2018. július 25., szerda

FARKASOK UTÓDAI - 2


Judah távol a felelősségtől Avery oldalán megtalálta a tökéletes boldogságot. Nem érdekelte a hatalom, a fényűzés. Meghúzta magát a Menedékház egyik szobájában, s bár megtehette volna, hogy csupán fizet érte, ő mégis készségesen segédkezett az alakváltó medvének az intézmény körül, McGintyvel az oldalán.
Testőre viszont egyre ingerültebbé és visszahúzódóbbá vált, számolta a napokat, mert szinte ott csengtek még a fülében Arjun szavai:
„Meglásd, majd megunja! Nem a fajtája, nem fog benne értéket látni! Te pedig ott leszel mellette az élő lelkiismerete és minden adódó alkalommal majd eszébe is juttatod, hogy mennyivel értékesebb egy fajtájabeli nőstény! Ez most az elsőrendű feladatod!”
Ginty felnézett a klán vezérre és apjaként tisztelte Arjunt, aki sokszor úgy is bánt vele. Viszont érezte, hogy Bridget szívéből kiesett. Akárhányszor próbálta hívni, üzenetet hagyott neki, levelet írt, nem kapott semmi választ. Judah pedig nem megunta Averyt, hanem egyre mélyült a kapcsolatuk. A leendő klán vezért nem érdekelte, hogy apja sem feleségét sem ebből a kapcsolatból születendő gyermekeit nem fogja elismerni, ő helyi szokások szerint vezette oltár elé az egykor híres vadász család fiatalabbik lányát.
McNulty nem tudta eldönteni, hogy Judah McElhanely ennyire bolond, vagy ennyire vakmerő, de tisztelte a tettéért. Az ő szemében nem lett kisebb a klán vezetésének várományosa. Sőt!
Ginty tartotta a távolságot Clear Creek-en élőkkel, és nem csupán az emberekkel, de az alakváltókkal is, hiszen nem szándékozott ezen a földön maradni. Kicsit el is távolodott vezérétől, mikor ő feleségül vette Averyt, sőt farkas módjára is társává tette a lányt. Akkor már érezte, hogy nem is lesz olyan könnyű visszavinnie Judahot Wyomingbe. Nem akart velük maradni a Menedékházban. Kiköltözött egy régi, megüresedett erdészházba, és két keze munkájával tette saját maga számára otthonossá.
Éppen ebédelt, amikor Judah kopogott a sarkig nyitva hagyott ajtó keretén. Arca most gondterheltnek tűnt.
– Gyere nyugodtan – motyogta Ginty, közben lenyelte a szájából a falatot. Fejével az asztal túl oldalán lévő szék felé bökött hellyel kínálva vendégét.
Judah lassú léptekkel indult el a bútordarab felé, s úgy nézett testőrére, ahogy maga alá húzta bizonytalan mozdulattal azt, hogy Ginty már azon gondolkodott, vezére talán éppen apja halálát készül bejelenteni.
– Mi a baj? – szegezte neki a tekintetét, mire Judah őszinte megbánással sütötte le a szemét.
– Az én hibám – morogta az orra alatt a leendő vezér. – Miattam jöttél ide és miattam maradtál itt.
– Judah! – Ginty ingerülten ejtette az evőeszközt a tányérba, még el is tolta maga elől, hogy a súlyos asztalra támaszkodhasson. – Én vállaltam. Nem tartottál fegyvert a fejemhez. Mi történt? Apád?
Judah megrázta a fejét.
– Akkor?
– Lawrence.
– Mi van az öcséddel? Csak nem lett baja? – ráncolta homlokát a testőr, de pár másodperc múlva Judah arckifejezéséből kínzó balsejtelme támadt. – Mi történt, Judah?!
– Meghívást kaptunk, de csak ketten – köszörülgette a torkát az ifjú McElhanely.
– Mire?
– Lawrence kötelékbe lép.
– Kivel? – Max légzése már nehézzé vált, szinte érezte mi lesz vezére válasza.
– Bridgettel.
McGinty egy hangos ordítással kísérve, minden indulatát beleadva, ami csak az asztalon volt egy mozdulattal lesöpörte.
– Bocsáss meg barátom! Az én hibám! Ha nem…
 Ginty nem hallgatta tovább Judahot, akivel szinte testvérekként nőttek fel. Kiviharzott, a házból. Jobbnak látta most távol maradni vezérétől. Judah sötétedésig kereste barátját, őszintén aggódott érte, és mélységes lelkiismeret-furdalást érzett a történtek miatt. Eszében volt még, hogy pont ő volt, aki nyugtatta a szerelmes testőrt, hogy nincs mit aggódnia Bridget miatt. Már hajnal volt, mikor elég rossz állapotban botorkált haza az erdészházba az alakváltó farkas. Judah még mindig ott várta, ami meg is lepte a testőrt.
