ÖRÖKÖLT GÉNEK - 1

Fedro Prudenzio Tiziano vetett egy pillantást a faliórára, miközben keze alatt különleges tetoválás készült egy alakváltó hátára. A kidolgozott izmokkal rendelkező magas férfi gondolatai millió felé jártak. Néha kézfejével elsöpörte arcából, copfjából szemtelenül megszökő sötét és melírozott hajszálait. Azon zakatolt az agya, hogyan is lesz tovább, ha a Pszichiátriai intézetből hazahozza majd a gondjaira bízott férfit.

Pár éve a testvére ritka látogatásai alkalmával egyszer apjuk - az idős Tiziano - kérésével érkezett, hogy meg kéne keresnie valakit. Több hónapjába telt míg végre sikerrel járt. Az illető egy pszichiátriai osztályon volt, mint nem azonosítható személy, akit ráadásul állapota miatt gyakran nyugtatóztak is. Sok procedúrát járt meg, és keresett kiskapukat is, mire végre eljutott odáig, hogy egy felelősségnyilatkozatot téve, legálisan kijuttathatta onnan a férfit.

Fel-felnézett az órára s magában azt számolgatta, hogy meddig fog eljutni a munkájában az indulásig.

 

 

 

Chyntia a munkahelyén recepciósként dolgozott, de közben igyekezett képezni magát. Esti iskolába járt, pszichológiát tanult, és ha tehette besegített a betegeket ellátó ápolóknak is. Főorvos főnöke sokszor fejcsóválva reagálta le szamaritánus tevékenységeit, de ráhagyta a buzgó lányra amíg nem sodorta magát veszélybe.

– Biztos, hogy bevállalod? – kérdezte újra az ápoló. – Nem kell megtenned.

– De szeretném! Akarom! – bólogatott fellelkesülve Chyntia. – Bagatel dolog megborotválni és megnyírni valakit. Különben is, a mai adag nyugtatóját megkapta – rántott a vállán a lány.

– Figyelünk. Rendben?

– Mit aggodalmaskodtok? – nevetett a szőke lány, azzal lassan benyitott a kórterembe.

Mit is vállalt be? Emberi formát varázsolni egy elbocsátás előtt álló betegnek, aki eddig nem igazán engedett közel magához senkit. Bár az utóbbi időben sokat javult a viselkedése, már nem voltak dühkitörései. Napról napra higgadtabb lett amióta jelentkezett érte egy állítólagos rokon, aki olykor meg is látogatta.

– Szép napot Mr. Gray!

Az ágyon kuporgó férfi eddig felhúzott térdire hajtott fejjel hintáztatta testét. A belépő fiatal nő hangjára lassan emelte a fejét. Úgy nézett ki, mint egy hajótörött. Rendezetlen hosszú haj, hosszú szakáll, ami csak szomorú tekintetű sötét szemeit engedte láttatni.

– Ma elhagyja az intézményünket. Jön az unokatestvére. Emlékszik? – csacsogta Chyntia. – Olyan ötletem támadt, hogy meglephetnénk őt. Mi lenne, ha megborotválnám és rittyentenék magának egy klassz sérót?

A férfi szótlanul pislogott a nőre, nem válaszolt.

– Nos? Megengedi? Mindjárt itt lesz az unokatestvére.

Pár másodperces szótlanság után Gray váratlanul felállt és elindult a fiatal nő felé. Chyntiának nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne mutassa a félelem legapróbb jelét sem. Tekintetét folyamatosan a sötét szemeken tartotta, amik neki szegeződtek.

Gray megállt a nő előtt, s lassan végigvezette tekintetét a tálcán sorakozó eszközökön. Szó nélkül elvette róla a hajnyíró gépet és indult a mosdókagylóhoz. A legnagyobb nyugalommal engedte bele a gépet hosszú, rendezetlen hajába. Nem állított semmit a gépen, ugyanazzal a mérettel nyírta le a szakállát is. Nem igazán érdekelte a mosdókagylóba és a lába köré hulló haj, és arcszőrzet.

Chyntia pedig minden szó nélkül, pislogva nézte végig mit művel magával az elbocsátás előtt álló beteg.

– Nem rossz – nyugtázta a végeredményt a fiatal nő egy vállrándítással. – De ha engedte volna én sokkal vagányabbul…

– Jó ez így – szólalt meg váratlanul a férfi, rekedtes mély hangján. Önmagának is szokatlan volt újra hallani a saját hangját. Megköszörülte a torkát, a tükrön keresztül nézett vissza Chyntiára, aki a mélyreható sötét tekintettől szinte megborzongott.

Nem is olyan ronda! – állapította meg magában, ahogy a gyors fazonigazítás után láthatóvá váltak a férfi vonásai.

Hány éves lehet? Istenem! Hiszen ő már rég itt volt, mikor én kezdtem dolgozni. Ó szegény! Mikor kerülhetett ide? – szaladtak a fiatal nő fejébe a kérdések.

 

 

 

Fedro kitárta kis garzonjának ajtaját új lakótársa előtt.

– Légy üdvözölve.

Gray szótlanul ballagott bentebb, tekintetét körbevezette a falakon a bútorokon.

– Mennyi ideig voltam benn? – kérdezte váratlanul, lassú mozdulattal fordult szállásadója felé.

– Kb. húsz év – fújta ki a levegővel Fedro, s ahogy kimondta összeugrott a gyomra.

Baromira sok – jegyezte meg, de csak magában. Ám a fejmozdulat ami a gondolatait kísérte árulkodott együttérzéséről és a tiszteletéről a férfi iránt.

