TALAN - 28 - Remete

A karmolások és harapások nyomai nehezen gyógyultak, elég csúnya s várhatóan maradandó sebhelyként emlékeztették Talant, a Judahhal való összecsapására. Szándékosan húzódott vissza azonnal Amarion barlangjába, s nem is igyekezett le semmiért a kisvárosba. Nem vágyott elismerésre, sem köszönetre senkitől. Nyugalmat akart, félrevonulni. Néha sétálgatott ugyan gyógynövényeket gyűjtve az erdőben, mert felfedezte, hogy néhányat itt is megtalál azok közül, amikre most éppen szüksége volt.

Karambitját egészen másra használta, már nem gyilkolásra. Új hobbit, elfoglaltságot talált magának. Faragott. Kicsi állatfigurákat. Farkast, medvét, sólymot, baglyot, nagymacskát. Minél többet gyártott belőlük, annál jobbra sikerültek. Az első próbálkozások gyújtósként végezték ugyan, de már kezdett egyre ügyesebben, rutinosabban ráállni a keze. Teljesen bele tudott merülni.

Hallotta, hogy közeledik valaki a barlanghoz, de egy pillanatra sem hagyta abba a farigcsálást. Nem igazán érdekelte, ki az apró zajok keltője.

Olyan sok mindenki nem lehet rám kíváncsi – futott át az agyán. Tisztában volt vele, hogy maximum két ember tudta, hogy hol is húzta meg magát. McGinty és McNulty. Tehát vagy a két alakváltó közül az egyik, vagy Grimmett, mert McNultyval viszont megígértette, hogy ha a fiatal leopárd megérkezik, útbaigazítja őt.

Grimmett. – A lehetőség gondolata épp csak átsuhant a fejében, már meg is érezte ki a hívatlan vendég.

McGinty. – Egy mély sóhajjal nyugtázta, de a tekintetét nem emelte meg, még akkor sem, amikor a farkas alakváltó már a barlang bejáratánál állt.

– Minek köszönhetem a látogatásodat? – morogta az orra alatt Talan, egy pillanatra sem hagyva abba elfoglaltságát.

– Nem kell megköszönnöd – dünnyögte Max ugyanabban a stílusban, mint amilyenben a félvér fogadta őt.

– Hát nem is fogom – húzta félre a száját Talan, s csak a fejével biccentett az egyik sziklatömb felé hellyel kínálva a vadőrt.

McGinty nem tetszését kifejezve köszörülgette a torkát, ahogy végignézett a ruhátlanul kuporgó félvéren.

– Nem kéne felöltöznöd?

Talan rántott a vállán.

– Nem várok vendégeket – mondta, s csak futtában pillantott a mogorva farkasra: – Amúgy is, mindjárt megyek vadászni.

– És ha a lányom jött volna éppen?

– Jaaajjj Ginty! Miért jött volna? Rajtad, meg McNultyn kívül, mindenki úgy tudja, hogy már elmentem. De, hogy lásd, milyen vagyok! – Talan kelletlenül nyúlt nadrágjáért és magára húzta. – Megfelel?

– Jali tudja, hogy nem mentél el – Max bejelentésétől, Talan arcára kiült a döbbenet.

– Honnan?

A farkas vállai közé húzta a nyakát, tanácstalanul tárta szét a kezeit.

– Egy félvér őrző, aki olyan ősökkel rendelkezik, mint például egy indián sámán. A lányom, de még én magam is ledöbbenek mikre is képes!

Talan egyetértően bólintott McGinty szavaira.

– Hihetetlen erő van benne. Fantasztikus lányod van, Ginty! – Akaratlanul maga előtt látta, ahogy a fiatal lány kitartott a zavarodott farkas mellett, küzdött érte, vele maradt annak ellenére, hogy több mint veszélyes volt.

– Szóval tudja, hogy nem mentél el – köszörülgette a torkát Max –, és arra kért, mondjam el neki, hogy hol vagy.

– Miért? – ráncolta a homlokát Talan. Egyszerre lett zavart és dühös.

– Azt mondta, vannak nála dolgok, amik a te tulajdonodat képezik és személyesen szeretné visszaadni azokat neked.

Talan döbbent arckifejezéssel, önkéntelenül kapott a nyakához. Sejtelme beigazolódott.

Megint elhagytam – állapította meg, szégyenkezve hajtotta le a fejét, s már azon jár az agya, hogy mikor és hol veszíthette el.

– Vannak? Mik? – Talan a homlokát ráncolva gondolkodott, mit hagyhatott még el a talizmánon kívül.

Max újra tanácstalanul vont vállat.

– Mondtam, nekem sem mond el mindent. Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, elárulhatom-e neki.

Talan kelletlenül bólintott.

– El – motyogta az orra alatt.

– Rendben – fújta McGinty, s elindult a kijárat felé – Jaaa, és ha kérhetném, amikor jön, lehetőleg legyél felöltözve.

– Egyszerűbb lenne, ha veled elküldené, én meg üzenem neki, hogy köszönöm – morogta Talan, a farkas tudtára adva, hogy neki sem tetszik a lány ötlete.

McGinty sután legyintett köszönés képpen, és ballagva elhagyta a barlangot. Ordított róla, hogy nagyon feszültté vált már a gondolatától is, hogy lánya négyszemközt akart találkozni Talan Falgauttal.

Talan jóllakottan érkezett vissza barlangjához a vadászatából. Izmai megfeszültek és megdermedt egy pillanatra, ahogy idegent érzett, és bentről.

Jali? Nem! Ez nem Jali! De ismerős! – morfondírozott magában, miközben emlékei között kutatott, aztán újra megindult óvatos, lassú, puha léptekkel. Érzékei kiéleződtek, mindene megfeszült, felkészült egy esetleges támadásra is. A barlang bejáratához érve, megpillantotta rá várakozó vendégét.

Az idegen férfi nyugodtan sétálgatott, tekintetét végigvezette a sziklafalakon. Amikor Talan megjelent a bejáratnál, pár másodpercig csak nézte a vadászatából visszatért, még véres pofájú farkast.

