Ed
McNulty fejében zakatoltak az elmúlt napok eseményei. Volt mit feldolgoznia. Amit
megtudott McGintyről és Judahról… Aztán a hurrikán természetű lányát megkérte
Juan, és ő kiállva az ifjú farkas mellett igent mondott… Sőt! Fhyra babát vár
egy medve alakváltótól, amit egyébként Juan is tud és mindennel együtt vállalja
a vadóc természetű lányt… Judah átadta a vezéri posztot Juannak és elveszi
Jalit, Ginty lányát… végül Fhyra Wyomingre költözött Juannal.
– Egyedül
maradtam – konstatálta egy nehéz sóhajjal a Clear Creek-i vezér, miközben a
raktárban rendezgette a nem olyan régen megérkezett árut. – Mindezek után,
ugyan mi jöhet még?
Csengett
a telefon, a farkas alakváltó viszont nem sietett felvenni. Annyira már ismerte
a lányát, hogy Fhyra talán majd akkor fogja őt hívni, ha már berendezkedett új
életébe.
– Kellett
nekem megszólalnom – morogta Ed. Kényelmesen tette le kezéből a holmikat, és nem
zavartatta magát a makacs hívástól. Ráérősen vette elő a kitartóan visító
telefont.
– Igen?
– szólt bele a torkát köszörülgetve.
– Szép
napot, McNulty!
– Chid?!
– A klán vezér szemöldöke megemelkedett a meglepetéstől. – Hát téged meg merre
fújt a szél? Nagyon eltűntél.
– Teszem
a dolgom, barátom.
– Miben
segíthetek? Mert gondolom ezért hívtál.
– Egészen
apró dolog. Csupán szállás és munka kéne valakinek.
Ed
csodálkozva vonta föl szemöldökét.
– Ennyi?
– Ennyi.
– Szabad
tudnom ki ez a valaki? – kérdezte óvatosan a vezér. – Már ha szabad tudnom.
– Victor
Norman – kapta rövid hallgatás után a választ Ed. A vezérnek kihagyott a lélegzete is.
– Hogy
van? – McNulty hangjából együttérző aggodalom csengett. Tagadhatatlanul tisztelte
a sarjat mindazért, amiken eddigi élete során átment, és azért az áldozatért,
amit - ha akkor tudatlanul is, de - vállalt testvéréért. Csak egyetlen egyszer találkozott
Jared Norman másik fiával, Judah ikertestvérével, és akkor nem tudott vele egy
szót sem váltani. Ed, azon egy-két személy közé tartozott, akik látták a
meggyötört alakváltót, miután egy kapun túli sámánnal az apa áttette fia
farkasát a zavarodottságtól önveszélyessé vált Judahba. Jared az átkelés után
pár órára nála pihent meg a szinte öntudatlan és elég rossz állapotban lévő
utóddal.
– Minden
rendben vele – kapta a kurta választ a klánvezér.
– Minden?
– Hát…
a farkasát leszámítva – köszörülgette a torkát Chid. – De ő, Norman vére! Nem
akármilyen Giant Wolf!
– Ebben
biztos vagyok.
Ed
akkor is fájdalmasan együttérzett az utóddal, mint alakváltó. Csak sejtette
milyen gyötrelmes lelki kínokat élhetett át a benne lévő állata nélkül, hiszen
egy hozzá tartozó részétől fosztották meg. El nem tudta a vezér képzelni,
hogyan is tudja ezt kezelni a Giant Wolf utód.
– Inkognitóban
lenne.
– Számíthatsz
rám. Tőlem senki nem fogja megtudni, hogy ki ő. Itt viszont sokan nagyon is jól
ismerik Judahot, és a hasonlóság kissé egyértelmű.
– A
külsejével nem lesz gond.
– Bocs
a rendetlenségért. – Mero kelletlenül lendítette a nappaliban uralkodó káosz felé
a kezét, ahogy Juant beengedte.
– Semmi
baj, nálunk most majdnem ugyanígy néz ki minden – biccentett Juan egy halvány
mosollyal az arcán.
– Mi
történt? – érdeklődött Calimero, miközben odébb dobott pár szanaszét heverő
holmit, hogy barátját hellyel tudja kínálni.
– Költözöm
– köszörülgette a torkát Juan, sejtelmes mosollyal az arcán a talpán billegett.
– Költözöl?
– vonta fel a szemöldökét Mero. – Azért dolgozni még jössz, nem?
– Most
egy hosszabb szabit vettem ki, aztán majd meglátom.
– Azt
hiszem, sok mesélni valód van – vonogatta a szemöldökét Calimero.
– Hát
– rántott a vállán Juan. – Megkértem Fhyrát és igent mondott. Most éppen az
összeköltözés, az esküvő, és a beiktatási procedúra előkészületei közepén
vagyok.
– Wao!
– Meroban egy pillanatra megakadt a levegő a sok információt hallva. – Fhyrával
összeházasodtok, eddig felfogtam. Milyen beiktatási procedúra?
– A
nagybátyám átadta nekem a klán vezetését – mondta egyszuszra Juan.
– Hogyan?
Klánvezér lettél?! – A kapun túli különleges harcos szemei elkerekedtek. –
Gratulálok! És minek köszönhetem egy klánvezér látogatását?
– Át
akarok menni – mondta kurtán és határozottan Juan.
– Hová?
– A
kapun.
– Tessék?
Miért? Most? Azt mondtad ha Fhyra igen mond, akkor eszed ágában nincs átkelni.