Gray viszont csak rántott az ajkán a válaszra. Ő már rég nem számolta az időt. Mondhatni feladta. Az utolsó pillanat után állított be hozzá Fedro, aki valahonnan papírokkal igazolta a személyi azonosságát és azt, hogy rokoni kapcsolatban van vele. Így engedélyezték neki a látogatást és sok-sok hónap után, hogy felelősséget vállalva érte, kihozhassa onnan.

– Az lesz a szobád – Fedro sután lendítette az egyik ajtó felé a kezét. – A pszichológusod helyett eztán velem beszélgethetsz. Bármit kérdezel, ha tudok válaszolok rá. Helyrebillentünk – hadarta a kreált rokon. – Új név és ugye ahhoz új papírok kellenek. Chid beszerzi őket.

– Miért? És ki az a Chid?

– Mit miért?

– Miért kell új név?

– A mostani papírjaid szerint lassan ötven leszel. Nézz tükörbe! Arról nem beszélve, hogy kereshetnek. Ha én megtaláltalak, más is rád akadhat. Chid pedig barát.

– Barát? – ismételte hitetlenkedve Gray, mintha nem is lett volna neki soha ismerős ez a fogalom. – És miért keresnének?

Fedro mély levegőt vett. Szembesült vele, hogy nem kevés munkája lesz a rábízott személlyel.

– Mindent sorjában. Ígérem mindenre választ fogsz kapni.

– Az is ezt mondta, aki az apámnak vallotta magát – húzta félre a száját Gray.

– Remek! Akkor csak van amire emlékszel! Nem vagy éhes? Összeütök valamit.

Gray egy „Nem is tudom” arckifejezéssel húzta vállai közé a nyakát.

– Ismerkedj a szobáddal, a lakással. Tusolj le, öltözz át, amit csak akarsz. Addig én kotyvasztok valamit. Vettem pár cuccot, benn azokat is megtalálod – biztatta új lakótársát Fedro, közben elindult a nyitott konyha felé.

Kicsi tábortüzek fénye világította be az eget. Soha ennyi alakváltó és más egyéb létforma nem volt még egyszerre Clear Creek-en.

Max és Judah kényelmesen iszogattak az egyik kerti asztalnál, a sétálgató klán vezéreket, képviselőket és a fiatalokat figyelve. Max tekintete megállapodott gyermekeiken. Dean és Jali valamivel odébb az egyik tűznél ücsörögve láthatóan jó hangulatban beszélgettek. A testőr arcán halvány elmerengő mosoly jelent meg.

– Nagyon hasonlít az anyjára – állapította meg csendesen Max, de ettől sokkal több gondolattal volt tele a feje.

– Nagyszerű lányod van, Max – Judah is a fiatalokat nézte, de az ő tekintetében szomorúság volt. Boldognak kellett volna lennie, mégis mély  fájdalom sugárzott róla.

– Nem sok kellett, hogy ott és akkor ne szakítsam le Falgaut fejét – emlékezett vissza a testőr. – Csak az tartott vissza, hogy Grimmett ott vár és azért jött, hogy megölje. – Hangjában még mindig tagadhatatlanul ott volt az egykori vadásszal szembeni ellenszenve.

Judahnak az emlékei között csupán önzetlen és még az életét is feláldozó tettek voltak az említett alakváltóról.

– Miért utálod ennyire? – kérdezte váratlanul Judah, tekintetét Gintynek szegezte.

– Nem tudom – Max a vállát vonogatta, szándékosan másfelé figyelt, hogy ne kelljen a klán vezér szemébe néznie. – Ez belülről jön. Hiszek a megérzéseimben – hadarta, s szájához emelte a sörösüveget.

Judah vágott egy „Te tudod!” arckifejezést, aztán tekintete újra a fiatalokra tévedt. Észre sem vette, hogy elmerengett rajtuk. Tulajdonképpen inkább csak Jalin. A vezér egyre jobban érezte a benne lévő farkast és ezzel együtt megmagyarázhatatlan féltékenység kezdett benne felszínre törni. Maga sem értette miért. S miközben mindenféle vegyes érzés kezdte elárasztani, vele együtt sok-sok kérdés is felmerült benne. Mintha legbelül a fejében saját magát kezdte volna elemezgetni. Zavart pislogással próbált rendet tenni a fejében az elmerengő vezér.

– Te mit szólnál hozzá, ha a gyermekeink összejönnének? – Max kérdése váratlanul érte, kizökkentette gondolataiból.

– Tessék? – csattant fel Judah tőle szokatlan hangon, írisze felháborodást sugárzóan vált sötétebbé.  Aztán mintha csak most ébredt volna, szemöldökét látható meglepődöttséggel emelte meg, zavartan köszörülgette a torkát. Úgy érezte mintha éppen az alakváltáshoz készülődött volna, de visszarántotta őt az emberi tudata.

– Igen, jól mutatnak együtt – motyogta egészen más hangon.

Max csak pár pillanatig fürkészte vezérét, majd az egészet Judah hosszú zavarodottságának visszamaradt enyhe mellékhatásának tulajdonította. Arra jutott, hogy nincs nagy baj, s idővel testvéri barátja a régi lesz.

– Hát jobban, mint azzal a tenyérbemászó Falgauttal! – bólintott rá Max, újra jót húzott az üvegből. – Azért megijedtem, hogy elcsavarja Jali fejét.– Talan? – Judah a fejét ingatva mormogta orra alatt a szavait. – Nem hinném.