– Te miért nem vagy Averyvel? – kérdezte indulatosan, miközben dühös mozdulatokkal szabadult meg mocskos és megtépett felsőjétől az alakváltó.
– Aggódtam – ismerte be csendesen Judah. – Hogyan tudnám jóvátenni?
– Hagyd a fenébe! – vetette oda a szavait Ginty – Ez már így történt – morogta.
Judah vett egy nagy levegőt, s szinte egy szuszra mondta végig:
– Nem várom el, csak kérhetem, hogy kísérj el öcsém esküvőjére. – Aztán feszülten várt testőre válaszára.
– Minek mennék oda?
– Mondtam. Nem várom el, csupán kérem.
– Tudod jól, hogy a kérésedet sem szoktam visszautasítani – morogta az orra alatt Ginty.
– Tudom – bólintott Judah –, de most nem haragszom meg, ha nemet mondasz.
Néma, feszült csend ült percekig a helyiségre. Judah tekintetével követte barátját, aki lemosta véres karmolásokkal teli felsőtestét és tiszta ruhát vett fel.
– Elkísérlek – mondta Ginty dünnyögve, nyugodni látszott. Nézte a padlót, ahol már nyoma nem volt dühöngésének, a szanaszét tört tányérnak, pohárnak, a kiborult ételnek. Szégyenkezve sütötte le a szemét, lassan leült az asztalhoz, s ahogy rákönyökölt kezébe temette arcát, majd tíz újjal fésülte hátra sötét, hosszú fürtjeit.
– Köszönöm – motyogta egy mély sóhajjal.
– Nincs mit – rántott a vállán Judah. – Ez a legkevesebb



Várták a menedékház előtt az értük küldött gépet. Csak Judah volt lendületes és sütött róla a büszke izgatottság. Avery viszont aggodalmasan, lehajtott fejjel ácsorgott párja mellett. Az egyébként is szolid fiatal nő most sokszorosan feszült volt.
– Ebből botrány lesz, Judah – súgta Max a büszkén feszítő vezérének. – Arról volt szó, hogy ketten…
– Nem megyek a társam nélkül. – Judah tekintetét testőrének szegezte. – A gyermekem anyja nélkül? Hogyan is gondolhatná ezt bárki is?!
Ginty ledermedt pár másodpercre a bejelentésre.
– Gyermeket vár? – kérdezte  döbbenten az alakváltó.
– Igen! – vágta rá Judah.
– Az Istenekre, vezérem! Akkor pláne nem kéne kitenned őt apád dühének!
– Ugyan, minden ellenségeskedés el szokott simulni, ahol gyermek születik. Majd apám is megbékél, hogy unokája lesz! Hiszen mióta várja már, hogy legyen! Majd csak figyeld meg! – érvelt az apai boldogságtól átszellemülten Judah.



Arjun majdhogynem őrjöngött. Mint egy veszett állat járkált a fogadószobájában. Arcán olyan kifejezés ült, mintha a világ leghatalmasabb problémája és gondja lett volna, hogy legidősebb fia félvér utódot nemzett.
– Nem rád haragszom, Avery – legyintett a fiatal nő felé, aki minden porcikájában szinte remegve állt a klán vezér előtt, párja oldalán. – Nem neked vannak kötelességeid, hanem a fiamnak! Neki kéne tudnia a törvényeinket, a szabályainkat!
– Azt hittem, fogsz örülni egy unokának. Te magad mondtad… – próbált érvelni Judah.
– Persze, hogy örülnék! De nem egy félvérnek! – tárta az ég felé a kezeit Arjun, kiengedve a hangját.
– Ne sértsd meg a társam! – Judah most először vetemedett arra, hogy hangosabb, fenyegető hangnemet használjon apjával szemben.
– Esküdt tettem anyádnak a halálos ágyán, és azt nem szegem meg! – Arjun tekintetét sötét dühvel szegezte idősebbik fiának. – De a gyermekeidet nem fogom elismerni McElhanelynek!
Judah átkarolta társa vállát, s csak egy főhajtással köszönt el az apjától, mintha idegen lett volna számára a tekintélyes férfi. Miközben gondoskodón terelte Avery az ajtó felé, megfordult a fejében, hogy most azonnal visszautazik Clear Creekre. Ami miatt viszont mégis másképp döntött az az öccse iránti szeretet volt. Nem akarta elrontani testvére élete nagy pillanatát.