– Ez
így is van. Nem is az Akadémiára! Dean miattam, helyettem ment át. Annyival
minimum tartozom az apjának, hogy haza hozom.
– Lehetetlen.
– Miért?
– Az
Akadémiáról nem fogod tudni kihozni – ingatta a fejét Mero.
– Akkor
legalább lássam, hogy jól van, hogy él, és tudjak hírt hozni róla az apjának.
– Nem
viszlek át Juan!
– Miért?
– Veszélyes!
– Ezt,
már milliószor hallottam!
– Ha
át is tudlak kísérni a kapun, azt már nem tudom garantálni, hogy nem tesz
benned kárt.
– Milyen
kárt?
– Nem
tudni. Alakít a DNS-eden, mutációt okoz, vagy zavart bármilyen képességedben.
Sok ilyen történt már! Klán vezérként pedig pláne nem teheted ki magad ilyen
kockázatnak, veszélyeknek. Én, ehhez nem asszisztálok! Egy totálisan biztonságos
átkeléshez én édeskevés vagyok – magyarázta Mero.
– Ki
az, aki nem kevés ehhez? – Juan láthatóan elszánt volt.
– Ő,
már nem él – vágta rá a kapun túlról származó barát.
– Az
a Giant Wolf is átjött, aki a Menedékház pincéjében volt! – erősködött Juan. –
Tudtommal ő minden segítség nélkül jött és ment a kapun.
– Arról
én nem tudok semmit. Nem ismerem – hazudta szemrebbenés nélkül Mero – Az egy
dolog, hogy ő közlekedik oda és vissza, de nem biztos, hogy mást is át tud
vinni.
A hangos
párbeszéd után, hírtelen csend lett.
– Az
esküvői tanúm azért leszel? – köszörülgette a torkát Juan.
– Az
megoldható – bólintott Mero, majd szája vigyorba szélesedett. – Bár azért sem
vállalok felelősséget, amit majd a házasság művel veled.
– Mintha
annyira tapasztalt lennél benne, hogy az milyen!
– Hát
egyenlőre nem is áll szándékomban ilyen irányú tapasztalattokra szert tenni! –
vágta rá magabiztosan Mero.
Talan
még mozdulatlanul feküdt az ágyában, s bár már lassan araszolt az ébrenlét
felé, még csukott szemmel adta át magát a semmittevésnek. Az elmúlt időben teljes
mértékben Dechantre összpontosíthatta figyelmét. Napról napra úgy érezte, hogy
igencsak kemény diónak bizonyul védence. Most átérezhette, milyen is volt
Ivannak annak idején vele foglalkoznia. Bár ő akkor egy lázadó kamasz volt, de
Dechant érett férfiként még nehezebb jellemnek bizonyult.
Sokszor
eszébe jutottak a szakrális őrzőnek, azok a jelzők, amikkel Ivan és Aydin
illeték, amikor őt tanították. Aydinról gondolatai átsiklottak a vállalt kötelezettségére.
Arra, hogy vigyáz Chidalura. Valamiért egyre nehezebben jött ki a
nőstényfarkassal. Nem tudott rá magyarázatot adni, hogy miért vett ilyen irányt
a kapcsolatuk. Talán mert nem igazán tudta úgy kezelni a nőstényt, mint ahogyan azt Aydin mondta neki:
„Mintha
lenne egy farkasod”
Dalu
viselkedése egyáltalán nem hasonlított egy közönséges farkaséhoz. Kommunikált
vele. Sőt! Egyre többet vitatkoztak, akár egy évek óta tartó rossz házasságban.
A nőstény sokszor viselkedett szeszélyesen. A farkas külső, igenis emberi
érzékenységet és jellemet takart.
Talan
azon kapta magát, hogy Chidalu körül forogtak a gondolatai. Megsajnálta.
Fordította a fejét, hogy megnézze ott alszik-e még megszokott helyén, a kézi szövésű
szőnyegén.
Szemei
elkerekedtek, ahogy szembe találta magát egy szolid szépségű, lágy vonású női
arccal. Hosszú, több árnyalatú szőke tincsei hanyagul omlottak a párnára, az
arcába. Talan minden érzékszerve azonnal élesbe kapcsolt a pillanat tört része
alatt.
– Basszameg!
– eresztette el a fogai között, ahogy ülésbe pattant.
Miért
nem éreztem? – robbant benne a kérdés.
A
fiatal nő felriadt a hirtelen mozdulatra, ijedten ült fel ő is, magához húzva a
paplant, takarva meztelen testét.
– Hát te meg? Hogy
a francba kerültél ide? Mit keresel itt? – zúdította rá azonnal a kérdéseit
Talan, amire a lány csak ijedt pislogással reagált.
– Bocs.
Ne haragudj – mondta aztán csendesen. – Én csak… Te mondtad, hogy alhatok
melletted is.
– Én?
– Talan tanácstalan volt. Legjobb tudomása szerint nem került az éjjel olyan
állapotba, hogy bárkit felhozott volna a szobájába. Sőt! Meg sem tudta volna
mondani, mikor került olyan helyzetbe, hogy ezt megtehette volna.
– Mikor
mondtam én ilyet? – förmedt rá a lányra, közben igyekezett osztozni a takarón
úgy, hogy ő se mutasson többet a testéből, mint amennyit illik. Vakon nyúlt az
ágy mellé dobált ruháiért.
– Azt
se tudom ki vagy! – morogta dühösen, közben magára kapta a nadrágját.