– Nem bízom benne – jelentette ki kategorikusan Max. – Még most sem!

– Megosztó személyisége van, ez tagadhatatlan – vett egy hangos levegőt Judah. –, de ha a lányod látott benne reményt, jót, vagy mit tudom én micsodát, akkor az úgy is van. Bízz a lányod döntésében Max. A te dolgod, hogy nem bízol Falgautban, de akkor bízz a lányodban.

Max fürkészően figyelte vezérét. Judah elmerengő, szomorú tekintettel nézelődött, de látszott, hogy tekintete inkább csak a semmibe révedt.

Judah újra érezte magában a felszínre kúszó farkast. A zavarodottságból visszatért klán vezérnek emlékképek peregtek a szemei előtt. Amikor Jalit először látta a szurdoknál, ahogy szétszórta anyja hamvait. Eszébe jutott hányszor figyelte titokban a magányosan ücsörgő lányt, s mikor először szemtől szemben álltak. Ahogyan lassan közeledtek egymás felé, s ismerkedésük barátsággá mélyült. A lány elnevezte őt Adahynak, miközben sétáltak, és rengeteget beszélgettek…

– Judah!? – Csak sejtette Ginty tekintetétből, ahogyan kérdőn vonta fel a testőr a szemöldökét, hogy már többször szólogathatta őt.

– Igen?

– Valami aggaszt? Baj van?

– Áh! Nem – rázta a fejét Judah, újra a torkát köszörülgette, s kényelmesebb ülőhelyzetbe fészkelődte magát.

– Nagyon sajnálom, ami akkor éjjel történt Averyvel, soha nem bocsátom meg magamnak, Judah. – Max megmagyarázhatatlan szégyennel sütötte le a szemét.

– Nem haragszom, Maximus. A gyermekemet mentetted. Akkor nem voltam döntőképes állapotban.

McGintyt láthatóan mégsem oldozták fel vezére szavai. Megfeszültek állkapcsán az izmok, ahogy fogait összeszorította. Ismeretlen okokból ordított róla a bűntudat és a szégyen.

Valamivel odébb apáik figyelő szemeitől kísérve a két fiatal farkas utód beszélgetett. Dean egy fadarabbal random módon vonalakat rajzolt az avarba, zavart mosollyal nézett fel a lelkeket gyógyító félvér lányra.

– Olyan lett a gyomrom, mint az ötös foci, amikor apám felajánlotta annak a vámpír vezérnek a házasságot.

– Én sem tudtam mit akar pontosan, de azt igen, hogy a gyermekét soha nem lökné oda áldozati bárányként – vette védelmébe a vezért Jali, aztán tekintetét elmerengő szomorúsággal sütötte le, majd a táncoló lángokat figyelte.

– Boldognak kéne lenned – szólt rá Dean, játékosan ütögette meg a lány térdét a kis fadarabbal, hogy visszaterelje a figyelmét. – Amit az apámmal tettél az fantasztikus eredmény volt! Köszönöm!

– Ugyan – rántott a vállán Jali egy szerény mosollyal. – Tettem, amit úgy éreztem tennem kellett – tekintete végigszaladt az éppen közelükben elhaladó alakváltókon, illedelmesen viszonozva üdvözlésüket. Túlnézve mellettük meglátta a vezért és testőrét az egyik kerti asztalnál beszélgetni. Judahhal csak egy pillanatra találkozott a tekintetük, McElhanely éppen akkor nézett el másfelé.

Talan sokáig szótlanul lépdelt Haley mellett, akaratlanul tartottak egyre távolabb a tüzek köré csoportosuló és beszélgető alakváltóktól. A félvér feje tele volt emlékekkel, Haley tekintete hasonló gondolatokról árulkodott, ahogy néha zavart pillantásokat váltottak.

– Te nagyon erős vagy, Talan – sóhajtotta Haley, remegve fújta ki a levegőt. – Én majd belehaltam, amikor megéreztem a halálodat.

– Valahogy én is hasonlóan éreztem, amikor azt hittem meghaltál – köszörülgette a torkát Talan. – Fogalmam nem volt mit kellett volna éreznem. A bizonytalanság és a hiányod, szinte elviselhetetlen volt. A legborzasztóbb mégis az volt, amikor Ivan a szemembe mondta, hogy ő ölt meg téged.

– Annyira, hogy képes voltál azonnal megölni – fejezte be Talan emlékezését a nő.

– Az a domináns hím? – váltott témát a félvér, s kíváncsian sandított oldalra egykori és egyben leendő társára.

Haley rántott a vállán.

– Ő volt a jegyesem – kezdte ajkát biggyesztve a lány. – Rahim Fawwaz Shadid, egy elég jelentős klán feje, keleten.

– Ahham – Talan egy elismerő fintorral konstatálta a figyelemre méltó férfi bemutatását. – És ilyenkor, mi van? – érdeklődött tovább puhatolózva.

– Milyenkor? – vonta fel a szemöldökét Haley, bár pontosan tudta, hogy a szakrális őrző mire célzott.

– Jegyben jártatok vagy mi, Nicholas a teremtőd meg mondhatni odadobott hadisarcként. Ilyet lehet? Nem fog ezért ez a Rahim vagy ki haragudni?

– De, biztosan – Haley vállai közé húzva a nyakát, széttárta kezeit. – Ez viszont, már a nagybátyám gondja. Majd megoldja, ahogy tudja.

– Ez azt jelenti, hogy nem is bánod annyira? – Talan sokat sejtető mosollyal pillantott oldalra, a fiatal nőre. Haley beharapva ajkát, viszonozta a mosolyt.