Lawrencenek kimondhatatlanul élvezetes elégtétel volt a sorstól, hogy Bridgetet társává tehette. Ő volt a legfiatalabb McElhanely, és mindent elfogadott, ami ezzel jár. Vagyis csak a fivére után következett mindenben, s tulajdonképpen ő ebben fürdőzött is! Nincsenek kötelezettségei, felelőssége, viszont minden előjogot élvezhetett. Maximus éppen ezért is szúrta a szemét. Szerinte egy jött-ment volt, egy lelenc, akit az apja tisztességből maga mellé vett a meggyilkolt vezér neki tett szolgálataiért. Megértette ő az apját, csak túlzottnak érezte a klánját vesztett elárvult farkas utód felé tanúsított gondoskodását. Hiszen amit Judah és Lawrence megkapott, azt mindig megkapta Maximus is.
Lawrence szándékosan invitálta meg a velük együtt szinte testvérként felnevelt McGintyt, hogy lelkében a közös iszogatás közben alaposan megforgathassa a kést.
– Fogalmad nincs, kit engedtél ki a kezeid közül Max – mondta a szemében kárörvendő fénnyel Lawrence, s lekicsinylőn húzta félre a száját.
Ginty sokáig hallgatott, a korsó csapolt sört csak forgatta a rusztikus berendezésű ivó faragott asztalán.
– Akkor tudod, hogy mennyire meg kell őt becsülnöd – motyogta csendesen a testőr.
– És mit csinálsz ott az Isten háta mögött? – kérdezte Lawrence, mintha valóban érdekelte volna és az egész csak egy ártatlan baráti csevegés lett volna.
– Nem az Isten háta mögött van. Egészen szép hely – védte meg a területet Ginty, annak ellenére, hogy legbelül nagyon is hazakívánkozott. Vagyis eddig. Mert a történtek után kissé otthontalannak érezte magát.
– Ha megszületik Judah félvér gyermeke, majd te leszel a dadusa? – vigyorgott Lawrence, hangjában gúnyos éllel. – Testőrre már nem igen van szüksége a bátyámnak. Ott legalábbis biztos, hogy nem.
Ginty dühének robbanása a határon volt. Az asztalra könyökölve előrébb dőlt, hogy a szavak párbajában se hagyja magát.
– Egészen biztos, hogy igazán szereted Bridgetet? Vagy csupán azért kötöd magadhoz, mert élvezed, hogy elvettél tőlem egy számomra fontos személyt?!
– Most már vigyázz, hogyan beszélsz róla, Max! Ő a társam, és nem tűröm, hogy még csak áhítozz is róla! Ne csorgasd a nyálad a feleségem után! – Lawrence szemöldökét ráncolva állta McGinty tekintetét, miközben szavaival is figyelmeztette a testőrt, hogy a hierarchiában alatta van az alakváltó. – Különben is! Nehogy azt hidd, hogy csak a kis vezéred tud utódot nemzeni! Abban viszont biztos lehetsz, hogy az én gyermekemnek örülni fog az apánk, nem úgy, mint Judahénak! – fröcskölte a szavait Lawrence dicsekvő, önelégült vigyorral az arcán, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ott okozzon fájdalmat McGintynek ahol csak tud.
A farkas alakváltó állkapcsán megfeszültek az izmok. Pár másodpercig a lelki megsemmisülés határán volt, a McElhanely utód egyértelmű utalásától.
Gyerekük lesz? Kizárt! Ezt most csak azért találta ki, hogy belém rúgjon – ezekkel a gondolatokkal igyekezett higgadni, miközben állta Lawrence pimaszul vigyorgó tekintetét.



Az esküvői szertartás, és az a pár nap, inkább feszültségben telt, mint boldogságban.
Láthatóan az ifjú ara sem kívánta a tömeget, a nyilvános ceremóniát és utána a gratulációkat. Kerülte McGinty társaságát, s szemében csak a dühös és fájdalmas szemrehányás volt, akárhányszor találkozott egykori szerelmével a tekintetük.
Arjun gyakran forgolódott Max körül, ordított róla, hogy valamit nagyon mondana védencének, de az esemény nem igazán tette lehetővé, hogy félrevonuljon vele beszélni. Az örömapa ahhoz nagyon is központban szerepelt a szertartás alatt és utána is. Lekötötték az ilyenkor szokásos megbeszélések az ara apjával.