– Nem?
– A lány szomorú csalódottsággal sütötte le a szemét, válláról félrehúzta
különleges színű, a szőke több árnyalatában csíkozott hosszú haját, így láthatóvá
váltak bőrén a enyhén sötétebb, szolidan halvány, kacskaringós tribál vonalak.
Talanban
hirtelen megvilágosodott minden.
– Dalu?
– szakadt fel belőle, s a döbbenettől még a száját is eltátotta.
A
lány válaszképpen épp csak bólintott.
– Apád
azt mondta, még soha… – Talan úgy érezte a döbbenet kiszorította tüdejéből a
levegőt.
– A
szülők nem tudnak azért mindent – rántott a vállán a fiatal nő, ajkát beharapva
úgy pislogott fel Talanra, mint egy éppen dorgált gyermek.
– Basszus!
Legalább te mondhattad volna! – förmedt rá Talan, dühösen ráncolva a homlokát. –
Az hittem azért vagyunk olyan bizalmas viszonyban!
– Hát
én is – dünnyögte az orra alatt nem leplezett éllel Dalu.
Talan
pontosan tudta mire is célzott ezzel a nő. Hiszen egyre gyakrabban mellőzte őt.
Sőt! Az utóbbi időben elég lekezelő is volt vele.
– Igazad
van – ismerte el egy mélyről jövő sóhajjal az őrző. – Ne haragudj!
Talan
lassan engedte le a testét, az ágy szélére ült. Tanácstalan volt, miközben
rengeteg kérdés merült fel benne az új helyzettel kapcsolatban.
– Ez
most végleges, vagy akkor megy ez neked amikor csak akarod, oda és vissza? –
kérdezte puhatolózva.
– Amikor
csak akarom – rántott a vállán Dalu.
– Mi
a szándékod?
– Hogy
érted?
– Titok
maradjon, vagy innentől használod mind a két formádat nyíltan?
– Te
hogy szeretnéd?
– Te,
hogyan szeretnéd? – kérdezett vissza nyomatékosan Talan, Dalunak szegezve
szigorú tekintetét. Aztán látva a tanácstalanságot a különleges alakváltón,
megsajnálta.
– Mindenesetre
most kell pár ruha neked – állapította meg Talan, miközben tekintete
akaratlanul végigsiklott a nőn. Nem szűnt meg férfi lenni, és igenis eszébe
jutott az is, milyen lehet az eddig csak farkasként látott fiatal nő teste.
– Akkor
felvállalsz? – kérdezte bátortalanul Dalu.
Talant
meglepte a kérdés és nem is igazán tudta, mire is célzott vele a nőstény.
– Hogy
érted? – Zavartan kapta félre a tekintetét, és csak remélte, hogy Dalunak
nincsennek olyan képességei mint Jalinak, hogy belelát a gondolataiba.
– Hát…
ha téged nem zavar, hogy veled mutatkozom – vonogatta a vállát Chidalu. – Hogy melletted látnak.
– Miért
zavarna? Miből gondolod? Eddig sem zavart.
– Nem
is tudom, talán mert eddig farkas voltam. Mostanában meg, már egyébként is mindig
leráztál.
Talan
újra elszégyellte magát, a torkát köszörülgetve igyekezett másfelé nézni. A
benne lévő férfinek nem kicsit volt csábító látvány az ágyát bitorló
tagadhatatlanul szép nő.
– Az
hiszem át kell beszélnünk pár dolgot.
– Miért?
– Mert
így kissé más a helyzet!
– Hogy
így? Mitől más?
– Ó,
Dalu! Nem láttad még magad a tükörben? – emelte meg a hangját Talan egy hangos
sóhajjal. – Még ha el is tekintek attól a nem egészen elhanyagolható ténytől,
hogy veszettül jól nézel ki, ebben a formádban nem ártana neked egy saját szoba,
de minimum egy saját ágy.
– Értem
– bólintott Dalu.
– Megyek
és kérek Dorothytól ruhát – hadarta Talan s már lendült, hogy indul, de Dalu a
karja után kapott.
– Nekem
nem sürgős – mondta a férfi kérdő tekintetébe.
Talannak
a torkán akadt a szó, de még a levegő is egy pillanatra.
– Más
alapokra is helyezhetjük a kapcsolatunkat – folytatta Dalu, miközben gyengéden
húzta vissza az ágyra a félvért, amit most megkönnyített Talan bizonytalansága.
A férfi egy mozdulattal sem tiltakozott, hagyta magát vezetni.
– Egy
csomó mindent megspórolnánk. – Miközben Chidalunak édes csábításként búgott a
hangja, közelebb húzódott a szakrális őrzőhöz. – Például nem kéne külön szoba,
meg külön ágy – sorolta.
Talant
pedig nem volt nehéz ilyen téren elcsábítani. Ő mindig is hagyta, hogy az elemi
ösztöne vezesse. Arról nem is beszélve, hogy amit tálcán kínáltak neki, arra
soha nem mondott nemet.
Robbant
benne az „Itt és most!”. Hangosan nyelt egyet a nő félreérthetetlen célzására.
– Meg ruha sem – biccentett
folytatva a felsorolást, majd engedve a benne motoszkáló vágynak, határozott
lendülettel támadta le Dalu ajkát. Egyre szenvedélyesebb csókkal ostromolta, s
az egyértelmű viszonzást tapasztalva, a takarót is hirtelen mozdulattal
távolította el kettejük közül.