– Nagyon meglepett, amikor élve láttalak, fel sem fogtam igazán – kezdte a gyönyörű nővé pendült egykori kamasz. – Szinte semmit. Zombi módjára éreztem akkor magam.

Már a fák között sétáltak, az erdőben, távolabb a vendégek sokaságától, bár néha egy-egy hangosabb kacaj idáig is elhallatszott, és itt-ott még bevágtak a tábortüzek fényei. Elől ment Haley a fákat kerülgetve, alig egy lépéssel utána a félvér.

– Kitárult előttem a világ, és én elvesztem a bőség zavarában – magyarázta a lány, megállt és szembefordult Talannal, aki viszont tett még egy lépést, s ez éppen elég volt, hogy Haley teste veszélyesen közel kerüljön az övéhez. Így is akarta. Itt volt a közelében vágyainak tárgya, kimondhatatlanul rég tartotta a karjaiban, s most nem is tudta mit érzett igazán, de érinteni akarta. A két tekintet tagadhatatlan vágyaktól csillogva fonódott egymásba. Nem is tudta pontosan, hogy csupán férfias vágyának éhségét érzi, és az vonzza a nőhöz, vagy maga Haley személye.

– Mindent megbántam, amit akkor a Pádisban mondtam neked – suttogta Haley. – Azt hittem, már soha nem mondhatom el ezt, amikor ott… úgy láttalak…

Talan szinte egészen távolinak hallotta a nő hangját, nem is a szavaira figyelt.

Akarta, hogy megtörténjen! Az aktus vagy, hogy újra érezze milyen egykori társának az íze, az érintése; nem tudta pontosan az indokot, de nem is érdekelte. Nem tudott és nem is akart más lenni, mint amilyen egyébként is rá jellemző volt. A „Most és azonnal!”  robbant benne.

– Hiányoztál! – Talan úgy esett egykori társának, mint egy éhes ragadozó a zsákmányának, Haley pedig egy mozdulatával sem tiltakozott. Sőt! Sürgető vággyal gombolni kezdte a férfi ingét, tenyere simogatva járta be Talan felsőtestét, miközben túrta le az izmos vállakról a zavaró ruhadarabot. A félvér is igyekezett egyre többet érezni a nőből. Egész testsúlyával a fához szorította, mohón oltotta férfias éhségét, miközben érezte, hogy valami más. Nem tud beleszédülni, elmerülni benne, bár kívánta, akarta, hogy megtörténjen és testének minden porcikája élvezte is az együttlétet. Haley elővillanó szemfogaira, tökéletes reflexszel húzta vissza a fejét, tekintetét dühösen furta a nő vágytól csillogó fekete szemeibe.

– Nem – fújta határozottan, bár még kapkodta a levegőt, érezte egész belsőjében a remegést, közel volt a kielégüléshez.

– Társak voltunk – súgta Haley –, és azok is leszünk. Volt köztünk kötelék!

– Ami már nincs – lihegte Talan, még mindig a határon.

– Nem kötnéd össze magad velem még egyszer? – a nő kérdésében ott volt a csalódottság. – Mi történt veled, Talan?

Talan elbizonytalanodott.

– Nem tudom – mondta ki végül őszintén, zavartan pislogott a sötét szemekbe. – Akkor elcsesztük. Nem akarom még egyszer…

– Felnőttünk Talan. Te nem vagy tudatlan és én nem vagyok kamasz.

– Nem tudom, Haley – ismételte meg határozottabban Talan, tekintetén látszott, hogy a hév, a vágy megmagyarázhatatlan zavarra váltott. Lassan hátrébb lépett a nőtől, visszaigazította magára az ingét.

– Nem tudod? Azt mondtad hiányoztam! – Haley szavaiban szemrehányás volt.

– Tudom, úgy is éreztem. De ez most olyan, mintha egy kényszerhelyzet lenne.

– Tessék?

– Nem mi választottuk, Haley! Belelöktek minket. – Talan meglepően józan és elutasító lett. – Így alakult! Nem te hagytad ott azt a keleti klán vezért, hanem elszakítottak mellőle és odalöktek hozzám.

– Én örülök, hogy így alakult! – vágta rá határozottan Haley, dacos tekintettel méregette a félvért miközben ő maga is eligazgatta testén a ruháit.

– Én meg még azt sem tudom mivé váltam – vallotta be Talan, aztán elfordította a fejét. Nem volt tisztában az érzésekkel, amik kavarogtak és harcot vívtak benne. Haley közelebb lépett hozzá, arcát a kezébe véve simított végig az állán.

– Ha csak ez a baj, én tudok várni – mondta a félvér szemébe a nőstényvámpír. Talan nem válaszolt, csak zavartan pislogva nézett a nő szemébe, kusza gondolatokkal a fejében, bizonytalan érzésekkel a lelkében.

Élek! Van időm! Van időm megkeresni Loreleit is, hogy mi történhetett azóta vele. – Saját magát is meglepték, amik az eszébe jutottak, nem is értette miért pont most, és pont ez pattant ki a fejéből.

– Aggodalom van a szemeidben – suttogta Haley a homlokát ráncolva. – Te aggódsz… valakiért?

Talan nem válaszolt, tekintetét elszakította a nőétől, inkább a sötétségbe engedte a fák között egy távoli pontot nézve.

– Van, akiért aggódsz – állapította meg Haley, szeme fátyolos lett.

– Más lettem – mondta Talan kifejezéstelenül merev arccal. – Meg kell ismernem magamat. – Nem hazudott a félvér, mert valóban nem értette mi az, amitől nem tudta teljesen átadni magát, amikor határozottan érezte, hogy akarta.

– Azt hittem örülsz!

– Én is! – vágta rá a félvér. – Adjunk időt egymásnak. Még egyszer ne csesszük el.

Haley beleegyezően rábólintott az őrző szavaira.

– Legyen. Igazad van – mondta csendesen, hangjából kicsengő csalódottsággal.

– Sok idő telt el és sok minden történt… megváltozott – motyogta Talan, távolabb lépet a nőtől.

– Igen. Vettem észre – sóhajtotta Haley.

Lawrence és Judah a tárgyalóban egyeztették a teendőket, mert a visszatért klán vezér egyelőre nem akart még visszamenni Wyomingre. Arra hivatkozott, hogy apróbb dolgokat még el akar intézni Clear Creek-en.

McGinty lovagiasan segített a csomagokat a géphez vinni Bridgetnek, miközben magán érezhette az ifjú McElhanely ellenséges pillantását.

– Nagyszerű testőröd van a fiad személyében – jegyezte meg halvány mosollyal Max, amiben nem kevés szomorúság vegyült. Bridget, válla felett nézett hátra csak az őket figyelő gyermekére, majd visszafordult Ginty felé és szemébe mondta a szavait.

– Igen, az! Legalább ő, mindenben mellettem áll. – A nő szándékosan tette nem kevés éllel a megjegyzését, miközben büszke tekintete újra a fiára siklott. Juan megindult feléjük, s úgy állt meg anyja mellett, hogy sugárzott róla: akár ölni is képes lenne érte.

– Ha már itt vagyok, elmennék a sírjához – motyogta szinte csak az anyja fülébe, még közelebb is hajolt a nőhöz, aki láthatóan kicsit nyugtalanná vált fia bejelentésétől, de pillanatnyi hezitálás után bólintott.

– Rendben, de siess – hadarta Bridget, mire Juan csak egy fejbólintással tett ígéretet, aztán nyújtott lépésekkel távozott.

– Hallottam, hogy az a félvér őrző a Menedékház személyzetében, a lányod – köszörülgette a torkát a nő. – Judah megfertőzött?

– Tessék? – Ginty szemöldöke ráncba szaladt, sértetten reagált egykori kedvese szurkálódó megjegyzésére.

– Neked sem elég jó a saját fajtád?

– Én nem voltam elég jó a saját fajtámnak – sziszegte a fogai között a testőr.

– Nem én voltam, aki otthagyta a másikat egy… – Bridget elharapta mondata végét, dühösen állta a férfi tekintetét.

– Mondtam, hogy visszamegyek! Te nem vártál rám!

– Igen, mondtad! Aztán eltelt majd harminc év! Mikor gondoltad, hogy visszajössz? Meddig kellett volna várnom?

– Visszamentem! – emelte meg a hangját visszafogott indulattal Ginty. – És mire mentem vissza? A társa lettél és gyereket is szültél neki!

– Kinek szültem volna, ha te elmentél?

A két alakváltó élesedő vitája hirtelen abbamaradt, ahogy látták közeledni Veronicat.

– Mindenesetre örülhetsz – sziszegte még a fogai között McGinty –, mert hatott az átkod! – A férfi nem várta meg a fiatal lány odaérkezését. Egy gyors főhajtás után, fordult és siető léptekkel hagyta maga mögött egykori szerelmét.

Juan a helyi temető sírkövei között sétálgatva, sorra olvasta el a neveket. Le sem tagadhatta volna, hogy keresett valakit. Végre megtalálta!

Kathy Hooper, ez állt a névtáblán.

Féltérdre ereszkedett a sír mellett. Nem hozott virágot, csak magában, néma fájdalommal búcsúzott el a szeretett lánytól. Körbepillantott, látja-e valaki, hiszen ott sem szabad lett volna lennie. Valamivel odébb egy fiatal lány igazgatott virágot egy síron. Látásból ismerte; a Menedékházban látta már. Azt is hallotta, hogy ő McGinty lánya, akivel az anyja az imént beszélt.

Nem szerette azt a férfit.

Legfőképpen azért nem, mert akárhányszor szóba került a neve, anyja szemében mindig a fájdalmat látta. Lopva figyelte egy darabig a másik sírnál serénykedő lányt, aztán végigsimítva a „Kathy Hooper” feliraton, elköszönt a helytől, a jó pár éve már a sírban nyugvó testtől. Nem tudott, olyan gyorsan elszakadni, még húzta az időt, tépkedte a sír körül a füvet, miközben rengeteg érzelem futott át rajta. Düh, fájdalom, bosszú. Csak futólag pillantott fel, látta közeledni a McGinty lányt, de nem tulajdonított neki sok jelentőséget. Úgy gondolta, bizonyára csak arra vezethet el az útja. Jali viszont megállt mellette.

– Hello – köszöntötte, s már nem is volt benne biztos, hogy jó ötlet volt leszólítania a fiatal férfit, ahogy az hideg, nem éppen barátságos pillantással nézett fel rá.

– Hello – viszonozta az üdvözlést Juan, épp csak az orra alatt morogva, csupán illendőségből.

– Ismerted őt? – kérdezte bátortalanul Jali.

– Nyilván – fújta Juan elég pokróc stílusban, ahogy felegyenesedett, s mintha nem lett volna amúgy is elég magas, még jobban kihúzta magát a lány felé tornyosulva. – Nem szoktam idegen síroknál tiszteletemet tenni – morogta barátságtalanul az ifjú McElhanely.