Mindenesetre Lawrence alaposan beleültette a bogarat McGinty fülébe, hogy máris gyermekük lesz Bridgettel. Judah pedig, túl közel állt hozzá, hogy a nyugtalan érzéseket észrevegye rajta, amit aztán hazafelé tartva szóvá is tett:
– Mi a baj, barátom?
– Semmi – fújta Max, s túlnézett a gép ablakán. – Mi lenne?
– Igazad van – mondta mély sóhajjal Judah. – Hülye kérdés volt. Az öcsém, éppen most vezette oltár elé azt a nőt, akit te magad is meg akartál kérni. Sajnálom Max.
Ginty hallgatott, csak egy néma pillantás volt, amire vezérét méltatta, s most valóban úgy érezte, Judah miatt történt minden.




Max valamelyest nyitott a helyiek felé. Nehezen, de elfogadta a családi vacsorára is a meghívást a Falls házba. Miriam, Avery nővére elég fiatalon özveggyé vált, magára maradva három éves kisfiával, Edwinnel. Judah tudta, hogy McGinty alapból egy gondoskodó farkas, s próbálta azzal lekötni a figyelmét, hogy buzgón szervezett közös programokat sógornőjével. Igaz, Ginty egyre többet segédkezett Miriamnak a Falls ház körül, de benne még nagyon mélyen ott volt Bridget és a párválasztásból is elvi kérdést csinált. Ő nem gondolkodott más fajbeli társon, csakis farkas alakváltóval tudta elképzelni a közös jövőjét.
A fát hasogatta a Falls ház udvarán, mikor meghallotta a helikopter hangját. Tekintetével követte a gépet, ahogy az aláereszkedett és landolt a rémülettől rikácsoló és szétrebbenő szárnyasok között az udvaron. Az alakváltót, aki kiszált a gépből jól ismerte, hiszen Wyomingben az alakulatához tartozott.
– Arjun, arra kért azonnal vigyelek hozzá.
Max szemöldöke felszaladt, arcán a döbbenet, és az aggodalom váltakozott. Kérdezett volna is meg nem is.
– Judah?
– Veled akar beszélni!
– Velem? – értetlen arccal nézett egykori beosztottjára, de tovább nem vitatkozott. – Rendbe szedem magam – dünnyögte, s elindult a házba.
Miriam aggódva emelete fel karjába a fiát, aki megijedt a szokatlan látogatótól.
– Mi történt? – kérdezte a nő.
– Nem tudom – rántott a vállán Ginty, a gyors mosakodás után, elfogadta Miriam által kínált tiszta inget, ami valamikor a férjéé volt.
– Szóljak Judahnak?
– Ne – rázta a fejét az alakváltó.
– És ha közben keres? – akadékoskodott Miriam.
Ginty rántott a vállán.
– Akkor mondhatod neki, hogy az apja értem küldött – motyogta az orra alatt Max és csak egy fejbiccentéssel köszönt el a nőtől, aztán siető nyújtott léptekkel ment a gép felé.
– Miért csak én? – kérdezte meg végül sok hezitálás után Max, de sokáig csak néma pillantás volt a válasz.
– Urunk, nagyon beteg – kapta aztán a rövid, határozott választ.
Amikor Ginty belépett a klán vezérének szobájában, Arjun úgy feküdt a hatalmas faragott ágyon, mintha már fel is lett volna ravatalozva. Első pillantásra teljesen élettelennek tünt. Az ágya végénél szikár különös férfi kuporgott. Kék bőréhez, rikítóan fehér hosszú haj társult. Fonatok díszítették majdnem derékig érő haját és mellkasát verő szakállát. Az egyetlen ágyékkötőből álló öltözete talán illetlennek tűnt volna, ha nem ő lett volna a Látó, a Titkok Őrzője. Két világos krémszínű farkasa - akiket gyermekeinek nevezett -, mint mindig most is ott bóklásztak körülötte. Egyik a háta mögött szaglászta a kézi szövésű szőnyeget, a másik mellette heverészett.
Ginty vezére betegágyáig menetelt, s pár másodperces némaság után halkan jelezte jöttét.
– Itt vagyok, uram – mondta s fejet hajtott.
– Gyere közelebb, fiam! – Maxot meglepte a megszólítás, sőt, az egész helyzet. Csak a Látó volt a szobában, és ő. Nem Judahért küldött és Lawrence sem volt jelen.
Miért pont, ő? Miért csak, ő? – zakatolt az agyában.