Talant mellbevágta a döbbenet. Az a férfi állt előtte, akit Ivan emlékeiben látott. Az, akit a sikátorban több alak ütlegelt és a fehér vadász megmentett, majd kissé zavart állapotban vitt a kórházba. Az aki, valami farkasról motyogott, akit elvettek tőle és kérte Ivant, hogy ne hagyja ott a kórházban…

– Judah McElhanely vagyok – mutatkozott be a férfi.

Talanban még nagyobb lett a zavar.

A vezért mentette meg, Ivan? Mégis mikor történhetett? – miközben fejében zakatoltak a gondolatok, fejben számolt, alternatívákon gondolkodott.

Hogyan találkozhatott és mikor Ivan a klán vezérrel olyan körülmények között?

Talan akaratlanul pillantott az egyik sziklatömb mellett kupacba hagyott cuccai felé, mire a klán vezér illedelmesen hátat fordított.

– Bocsánat, a hívatlan látogatásért – hadarta.

A félvér határozott lépésekkel ment a ruháiért, alakot váltott és sietve magára kapkodta azokat. Szégyenkezve törölgette arcáról a vért. Judah csak akkor fordult meg, mikor Talan megszólalt.

– Sajnálom, de nem vagyok berendezkedve vendégekre – motyogta Talan, kezét kelletlenül lendítve körbemutatott. – Nem tudom semmivel megkínálni. Hellyel sem…

– Semmi gond! – rázta a fejét a klán vezér.

Talan fürkésző tekintettel, igyekezett észrevétlenül de jobban szemügyre venni az alakváltót, ahogy szemtől szemben álltak egymással. Vonásaiban azt kutatta, mennyire hasonlít a zavarodottságából visszatért klán vezér az öccsére, miközben azon gondolkodott, milyen életet élhetett eddig, hogy olyan helyzetbe keveredett, amilyenben Ivan emlékeiben látta. Egy klán vezér, akit egy sötét sikátorban megtámad pár garázda és az öltözéke sem volt akkor éppen elegáns…

Bár Judah nem volt kifinomultan úrias, nem volt divatosan nyírt formaszakálla, csupán egyszerű, pár napos borostája, szolid mosolya, és hihetetlenül sötétbarna szemei, amikből sütött a mély fájdalom, tartásában mégis volt egyfajta királyi büszkeség.

Láthatóan észrevette félvér jótevőjén, hogy vizslatja őt. Egy zavart félmosollyal billentette a fejét, ahogy váratlanul kibukott belőle a kérdés:

– Talán ismerjük egymást?

– Nem! – vágta rá azonnal Talan. – Nem hinném – köszörülgette a torkát, elkapta a tekintetét, inkább abbahagyta a vezér méregetését.

– Csak mert… – kezdte Judah, egy suta kézlendítéssel.

– Semmi, semmi – vágott hangos mély levegővétellel a vezér szavába Talan. – Csak nagyon hasonlít valakire, akit régebben láttam.

– Régebben? Milyen régen? Hol? – ömlöttek a kérdések Judahból.

– Nem érdekes – próbálta terelni a szót a félvér, s már bánta, hogy ennyit is fecsegett. – Tényleg nagyon rég. Lehet úgy harminc éve… de kizárt, hogy maga volt.

– Harminc éve? – Judah kételkedve nézett végig a félvéren, hiszen nem sokkal gondolta idősebbnek a vele szemben állót. – Hol?

– Egy sikátorban…

A vezért őszintén meglepte a kurta válasz, csodálkozva emelte meg a szemöldökét.

– Valóban kizárt – ingatta mosolyogva a fejét.

– Mondtam – rántott a vállán Talan. – Szóval lényegtelen. Bizonyára, egy véletlen hasonlóság.

Pár másodpercig közéjük telepedett a kissé kínos, néma csend, amit Judah tört meg.

– Mindent nagyon köszönök! – mondta a félvér szemébe az alakváltó farkas.

– Jaliyah G. Crabbnek, sokkal többet köszönhet, mint nekem.

– Mindkettőjüknek nagyon sokat köszönhetek! – javította ki határozottan Talant a klán vezér. – Pontosan tudom, hogy mit köszönhetek neki és mit magának. Az életemet, csak más-más értelemben. Tőle visszakaptam a barátaimat, a családomat, maga pedig az életét kockáztatta az enyémért. Sőt! Nem csak értem. Az életével játszott akkor is, amikor magára vonta a figyelmem. Meg is ölhettem volna. – Judah kivesézőn furta sötét tekintetét a félvérébe. – Ez sokkal több, mint ami a feladata lenne egy őrzőnek.

– Miből gondolja, hogy én őrző lennék?

– Láttam. – A klán vezér Talan mellkasa felé lendítette a kezét. – Ott vannak magán a rúnák.

– Emlékszik?

Judah bólintott, nagy levegőt vett.

– Összerendeződtek az emlékek, helyére kerültek a dolgok.

– Ennek örülök – biccentett Talan. – Akkor McGinty már visszakerült a bizalmába, igaz?

McElhanely homloka ráncba szaladt, őszinte döbbenetről árulkodtak a szemei, ahogy Talanra meredt.

– Mire is gondol? – szegezte neki a kérdést a klán vezér, szemöldökét összehúzva.

Talan rádöbbent, hogy elárulta magát a megjegyzésével. Zavartan kapta félre a tekintetét, aztán pár másodperc gondolkodás után úgy döntött elmondja, honnan az információ. Bár, eddig mindig pont akkor húzta a rövidebbet, és általában olyankor sültek el rosszul a dolgok, amikor őszinte akart lenni.

– Tisztán akartam látni – kezdte.

– Hogy-hogy tisztán?

– Első kézből akartam megtudni, mi és hogyan történt, nem pedig másoktól.

– Első kézből? Hogyan? – Judah tekintetében sütött a leplezetlen kíváncsiság. – Tőlem nem kérdezett semmit!

– A vére mesélt – motyogta Talan, s szégyenkezve sütötte le a szemét. Arra számított, hogy a tekintélyes alakváltó dühösen neki fog esni, de minimum aljas húzásnak fogja tartani, ami miatt innentől, biztosan más megítélés alá fog esni a személye.

– A vérem?

– Tudok a vérben olvasni – vallotta be végül nyíltan Talan. Mély, hangos sóhajjal sután lendítette a kezeit.