Jali azonnal meg is állapította, hogy a két unokatestvér jelleme nagyban eltér, bár nem tudta, hogy esetleg Dean hogyan viselkedne hasonló esetben. Viszont amennyire már ismerte a félvért úgy gondolta, hogy ő sokkal, de sokkal illedelmesebb, mint az éppen vele szemben álló, pökhendi alfa utód.

– Bocs – fújta Jali. – Tényleg nem rám tartozik – hadarta, aztán lendületet vett, hogy tovább is áll, mire a fiatal férfi visszább fogott nyers modorából.

Igazából Juan, maga sem tudta, miért is válaszol mégis a lánynak, folytatva ezzel a beszélgetést.

– A közelünkben laktak, amíg ide nem költöztek – rántott a vállán, mintha különösebb jelentőséggel nem igazán bírna számára az elhunyt. – Gondoltam, ha már ide keveredtünk – hirtelen zavarba jött mit is mondjon, hiszen még egy szál virágot sem hozott –, meglátogatom a sírját. – Lehajtotta a fejét, kerülte a lány tekintetét, bután érezte magát. – Láttalak a Menedékházban – váltott témát Juan, hogy terelje magáról a szót. – Azt is hallottam, hogy a te apád a nagybátyám testőre. – hadarta.

– Igen – bólogatott Jali.

Juan arca akaratlanul rándult egy fintorba, ami egyértelműen kifejezte véleményét a nevezett személyről.

Jali elmosolyodott:

– Látom, nem igazán csíped az apámat.

– Nem ismerem, szóval – Juan vállai közé húzva a nyakát lendítette a kezeit –, inkább úgy fogalmaznék, első látásra nem túlzottan szimpatikus. – próbálta finomítani a véleményét.

– Én büszke vagyok az apámra – húzta ki magát Jali, s tekintetében a fény megerősítette szavait. Juan leragadt pár másodperce a sötét, indigókék szemeknél. Jali arra számított, hogy az utód legalább valami hasonló vallomással kontrázza meg az övét a saját apjáról, de nem ez történt. A fiatal McElhanely arcán szomorú csalódottság jelent meg, aztán lesütötte sötét szemeit.

– Örültem a találkozásnak – mondta protokollárisan egy mély sóhajjal, illedelmes főhajtással kísérve szavait, aztán már indult is, meg sem várta, hogy a lány bármit is reagálhasson.

– Viszlát! – motyogta az orra alatt Jali, s tekintetével egy darabig még követte a távolodó farkas utódot, aztán oldalra pillantott a síron szereplő névre.

Kathy Hooper! Szóval te ismerted a McElhanely családot?! – Jali homloka ráncba szaladt a fejébe tóduló kérdésektől és gondolatoktól.

Kathy Hooper ugyanis az a lány volt, aki annak idején állattámadás áldozata lett, amikor Deannel kinn akartak tölteni kettesben egy éjszakát az erdőben és a fiú epilepsziás rohamot kapott.

Aydin fáradhatatlanul menetelt felfelé a hegyoldalon, Talan vagy két lépéssel lemaradva kitartóan követte a Látót, körülöttük bóklászva haladt a két farkas. A félvér tagadhatatlan kíváncsisággal méregette a különleges állatokat.

– Ők milyen értelemben véve a gyermekeid? – tette fel aztán Talan a kérdését, ami már foglalkoztatta őt egy ideje.

– Úgy ahogy mondom, a gyermekeim! – vágta rá nyers határozottsággal Aydin.

– Alakváltók?

A Látó követője kérdésére vállat vont.

– Nem tudom akarnak-e egyáltalán valaha emberi formát ölteni. Soha nem is erőltettem nekik.

– Az anyjuk? – folytatta a tapintatos, puhatolózást Talan.

– Farkas – kapta a különös férfitől a rövid határozott választ, ami első hallásra ledöbbentette a félvért.

– Farkas? – ismételte meg, mert nem tudta, hogyan kérdezhetne rá arra, ami a fejében járt, úgy, hogy azzal a Látót ne sértse meg.

– Igen, farkas – Aydin megállt, válla felett tekintetét a félvérébe fúrva ő maga oldotta meg a kínos helyzetet. – Olyan farkas, aki nem tud alakot váltani.

– Értem – köszörülgette a torkát, kissé pironkodva Talan. Némaságban folytatták egy darabig az utat, s eközben Talan fejében az járt, hogy egy alakváltó, aki emberi formában is választhatna társat, miért éppen az állatvilágból teszi ezt.

Amikor felértek a szurdokra, Aydin átszellemült arccal vezette végig tekintetét az alattuk elterülő tájon.

– Gyönyörű! – suttogta áhítattal.

– Igen, az – bólintott egyetértően Talan, s nem csupán illendőségből. Úgy is érezte. Egész belsőjét elárasztotta a szabadság és a nyugalom érzése.

Aydin ülésbe ereszkedett, s Talan követte a mozdulatban. Fel sem tünt neki, hogy ugyanabban a testhelyzetben ült le a sziklára, mint a Látó.

– Tudom, hogy most minden zavaros lehet és talán ijesztő is – kezdte a szikár férfi, még mindig a távolba engedve tekintetét –, de minden le fog tisztulni benned. Eljön majd a belsődbe a nyugalom, és az, amikor már bízol a megérzéseidben, és ez lesz majd az életed.

Talan felvont szemöldökkel fordította a fejét a Látó felé.

– Ez? Hogy érted, hogy ez?

– Átitatódsz ezekkel az érzésekkel – magyarázta átéléssel Aydin. – Ne ijedj meg! Nem kell előírások szerint viselkedned – mosolygott oldalra Talanra, szemében csibészes fénnyel. – Semmi protokoll, vagy ahhoz hasonló. Ez nem olyan, mint például némely vallásban, hogy a papnak nem lehet asszonya, vagy ilyesmi. Ne ilyenre gondolj! Élj! Éld az életed. Élned is kell! Tapasztalatokat kell gyűjtened. Minél több dolgot megtapasztalsz és átélsz, annál bölcsebb leszel. Tanulsz! Látod – lendítette kezét a körülöttük bóklászó két farkas felé –, nekem is lett családom. De közben jönnek a feladatok, amiket meg kell oldanod.

– Milyen társ az, aki elvisel egy állandó készenlétet? – morogta az orra alatt nem titkolt csalódottsággal Talan.

– Hidd el, van olyan! Én is találtam. Neked is lesz!

– Igen? – Talan szeme érdeklődéssel csillant, aztán a lemondás homályosította el. – Jelen pillanatban kötelezettségből fogok megnősülni. Fogalmam nincs, mit érzek. Semmi nem a régi!

– Ne akarj az időben annyira előre látni, fiam! – Aydin oktatón emelte meg mutatóujját. – Mondtam! Tapasztalnod kell! Mindenből tanulni lehet és fogsz is. Most ez van! – tárta szét kezeit a Látó. – A jelennek élj! Abból táplálkozz és raktározd el belőle a tapasztalataidat.

– Nem tudom, mit tegyek. Például, Haley szeretné, úgy gondolta megint összekötjük magunkat, mint régen. Igazi társként. De – Talan tanácstalanul rázta a fejét –, én nem vagyok benne biztos, hogy akarom, vagy jó ötlet lenne.

– Nyerőszámokra nem vagy kíváncsi?

– Tessék? – a félvér lepetten vonta fel a szemöldökét.

– Tőlem ne várj eldöntendő kérdésekre válaszokat. Nem javas ember vagyok én, fiacskám! – mosolygott Aydin. – Ha úgy érzed, tedd meg, ha nem, akkor ne tedd. Ilyen egyszerű!

Újabb néma percek ültek közéjük, amit most a Látó tört meg.

– Viszont a gyermekeidre mindig vigyázz! Gondoskodj róluk, mert ők a jövőd! Ők visznek tovább téged! Nem mindegy mit adsz át nekik!

– Lesz nekem olyan, valaha? – Talan lemondó fintorral húzta félre a száját.

– Miből gondolod, hogy nem?

– Áh! – ingatta hitetlenkedve a fejét a félvér.

– Honnan tudod, hogy nem-e már van? – Aydin csibészes fénnyel a szemében vonogatta a szemöldökét, s Talan próbálta eldönteni, mennyi igazságtartalma lehet a férfi ködös megjegyzéseinek. Gyorsan végigfutott eddigi életén, kivel volt, mikor, s melyik intim együttlétének lehetett esetleg eredménye, amiről ő éppen csak nem tud.

Aydin a fejét csóválva legyintett:

– Már megint a jövődet akarod tudni. Hagyd már! Minden el fog jönni a maga idejében! Gyere! – A látó kezével is közelebb intette magához a félvért. – Nem sok időnk van tanulni! Át kell adnom mindent, amit csak lehet!

Talan testének minden izma megfeszült, eleven emlékként élt még benne a fájdalom, amit az első gyorsított tanulás okozott. Felkészült rá, testileg, lelkileg, már amennyire fel lehetett.

– Engedd el magad, lazulj el – tanácsolta Aydin, miközben szembefordult vele, tenyerével a már tapasztalt módon betakarta Talan fejét, ujjait összekulcsolta rajta.

Most jelentősen később kezdte érezni a feszítő fájdalmat. Köszönhette ezt annak, hogy lényegesen erősebb állapotban volt már, mint akkor. Azt viszont érezte, hogy orrából megint vékony csíkban megindult a vér, de nem aggódott. Teljesen megbízott a kortalan fura férfiben. Szédülni kezdett, lassan elnehezült minden tagja, s megint azt érezte, ha Aydin nem tartaná, már eldőlt volna. A Látó folyamatosan a szemeit nézte, miközben ismeretlen nyelven motyogott, duruzsolt valamit. Mikor lassan elengedte, a félvér teste beinogott, de mégsem dőlt el, mint ahogy arra számított Talan. Kezeivel, tökéletes reflexszel támasztotta ki magát és tartotta, amíg vissza nem nyerte egyensúlyát.

– Nem tudom, még meddig leszek képes a segítségedre lenni, fiam. Érzem, egyre jobban, hogy elfáradtam – mondta csendesen, újra a távolba meredve a Látó. – Arra kérlek, ha már átlépek, vigyázz a gyermekeimre.

– Vigyázzak rájuk? Ez pontosan mit takarna?

– Nem sokkal többet, mintha lenne például két házőrződ.

Talan szemöldöke felszaladt a hasonlattól, akaratlanul nézett a két farkasra, akik már valamivel odébb, csak békésen heverésztek egymás mellett. Goran jutott eszébe, amikor a Pádisban közönséges farkasként napokig, hetekig járt-kelt mellette.

– Rendben – bólintott a félvér őrző. – Nem lesz probléma – ígérte, bár még maga sem tudta, mire adta a szavát, csak sejtette.

– Köszönöm – mondta Aydin egy főhajtással, majd újra némaságba burkolózva nézett a messzeségbe.