– Vannak, amiket el kell rendeznem, amíg élek – kezdte erőtlen halk hangon Arjun. – Tudom, hogy már meg vannak számlálva a napjaim, de így volt megírva, hogy eddig kell élnem.
– Ne mondjon ilyet, Uram. Maga erős – biztatta vezérét Max. – Mindig azt mondta, hogy még élnie kell, mert feladata van…
– Igen, amit el is végeztem Maximus. De egy feladatom még van! Ismered a jövendölést, a szakrális őrzőről, igaz?
Ginty bólintott.
– Ki ne ismerné.
– Nagy feladatot bízok rád, fiam!
– Esküdj! Esküdj, hogy Judahot az életed árán is megvéded!
– Eddig is azt tettem! Erre felesleges felesküdtetned, uram – szabadkozott a testőr.
– Én is esküt tettem az anyjának, hogy a szüleik bűneiért nem büntetem a gyermeket. – Arjun folyamatosan a plafont nézte a pácolt vaskos gerendákat. – Nem vagyok előítélettel a félvérek felé, Maximus. Nem azért nem fogadom el Judah születendő gyermekét. Hanem azért, mert nem fogadhatom el! Nem tehetem. Az uralkodók, a klánok nem szerelemből lépnek kötelékbe. Sok-sok kiváltságos jogunk van, de ez nem tartozik azok közé. – Erőtlen lemondó mosoly jelent meg az arcán. – Szerződéseket pecsételnek meg vele, és még erősebb klánok születését eredményezik.
Pár perces néma csend ült a szobára, a vezér fátyolos szemmel osztotta meg az emlékeit, és az eltitkolt igazságot McGintyvel.
– Judah, nem a vérem.
– Tessék? – Max szemei elkerekedtek a döbbenettől.
– Hozott gyermek. Az anyja már állapotos volt, amikor a köteléket megkötöttük. Csak nekem mondta el később, hogy megerőszakolták. Az elvei ellen valónak tartotta, hogy az így fogant gyermektől megszabaduljon és én tiszteletben tartottam. Ezért fogadtatta meg velem, hogy az apja bűnéért, soha nem fogom bántani a gyereket. – Arjun arcán megkönnyebbülés látszott, ahogy a súlyos titkot megoszthatta valakivel, aki több évszázadon keresztül bizonyította neki és fiának is a hűségét. – És én megesküdtem neki, hogy a gyermek soha nem fogja megtudni, de még csak érezni sem, hogy nem a vérem. Szeretem Judahot – a klán vezér arcán jóságos, fáradt mosoly jelent meg, erőtlenül fordította fejét Maximus felé. – Jóravaló! Becsületes! Lehet, hogy erőszakból született és az anyja a sírba vitte magával, ki a vérszerinti apja, de a gyermek saját magának vívta ki a tiszteletet. Bárcsak Lawrence lenne olyan, mint ő. Úgy gondolom, a klán vezetését, nem megörökölni kell, nem a vérrel jár, hanem azt ki kell érdemelni. Judah pedig kiérdemelte! Nem is akarom elvenni tőle ezt a jogot. Nem akarok hatalmi harcokat a gyermekeim között.
– Miért mondtad el ezt nekem, Uram?
– Mindenkinél jobban megbízom benned, az életemet tenném a kezedbe.
– Mikor az események megismétlődnek az utódok életében, amikor a karmák beteljesülnek, nagy dolgok vannak készülőben – kántálta az ágy végében ücsörgő Látó előre meredve a semmibe.
– Megőrzöm a titkodat, Uram! – Maximus fél térdre ereszkedett vezére betegágya mellett, fejet hajtott előtte. – Vigyázok az esküdre!
– Addig kértem és kaptam időt, amíg a fiaim el nem indítom az életben. Most új időt kértem az istenektől. – Arjun elmerengő mosollyal arcát újra a gerendák felé fordította. – Amíg a kezembe nem tarthatom az unokámat.
McGinty meglepve kapta fel a fejét. Ezekre a szavakra nem számított a klán vezértől.
– Akkor hát mégis elismered, Judah gyermekét?
– Nem! Mondtam, hogy őt nem ismerhetem el – ráncolta kissé dühösen a szemöldökét Arjun. – Judah vezetésre termett, de egy félvér nem vezetheti a klánt! Mert az történne, ha Judahot is elszólítja a halál.
– Akkor milyen unokáról beszélsz? – Maximus belsőjében lassan fájó balsejtelem lett úrrá.