– Ha iszom valakinek a véréből, átélem az emlékeit – magyarázta a félvér, vállai közé húzta a nyakát. – Nem igazán tudom, hogyan működik. Véletlenül jöttem rá, aztán valaki, aki ennek mestere volt, megerősített abban, hogy nekem ehhez van képességem.

– Ivott a véremből? Mikor? Hogyan? – Judah arcán láthatóan változtak az érzelmek. Érdeklődés és a tehetetlen düh harcolt benne.

– Nem közvetlenül – köszörülgette a torkát Talan. – Hobbiból nem kutakodom más érzései és emlékei között – mondta aztán határozottan a klán vezér szemébe. – A sziklafalon ott voltak a vérnyomok.

Judah McElhanely fájdalmas szégyenkezéssel sütötte le a szemét. Láthatóan nem volt büszke gyengeségére.

– Higgye el, nem élvezem átélni más érzelmeit, fájdalmát. Maga csak, egy részről tartani akarta magát a társának tett esküjéhez, miközben az ösztöne azt diktálta, hogy kövesse őt. Tudom milyen, amikor saját magunkkal állunk szemben a döntésünkkel. Már az magában őrjítő, nem még, amit azon az éjszakán átélt. – Talanból ömlöttek a szavak, s mikor ismét a vezérre emelte tekintetét, meghatározatlan zavart látott a szemében. A félvér pillanatok alatt rádöbbent, hogy nem tud mindent, és nagyon úgy tűnt, hogy a farkas alakváltó ezt mélyen meg is fogja tartani magában. Zavartság, szomorúság és szégyen áradt belőle.

– Akkor visszakerül a klán élére? – kérdezte bátortalanul Talan, próbálva a beszélgetésüket az érzelmek medréből a hivatalos dolgok felé terelni. – Úgy tudom, az apja ettől a jogától nem fosztotta meg. Újra tiszta! Képes ellátni ezt a feladatát.

– Igen, ennek elég nagy a valószínűsége. Azt hiszem, az öcsém nem is túlzottan fog örülni – motyogta Judah.

Talan akaratlanul fölényes mosolyra húzta a száját, Lawrence-vel való találkozásának emléke alátámasztotta benne Judah szavait. Pláne, hogy ő fogadta fel, egy aggódó testvér képét mutatva a likvidálásra.

– Ki örülne neki, hogy kibillentik a vezetői székből? – biccentett a félvér, s azért halvány mosolyába vegyült egy kis káröröm is.

Jobban megérdemli ezt, mint ahogy te gondolnád! Ne sajnáld őt, vezérem! – vigasztalta Talan ironikusan Judah McElhanelyt, de csak úgy magában.

– Sőt! Szerintem a fiát is elismertethetné. Biztos van egy olyan felsőbb bizottság a klánban, ahol ezt kezdeményezni lehet – fojtatta tovább a félvér az újabb ötletek adását.

Judah kissé elbambulva bólintott, de arca és tekintete olyan volt, mintha gondolatban egészen máshol járt volna. Talan fürkészte egy darabig a klán vezér zavartságát.

– Él a fia! Nem vesztett el mindenkit, nincs miért az ösztöneit követnie, viszont van miért élnie! Nyugodt szívvel tarthatja magát a társának tett esküjéhez. Őrizze a szívében az emlékét, és éljen! Éljen tovább…

– Itt akar maradni? – szakította félbe hirtelen témát váltva Talant az alakváltó, zavartan köszörülgetve a torkát.

Talan meglepve vonta fel a szemöldökét, nem igazán értette a vezér váratlan kérdését.

– Igen, így terveztem – bólintott a félvér.

– Nem tartom szerencsésnek – vágta rá Judah –, hacsak nincsenek öngyilkos szándékai.

Az alakváltó nem is sejtette mennyire betalált a megjegyzésével, szavaira most Talan arcán futott át a szégyen.

– Nem, nincsenek – tagadta az orra alatt motyogva a féligazságot. Végül is, már nem egészen állt helyt ez a megállapítás. A hajlam talán még ott bujkált benne, csak már letett róla.

– Ezt a helyet mások is ismerik, akik nem biztos, hogy hagynák ősi ellenségüket a legszebb álmából felkelni.

– Ezt, hogy érti?

– Maga valami farkas félvér lehet, különben nem tudna azzá alakulni. A farkas ősi ellensége a vámpírnak.

Talan állkapcsán megfeszültek az izmok. Ő eddig úgy tudta, hogy az apja volt, aki megölte Amariont és Kailat.

– Vámpírok? Honnan veszi, hogy tudnak a helyről a vámpírok?

– A saját szememmel láttam azt, ami itt történt – Judah széttárt kézzel mutatott körbe. – Aki itt élt, azzal a fiatal cafkával, elég nagyhatalmú lehetett. Igencsak félhettek tőle, ha annyian jöttek ellene...

– Annyian? Mennyien? És milyen cafka? – Talanból ömlöttek a kérdések, s meglepte az is, ahogy a klán vezér Kailat nevezte. – Aki itt élt vele fiatal nő, az a lánya volt!

– Hát az meg még gyönyörűbb! – fújta Judah indulatosan. – Milyen gyermek az, aki képes gyilkosokat hozni a saját apjára?!

Szóval igaz! Igaz, amit éreztem! – Talan szíve felgyorsult.

– Egy prikolics, vámpírokkal jött ide?

– Prikolics? – kérdezett vissza Judah, arcán vegyült a megvetés a meglepettséggel. – No lám, hatalmi célokért képesek összefogni az ősellenségek is? – Aztán kérdőn emelte tekintetét Talanra. – A prikolicsról honnan tud?

Talanban az emlékezés előhozta a régi érzéseket. Mellkasát elöntötte a düh a megvetés és a gyűlölet.

– Az apám volt.

Pár másodpercig néma csend ült a barlangra. A feszültséget és a döbbenetet szinte vágni lehetett.

– Már nem él – vallotta be motyogva az orra alatt Talan –, megöltem őt. Megerőszakolta az anyámat. – A félvér szégyenkezve lehajtott fejjel folytatta vallomását. – Így lettem én.

Judah döbbenten, némán meredt a félvérre.

– Erőszakból lett – suttogta végül a klán vezér, átszellemült arccal.

– Mondhatni – dünnyögte Talan, kelletlenül rántott a vállán. – Nem is igen dicsekszem vele. Pláne, hogy az anyám is meg akart ölni, ahogy a világra jöttem. Ő maga mesélte el nekem – Talan egy fájdalmas fintorral kísérte emlékei megosztását. Aztán vett egy mély, hangos levegőt, s úgy döntött eltereli a saját sorsáról az alakváltó tagadhatatlan érdeklődését.

– Szóval, nem egyedül tette? Vámpírokkal! Ráadásul, Kaila köpte be a saját apját! Meg is érdemelte, ha őt is megölték…

– Őt nem! – vágta közbe Judah. – A lány velük ment!

– Kaila él? – Talan arca fehérré vált a döbbenettől, aztán szinte vörössé, még azt is érezte, hogy a dühtől már égtek a szemei.

– Hát innen élve ment el velük, az biztos – bólintott Judah.

Talan agyában összefutottak a gondolatok.

Mióta bratyizhatott le a nagybácsival?  Valamivel zsarolták, vagy csak a túlélés hajtotta, mint Haleyt kamaszként, hiszen bevallotta, hogy csupán egy még félelmetesebb szörnyeteg kellett neki, aki megvédi őt – kavarogtak Talan fejében az emlékek, miközben agyalt.

– Az én barlangomat senki nem ismeri. Az sokkal biztonságosabb – ajánlotta fel Judah, megzavarva a gondolataiban. – Ha továbbra is tartja magát ahhoz az elhatározáshoz, hogy nem veszi igénybe a Menedékházat, akkor jobb ha átcuccol oda.

– Köszönöm a figyelmeztetést – motyogta Talan. – Azt hiszem, megszívlelem és élek a felajánlással – húzta szolid félmosolyra az ajkát a félvér.

– Kérnék magától valamit – köszörülgette a torkát Judah, Talant méregetve, aki közben már elkezdett pakolászni.

– Bármit – vágta rá készségesen a félvér egy vállrándítással.

– Nem kell azonnal válaszolnia, csak kérem, gondolkozzon el az ajánlatomon – kezdte Judah, s lassú sétálgatásba kezdett. – Clear Creek nagyon fontos terület. Amolyan határsáv, semleges föld. Éppen ezért van itt a Menedékház is. Egy ideje fáj a vámpírok foga a területre. Alakváltók és más-más létformák viszont igenis fontosnak tartják, hogy Clear Creek megőrizze a semlegességét. Kellenek olyan bázisok, ahol mindenki, aki ott tartózkodik egyenlő és teljes védelmet élvezhet. Maga őrző! Meg kell, hogy értse a törekvésünket. Kérem, támogasson minket! – A klán vezér egyre nagyobb lelkesedéssel beszélt és érvelt. – Vannak, akik érdekből, hasznot és hatalmat remélve a vérszívók oldalára álltak. Egyre bizalmatlanabbak egymással az itt élők. Nem igazán tudják, hogy ki kinek az oldalán áll, kit támogat. Erős határozott fellépés kell, de nem vérontás! Azt nem akarok! Olyan erőfölény kell, ami vissza tudja tartani őket, harcok nélkül is. Tekintélyes, amitől eszükbe se jusson, hogy győzhetnek, és akkor elkerülhetőek a harcok is. Ha az őrzők csapatot alkotva, egységesen igényt tartanának a területre, akkor Clear Creek semleges tudna maradni! Az őrzők fennhatósága alatt pártatlan maradhatna és a Menedékház is működhetne tovább. Különben annak is vége lesz. Vérszívók bordélyává válik.

Talan torka szorult a hallottaktól, de tudta, hogy nem vállalhatja el. Örült, hogy ennek a feladatának is pontot tudott tenni a végére, mielőtt Grimmett meg nem érkezik, hogy beváltsa egykor tett esküjét.

– Nem tehetem – ingatta a fejét Talan egy mély, hangos sóhajjal. – Valakinek a szavamat adtam, és ha most igent mondanék, aláásnám azt, vagy ezt nem tudnám befejezni.

– Befejezni? – Judah gyanakvón húzta össze szemöldökét, kutatva nézett a félvér szemébe.

– Teljesíteni – javította ki magát elrekedt hangon Talan, zavartan köszörülte meg a torkát, miközben nem állta a vezér kiveséző tekintetét sem. Lesütötte a szemét, aztán inkább fojtatta a pakolászást.

– Tudom, az adott szó, az eskü kötelez. – Judah ráérősen sétálgatott Talant követve. – Azért kérem, gondolkodjon el rajta.

– Rendben – bólintott Talan, kelletlenül forgatta az egyik kis fafigurát a kezében. – Majd agyalok, hogy mit tehetek.

– Köszönöm! – Judah a kezét nyújtotta Talan felé, ő viszont elgondolkodva nézte egy darabig.

– Nem ígérek semmit – erősítette meg, s várta a klán vezér egyértelmű jelzését, hogy a kézfogás, csupán egy elköszönő gesztus, nem pedig a szavát akarja ezzel venni.

– Megértettem – bólintott rá Judah. – Azt mondta, agyal rajta. Jelen pillanatban nekem ennyi is elég.

Talan csak ez után fogadta el a feléje nyújtott jobbot. Egy határozott kézfogással a vezér el is köszönt, s magára hagyta a félvért, aki folytatta a költözködést Judah tanácsára.

Talan mégis csak bekényszerült a kisvárosba. Egyenesen McNulty boltjába ment, hogy tájékoztassa a klán vezért új lakhelyéről, aztán már sietett is vissza. Már az erdő szélénél járt, mikor McGinty utána kiabált.

– Mit akarsz? – dühösen ált meg, s csak pillanatnyi gondolkodás után fordult vissza.

– Hogy-hogy itt? – kérdezte a vadőr.

– Épp csak beugrottam McNultyhoz egy fontos dolog miatt – hadarta Talan rántva a vállán, aztán már indult is volna, de eszébe jutott, mit kért tőle Ginty a legutóbbi látogatásakor, s még megosztotta vele is, hogy máshová költözött, egy figyelmeztetéssel együtt. – Ja, és már nem vagyok Amarion egykori rejtekhelyén. Oda ne engedd a lányod!

Max összehúzva szemöldökét, tekintetét a félvérébe fúrta.

– Mi történt?