Talan gondolatai megint beindultak. Sűrűn pislogott a két különleges farkas felé, miközben emlékek kavarogtak benne, és tervek. Káosz volt a fejébe, egyszerre tódult bele minden. Csak pár percig próbált rendet tenni benne, vagy legalább sorrendet, aztán letett róla, és Aydin példáját követve, a messzeségbe engedve tekintetét, egyszerűen élvezte az alattuk elterülő csodálatos táj látványát.

Chris Convel megfordította a kis táblát a kocsma bejáratán, s ráérősen sétálva elindult a hátsó irodája felé. A pult mellett elhaladva öntött magának egy jó adag csapolt sört, s hanyagul leengedte teste mellé a korsót, tovább folytatta útját. Leült íróasztala mögé, és bekapcsolta a laptopját. Átnézte a levelezését, közben bele-bele kortyolt a sörébe.

Újabb megrendelések érkeztek kovácsolt és öntött ékszereire, sorra nyitotta meg az értesítő leveleket.

Kelta farkas-medál

Megrendelő neve: Lorelei Canagan

Cím: 4796, Werninger Street; Houston, TX 77030

„Kik rendeltek belőle? Volt közte egy Lorelei nevű nő?” – jutott eszébe az ír kocsmárosnak, Talan egykor feltett kérdése. Szemöldökét összehúzta, úgy nézte a monitort, mert határozottan emlékezett erre a névre egy korábbi megrendelésből. Elkezdte előhozni a régebbi mentett adatokat. Jól emlékezett! Évekkel korábban már volt ezen a néven megrendelése, csak más címről.

– Lorelei Canagan – dünnyögte a nevet félhangosan az ír farkas. Azon töprengett mit tegyen. Azóta Talan egészen más megítélés alá esett, s most elgondolkodott rajta, hogy az őrző, talán mégiscsak megvédeni akarta - már akkor is - a nevezett hölgyet, ahogy azt állította. Végül aztán döntött. Kitépett egy papírt az asztalon heverő jegyzettömbből, felírta rá a nevet és a címet. Lehúzta a sört, közben kikapcsolta a gépet, vetett egy pillantást a faliórára. Késő volt ugyan, de talán nem annyira, ha ez tényleg fontos lehet az őrző számára. Sietve hagyta el lakását és indult a Menedékházba, ahol tudomása szerint jelenleg szobája volt a félvérnek.

– Ez fontos! Lehet, hogy életbevágó – erősködött a pultnál, próbálta meggyőzni a szigorú tekintetű medve alakváltót, aki összehúzott szemöldökkel, rezzenéstelen arccal hallgatta elhadart érveit. – Ő maga kérte tőlem! Azt mondta ez a nő veszélyben van!

Dunkin egy hangos mély sóhajjal végre megemelte a szobatelefont.

Talan jóval oldottabban merült bele Haleyvel való együttlétébe, mint kinn az erdőben, mikor pont megszólalt a telefon. Első gondolata az volt, hogy figyelmen kívül hagyja, és kapcsolata ápolására, felfrissítésére összpontosít, de a készülék makacsul jelzett. Hangosan fújta ki a levegőt, aztán eszébe jutott, amiről Aydinnal beszélgettek a hegyekben.

– Kizárt, hogy ezt valaki hosszútávon elviselné – morogta, ahogy a füléhez emelte a telefonkagylót.

– Igen? – szólt bele türelmetlen hangsúllyal, még kissé zilálva.

– Convel van itt, akinek kiskocsmája meg kézműves műhelye is van – mondta Braydon, miközben sűrűn pislogott az ír felé. – Azt mondja fontos. Valami címet hozott, aki állítólag veszélyben van. Állítása szerint te mondtad ezt neki.

Talan a torkában érezte a szívét, egész belsője remegni kezdett az alakváltó szavaira, lecsúszott Haley testéről.

– Lemegyek! – hadarta, s még a telefont le sem tette, már kapkodta össze a ruháit.

– Ez most komoly, Talan? Egy telefon és ugrassz? – Haley leplezetlen sértettséggel a hangjában ült fel – Van értelme várnom?

– Mondtam, hogy minden más. Dolgom van – motyogta a félvér, de a gondolatai már egészen máshol jártak, mint pár másodperccel ezelőtt.

– Pf! – a nő hagyta testét visszazuhanni a párnák közé – Sokáig tart?

– Nem – vágta rá Talan, azzal maga mögött hagyta a szobát. A lépcsőfokokat kettesével szedte, s még igazgatta magán a félig felkapott inget mikor leért.

– Nem tudom, hogy ő-e az, akit keres, de Loreleinek hívják – nyújtotta Talan felé a cetlit az ír.

– Köszönöm! – hadarta a félvér, sokadjára olvasta el a nevet, miközben úgy érezte, majd kiugrik a szíve a mellkasából.

– Szívesen, nincs mit – biccentett, majd intett a pult mögött ácsorgó termetes alakváltó felé. – Elnézést a zavarásér. Viszlát!

– Viszlát – motyogta Talan, s elindult vissza a szobába, fel a lépcsőn. Alig tudott uralkodni izgatottságán, próbált hűlni, csillapodni, lassabbra vette a lépteit. Nem akarta, hogy Haley bármit is észrevegyen az érzéseiből. Aztán leült az egyik lépcsőfokra, újra és újra elolvasta a cetlire jegyzett adatokat. Fejében már megszületett az elhatározás, hogy mihamarabb utazni fog. Elmegy a megadott címre.