Lawrence! Csak nem lesz utódjuk Bridgettel? Máris? – kavarogtak a gondolatok az alakváltó fejében, elöntötte a csalódottság. – „Ennyit a nagy érzelmekről, a sírig tartó szerelemről. Máris odaadta magát neki.”



Maximus próbálta az információkat rendezni a fejében és a lelkében. Kifogásokat keresett a közös programok alól, kissé magába fordult. Sűrűn ücsörgött magában a szurdokon, és nézte a hegyvonulatot, az erdőt, az alatta elterülő tájat.
Reccsent egy ág, mire tökéletes reflexszel ugrott talpra, s a hang irányába fordult. Meglepődött, hogy ennyire elmerült a gondolataiban, hogy nem is érezte, hogy valaki a közelben járkál.
– Bocsánat – hebegte a fiatal, karcsú nő. Le sem tagadhatta volna indián származását, arcvonási és öltözéke egyértelműen árulkodott hovatartozásáról. Hosszú, dús, kékes-feketén csillogó haja a derekáig ért, egyenes vonalú orra, nemes arcéle volt, visszafogott mosolyra húzta ajkát, sötét szemében szomorúság bujkált. Népi motívumokkal díszített, kézi hímzésű tunikát viselt, bőr nadrágot és mokaszint. Mintha pár évszázaddal későbbről érkezett volna.
– Nincs miért – motyogta zavartan Maximus, tekintete többször is végigsiklott a természetes, szolid szépségű fiatal nőn.
– Nem akartam megzavarni – szabadkozott a nő.
– Nem zavart meg semmiben – lendítette sután a kezét az alakváltó a táj felé –, csak úgy nézelődtem.
– Igen, itt nagyon le lehet ragadni. Szép hely.
– Maximus McGinty – Max nadrágjába törölte kezét, aztán zavartan nyújtotta a nő felé.
– Kylei Ovideo – viszonozta a bemutatkozást Kylei és puhán szorította meg az alakváltó kezét.
– Ovideo? – Maxnak ismerősen csengett a név, emlékei között kutatott. – Homero? Az öreg indián, ott az ösvény végén a kunyhóban?
– Igen – bólintott szolid mosollyal Kylei –, ő az apám.
– Nem tudtam, hogy van az öregnek lánya – köszörülgette a torkát Ginty.
– A városban lakom, csak néha meglátogatom. Ide jövök töltődni – a fiatal nő a táj felé fordította arcát.
– Meg tudom érteni – bólintott rá mosolyogva Max és ő is abba az irányba nézett.



Arjun újra erőre kapott pár hónapos lábadozás után. Fiával együtt vártak Bridget szobája előtt, hogy végre a segédkező bába, kijöjjön a hírrel, hogy hány kisfarkas született és milyen neműek?
A Wyomingi alakváltók közelebb álltak genetikailag az állathoz. Ők Farkas alakban hozták világra 3-4 utódukat, bár legtöbbször csak egy, vagy két kisfarkas maradt meg.
– Mindig ilyen sokáig tart? – kérdezte Lawrence apjától, aki láthatóan szintén aggodalmas arccal járkált a folyosón.
– Nem igazán – dünnyögte a klán vezér, kutató pillantásokkal méregette fiát.
– Mi az? – kérdezte Lawrence, ahogy rajtakapta apját a vizslatáson.
Arjun vállait vonogatva megrázta a fejét:
– Semmi, csak aggódom – motyogta, majd visszakérdezett. – Nem aggódhatom a menyemért és az unokámért?
– De – dünnyögte Lawrence, aztán zavartan kapta el a tekintetét.
Ebben az időpontban Clear Creek-en, Maximus McGinty - mint legtöbbször -, magányosan bóklászott az otthonná varázsolt kis erdészházban. Pakolászott, a fegyvereit rendezgette, amik már rég egy utazóláda mélyén szunnyadtak. Néha elővette őket, megtisztogatta és közben sok-sok régi emléket idézett fel. Hirtelen nyugtalanság és aggodalom lett rajta úrrá. Agya lázasan zakatolt, hogy talán elfelejtett valamit, de sorra vette elvégzendő feladatait és mindennel kész volt. Aztán próbált nyugodni, az egészet az elmúlt idők zavaros történéseinek tudta be.
Az érzés nem akart szűnni, sőt!
Aztán halk gyermeksírásra lett figyelmes. Nem igazán tudta behatárolni honnan is hallja, de egyre határozottabban és makacsabbul sírt a gyermek. Mint aki figyelmet követel magának. Mint mikor egy újszülött először sír fel.