– Mit
teszel velem? – zilálta Talan felgyorsult légzéssel, de szenvedélye egy
pillanatra sem hagyott alább. Ahhoz túl régen nélkülözte már a testi örömöket,
hogy most a felkínált lehetőséggel ne éljen.
– Lehetnék
a társad is – suttogta Dalu, amire Talan minden izma mozdulatlanságba dermedt.
– Tessék?
Még
nem tudott túllépni a döbbenetén, amikor megszólalt a telefon az ágy melletti
kis asztalon. Az őrző a nő tiszta kék szemébe nézve, vakon tapogatta ki a
készüléket, és fogadta a hívást.
– Szép
napot, Talan! – Jali hangja vidáman csengett.
Talan
pillanat tört része alatt szinte lelkében megsemmisült. Több érzelem söpört át
rajta, de legerősebben a szégyent érezte. Bár pontosan tudta, hogy Jalinak
fogalma nincs, hogy éppen most miben is zavarta meg őt, mégis mérhetetlenül
elszégyellte magát. Tulajdonképpen oka sem lett volna rá, hogy azt érezze megcsalta
a félvér indián nőt, hiszen Jali és közte soha nem volt olyan kapcsolat. Mégis
dühös volt magára.
– Szia
– fújta, tőle szokatlanul későn válaszolva. Légzése még nem egészen
rendeződött.
– Baj
van? Jól vagy? – jött az aggódó kérdés a gyógyító őrzőtől.
– Semmi
baj! – vágta rá azonnal Talan, homlokát a karjára engedte, nem mozdult Dalu
testén. – Jól vagyok – morogta.
– Felkeltettelek?
Bocsánat!
– Nem.
Már fenn voltam, csak… csak még ágyban… vagyok.
Dalu
tökéletesen érezte a férfi zavarát. A lélegzetét is
visszatartotta, hogy még az se árulkodjon jelenlétéről, viszont ujjai gyengéden simítottak végig a férfi hátán. Amikor
Talan a mozdulatra felkapta a fejét és a szemébe nézett, ő csak egy biztató
pislantással kísért néma fejbólintással jelezte Talan felé, hogy megnyugodhat,
együttműködéséről biztosítja őt. Ebből a szakrális őrző arra is rádöbbent, hogy
Dalu pontosan tudja, hogy ő most mit is érezhet.
– Lennél
az esküvői tanúm? – kérdezte átszellemült boldogsággal Jali. Nem is sejtette,
hogy olyan volt ezt hallania Talannak, mintha a lelkében hideg kést forgattak volna.
Abban a pillanatban Dalu az arcát óvatosan a férfi mellkasához érintette, s vigasztalóan
ölelte át.
Talan
fejében kavarogtak a gondolatok, millió érzés csapott benne össze. Lehunyta a
szemét, mert érezte, hogy fátyolossá vált és nem akarta, hogy Dalu lássa a
könnyeit.
– Persze
– mondta, de érezte, hogy nehezen jött ki hang a torkán.
– Köszönöm!
– vágta rá vidáman Jali. – Hagylak tovább pihenni! Bocsánat a zavarásért!
Mielőtt
Talan bármit mondhatott volna, Jaliyah bontotta a vonalat.
Dalu
együttérzően simított végig a férfi arcán.
– Komolyan
gondoltam, Talan – mondta csendesen, szinte suttogva a nő. – Neked olyan társ
kell, aki megérti azt, ahogyan te élsz. Megérti, hogy a kötelességed előbbre
való mint ő.
Talanban
még mindig harcot vívtak az érzések és a gondolatok, lassú mozdulattal engedte
vissza az asztalra a telefont.
– Én
ebbe születtem bele, ebben nőttem fel – folytatta Dalu, s egy pillanatra sem
hagyta abba a férfi érzékeinek simogató kényeztetését. – Nem kell a szíved. Azt
pontosan tudom, hogy a másé. Csak ne bánts.
Talan
testéből kifutott az erő a nő szavaira. A különleges alakváltó érezte, ahogy a
férfi súlya ernyedt és ránehezedett.
– Ne
haragudj rám, Dalu – nyögte Talan, Chidalu puha bőrébe.
– Dehogy!
– Dalu a férfi vállához dörgölte az arcát. – Képtelen vagyok rá.
Az
autó elgördült a városszéli kis üdvözlőtábla mellett. Beértek Clear Creek-re. Chid
sűrűn pillantott oldalra Victorra, aki szinte teljes némaságban ülte végig az
egész utat.
– Ne
aggódj. Tudom, hogy képes leszel rá.
– Nem
aggódom – vont vállat Victor. – Csak gondolkodom.
– Min?
– Milyen
lehet a testvérem.
– Csak
bele kell nézned a tükörbe. Ikrek vagytok. – Chid elismeréssel biccentett. – Nem is
akármilyen ikrek. Egymillióból, ha kétszer fordul elő, hogy az ikrek
összenőnek, ti ettől is különlegesebb és ritkább esethez tartoztok. Most pedig
ez is fel fog erősödni. Pláne, hogy a farkasod benne van és a farkasoddal is
olyan kötelék van köztetek, ami a távolság csökkenésével csak erősödik. Készülj
fel arra, hogy olykor elég intenzíven fogod őket érezni.
– Rendben.
– És
ezt nem szabad kimutatnod. Nem vehetik észre rajtad. Hirtelen láthatsz
dolgokat, amiket éppen akkor a testvéred lát, valahol máshol. Ugyan így
hallhatsz és érezhetsz is.
