobbnál jobb! – dünnyögte Jared és bontotta a vonalat, aztán megindult az ajánlott szállás felé.

Sokadik csengetésre egy fiatal lány nyitott ajtót az alakváltónak.

– Jó napot!

– Jó napot! Még zárva vagyunk – jelentette ki Jodie, s a nyomaték kedvéért az ajtón fityegő táblára mutatott.

– Nem inni jöttem. Szobát szeretnék kivenni – mondta szárazon Jared.

– Ó! Akkor nem tudom – hadarta a kamasz, majd válla felett kiengedte a hangját. – Chris bácsi! Szállóvendég!

A fiatal lány mögött felbukkant az ír kézműves, bizalmatlanul fürkésző tekintettel méregette a robosztus idegent. Már éppen nagy levegőt vett, hogy elutasítsa, de Jared előbb szólalt meg.

– Edmond McNulty ajánlotta a helyet.

– Igen?

– Igen.

– Rendben – bólintott Chris, s kitárta a vendég előtt az ajtót.

Convel elég szűkszavúan viselkedett. A szükséges adatokon, és azon kívül, hogy mennyi időre szándékozik kivenni a szobát, nem is kérdezett mást. Szótlanul vezette a szállásához az alakváltót.

Jared első dolga az volt, hogy kabátja belső zsebéből elővette a vevőkészüléket és bekapcsolta. Egy pillanatra megakadt benne a levegő, hogy a műszer milyen közel érzékelte a jeladót.

Itt van a házban! – állapította meg a harcos vezér, ahogy meglátta a kiírt távolságot.