Gintyben robbant a védelmező ösztöne, s felpattant az asztal mellől, hátrahagyva elfoglaltságát. De a reflex, mint katona és testőr benne volt, így felkapta az asztalról az egyik kését úgy ment ki a házból a hang forrását keresve. Forgolódott, fülelt, de nem tudta eldönteni honnan hallja. Mintha a hang beborította volna, körbevette volna őt.
Dühös volt!
Első gondolata az volt, valaki bajban lehet, és ő azt sem tudja merre induljon, így segíteni sem tud. Lassan de biztosan sodródott egyfajta zavarodottság felé, majd hirtelen a babasírás abbamaradt és valami megmagyarázhatatlan nyugodtság és megkönnyebbülés árasztotta el a farkas alakváltót.
Pár percig még zavart tanácstalanságban ácsorgott az udvaron, nézett körbe.
Az érzés semmihez nem volt fogható, eddig soha nem is érezte magát hasonlóképpen sem.
Wyomingen pedig végre nyílt a szoba ajtaja és megjelent a bába. Tekintetét idegesen kapkodta, nehezen kezdett bele az ilyenkor szokásos tájékoztatójába.
– Hím – mondta szokatlanul kurtán.
– Apa! Van egy fiam! – ujjongott Lawrence, hogy elejét vegye a kérdezősködéseknek. Büszke mosolya viszont kissé erőltetettre sikerült. Ő nagyon is jól tudta, hogy miért született emberként az utód. Bridget gyermeke nem tőle volt! Maximus McGinty volt az apa, aki az indigók fajához tartozott. Azon ritka és különleges fajhoz, akik genetikailag legközelebb álltak az emberhez. Ezért ott már csak egy utód született, és az sem farkas kölyökként, hanem emberként. Szemük színe is kék maradt, ami ahogy nőtt a csemete, sötétedett, de nem barnult be.
Lawrence tagadhatatlanul izgatott lett, hogyan fogja ezt apjának majd kimagyarázni? Egy több évszázados tapasztalt alakváltónak, ezt képtelenség megindokolni, ha majd először kezébe veszi az unokáját és megpillantja.
Farkas szokás szerint Lawrence is csak pár nap után léphette át párja szobájának küszöbét.
A fiú utód békésen aludt anyja karján, ahogy Bridget féloldalt, könyökére támaszkodva feküdt az ágyon.
– Milyen nevet választottál neki? – Lawrence, óvatosan ült le az ágy szélére.
Bridget válasz helyett visszakérdezett:
– Mi a nagyobb benned, Rence?
– Ezt, hogy érted? – ráncolta a homlokát a férfi.
– Az édes bosszú, vagy az irántam érzett szerelmed?
– Bármit megtennék érted Bridget! – vágta rá Lawrence. – Ezt tudnod kéne!
A nő sokáig csak némán szegezte tekintetét társának, kavarogtak a gondolatok a fejében.
– Juan – mondta ki a fia választott nevét.
– Juan? – ismételte meg indulatosan a farkas. – Ezt te sem gondolhatod komolyan!
– Miért ne?
– Most te akarod bennem forgatni a kést? – Lawrence nem titkolta felháborodását. – Miért kell pont annak a mocsoknak az apjának a nevét adnod neki? Mintha tisztelnéd…
– Nem őt tisztelem, hanem az apját, aki már nem él. Nem mindegy!
Lawrence dühös fújtatással fordította el a fejét, s már azon gondolkodott, hogy ezt a névválasztást hogyan fogja indokolni az apjának.
– Mit teszel velem, te nő?! – fújta. – Van fogalmad, milyen helyzetbe hozol?
– Azt mondtad, bármit megtennél értem – szegte fel az állát Bridget. – Nem az életedet kértem.
– Legyen – bólintott a farkas alakváltó megadóan.
– És esküdj!
– Mire?
– Hogy fiadként bánsz vele! Soha de soha nem fogod éreztetni, hogy ő nem a tied! Ez a kettőnk titka marad! Én őrzöm a te becsületedet, te pedig az én tisztességemet. Vedd házassági szerződésnek.
Pár másodpercig egymásnak szegezett tekintettel hallgattak, mire Lawrence törte meg a köztük lévő feszült csendet.
– Esküszöm! – mondta határozottan.



Eljött az a nap is, amikor Arjun nagyapai büszkeséggel emelte ki a gyerekágyból akaratos sírással ordító unokáját.
Bridget és Lawrence megpróbálták leplezni idegességüket, ahogy nyugtalan feszültségben álltak a kiságy túl oldalán, s fürkészőn figyelték, hogyan reagál Arjun a tagadhatatlan jelekre.