– Klassz
– húzta félre a száját Victor. – Szóval hallhatok hangokat? Totál olyan lesz,
mintha megzakkantam volna. De legalább tudom, hogy mégsem, csupán nálam ez a normális.
– Ez
oda-vissza működik!
– Ő
is…
– Igen!
És ezért veszélyes találkoznotok. Olyan távol kell tartanod magad tőle
amennyire az csak lehetséges. Viszont itt kell lenned a kapu közelében, hogy
cselekedni tudjunk, amikor kell.
Victor
még nem tudta, hogy átok vagy áldás lesz-e ez neki, s egyáltalán a gyakorlatban
milyen lesz majd.
Chid
az érkezésüket szándékosan estére, sötétedés utánra ütemezte. El akart kerülni
minden váratlan és kellemetlen találkozást.
Victort
egyfajta deja vu érzés kapta el, ahogy kiszállt a kocsiból. Mintha már járt
volna azon a helyen. Tekintetét sokadjára vezette körbe a környéken, hátha
konkrétan be is ugrik neki bármilyen emlékkép valamiről, de semmi. Csak az
érzés fészkelte magát belé, de az aztán makacsul.
McNulty
azonnal tárta előttük az ajtót, s rögtön csukta is, és csak eztán kapcsolt
villanyt. Tekintetét akaratlanul vonzotta a magas férfi. Bár
tudta, hogy ki is ő, hiszen Chid felvilágosította. Attól még ott bujkált benne
az ösztönös és természetes kíváncsiság, hogy hogyan is nézhet ki Judah
ikertestvére, akit ugyan egyszer már látott, de aki most ott állt, abban nem
ismert rá. Megjelenése, öltözéke mint egy favágóé. Megjelenése,
öltözéke mint egy favágóé. Dús szakáll, baseball-sapka, vállán egy nagyobb hátizsák.
Chid futtában mutatta be egymásnak a két alakváltót, mivel tulajdonképpen
szemtől szembe most találkoztak először.
– Ed,
ő Victor Norman. Most viszont mint Gary Wyant. Victor, ő pedig Edmond McNulty.
– Szólíts nyugodtan Ednek – mondta a klán vezér, ahogy kezet nyújtott a Giant Wolf vezér fiának.
Victor
egy néma biccentéssel fogadta el Edmond kezét, közben tekintetét körbevezette a
kis bolt polcain, falain.
McNulty
észrevétlenül szemrevételezte Judah ikertestvérét, a hasonlóságot kereste. A
szakáll szinte teljesen takarta Victor arcát, amit pedig nem, azt a baseball
sapka sildje árnyékolta. Aki csak felületesen vetett rá pillantást, annak
egyáltalán fel sem tűnt a hasonlóság. Egy bolti alkalmazottat pedig ki figyelne
ugyan annyira kivesézve? McNultyt mégis kísértetiesen emlékeztette valakire.
Baseball sapka, szakáll… olyan volt aki előtte állt, mint Dean mielőtt őrzővé
nem vált, csak kissé idősebb kiadásban. A megállapítás emlékeket csalt a vezér
fejébe, amitől egy észrevétlen halvány félmosolyba rándult az ajka.
– A
bolt felett van egy használaton kívüli szoba. A raktárból lehet felmenni.
Megfelel?
Victor
bólintott.
– Bármi
esemény van azonnal hívjatok – utasította őket Chid, majd Victor felé fordult.
– Ed szava mostantól parancs a számodra!
Victor
egy újabb néma fejbólintással válaszolt csak.
Chid
nem nyújtotta el az ott tartózkodást és a búcsúzkodást sem. McNulty és az ifjú
Norman hamar kettesben maradtak.
– Nem
vagy éhes?
– Nem,
köszönöm.
– Gyere,
megmutatom a szobádat – intett a vezér és Victor lassú léptekkel követte őt a
pult mögötti ajtó felé. A folyosón Ed gyorsan körbe mutatta, mit hol talál.
– Ott
van egy kis főzőfülke. Nem egy fullra felszerelt konyha, de ételt melegíteni,
kávét főzni és egyszerűbb kaját össze lehet benne ütni. Nyugodtan használhatod,
de a Menedékházból rendelhetünk is menüt. Kihozzák – tájékoztatta a
lehetőségekről új lakóját a vezér, közben a szűk lépcsőn felértek az emeletre.
– A szobához tartozik egy kis vizesblokk is. Mosdó, egy tusoló, meg WC. Nem egy
királyi szállás…
– Megfelel
– fojtotta McNultyba a szót Victor. – Köszönöm! – Válláról lassú mozdulattal a
földre engedte a hátizsákját. Széthúzta a kabát zipzárját, a baseball sapkát az
ágyra dobta. Tessék-lássék módon turkálta át a sapka által lenyomott sötét
haját, ami így még jobban azt a látszatott keltette, mintha most kelt volna ki
az ágyból. Edmond végre jobban láthatta a lámpa fényénél sapka nélkül a
vonásait. Kócos, kissé rendezetlen haj és a dús szakáll teljesen más stílust
adott Victornak, mint amilyen Judah volt. Bal szemöldökét egy régi sérülés
helye szakította meg, ami egészen a szeme sarkán át a halántékáig húzódott.
Ahogy hunyorogva szűkebre húzta a szemét, miközben új lakhelyén körbevezette a
tekintetét, a régi sérülés csibészes arckifejezést kölcsönzött az egyébként
robosztus férfinek. Viszont amikor McNulty felé fordult és a vezér szemébe
nézett, Ed szinte beleborzongott. Mintha Judah nézett volna rá. Tekintete viszont
még tőle is mélyrehatóbb volt, íriszének sötétebb árnyalatától.
Ednek
eszébe jutottak, amiket Chid árult el neki a hányatott sorsú királyi vérről.
A
farkasa nélkül is karizmatikus megjelenése van! Mi erő lehet benne, hogy talpon
tudott maradni az állata nélkül?! Mert hogy valaki nem tud átalakulni, de akkor
is érzi magában a benne lévő farkasát. Egy alakváltó az állatával együtt egy
egész, úgy teljes – állapította meg magában a vezér.
– Ha
bárki kérdezné, a háttértörténet az, hogy egy régi ismerősöm fia vagy.
– Miért
kérdeznék? – vonta fel a szemöldökét Victor.
– Mert
vannak kíváncsiskodó emberek.
– Vagyis
a munkakörben protekciós vagyok – Victor ajkán egészen halvány mosoly jelent
meg.
Ed a
fejét billegtette.
– Azt
is mondhatod, hogy valahol rossz fát tettél a tűzre, s az apád hozzám küldött
átnevelésre. Legalább nem tűnik fel senkinek, hogy még nálam is laksz.
Victor
rábólintott a vezér szavaira.
– Csak
nagyon részletekbe ne menjünk bele, mert az magában hordozza előbb vagy utóbb a
totális lebukást.
– Megoldom.
– Rendben.
Akkor aludd ki magad, holnap folytatjuk a bolttal. Jó éjt!
– Jó
éjt! És még egyszer, köszönök mindent!
– Egyáltalán
nincs mit – rántott a vállán Ed, azzal behúzta maga mögött az ajtót.
Victor
magára maradt. Pár másodpercig csak állt, rendezte a gondolatait, tekintetét újra
és újra végigvezette a szobán, majd lassú léptekkel megindult, hogy felfedezze s
birtokba vegye a kicsi, otthonos garzont. A hátizsákból átpakolta a ruhákat a
szekrénybe, közben át is öltözött. A farmert, és az inget tréningalsóra
cserélte. A kis mosdóhelységbe törölközőt tett, aztán a tükör elé kisorakoztatta
a tisztálkodási szereit, ami tulajdonképpen semmi extrából nem állt, szinte csak
a legszükségesebb dolgokból: tusfürdő, fogkefe, fogkrém, egy ósdi, már-már
muzeális értékű fodrászolló.
Fáradt volt, de az új hely okozta izgatottság nehezen hozott álmot a szemére.
Sokáig csak pislogott a sötétben, millió gondolattal a fejében hol a plafont
nézte, hol az ablakon túl az utcai lámpák fényét. Elnehezült a szemhéja, húzta
az álom felé a fáradtság. El-elszundított, egyre hosszabb időre csukta le a
szemét. Álom és ébrenlét között egyensúlyozott…
Hallotta
a légzését, az éjszaka hangjait. Újra elöntötte a vadászat adrenalintöltetű
izgatottsága. Farkasként érezte magát úgy, ahogy már nagyon régen nem. Szinte
megrészegült ettől a fajta szabadságtól. Lendült volna, hogy nekiiramodik,
ugrik, de nem úgy mozdult a test, ahogyan azt ő szerette volna. Nem megélte az
eseményt, csak egy szemlélője volt, egyfajta belső megfigyelője. Pillanat tört
része alatt tudatosult benne, mi is történik most vele. Az, amiről Chid mesélt
neki a kocsiban idefelé.
Érzékelem
a farkasomat! – robbant benne a felismerés, majd újabb alternatívák tódultak a
fejébe.
Vagy
a testvéremet? Chid azt mondta lesz, hogy látok majd dolgokat… A testvérem az
én farkasom alakjában vadászik? – töprengett, s az izgatottságba már tudatos
megfigyelés is vegyült. Enyhe csalódottsággal lassan higgadt. Aztán nem várt
fordulat történt.
Egy
másik farkas! Nőstény! – légzése kihagyott, szabálytalanná vált. – Egy nőstény!
Egy nősténnyel vadászik együtt! Van valakije! Melyikükhöz tartozik? – merült
fel benne egy újabb kérdés, miközben tehetetlen átélője volt az eseményeknek a
farkas szemén át. A vad elejtésének, a közös falatozásnak és az azt követő jóleső
sziesztának. A gyengéd összebújásnak, a játékos évődésnek, majd az egyre
szenvedélysebbé váló meghitt együttlétnek.
Nem
akart ő semmilyen módon beférkőzni intim pillanataikba.
Több
okból sem. Etikátlannak érezte, és tulajdonképpen mint férfi is szenvedett.
Most először tapasztalta meg mit is jelent kívülről megélni a farkasához
kötődést és egyben a gyakorlatban átélni miben nyilvánul meg az a különleges és
bizarr nem mindennapi kapocs, ami közte és az ikertestvére között volt. Először
történt ilyen vele, és még egyáltalán nem tudta, hogyan kezelje. Túl intenzívek
voltak az érzések, amiknek igyekezett ellenállni, belefeszültek az izmai, amire
többször is megrándult az egész teste, felnyögött. Isteni szerencsének
tartotta, hogy ilyen körülmények között tapasztalta meg ezt először. Ha ez
félkészületlenül nyilvános helyen, tömegben történik meg, bizonyára nagy
feltűnést keltett volna.
Karjába
rejtette arcát, mintha az egész fejét be akarná takarni a kezeivel.
– Ó,
hogy csessze meg! – nyögte. Rá kellett döbbennie, hogy hiába szorítja össze a
szemét, a kép közvetlenül a fejében jelent meg. Ha akarta, ha nem, látta azt
amit a farkasa és Judah is…
Sötét,
vágytól csillogó szemekkel nézett rá a fiatal nő, amitől légzése megakadt.
– Orenda!
– szakadt fel Victorból visszafojtott hangon, s lelkébe mart a fájdalom, ami
visszarántotta őt a saját realitásába. Megrohanták az emlékek, mert a gyönyörű
női arc kísértetiesen olyan volt, mint akit ő valaha teljes szívéből szeretett.
Még az életénél is jobban, hiszen meg is halt volna érte.
…
Ő még
bírta az iramot, de a fiatal nő, karján a síró gyermekkel nem. A hangos
csecsemővel pedig esélyük nem volt elbújni üldözőik elől.
–
Meghalunk – zihálta, levegőt kapkodva az indián nő, védelmezően átölelve a
testéhez kötözött babát.
–
Nem! – vágta rá Victor. – Megvédelek!
–
Hogyan?
–
Öltözz át! Egy nőt egy férfit és egy gyereket keresnek.
A
fiatal nő rémülttől elkerekedett szemekkel nézett rá.
– Mit
akarsz?
– Ti
tovább mentek, én pedig feltartom őket!
–
Megölnek, Adahy!
–
Menj tovább Orenda és hátra se nézz! – utasította határozottan a férfi a nőt,
közben kapkodva szabadult meg a ruháitól. A tollakkal és zsinórokkal díszített
bőr cowboy kalapja a földre esett a fejéről igyekezetében, amit aztán a nő
fejére tett.
–
Menj!
–
Megölnek! Meg fogsz halni! – nyögte patakzó könnyek között Orenda.
–
Érted bármikor – vágta rá Victor, kezébe vette a nő arcát és homlokon csókolta.
– Éld túl, ezt a szörnyűséget! Menj! – mondta s már fordult is, hogy ne nyújtsa
a búcsúzást, veszélyeztetve a menekülés esélyét. Ahogy visszafelé futott, teste
hatalmas farkassá alakult, s elnyelte alakját az erdő.
…
Életben
maradt-e a szeretett nő és annak gyermeke, azt soha nem tudta meg. Ő éppen csak
túlélte a küzdelmet, amikor öngyilkos módon nekiment a hat fős katonai
felderítőcsapatnak. Súlyos sebeket kapott ugyan, de közben megfelezte az őket
üldözők létszámát és akik életben is maradtak, sebesülten nem folytatták a
hajszát. Ám ő sem tudott Orenda után menni, a majdnem halálát okozó sérülései
miatt. Napokig csak agonizált, mire járóképessé vált, s addigra már hiába
indult útnak, nyomukat vesztette. Csak remélte, hogy valahol biztonságban
túlélte a nő a gyermekével együtt az értelmetlen mészárlásokat.
Az
emlékek felidézése után figyelme lassan visszafordult az új megtapasztalása
felé.
Alakváltó
lehet, hiszen farkasként együtt vadásztak – állapította meg, s azon kapta
magát, hogy már nem tiltakozott a látvány ellen. Realizálódott benne, tudta
kezelni, letompította úgy a tudatában, mintha csak egy gondolat lett volna a
fejében. Közben már azon is agyalt, hogy élesben hasonló helyzetet, hogyan fog
majd kivédeni.
Aztán
úgy döntött kikapcsolja a gondolatait, nem terheli az agyát. Pihenni akart. Bár
már nem volt dobja, mint akkor, amikor az indiánok között élt, de mindig
visszaidézte a hangját. A közös dobolásokat a két testvér, sámán nagyapjával,
és az anyjuk énekét…
Mindig
ezekből az emlékekből építkezett és töltődött. Elárasztotta a mérhetetlen
nyugalom, látta a végtelenbe nyúló gyönyörű tájat, hallotta a csörgedező
patakot, a madarakat, a dobok hangját. Még a nap melegét is érezte.
Halkan,
szinte csak dünnyögve kezdte énekelni:
– Ley
O Lay – Lay Le Loy Lao
Ly O Ley O Lay – LaLe Loy Lao
Le O Le O Lo – La Loy La
Ly O Ley O Lay – Lay Le Loy
Ley O Lay – Lay Le Loy Lao
Ly O Ley O Lay – LaLe Loy Lao
Le O Le O Lo – La Loy La
Ly O Ley O Lay – Lay Le Loy
A
kellemes emlékképek halvány mosolyt rajzoltak az arcára, s hamarosan mély és
nyugodt álomba szenderült.
Marcusban
mély nyomot hagyott a Veronicával töltött idő. A féltés még nagyobb méreteket
öltött az egykori testőrben, s ha akarta ha nem, mindig azon kattogott az agya,
hogy éppen mi lehet a fiatal lánnyal. Megoldásokon agyalt, hogyan tudhatna meg
róla bármit is, esetleg titokban valahogyan felvenni vele a kapcsolatot, üzenni
neki. Az alfanőstény kitöltötte a tudatát. Miközben edzett, figyelt minden beszélgetésre,
nem-e hall valahonnan utalást Veronicára, hogy esetleg azóta bevitték-e máshoz
is.
Gorgo
szólította meg őt, ahogy az asztalhoz lépett fegyvert cserélni.
– Hallottad?
– kérdezte a gladiátor.
– Mit?
– Azt
mondják friss hús van.
– Tessék?
– ráncolta a homlokát Marcus, ahogy kizökkent a gondolataiból.
– Új
lány – fejezte ki magát másképpen Gorgo, majd könyökével taszított egyet
Marcuson. – Te még nem kaptál jutalmat?
– De –
morogta az orra alatt Marcus, s újra felidéződött benne az az éjjel.
– Azt
rebesgetik, frissült a kínálat – vonogatta a szemöldökét Gorgo.
Marcusban
robbant a felismerés vele együtt erősödött benne a féltés.
– Ha
egy ujjal is hozzáérsz, kitépem a szívedet – mondta a robosztus gladiátor szemébe,
hideg fenyegetéssel.
Gorgo
arcán megfeszültek az izmok.
– Mi
van?
– Nem
friss hús, hanem Veronica! Így hívják. És ha egy ujjal is hozzáérsz, meghalsz!
Marcus
szeméből minden eddigi bajtársiasság eltűnt.
– Veled
meg mi lett? – ráncolta a homlokát Gorgo, miközben az előtte álló kapun túlról
érkező, egykori testőr tekintetét fürkészte. – Ő az a lány akivel együtt jöttél
át? – kérdezett rá pislákoló sejtésére a gladiátor.
Marcus
csupán egy kimért bólintással felelt.
– Már
értem – sóhajtott Gorgo. – Velem meg lehet beszélni, de mindenkit nem tudsz
megfenyegetni – csóválta a fejét a robosztus harcos.
– Nem
fogok fenyegetőzni. Ölök.
– Ahha!
– Gorgo egy elismerő arckifejezéssel biccentett. – Kinyírsz a folyosón?
– Nem.
Az arénában, szemtől szemben – vágta rá Marcus határozottan.
Néma,
feszült csend fészkelte magát a két gladiátor közé. Gorgo megjegyzése a folyosón
történő aljas támadásokra, adtak egy ötletet Marcusnak.
– Üzletet
ajánlok.
Gorgo
csupán kérdőn vonta fel szemöldökét.
– Testőr
vagyok, vagyis voltam. A véremben van a személyi védelem – folytatta Marcus.
– Nem
szorulok rád! – mordult fel Gorgo.
– Lehet.
Attól még a múltkor jól, jött, hogy éppen mögötted voltam – köszörülgette a
torkát Marcus, mire Gorgo kelletlenül rábólintott. – Én védem a hátsód a folyosón,
te pedig segítesz nekem – adta az ultimátumot Marco.
– Mire
gondolsz? Mit segítsek én neked? Az előbb még a nőről volt szó.
– Most
is!
– Rendben,
nem nyúlok hozzá – morogta az orra alatt a gladiátor egy vállrándítással.
– Ettől
többet kérek!
– Többet?
– Tanítsd!
– Mire?
– Megvédeni
magát, verekedni, harcolni!
Gorgo
láthatóan elgondolkodott az ajánlaton.
– És
ha nemet mondok?
Marcus
arcán sokat sejtető halvány mosoly jelent meg.
– Rövid
életű leszel – mondta kurtán a robosztus gladiátor szemébe.
Gorgo
fürkészte az előtte álló tekintetét, magabiztos arckifejezését, s olyan érzése
támadt, hogy Marco nem mondott el neki mindent.
– Rendben
– bólintott végül egy hangos levegővétellel. – S hogy lásd milyen vagyok
hozzád, megtoldom az üzletet egy kis bónusszal.
– Bónusszal?
Gorgo
közelebb hajolt Marcushoz.
– El
tudom intézni, hogy ha felhozzák őt ajándéknak, akkor hozzám kerüljön –
dörmögte visszább fogva a hangját. – Vagy éppen hozzád.
– Nem
leszek hálátlan – bólintott Marcus.
– Ebben
biztos vagyok. Pont ezért mással nem is üzletelnék.
Bocs, a késői komment miatt. Természetesen már régen elolvastam ezt a fejezetet, csak annyi minden van, volt körülöttem és csak most írok kommentet. (egy fotóval is lógok még, nincs elfelejtve).
VálaszTörlésRemek rész volt most is és fordulatos mint mindig.
Remélem, Juan nem fog majd a vesztébe rohanni, hiszen élete legjobb napjai előtt áll.
A Talán/Dalu szál őszintén meglepetést okozott. De most már így értem Dalu viselkedését. Lehet hogy jó párost alkotnak majd együtt.
Victor kalandjait is jó volt olvasni, kíváncsi leszek az ő sorsa alakulására is. Ahogy a Marcus/Veronica kapcsolat folytatására is. Tetszik, ahogy a férfi minden módon segíteni akarja a lányt. Jó volt most is olvasni tőled és várom az új részt.
Készül :) bár most minden összezaladt... Az írhatnék... meg egyéb spirituális dolgok, aminek következtében átfestem a dobomat...
TörlésSorba rendezem ezeket, igyekszem bele sem esni a káoszomba :D
Kezd a történet kerekedni, s kiemelkedni az a szál, amivel kezdődött az egész, és ami a történet folyamán úgy belesimult az eseményekbe, hogy szerintem fel sem tűnt igazán az olvaóknak. Hát most egyre jobban előtérbe fog kerülni ez a szál is.
Köszönöm, hogy olvasol és örülök, ha tetszik!