– Megtudtam pár dolgot! Egyáltalán nem biztonságos az a hely!

McGinty sokáig csak fürkészve nézte Talant.

– Akkor Jali hová vigye a cuccod, amiről beszélt? – kérdezte végül.

– A vízesés alatti barlangba, ahol Judah volt. Ott vagyok.

– Rendben – fújta Max bólintva. – Megmondom neki.

Talan pár másodpercig hezitált, hogy elmondja-e még a másik hírt is a farkas alakváltónak, amit megtudott a klán vezértől. Aztán döntött.

– Kaila nem halt meg odafenn!

– Tessék?

– Elárulta az apját a nagybátyjának, aztán velük ment.

– Ezt honnan veszed? Láttam, ami megmaradt belőle!

– Judah a saját szemével látta mi történt akkor! – Talan kicsit közelebb hajolt a farkashoz, tekintetét ösztönösen körbevezette, kit lát hallótávolságon belül, aztán visszafojtott hangon beszélt tovább. – Fogalmam nincs kinek a maradványait láttad, de nem a Kailáét, az egyszer biztos! Nyitott szemmel járj! Én nem bíztam soha abban a nőben! Azt ajánlom, te se tedd! – biccentett Talan, aztán sietve bevetette magát az erdőbe.

Talan a vízesést használta tusolóként, tartva magát McGinty figyelmeztetéséhez, így alakváltás után azonnal felvette nadrágját. Kényszeredetten abban élvezte a friss vizet, ami mint egy hideg zápor hullott rá. Lassan forgott alatta, verette a tarkóját, aztán az arcát tartotta a lezúduló vízfolyam alá. Már rég lemosta a vadászat és a lakmározás közben szerzett vérmaszatokat magáról, de tagadhatatlanul gyengéje volt a kényeztető friss vízfüggöny. Vizsgálgatta lassan gyógyuló sebeit. Egyértelműen látszottak, hogy míg él magán fogja viselni a karmok és fogak hegesedő nyomait.

Vett egy mély hangos lélegzetet, s tovább élvezte a vizet, annak ellenére, hogy már érezte, közeledő vendégét: Jaliyah Gintyt.

Nem látott különösebb indokot, hogy a nem mindennapi tusolást abbahagyja, hiszen nem volt ruhátlan, amiért takargatnia kellett volna magát.

A patak szélénél egy sziklatömbön ácsorgott a fiatal nő, kezében kis csomagot szorongatva. Ahogy Talan megfordult és szembe kerültek, pár másodpercig csak némán nézték egymást. A prikolics félvér tekintete Jali kezében gyűrögetett kis zsákra siklott. A kis szütyőke volt az, amibe a fiolákat vitte a Falls házhoz, hogy Deant mentse. Arról teljesen megfeledkezett, hogy ott maradtak, ahogy a komód alá söpörte, amikor megérkezett Cody, és neki el kellett bújnia.

Lebuktam – konstatálta egy hangos sóhajjal, aztán tíz újjal hátra simította csapzott haját a tarkójára, ahogy kilépett a vízfüggöny alól.

– Hello – morogta elrekedt hangon az orra alatt.

– Hello – viszonozta a köszönést Jaliyah, láthatóan zavarban volt, amit Talan egyáltalán nem értett. Önkéntelenül nézett végig magán, mi lehet a lány zavarának oka, hiszen nem is ruhátlan.

– Nem jöttem rosszkor? – kérdezte szabadkozva a félvér farkas.

– Nem zavartál meg semmiben. Csak úgy vagyok – rántott a vállán Talan.

– Akkor jó – Jali csak ez után indult meg a barlang bejárata felé.

– Apáddal is nyugodtan elküldhetted volna – motyogta a félvér, amikor felért hozzá a lány, és feléje nyújtotta a csomagot. Tekintetük ismét találkozott, Jali láthatóan újra zavarba jött, most a férfi kijelentésétől.

Na, tessék! Tuti megbántottam! – állapította meg Talan a lány reakciójából.

– Tudom – rántott a vállán Jali –, de én beszélni akartam veled.

Most Talan jött zavarba. Pislogott, és elkapta a tekintetét.

– Igen? – Tagadhatatlanul kínosan érezte magát. A lánynak csupán a közelsége is zavarta, elsősorban az apja személye miatt. Kötelezőnek érezte a távolságtartást, nem akart ujjat húzni McGintyvel. Bár, mikor megjegyzést tett a tekintélyes farkas arra, hogyan tartózkodik a barlangjában, legszívesebben az orra alá dörgölte volna egy csípős megjegyzéssel, hogy mit van úgy oda, hiszen ő is látta már a lányát ruhátlanul.

– Igen – bólintott Jali és ülésbe fordult a bejáratnál úgy, hogy ha kezeit kinyújtotta, szinte már érezte a vízfüggöny hűsítő permetező cseppjeit. Talan automatikusan tett ugyanígy, közben már a zsákocskát bontogatta, mintha csak leellenőrizné, hogy minden fiola benne van-e.

– Honnan tudtad, hogy az enyém? – kérdezte Talan, épp csak oldalra pislogva a lány felé.

– Ebből – Jali kinyitotta eddig összezárt tenyerét, amiben ott hevert a kelta farkas talizmán. – A te nyakadban láttam – vont vállat –, többször is.

Talan elgondolkodva nézte, hol a farkas fejes medált, hol a kis zsákot.

– Hogy kerültek hozzád?

– Miriam találta meg, ahogy takarított. Odaadta Deannek, ő meg elhozta nekem. Azt hitte, Moises ezekkel mérgezhette meg őt.

– Ezek nem mérgek – motyogta Talan, összehúzta a zsák száját, és a combjára ejtette, amíg visszaakasztotta a bőrszíjjal a medált a nyakába.

– Tudom – bólogatott Jali. – Őt mentetted vele. Igaz?

Talan nem nézett a lányra csak sután biccentett elismerve tettét.

– Nem mentél el – állapította meg csendesen Jali –, itt maradtál. Miért? Hogy vigyázz rájuk?

– Mondhatni – rántott a vállán a félvér.

– Vigyázz a medálodra – mondta halvány mosollyal a lány. – Nagyapa azt mondta, avatott talizmán!

– Hogy mi? – Talan a szemöldökét ráncolva kapta fel a fejét, tekintetét a lányéba furta.

– Avatott talizmán – ismételte meg Jali. – Egy talizmánnak szánt tárgyat, egy bizonyos avatási szertartásnak vetnek alá, hogy ne csupán azonos rezgésű legyen a tulajdonosával, hanem eggyé váljanak – magyarázta a sámán unoka.

Talan szinte ledermedt a hallottaktól. Agyában máris beindultak a fogaskerekek.

Lorelei tudott erről? Áh! Kizárt! Akkor biztos nem adja nekem olyan könnyen. Szóval, ha úgy vesszük, mintha egy részt adott volna magából – zakatoltak a gondolatok a fejében. Már nem is volt benne olyan biztos, hogy az a nagyon valóságosan megélt álom, a barlang légkörének, vagy Amarion szellemének volt köszönhető.

Itt van velem? Itt hordozok, egy részt belőle? – A félvér gondolatai igencsak elkalandoztak, amit Jali egy elnéző, halvány mosollyal konstatált.

– No, mi az? – zökkentette ki kérdésével a férfit, visszahozva a jelen valóságába.

– Mmm… semmi – motyogta Talan a fejét rázva. – Elbambultam.

– Kaptad valakitől? – a lány kérdésére a félvér csak bólintott. – Fontos volt neked? – érdeklődött tovább puhatolózva Jali, közben figyelte a férfi arcának minden rezdülését.

Talan vállai közé húzta a nyakát.

– Nem igazán. Miért lett volna? Mondhatni futólag találkoztunk – hadarta, de közben automatikusan bevillantak képek abból a két napból, pár órából, amit együtt töltött a lánnyal. – Éppen ezért nem is értem, miért adta nekem. Hiszen akkor, ez elég fontos és jelentőséggel bíró tárgy lehetett a számára, nem?

– Nem tudom. Te ismerted az illetőt – vont vállat Jali.

– Hát annyira azért nem. – Talan egy ironikus mosollyal lapozott az emlékei között és mesélt Loreleiről. – Igazság szerint a teljes nevét sem tudom. Egy autós pihenőben volt kurva. – Ahogy ilyen nyersen kiszaladt a száján, kicsit el is szégyellte magát, s a torkát köszörülgetve inkább túlnézett a vízfüggönyön.

– Értem – fújta Jaliyah egy hangos sóhajjal. – A találkozások nem véletlenül történnek. Mindennek oka van.

– Jah. Tapasztaltam. – Talan félmosolyra húzta a száját. – Tényleg kapóra jött, hogy összefutottam vele.

– Jajj, nem úgy értem! – A félvér farkas lány önkéntelen mozdulattal, játékosan bokszolt Talan vállába. Összemosolyogtak, beszélgetésük egyre fesztelenebbé vált.

Talan észre sem vette, és Jali kérdéseire a legnagyobb természetességgel lazán válaszolt. Sőt! Lassan mesélni kezdett magáról. A kamaszkoráról, az utcán töltött évekről, az apjáról, az anyjáról. Ivanról, az első találkozásukról, amikor Bardwell bemutatta neki; ahogy a fehér vadász tanította őt, és azt is, amikor megölte. Nem csak az eseményekről, hanem a legbelső érzéseiről is beszélt, ahogy mindezeket megélte. Fel sem tűnt neki, úgy nyílt meg teljes lelkével a lánynak. Egyre gyakrabban összemosolyogtak, évődő megjegyzésekkel viccelődtek.

– Azt hiszem, mégiscsak rossz emberismerő vagyok – Jali arcvonásai kisimultak, ahogy Talan szemébe nézett. – Bocsánatot kell, kérjek. Rosszul ítéltelek meg.

Talan rántott a vállán.

– Általában ezt váltom ki másokból. – Elfeledkezve magáról mosolyogva fordította fejét a lány felé. Születése óta kissé nagyobb szemfogai kivillantak, és Jali tekintete egy pillanatra meg is akadt rajta. Már belérögzült reakcióként eltűnt arcáról a mosoly, összeszorította ajkait.

– Ezért nem éreztem rajtad – mondta Jali. – Mert ember vagy, csak úgyszólván egy genetikai mutációval.

– Igen – biccentett a fejével Talan. – Szörnyetegnek születtem – motyogta –, és sikerült egyre félelmetesebb és gátlástalanabb szörnyeteggé válnom.

– Ez nem igaz! – ingatta a fejét Jali. Tenyerét a férfi borostás álla alá csúsztatta, gyengéden megemelte, hogy a félvér figyelmét maga felé terelje, a szemébe tudjon nézni.

– Te, egy igenis mély érzésű személyiség vagy! Szerintem egyáltalán nem vagy rossz!

– Akkor gonosz – rántott a vállán Talan, miközben járt a tekintete, kerülte a lányét. Nem akart a sötét, indigókék szemekbe nézni.

– Nem vagy gonosz! – ráncolta a homlokát Jali. – Ne mondj ilyet! – dorgálta kedves hangon a lány.

– De, de! – a félvér arcán csibészes mosoly jelent meg. – Nagyon is szeretek megbotránkoztatóan viselkedni. Élvezem a döbbenetet mások arcán. Sőt! Imádok apád orra alá borsot törni! El sem tudod képzelni mennyire mulattat, mikor látom rajta a visszafojtott dühöt, a haragot, amikor próbál magán uralkodni – sorolta Talan átéléssel, egy rosszcsont kisfiú szemének csillogásával, mire Jali elnevette magát.

– Hát ettől, még nem vagy velejéig romlott, vagy gonosz – kacagta a lány, majd újra Talannak szegezte a tekintetét. – Miért jó neked, ha utálnak? Miért akarod, magad rossz színben feltüntetni?

Talan zavartan pislogva nézett a lány szemébe, szinte elmerült az eddig soha nem látott kék szín mélységébe.

– Ezt, hogy csinálod?

– Mit?

– Hát ezt!

– Mit, ezt? Nem értelek.

Talan hosszú néma percekig csak nézett Jali szemébe, kereste a megfelelő szavakat.

– Teljességgel kivesézted a lelkemet – mondta ki végül.

– Nem faggattalak – mentegetőzött a lány. – Nekem úgy tűnt csupán beszélgetünk. Én hallgattam, te meséltél…

– Igen… persze… csak… – Talan megint a szavakat kereste, láthatóan zavarban volt. – Meglepődtem.

– Meglepődtél? Min?

– Ha nem szándékos lélekkurkászás volt, akkor ehhez, neked baromi jó érzéked van. Nem szoktam, nem is szeretek beszélni magamról… az érzéseimről… de most… Csak úgy jött.

– Bocs, ha kellemetlen érzéseket keltettem… – szabadkozott Jali.

– Nem! – vágta rá Talan, s magát is meglepte vele, de kimondta: – Könnyen ment. Jól esett.

– Akkor, jó – mosolygott rá a lány.

Pár másodpercig, újra hallgatásba merülve, csak egymás szemébe néztek.

– Nem kell menned, dolgozni? – köszörülgette a torkát Talan, aztán azonnal meg is bánta a kérdését. Egy idétlen kamasznak érezte magát nem egy tapasztalt érett férfinek.

– Értem. Tapintatosan közlöd, hogy jó lenne, ha már mennék. – Jali mosolyogva lassan felállt, igazgatta a nadrágját, közben tenyerével, automatikus mozdulattal söprögette le a vélt piszkot.

– Nem! – pattant állásba Talan is. – Csak, bizonyára most évezredeket öregedett az apád.

– Az apám? Miért? – Jali felvont szemöldökkel érdeklődve nézett a férfi szemébe.

–  Annyira már ismerem őt, hogy tudjam, most például az őrület határán lehet azzal a tudattal, hogy mi kettesben vagyunk.

A több évszázados farkas lánya felnevetett a félvér válaszára.

– Az előbb pont te mondtad, hogy szeretsz borsot törni az orra alá. Akkor ez, most miért érdekel?

Talan elkomolyodott és elgondolkodva pislogott, aztán saját magát is meglepve vallomást tett.

– Mert tisztelem – köszörülgette a torkát, majd hadarva hozzátette: – De ezt el ne mond neki!

– Rendben – bólintott Jali. – Megőrzöm, ezt a hatalmas titkot.

– Köszönöm – biccentett Talan egy elegáns főhajtással.

Jali lassú léptekkel indult el oldalazva a csapás felé.

– Jöhetek máskor is? – kérdezte váratlanul, válla felett visszamosolygott a férfire.

– Ennyire utálsz? – kérdezet vissza Talan.

– Jajj már! Most, miért mondasz ilyet?

– Tuti, mert ezzel kinyíratsz az apáddal!

– Dehogy!

Évődésük zavart mosolyba ment át, aztán Jaliyah csak egy intéssel köszönt, és el is nyelték a bokrok Talan szemei elől.

Mint egy fogadóbizottság álltak a Menedékház előtt a két farkas alakváltó Judah és Ginty, kettejük között Talan. Valamivel hátrébb apja mögött, a zavarodottságból visszatért vezér félvér fia, Dean. Braydon büszkén feszített otthona és élete műve bejáratánál, hogy majd kellő időben fogadja és köszöntse a vendégeket.

Már hallani lehetett a közeledő helikopter hangját, ami Talant azonnal Dorothyra emlékeztette. Akaratlanul összeszorult a torka, s megint eszébe jutott, ahogy elváltak a nővel. Több mint rossz érzést hagyhatott benne, pedig nem akarta bántani. Inkább ő volt sértett, s ezt az érzését vetítette ki a nőre. Már bánta. Gondolataiból Judah zökkentette ki, ahogy félig motyogva megszólította.

– Köszönöm, hogy eljött!

Talan érdektelenül nézett előbb Judahra, majd a másik oldalán ácsorgó McGintyre. A farkas harcos, szigorú, nem éppen baráti tekintetét szegezte neki. Kiveséző volt. Talan pedig nagyon is tudta, hogy a vadőrrel már ismerték annyira egymást, hogy Ginty tisztában volt vele: azzal, hogy elfogadta Judah meghívását családja fogadására, biztos, hogy hátsó szándékai lehettek. Így is volt! Pimaszul a szemébe akart nézni Lawrencenek, látni akarta a testvér arcát, a reakcióját arra, ahogy a dolgok alakultak. Talan nem félt a lebukástól. Pontosan tudta, hogy itt Lawrencenek van lapítani valója. Ő volt, aki felfogadta, hogy likvidálja Judahot.

Lassan földet ért a helikopter, és Lawrence volt az első, aki kiszállt belőle, aztán kisegített a légi járműből egy több mint figyelemreméltó nőt.

McGinty minden izmában megfeszült, s lélegzetvisszafojtva, szinte szobormerevségbe dermedt pár másodpercig. Talan figyelmét nem kerülte el az sem, ahogy akadozva hagyta el a farkas mellkasát a levegő. A félvér épp csak oldalra pillantott a vadőrre, hogy lássa a hím farkas tekintetét, arcát.

A nő tagadhatatlanul egy alfa nőstény volt. Sugárzott róla a határozottság, az erő és a magabiztosság. Mégis, ő is kizökkent a mozdulata folyamatosságából, ahogy tekintete találkozott egy pillanatra az egykori testőrrel, aztán lesütve a szemét, a protokollhoz tartva magát, a gép mellett megállva várta be családját.

Veronicával a félvér, vadász minőségében már találkozott. A lány büszke tartással állt meg anyja mellet, s Talan ilyen messziről is tökéletesen magán érezte a farkas nőstény figyelmét. Pillanatnyi megdöbbenést okozott a félvérben, amikor Veronica után egy fiatal hím alakváltó is kiszált a gépből. Magasabb volt, mint Lawrence, s vonásaiban tagadhatatlanul inkább a figyelemre méltó alfa nőstényre hasonlított.

Lawrencenek van egy fia? Egy hím utód, aki úgymond trónörökös lehetett volna! És mégis a lánya kísérte el, amikor engem felfogadott? Hol volt akkor, az ifjú McElhanely utód? Talan minden figyelme a fiatal farkas alakváltóra irányult. Semmiben nem hasonlított az apjára. Testalkata robosztusabb volt, mozgása lazább, nem volt olyan mesterkélten feszített és elegáns, mint Lawrence. A dominancia és az erő viszont sokszorosan sugárzott belőle, és a szigorú, katonás fegyelem.

Hát ez sem az apjára ütött, az biztos! – cikáztak a gondolatok Talan fejében, közben alaposan szemügyre vette a közeledő fiatal farkast, aki határozott lépésekkel zárta a sort; akár egy testőr, úgy menetelt családja mögött.

A feszültség egyre erősödött a kis társaság körül, több mint érezhető volt.

Lawrence ideges, zavart vigyorba fojtotta érzéseit, ahogy meglátta fivére mellett Talan Falgautot, a vadászt, akit ő maga fogadott fel. Akaratlanul pislogott oldalra lánya felé, aki viszont bátor kihívó pillantással méregette a félvért. Lawrence mellett lépkedő nő, hol McGintyre szegezte tekintetét, hol a földre, hosszan lesütve a szemét. Állkapcsán megfeszültek az izmok, amitől a nemes arcél még határozottabb kontúrt kapott. Maximus McGintyn hasonló érzelmek váltakoztak, ami nála párosult egy fájdalmas, szégyenkező tekintettel.

Milyen titkaid lehetnek még Ginty? – morfondírozott Talan. A félvér viszont határozottan élvezte a kialakult feszült helyzetet.

Judah, izgatott, felemelő érzéssel várta annyi év után a találkozást a testvérével s annak családjával. A domináns hím McElhanely utódon, pedig a kimért, magabiztos nyugalmon kívül más nem látszott.

Lawrence bizonyára egészen a helikoptertől a Menedékház bejáratáig azon gondolkodhatott, hogyan és mivel ugorjon Talan nyakának, hogy azonnal levédje magát, a „legjobb védekezés a támadás” elvén. Arcán lekicsinylő félmosollyal mérte végig a félvért ahogy Judah elé ért.

– Egy vadásszal az oldaladon fogadsz? – vetette oda hangjában megvetéssel, miközben kezet nyújtott Judah felé.

– Milyen híres vagy Falgaut, hogy még Wyomingban is ismernek – motyogta az orra alatt Max, hangjában nem kis éllel.

A zavarodottságból visszatért klán vezér azonnal kivágta magát, egyben védelmébe is véve a félvért.

– Rablóból lesz a legjobb pandúr! – mondta Judah, majd határozottan tette hozzá: – Talan Falgaut a személyes testőrségemhez fog tartozni.

McGinty és Talan lélegzete is kihagyott egy ütemet, erre a bejelentésre, ami őket is váratlanul ért.

– A feleségemet ismered – kezdte a torkát köszörülgetve családja bemutatását Lawrence a fivérének, miközben egy jelentőségteljes győzedelem ittas pillantással nézett McGinty szemébe –, Bridget. Ők pedig az utódok, a lányom Veronica, és Juan.

– Maximust talán csak a gyermekeid nem ismerik – lendítette kezét McGinty felé Judah. – Ahogy kiderült, Talan Falgautról már hallottál, bár azt hiszem tévesek a híreid – mondta halvány mosollyal Judah, és elismerően veregette meg Talan vállát. – Személy szerint, én sokat köszönhetek neki.

Lawrence, ha a szemével ölni tudott volna, ott helyben ki is oltotta volna Talan életét, ahogy végigmérte, aztán a szemébe nézett. A félvér pedig büszkén, pimasz félmosollyal állta a farkas alakváltó dühös tekintetét.

– Ő pedig az én utódom – mondta nem kevés büszkeséggel Judah, ahogy egy kicsit még maga elé is terelte a másik oldalán ácsorgó Deant. – Dean McElhanely.

Lawrence arcán vegyes érzelmek futottak át, aztán mégsem bírta megállni, hogy ne jegyezze meg:

– Mi az, hogy McElhanely? Apánk őt nem ismerte el!

Juan álkapcsán megfeszültek az izmok, rezzenéstelen arccal emelte tekintetét Deanre. A hihetetlen sötét szemekben sütött a düh és a gyűlölet. Talan fürkészte a szinte fekete, most akár gyilkolni is kész szemeket.

Nocsak! Nem is ismeri, soha nem látták egymást mégis így gyűlöli? – cikáztak a gondolatok a félvér fejében, miközben a sötét szemeket nézte.

Nem is feketék! Sőt! Nem is barna! Indigókék, mint Jalinak! – a döbbenet mellbevágta Talant, s többször is végignézett a fiatal farkason.

A tartása, az alkata… – akaratlanul követte a tekintete a gondolatait; oldalra pillantott McGintyre, aki éppen nem bírta tovább állni az alfa nőstény vádló tekintetét és szégyenkezve sütötte le a szemét.

Volt köztük valami! – állapította meg Talan.

A protokolláris készfogások és üdvözlések után, Judah a Menedékház felé lendítve a kezét, bentebb invitálta a vendégeket.

Lawrence úgy terelgette a családját - miközben ő maga igyekezett lemaradni -, hogy Talannal tudjon négyszemközt szót váltani.

– Mi ez a vicc? – sziszegte a fogai között. – Minek adtad ki magad, hogy így a bizalmába tudtál férkőzni?

Talan magabiztos mosollyal nézett a farkas alakváltó szemébe.

– Csak magamat adtam – rántott a vállán a félvér.

– Ch! Egy szarházi, gátlástalan vadász vagy!

– No, idefigyelj te seggfej! – Talan megállt, s közelebb hajolt Lawrence arcába. – Ha nem leszel jó kistestvér, aki mindenben a legmesszemenőbbekig támogatja a fivérét, akkor gyilkosságra való felbujtásért és a klánod, a néped elárulásáért, a saját fajtád fog darabokra szaggatni a szeretett családod szeme láttára!

– Hát persze! – húzta félre fölényes gúnnyal a száját Lawrence, egy önelégült mosolyra. – És ezt, majd pont te fogod elintézni, ugye?

Talan vigyora szélesedett, miközben lazábbra gombolta az ingét, s félrehúzta azt a rúnákról.

– Igen, megtehetem – mondta higgadt nyugalommal az alakváltó szemébe, akinek tekintete pillanatok alatt megváltozott. Arca falfehér lett, a felismeréstől, az igazságszolgáltatástól való halálfélelemtől.

Talan hanyag mozdulattal visszahúzta a ruhadarabot a vállára, s otthagyta a ledöbbent Lawrencet.