A farkas klán vezér, mint egy hímes tojást fektette karjára az utódot. Rengeteg gondolat másodpercek alatt szaladt át a fejében. Többek között, hogy miért nem farkaskölyök formában jött a világra a gyermek? Miért egyedül? Aztán ahogy a kicsi tudálékosan nekiszegezte a tekintetét, abban a pillanatban el is hallgatott, Arjun légzése pedig elnehezült az indigókék szemek láttán.
– Juan – hadarta gyorsan Lawrence, ahogy kiszúrta apja arcán a pillanatnyi döbbenetet. – Úgy gondoltuk testvéri legjobb barátodról kapja a nevét. – Zavart pillantást váltott társával az ifjabbik McElhanely, mire Bridget egy észrevétlen biccentéssel adta férje tudtára, hogy helyesli a kitalált indokot.
– Köszönöm – mondta pár másodpercnyi hallgatás után csendesen, elrekedt hangon a vezér. Millió gondolat és emlék futott át ez alatt az agyán.
Vérem! Kicsi vérem! Hát mégis?! – észre sem vette, hogy fátyolos lett a szeme.
Hogyne lett volna?!
Csak ő tudta és a Látó az igazságot, mert mindenki más, már magával vitte a sírba.
Bridget ha nem is sejtette, de vérszerinti örököst hozott a világra, aki Arjun lelkét, mindenkinél jobban felmelegítette. Legszívesebben a boldogságtól zokogva szorította volna magához a kicsi életet, akinek indigókék szemeiben, meghalt szerelmét látta.
Mikor a felismerésből lassan ocsúdni kezdett, egy vezérhez méltón uralkodott az őt elöntő érzéseken.
Megvilágosodott számára, hogy fia Lawrence, pont azt tette, amit sok-sok évszázadokkal ezelőtt ő maga is. Olyan társsal lépett kötelékre, aki már állapotos volt. S hogy ez pont úgy alakult, hogy ezzel a házassággal mégis vérszerinti utód került a családba, olyan, aki a mély érzelmek által vezérelve viszi tovább a McElhanely vérvonalat; ettől csodálatosabb dolog nem is érhette a klán vezért.
– Igazi vezérrel ajándékoztad meg a klánt, lányom! – mondta átszellemült arccal, remegő hangon a vezér, ahogy az anyja felé nyújtotta a gyermeket. Arjun hálás tekintetét Bridgetre vezette, majd tagadhatatlan büszkeséggel, a kicsire.
Lawrence nem egészen tudta hová tenni apja viselkedését. Meg mert volna esküdni rá, hogy az elkövetkező percekben kitör a botrány, és a szigorú atya dühösen fog nekik esni.
Bridgeten is látszott a zavar, főleg mikor Arjun neki szegezve tekintetét a szemébe mondta:
– Tökéletes társat választott magának a fiam! Kivételes és különleges alfa nőstény vagy Bridget!
Arjun McElhanely lassú, kimért mozdulattal fordult, és indult ki a szobából. A hosszú széles folyosón végig haladva millió gondolat tolongott a fejében.
Lawrence nem alkalmas vezetésre, Judah viszont nagyon is! Ám ha Judah marad, aki őt követi a vezetésben, akkor őt is majd az utódja fogja, ha elismerte McElhanelyként, ha nem. – Súlyos kérdések és döntések nyomták a vállát, a lelkét, ahogy komótosan lépdelt az üres folyosón.
Judahot meg kell őrizni a klán védelme érdekében, de nem szabad, hogy az utódja kövesse őt a vezetésben. Ez csak úgy lehetséges, ha nem is lesznek utódai. – Arjun megállt, s olyan döntést hozott, amivel saját magát is meglepte.
Judahnak utód nélkül kell maradnia. A félvér gyerek, nem születhet meg!
Hangosan, mélyen szívta be a levegőt a vezér, tenyerébe temette arcát pár másodpercig, mert kegyetlen döntésébe, ő maga is beleszédült. Megremegett a mellkasa, elöntötte a szégyen, de nem látott más megoldást. Az igazság nem kerülhetett napvilágra, hiszen az szétbomlasztotta volna a klánt. A Látó szavaiba kapaszkodva keresett megbocsátást, a fejében lassan már kirajzolódó tervére.
„Mikor az események megismétlődnek az utódok életében, amikor a karmák beteljesülnek, nagy dolgok vannak készülőben.”
Nagy dolgok vannak készülőben! – konstatálta a vezér, elemezve a történteket.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése