TALAN - 18 - Gyökerek

Talan úgy érezte magát a Corbet villában, mint egy luxus szállodában. A plafont bámulva eszébe jutottak azok az emlékek, amikor a hajléktalanszállón kucorgott egy kölcsönkapott felnőtt agyonnyűtt kabátban, a sarokban, féltve a lyukas széttaposott cipőjét, hogy lelopják a lábáról, ha elalszik. Még a csatornákban is bujkált, hogy ne igazoltassák, és ne vigyék vissza az árvaházba, vagy a nevelőintézetbe. Akkor soha eszébe nem jutott, hogy talán egyszer majd hasonló helyen fog felébredni, mint most.

Tekintetét körbevezette a világos reggeli fényben úszó szobán.

Belé ivódott, hogy vendégként neki kell alkalmazkodnia, mégis Dorothy és Adele is úgy bántak vele, mintha a vendégszoba csak az ő intimszférája lett volna a saját kis lakosztálya.

Lassan, mélyet sóhajtva fordult ülésbe a kényelmes franciaágyon. Gondolataiban kopogás zavarta meg, s Dorothy csak akkor nyitott be, miután ő kiszólt, hogy: „Szabad!”

– Jössz reggelizni? – kérdezte kislányos mosollyal az arcán a nő, ahogy szinte belibbent az ajtón.

A félvér megköszörülve a torkát, a csípőjére húzta a takarót.

 – Rendben, csak összekapom magam – motyogta Talan ujjaival átfésülve rendezetlen haját.

– Ó, bocs – hadarta Dorothy s megpördült a sarkán, a hátát mutatva a férfinek. – Lenn találkozunk – mondta, azzal már ki is ment.

Talan belebújt a még éjjel odakészített tréningruhába. Egy fintorral véleményezte az összhatást, ahogy végignézett magán. Nem az ő stílusa volt, s a szabadidő alsó szabása is kényelmetlen volt a számára, de mivel alkalmazkodott az adott környezetéhez, így kényszeredetten ebben az öltözetben lépett ki a szobából. Valamelyest meg akarta őrizni komfortérzetét, s úgy gondolta, azzal még nem botránkoztat meg senkit, ha nem veszi fel a számára már végképp tolerálhatatlan papucsot és inkább mezítláb flangál a villában.

Mire Talan leért a konyhába, az ínycsiklandozó illatok csak fokozták az éhségét. A nő mögé állva figyelte, ahogy Dorothy a rántottát készítette. Halvány mosollyal köszörülte meg a torkát.

– Remélem, ezen, nem kell osztoznunk.

– Mi bajod a tojással? – Dorothy a homlokát ráncolva hátranézett válla felett a férfire.

– A tojással semmi, a mennyisége aggaszt – vigyorgott a félvér, mire a nő gyomorszájon könyökölte.

– Nem fogsz éhen halni! Ha kevés, találsz a hűtőben tonhalas pástétomot – morogta Dorothy tetetett haraggal, s fejével a háztartási gép felé bökött. Azzal egyidőben, hogy Talan nyitotta a hűtő ajtaját, megszólalt a bejárati ajtó csengője.

– Biztos nem engem keresnek – csóválta a fejét a vadász.

– Figyelnél erre, hogy le ne égjen? – mondta Dorothy, s sietett ajtót nyitni.

Talan készségesen foglalta el a nő helyét a készülő rántotta mellett, miközben néha hátra pillantott a hangok irányába. A postás volt, valami csomagot hozott. Amíg Dorothy a küldemény átvételével volt elfoglalva, Talan nem éppen korrekt döntést hozott. Egy mély sóhaj kíséretében levette a félkész rántottát a tűzről, s pillanatok alatt eltüntette csillapítva vele gyomrának éhségét. Aztán gyorsan a hűtőhöz lépett, és - nem is számolva mennyit - egyenesen a serpenyőbe ütött fel pár tojást.

Mire Dorothy visszatért a csomaggal a konyhába, Talan már a tűzhely mellett ácsorgott az új rántottát felügyelve.

– Ez, neked jött! – a nő a férfi kezébe nyomta a csomagot és visszavette a villát a félvértől.

– Nekem?

– Ahha! Ott van rajta – bökött az evőeszközzel a küldemény felé Dorothy.

Talan az asztalhoz ballagva bontogatni kezdte a lapos dobozforma csomagolást. Mellkasát ütésként érte a tartalma, még a gyomra is összeugrott. Azonnal kereste a feladót a leszaggatott papírokon.

– Mi az? – kérdezte Dorothy, látva a férfi döbbenetét.

Talan mély levegőt véve, meglepett arccal fordult a nő felé.

– Anyám naplójának kitépett lapjai – mondta zavartan, elrekedt hangon. – Nem értem. – Tanácstalanul tárta szét a kezeit, köszörülgetve a torkát. – Ezek Bardwell lakásán voltak!

Dorothy gyors mozdulattal félrehúzta a serpenyőt a tűzről, és hátrahagyva a reggeli készítését, pár lépéssel a csomag mellett volt.

– Ki küldte?

– Nincs rajta – rázta a fejét Talan.

– Valami üzenet? Zsarolni akar?

– Semmi. Nem tudom. Nem hiszem. Semmi nincs azon kívül benne – hadarta Talan.

Dorothy szemében megjelent az aggodalom, ahogy tekintetét a férfiébe furta.

– Akkor minek küldte?

– Nem tudom – rántott a vállán a félvér. – Ezek elméletileg tárgyi bizonyítékok egy helyszínről. Nem tudom, hogy ki küldhette, és miért. Mindenesetre egy csomó mindent megtudhatok belőle, amit az apám el akart előlem titkolni. Annak idején, tuti azért tépte ki őket. Szelektálta, hogy mit tudhatok meg és mit nem – motyogta az orra alatt Talan, miközben már a lapok között turkálva bele-beleolvasott némelyikbe.

– Téged nem gyanúsítanak Bardwell megölésével? – Dorothy gyanakvóan ráncolta a homlokát.

– Nem tudom – dünnyögte a vadász, nyakát vállai közé húzta. – Vért találhattak, de holtestet nem. Gyilkossággal nem tudnak vádolni – rázta a fejét Talan.

– Az jó! – fújta megkönnyebbülten Dorothy.

– Azért, biztos, ami biztos alapon, valakitől csak informálódom majd.

– Például, attól a szimpatikusan lelkes fiatalembertől? – Dorothy arcán halvány sejtelmes mosoly jelent meg.

– Szimpatikus? – kérdezett vissza Talan, játékos kíváncsisággal vonogatva a szemöldökét.

– Igen, az. Miért?

Talan vállat vont.

– Kissé szétszórt, de segítőkész – jellemezte halvány mosollyal az ismerősét, a félvér. Egy pillanatra eszébe jutott a fiatalember üzenete azon az éjszakán, amikor tulajdonképpen az életét mentette meg vele, mert Bardwell már nem hagyta volna, hogy élve hagyja el a házat.

– Tetszik neked?

– Miért érdekel?

– Csak kérdeztem – vigyorgott tovább a félvér. – Na?

– Hogy is hívják? – Dorothy szégyenlős mosollyal beharapva ajkát billegett a sarkán.

– Nick Zimmer – válaszolta készségesen Talan.

– Zimmer? – a doktornő gondolkodón ráncolta a szemöldökét. – Hm. Ismerős – motyogta, majd rántott a vállát. – Talán azért mert egyszer már bemutatkozott.

– Mikor kiadott neked?

– Mikor segített nekem!

– Elárult engem! – cukkolta játékosan, vigyorogva Talan a nőt.

Dorothy arca megváltozott, szomorú pillantással nézett fel a férfire.

– Mikor akarsz indulni?

– Még bepakolok pár dolgot. – Talan vett egy mély lélegzetet, kezét a csomag felé lendítette. – Többek között, akkor már, ezeket is magammal viszem.

Pár másodpercig némaság ült közéjük.

– Nem gondoltad meg magad? Nem maradsz mégis ott, velem? Pár napig.

Dorothy a fejét rázta.

– Mondtam, hogy elkísérlek, de nem maradok ott.

– Egy kis kikapcsolódás…

– Nekem itt a munkám, Talan. Dolgom van…

– Randizni Nickkel – szúrta közbe Talan, hogy oldja a kissé szomorú hangulatot, mire Dorothy játékosan belebokszolt a férfi vállába.

– Haley? – érdeklődött a nő, szóba hozva az emlékezetét vesztett társat.

– Mi van vele? – kérdezett vissza zavartan Talan, fogával csipkedve az alsó ajkát.

– Azóta nem jelentkezett?

A férfi, tekintetét a padlóra szegezve megrázta a fejét.

– Talán időre van szüksége.

– Bizonyára – dünnyögte a vadász. – Megyek és csomagolok. – Talan hirtelen a lépcső felé fordult, s pár nyújtott lépéssel már az emeletre tartott.

– Nem eszel? – szól utána Dorothy.

– Már ettem.

Az erdészháznál várta őket az ügyintéző, akivel Dorothy előzőleg telefonon egyeztetett időpontot. A hivatalos ügyekben Talan a doktornőre bízta magát.

Az ügyintéző egy feltűnően csinos nő volt. Kortalan, megmagyarázhatatlan kisugárzással, ami több szempontból elgondolkodtatta Talant. Nem érezte a nőt, annak ellenére, hogy húsvér alakjában ott állt előttük! Hideg mosollyal nyújtotta a kezét a vadász felé.

– Elizabeth Fabian – mutatkozott be kurtán. – Ha aláírja a meghatalmazást, én fogom önt képviselni és természetesen a tolmács szerepét is én töltöm majd be. – Miközben beszélt, tekintetük egymáséba fúródott a vadásszal. Talan leplezetlenül vizslatta a fiatal nő minden mozdulatát. Fehér haj, hideg kék szemek. Nem lepődött volna meg, ha Ivannak itt is előkerültek volna utódai. A fehér színű, extravagánsan féloldalasra felnyírt, tépett fazonú frizura, egyáltalán nem volt tönkretéve az esetleges hidrogénezéssel. Talan pedig már szemtanúja lehetett Ivan emlékei között, hogy nem csak a festék tudja átszínezni a hajat. A nő hideg, távolságtartó viselkedése nagyon Ivanra emlékeztette, miközben egyre jobban zavarta, hogy nem érzi a jelenlétét, holott a saját szemével látja Elizabeth Fabiant.

A pihenőház kis kávézójában ültek le a papírokat átolvasni és aláírni. Elizabeth az asztalhoz intette a pincért, aztán hivatalos kedvességgel fordult feléjük.

– Meghívhatom magukat egy italra?

– Forró tea jól esne, köszönöm – mondta szelíd mosollyal Dorothy.

– Ugyanaz jó lesz – biccentett a félvér, karját a doktornő székének a háttámlájára fektette. Észrevette, hogy a nő is folyamatosan méregette őket, tekintete kicsit nyugtalan volt, kutató.

– Maga nem iszik semmit? – kérdezte váratlanul Talan, amitől láthatóan egy pillanatra zavarba jött a nő, majd egy erőltetett halvány mosolyra húzta az ajkát.

– Én már a sokadik kávémon vagyok túl – mondta szemrebbenés nélkül. Talan a nő szívére összpontosított, hogy kiszúrja, mikor nem mond igazat.

Nem érezte!

Ez elég indokot szolgáltatott a félvérnek arra, hogy nyíltan kimutassa, Dorothy a védelme alatt áll és akár ölni is képes érte. A szék háttámlájáról a doktornő vállára csúsztatta a kezét, amivel meg is lepte Dorothyt, aki ezért, ugyan zavartan pislogott feléje, de egy mozdulattal sem ellenkezett. A másfajta lények világában való viselkedési normákat, a doktornő ráhagyta a férfire. Ebben Talan már jobban otthon volt.

Átolvasták a meghatalmazás és az örökösödési papírokat, majd mindenki ellátta azt a saját névjegyével. Talan kifejezéstelen arccal nézte, ahogy Elizabeth Fabian kecses, könnyed mozdulatokkal, szinte rajzolta a kacskaringós, olvashatatlan betűket, majd halvány, győzedelmes mosoly jelent meg ajka szegletében.

Ő az! – tört fel Talanból a felismerés. Minden érzékszerve még jobban kiéleződött, s alig várta, hogy a papírokat a kezébe vehesse, s közelebbről magába szívja a szagokat.

Nem érzem a szívét, de itt van! Ezt, eddig csak vámpírnál tapasztaltam! Elizabeth Fabian, egy vámpír lenne? – zakatolt az agya, miközben a nőt méregette. – „Akkor miért mentett meg egy farkast? Mert, hogy tuti ő volt, az már biztos! Akkor viszont, ahogy sejtettem, az a farkas sem egy közönséges, hétköznapi állat! Talán a társa?!” – jártak a gondolatok a vadász fejében. – „Nem lepne meg! Valahogy ez a párosítás egyre gyakoribbá válik… vámpír nőstény és hím farkas.”

Észrevételeit azonban egyelőre megtartotta magának, nem akart semmit felfedni belőle egyik nő előtt sem. A némaságba burkolózó feszültséget szinte vágni lehetett, ahogy felgyalogoltak a fotókon szereplő faházhoz. A fáradtság legkisebb jele nem mutatkozott egyikkőjükön sem, ami csak Dorothyt lepte meg. A doktornőnek eszébe nem jutott, hogy Elizabeth Fabian más is lehet, mint ember.

– Ügyintéző létére nagyon jól bírja a túrázást – jegyezte meg a doktornő elismerően.

– Idegenvezetőként is dolgozom. Csoportokat szoktam vezetni a turistautakon – mondta a nő.

– Milyen sokoldalú – jegyezte meg Talan nem kevés éllel a hangjában, aminek következménye egy szúrós pillantás volt Elizabeth részéről.

– Szeretem a természetet, az erdőt, a növényeit…

– Meg az állatait – vágott újra a nő szavába Talan, nem titkolt provokatív céllal.

– Igen – mondta kifejezéstelen arccal a nő a vadász szemébe. – Az állatait is.

Talan visszafogta elégedett vigyorát, ahogy hosszasan állta Elizabeth kiveséző pillantását, majd körbevezette tekintetét a fákon. Dorothy biztonságát nem akarta veszélyeztetni több provokáló kérdéssel, hiszen nem tudta milyen szerzettel áll szemben, s azt sem, hogy barát-e vagy ellenség. Az út további részében hallgatott, inkább csak magában gondolkodott.

A házhoz érve, vegyes érzelmek kerítették hatalmukba. Az örökség, ahogy a kép is ábrázolta, nagyon jó állapotban volt.

– Hogy-hogy nem hordták még szét a fát, vagy nem költözött bele valaki, itt az isten háta mögött? – adott hangot a megdöbbenésének a félvér.

A nő ajka halvány, magabiztos mosolyra húzódott.

– Itt az emberek nagyon babonásak – mondta hangjában enyhe lenézéssel. – Nem mernek a közelébe sem jönni.

– Igen?

– Hogy áll a hitvilágga, a népi hiedelmekkel, babonákkal, Mr. Falgaut? – kérdezte a nő vizsgáztató hangsúllyal.

– Ch – fújta Talan, ugyanazzal a fensőbbséges stílussal, ahogyan Elizabeth beszélt. – Nem szoktam útirányt változtatni, ha egy fekete macska átszalad előttem az úton.

– Itt nem fognak macskák futkosni maga előtt, kedves uram! Farkasok annál inkább – Elizabeth tekintetét a vadászéba furta, mire Talan arcán széles vigyor terült el.

– Bármily hihetetlen, de azoktól sem szarom össze magam.

– Talan! – szólt közbe rendreutasítóan Dorothy megköszörülve a torkát.

– Semmi baj – biccentett egy halvány mosollyal az ügyintéző. – Tudom kezelni az olyan narcisztikus jellemet, mint a férje…

– Nem vagyok a férje!

– Nem a férjem! – vágta rá szinte egyszerre a két félvér, félbeszakítva a nőt.

– A testvérem – hadarta Talan, mielőtt bárki megszólalhatott volna.

Újra néma csendben meneteltek tovább.

Talant fülébe viszont bogarat ültetett a nő megjegyzése, amit a jellemére tett. Kis idő múlva, belehajolt Dorothy nyakába, és sértetten morogta a szavait.

– Nem is vagyok narcisztikus!

A doktornő elmosolyodott.

– Csak egy kicsit.

– Nem! – tiltakozott felháborodva Talan.

– Jó – bólintott Dorothy –, csak kicsit és nagyon ritkán.

– Nem vagyok! – vitatkoztak suttogva, amit Elizabeth szakított félbe.

– A tizenhetedik században itt is, mint oly sokfelé máshol is, dúltak a boszorkányperek és égetések. – Viselkedése megváltozott, úgy kezdett el mesélni a nő, mintha legalább egy turistacsoportot vezetett volna éppen. – Azt már kevesen tudják, hogy nem csak boszorkányperek voltak, hanem úgymond farkasemberesek is. Természetesen a legtöbb rágalmakon alapult. Vagy a másik vagyonára pályáztak, vagy csak egyáltalán az útjukban volt az a valaki. A másik kiiktatására a legjobb lehetőség volt, ha ilyennel megvádolták az illetőt. Ez a ház, abban az időben, egy félárván maradt családé volt. Szénégetéssel foglalkoztak, majd az apa halála után a legidősebb fiú, aki alig volt huszonöt vette át a család fenntartásának a terhét. Elszegődött az egyik vajdához a juhok mellé pásztornak. Megszerették egymást a vajda lányával, de az apa ezt nem nézte jó szemmel, ezért bevádolta a pásztort. Nem csak őt. Az egész családot. Azzal, hogy a fiú farkasember, és eszi a rábízott juhokat, a családjába tartozó nők pedig mind boszorkák. – A nő szemében mérhetetlen fájdalom és szomorúság volt, ahogy mesélte a történetet. – Az egész családot elevenen elégették.

– Uramisten! – szakadt fel Dorothyból akaratlanul a döbbenet.

Talan le nem vette a szemét a fiatal nőről, tekintetével követte, ahogy Elizabeth könnyed léptekkel elindult a bejárat felé a kis keskeny úton, ami körbevezetett a házon.

– Azt beszélik, hogy azóta, többször láttak itt egy nagy szürke farkast, és minden betolakodót elkerget. Ő a fiú! A farkas koldus! Mert halála után farkas lett belőle! Ez az ő otthona, hiszen egykoron a családjáé volt. – A nő tekintetében nyílt kihívás volt, ahogy Talannak szegezte, miután hirtelen megállt és szembefordult a vadásszal. – Hát kellemes barátkozást a farkas koldussal! A helybeliek Gorannak hívják.

– Megjegyzem – mondta a nő szemébe Talan, a legnagyobb nyugalommal. – Csak, hogy tudjam, hogyan szólítsam, ha összefutnánk.

Dorothyt viszont a történettől kirázta a hideg, és idegesen tördelte az ujjait, a félvér megjegyzésére pedig, könyökével rendreutasítóan taszított Talanon.

Elizabeth hátat fordított nekik és újra megindult a ház felé, közben elővette a kulcsait.

– Miért kellett azt mondani, hogy a testvéred vagyok? – korholta a fogai között a doktornő a vadászt.

– Nem tökmindegy? Testvér, unokatestvér, nagybácsi, vagy unokahúg? Rokon! Minek túlragozni? – rántott a vállán Talan, azzal a vezetőjük nyomába lódult.

Benn több mint félhomály volt. Elizabeth egy reflektoros elemlámpával csinált fényt, s körbepásztázta vele a zegzugos helyiségeket.

– Klassz! – vágta rá rövid elismerését Talan az elé táruló látványra.

– Jézusom! – fújta suttogva Dorothy hangot adva nemtetszésének. – Itt hogy lehet élni? Egyáltalán több napig megmaradni.

– Nagyon jól! – Talan megütögette a tartógerendákat, ahogy sétálgatásba kezdett vizsgálgatva az épület belső szerkezetét, és a kevés bútor minőségét.

– Asztal, szék, ágy, kályha – sorolta körbemutatva, lendítve a kezét a vadász, majd vigyorba húzódott a szája. – Mi kell még?

– Mondjuk kád, víz – egészítette ki a doktornő.

– Kicsivel lentebb van egy kis patak – jegyezte meg Elizabeth, akit láthatóan szórakoztatott a két személy ellentétes véleménye, évődése.

– Remek! – vágta rá fellelkesülve a félvér. – Látod? Van víz is!

Dorothynak eszébe jutott Talan vadászata, amire egyszer elvitte őt is, s hogy a patakban hogyan mosakodott le a férfi. Tudta, hiába is vitatkozna a vadásszal. Talannak mások voltak az igényei, neki teljesen más dolgok jelentették a kényelmet, a nyugalmat.

A félvér vadász nem bízott az ügyintézőben, így nem is hagyta vele kettesben Dorothyt. Ebből az indíttatásból kísérte vissza a vadászházig az unokahúgát, mivel látni akarta, hogy biztonsággal felszáll a gépre, s az elindul vele.

– Majd jelentkezem – ígérte Talan az orra alatt motyogva.

– És mégis hogyan? Van itt egyáltalán térerő? – okvetetlenkedett Dorothy.

– Hát akkor majd vonyítok és farkas postán tovább adják – viccelte el vigyorogva a félvér, majd kézfejével végigsimított a nő arcán, miközben Dorothy aggodalmasan pislogott fel rá. – Nem lesz bajom – suttogta a nő fülébe, ahogy magához vonta egy búcsúzó ölelésre. – Tudod?! Nekem ettől több kell, hogy megdögöljek.

– Fejezd be! – korholta Dorothy. – Nem érdekel hogyan, de tessék néha valami életjelet küldeni magadról! Ígérd meg! – a nő hallani akarta, ahogy a félvér a szavát adja neki, mert tudta, hogy az adott szó fontos volt Talan számára.

– Erre megesküszöm – mondta a vadász, halvány mosollyal. – Megfelel?

– Meg – motyogta Dorothy, s hirtelen szorosan magához ölelte a férfit. – Vigyázz magadra, különben kinyírlak!

– Hát persze! – Talan gyengéden homlokon csókolta a nőt, aztán a gép irányába fordította. – Na, sipirc! Dobj egy üzenetet, ha hazaértél.

– Rendben – sóhajtotta bólintva Dorothy, ahogy kényszeredetten szállt be a gépbe.

Talan mindaddig tekintetével kísérte a helikoptert, míg az, a fák fölé nem emelkedett, s egészen pici ponttá zsugorodva aztán el nem tünt a szeme elől.

– Ha nyugalmat akar, akkor nem megy be a faluba – szólalt meg váratlanul mögötte az ügyintéző.

Talan felvont szemöldökkel fordította felé a fejét.

– Miért is? – kérdezte a válla felett a félvér.

Elizabeth nem válaszolt, csak egy sokat sejtető pillantással mérte végig a férfit, majd hátat fordított neki és elindult az erdészház felé.

Talan felvette a hátizsákot, amibe Dorothy gondos erőszakossággal bepakolt pár dolgot, mert a félvér tökéletesen elégnek tartotta volna csupán a saját kis kopott utazótáskáját a fegyvereivel és Ivan tapasztalatait összefoglaló naplójával. A csomagjai miatt nem válthatott alakot, így kitartó gyaloglással ment újra fel a szurdokhoz birtokba venni örökségét.

Többféle érzés kerítette hatalmába, ahogy immár egyedül, lassan bebarangolta a házat és a környékét, alaposan megfigyelve és megvizsgálva minden jelentéktelennek tűnő apróságot. Széthagyott tányér, alumínium bögre, faragott fa tálak. Kihamuzta a ki tudja milyen régi kályhát, alaposan kirázta az itt-ott széthagyva talált durva pokrócokat. Minden csupa por és pókháló volt. Talan egyre jobban belelendült a takarításba, pakolászásba. Kinyitogatta a sok kis spalettát, hogy világosságot engedjen be a toronyház szerű belső részbe. Nem voltak szobák, ajtóval zárható helyiségek. Falak voltak, amik jelezték a hálók és a mosdónak nevezhető rész határát. Talan körbevezetve a gerendák között kialakított fekhelyeken a tekintetét, csak megsaccolni tudta hányan lakhattak itt, mennyi éhes szájat kellett eltartania annak a fiatalembernek, akiről Elizabeth mesélt. Az ágyak méretéből ítélve, talán ha két felnőtt volt, a többi gyerek.

Hogyan lehetett gyerekeket boszorkánysággal vádolni? – villant az agyába egy mély sóhajjal. Torka elszorult a halálukra gondolva.

Elevenen elégetni valakit?! Milyen halálfélelme és fájdalma lehet egy olyan embernek? Még él, tudatánál van, és a testét lángok mardossák… – beleborzadt a gondolataiba. Hátat fordított a fekhelyeknek és valósággal kimenekült a szabad levegőre. Körbesétálta a házat, s megállt a mellé épített félhajas kovácsműhely bejáratánál. Először csak a tekintetét vezette körbe, főleg a tetőt tartó szerkezeten, hogy mennyire lesz biztonságos a benntartózkodás, aztán lassú léptekkel haladt egyre bentebb.

Estére sokat hűlt a levegő, ennek ellenére mégis inkább csak kíváncsiságból, a hangulatáért gyújtott be a kályhába. Sokáig csak heverészve nézte a táncoló lángokat, egyre laposabbakat pislantva, jóleső fáradságban hallgatta a tűz pattogó hangját. Békesség öntötte el, mintha megpihent, megnyugodott volna a lelke. Aztán gondolt egyet, magához húzta a Dorothy által alaposan megtömködött túlélőzsákot és elkezdte kipakolni, átnézni a tartalmát. Konzervek, tea filterek, cukor, kávé, evőeszközök s még pár edény is helyet kapott benne, a hálózsák, váltás ruha és tisztálkodási szerek között. Talan csak sóhajtozott és a szemét forgatta a számára sok fölösleges dolog láttán.

– Jézusom – mormogta az orra alatt, aztán úgy döntött, inkább nem sokkolja tovább magát a zsák tartalmával. Hanyagul ellökte magától, hagyva, hogy az elboruljon a padlón. Tíz ujjal áttúrta rendezetlen sötét haját, felállt és céltalan sétálgatásba kezdett, miközben még el-elpakolt pár apró holmit. Megállt az ablaknál, s a nyitott spalettán át kibámult az éjszakába a fák sűrűje felé. Valahol felüvöltött egy farkas, ami másnak hátborzongató lett volna, de neki nem. Ő otthon érezte magát. Legszívesebben válaszolt volna az üvöltésre, de aztán mégsem tette, mert annyira jól még nem ismerte a környéket, a területet. Vagyis, egyáltalán nem ismerte.

Döntött.  

Hagyta kupacba esni a levetett ruháit, pár fejkörzés után kinyújtóztatta izmait, aztán két oldalra billentette a fejét, amitől hallotta roppanni a nyakcsigolyáit.

Éhes volt és egész lényét elöntötte a szabadságvágy, a vadászat izgalma. Lassan engedte le a testét, s mire a padlóhoz ért a tenyere, már puha nesztelen mancsokon lépdelt. Pár lépés után erős rugóként repítették előre az izmai. Ismeretlen és új illatokkal, szagokkal telt meg az orra, ahogy nekiiramodott bebarangolni és felfedezni a környéket.

Nem tudta, de nem is érdekelte mennyi az idő, amikor a nyitva hagyott spalettákon vakítón szűrődött be a reggeli napfény. A kályhában a tűz már rég kialudt, a durva pokróc csak a derekára húzva takarta valamelyest a testét. Nem zavarta semmi. Itt nem volt senki, aki elől szégyenlősen takargatnia kellett volna magát, akivel szemben etikai szabályokat kellett volna illendően betartania. Csak ő volt és alkalmazkodnia sem kellett senkihez.

Ez Talan számára, maga volt a paradicsom!

Csak a nadrágjába bújt bele, s mezítláb ment le a kis patakhoz felfrissítenie magát. Az éjjeli vadászat után igencsak szomjas volt. Belegázolt a vízbe, leguggolt és sokáig csak a tenyerébe merve itta a vizet, majd lemosta az arcát és a nyakába is locsolta, aztán többször átfésülte a haját az ujjaival. Halvány mosolyt csaltak az arcára Dorothy aggódó szavai, ahogy eszébe jutott, mikor a nő nehezményezte, hogy nincs kád és víz a házban. Szórakozottan elkezdte úsztatni a kezét a patakban, élvezte az ujjai között a simogató friss vizet.

– Látom, otthonosan érzi itt magát – hangzott valamivel mögötte. Villámcsapásként érte a női hang, amire rugóként pattant fel és fordult az irányába. Elöntötte a tehetetlen düh, hogy egyáltalán nem hallotta Elizabethet közeledni, de még csak nem is érezte. A félvér kissé lehajtott fejjel tekintetét indulatosan szegezte a nőnek, aki lassan végignézett rajta, ajka szegletében elégedett pimasz mosollyal, nem titkolva, hogy tetszik neki, amit lát.

– Mi a fenét keres itt? – morogta Talan, mozdulatlanságba dermedve.

– Hát azt, például nem – mondta egy nagy levegőt véve Elizabeth, s egy pillanatra sem hagyta abba a félvér nyílt méregetését. – Magához jöttem.

– Minek?

– Néha szoktam itt elvezetni csoportokat. Legalábbis eddig, amíg nem lakta senki. Csak meg szerettem volna kérdezni, hogy zavarná-e ha továbbra is…

– Zavarna – vágta rá határozottan Talan, félbeszakítva a nőt.

– Rendben – köszörülte meg a torkát Elizabeth. – Megértettem.

– Helyes – bólintott morogva a félvér, s lendületesen megindult vissza a ház felé. Csak egy futó gyilkos pillantást vetett a nőre, ahogy elviharzott mellette. Pár nyújtott lépés után, azért hajtotta a vadászt a kíváncsiság, s épp csak fordította a fejét, hogy válla felett hátra nézzen. Megtorpant, majd teljes testével fordult és döbbent tekintettel pásztázta a környéket, a helyet, ahol az előbb még a nő állt. Elizabeth, már sehol nem volt!

– Mi a franc vagy? – sziszegte nyugtalan, tehetetlen dühvel a fogai között, miközben érzékszerveit élesre állítva figyelt minden neszre. Olyan érzés volt, mintha valaki szándékosan belefújt volna a tarkójába, mire villámgyorsan megfordult. Nem látott és nem hallott senkit és semmit.

– Átkozott fúria! – motyogta makacsul összeszorított fogakkal Talan. – Úgyis megtudom, milyen teremtmény vagy! Mert, hogy nem ember, az biztos!

Visszaérve a házba, belemerült Ivan vaskos naplójának tanulmányozásába. Hol az ágyon heverészve, hol a nyikorgó széken az asztalnál, hol sétálgatva olvasta ide-oda lapozgatva. Kiesett a lapjai közül a talpa alatt nyöszörgő régi padlóra egy bőrdarab, mire megtorpant. Lehajolt érte, forgatta, vizsgálgatta, ahogy felegyenesedett vele, aztán szétsimítgatta a nyitott könyvön. Több okból is nehezen olvasható volt az írás. Kopott volt már a szöveg, s bár nagyon szép betűkkel írták, de kicsit túl díszesen.

Talan letette a könyvet az asztalra, s a bőrdarabbal az ablakhoz ment, hogy több fény érje.

– Gyökerei a leg-cso-dá-latosabb hely kapujában, mégis az erőszak hozza és kíséri e világban – kezdte el olvasni félhangosan motyogva, néhol tagoltan. – Több élete van, mint egy macskának, hiába kívánják és adná át magát is a halálnak. Teste és a lelke megjárja a poklot – hunyorogva hajolt közelebb, igazította, hogy jobban lássa –, s a hontalan, új vérrel talál majd otthont. Kitartó s vakmerő harcával vér nélkül fog győzni, ugyanazon földön több fajnak megélhetést adni. Ezerszer több életet ment majd meg, mint amennyit ő maga kiontott, s évszázadok óta ősi ellenségeknek biztosít békében otthont. – Felvont szemöldökkel sétált vissza az asztalhoz, amikor felfigyelt a másfajta nyikorgásra a talpa alatt. Újra és újra visszalépett, hallgatózott, majd lábával odébb rúgta a durva szövésű kis szőnyeget. A csapóajtóról csak a szabályos négyzet alakú vékony rés árulkodott, hiszen a fába süllyesztett kötelet is belepte már a rárakódott föld és por. Talan izgatottan tisztogatta, söpörte le róla a ki tudja mennyi ideje rárakódott piszkot, hogy fel tudja nyitni. Emlékezett, hogy látott a zsákban elemlámpát is. Motyogva, félhangosan mondott köszönetet Dorothynak a gondoskodásáért, ahogy felkapcsolta és levilágított vele a sötétségbe. Légzése elnehezült, amikor meglátta a betonkeménységű talajon kígyózó láncokat, végükön a bilincsekkel.

Itt tartotta! Itt nőtt fel! – jött Talanban a megdöbbentő felismerés. Torka szorult, szemét égette a könny, miközben lassan remegő gyomorral ereszkedett le a verembe.

– Istenem – suttogta elcsukló hangon. Millió gondolat tódult a fejébe, s érzések rohanták meg. Az emlékek, s velük együtt a felismerések, mert néhány dolgot most értett meg.

– A békesség kedvéért – motyogta, ahogy körbesétálta a pincét s a fényt végigvezette a falakon, a berendezésen. – Az a rohadék is, itt lakott! Itt is ismerték! Kiköpött olyan vagyok, mint ő volt… A békesség… Gyűlölték! Szóval, itt tudták milyen, és gyűlölték! Az Államokba menekülhetett a fiával. És mi van az anyával? Ivan emlékeiben, még csak nem is láttam!

Gondosan és katonásan sorakoztak a tárolók a gerendából épített polcrendszeren. Azokkal a rövidítésekkel megjelölve, amiket Dorothyval a könyvben olvastak. Talan a tenyerével törölte le a port, hogy jobban lássa az írásokat, bele-belenézett a ládákba. Valamelyikben tömbök voltak, valamelyikben kövekhez hasonló formában határozottan fémes anyag, némelyikben por. Ásványi anyag jellegű, meg fémes, sötét, és egészen fehér, meg volt ezüstösen csillogó. Olyan volt a pince, mint egy precízen kialakított és nagyon is katonásan rendben tartott raktár.

– Mi a francok ezek? – motyogta Talan, miközben egyre lázasabban vizsgálgatta a talált anyagokat. Visszament a házba, és újra a könyvet kezdte lapozni, aztán kiment a kovácsműhelybe.

A fegyverei! – eszébe jutott a karambit, amivel mégiscsak sikerült kioltania a több mint két évszázados félvér prikolics életét, pedig milyen biztos volt benne és hencegett vele, hogy őt nem lehet megölni. Talan lépésről lépésre, percről-perce szembesült Ivan tapasztaltságával és a tudását tápláló hátterével.

Visszajött a gyökereihez! Az apja tudta nélkül visszajött ide és tanult! Az a szöveg! Mint valami jóslat, jövendölés… Róla szólt? Istenem! Ha róla szólt… és én, meg megöltem! – kavarogtak a gondolatok Talan fejében.

A felismerés, s minden, ami hirtelen elé tárult, elhatározásra és tettre sarkalta. Begyújtotta a házi kohót s a könyv instrukciói alapján elkezdte összeolvasztani a könyvben lejegyzett ötvözeteket, aztán kemény kitartással megmunkálni. Nem is érdekelte az idő, úgy belemerült. Rakta a tüzet, kezelte, közben kardformára kalapálta a megedzett fémet. Úgy járt el, ahogy az a könyvben le volt jegyezve. Magával ragadta a lelkesedés, nem érzékelte az idő múlását sem. A tűz mellett azt sem vette észre, hogy rásötétedett. Csodálattal emelte arca elé az első nem éppen tökéletes munkáját, de büszke volt rá. Ahogy tekintetét legeltette a művén, túlnézve mellette meglátta a bejáratnál ücsörgő hatalmas szürke farkast, aki mint egy kitömött állat, mereven őt nézte. Pár pillanatig Talan sem mozdult, úgy szemezett a ragadozóval.

Nem éreztem! – jött a megdöbbentő felismerés, ami még kíváncsibbá tette.

Létezne a farkas koldus? Ő lenne Goran? – morfondírozott magában. Nem akarta elijeszteni az állatot, így nagyon lassan és óvatosan engedte le a kardot.

– Hello – motyogta, szinte csak lehelve. – Goran?

A névre a farkas izmai megmozdultak, mintha indulni akart volna, de mégsem tette. Az erdő felé nézett, majd újra Talant figyelte.

– Fogalmam nincs, érted-e amit mondok – folytatta az orra alatt morogva a félvér. – Én, Talan vagyok – mutatkozott be illedelmesen a négylábú váratlan vendégnek.

További kínos néma percek után a vadász újra összeszedte a gondolatait.

– Úgy hallottam itt laktál – mondta kínosan billegve a sarkán Talan, s forgatni kezdte a hegyére támasztott kardot az ujjaival. – Én meg megörököltem. Nem zavarok sokáig, csak pár napig maradnék. Szerintem meg tudunk egyezni.

Az állat felállt, befordult a fák közé, s ezzel el is nyelte a sötétség. Talan egy darabig még pislogva figyelte amerre eltűnt a szeme elől, s megmagyarázhatatlan érzések kavarogtak benne. Egyre jobban tisztelte Ivan hátterét és tudását. Magával ragadta és elbűvölte féltestvére gyökerei, ami tulajdonképpen az övé is volt.

Hanyatt fekve a gerendákat bámulva, rengeteg gondolattal és új kérdésekkel a fejében hallgatta a tücskök hangos ciripelését, mikor eszébe jutott, hogy még meg sem próbált Dorothynak üzenni, de arról is elfeledkezett, hogy megnézze írt-e neki a nő, hogy rendben hazaérkezett-e, pedig valahol ott lapult a telefon a táskában.

– A francokat! – eresztette el a fogai között, ahogy felpattant a nyikorgó fekhelyről és kutatni kezdett a készülék után. Volt üzenete, a töltésszint viszont már annyira alacsony volt, hogy éppen csak elolvasta a nő pár szavas üzenetét, a telefon kijelzője elsötétült.

– Fasza – dünnyögte, s egy hanyag mozdulattal dobta vissza a táskája tetejére. – Ennyit a technikáról – motyogta, s visszadőlt a pokrócokkal letakart kemény fekhelyre.

Reggel, ahogy a madarak hangos csicsergésére ébredve kinyitotta a szemét, első, amit megpillantott, a hatalmas szürke farkas, aki a legnagyobb nyugalommal, mozdulatlanul ült alig egy karnyújtásnyira az ágytól, és őt nézte.

– Bazdmeg! – eresztette el ösztönösen Talan, miközben egy pillanatra a meglepetéstől elkerekedett a szeme. Átfutott az agyán a gondolat, hogy ennyi erővel, akár át is haraphatta volna az állat a torkát, amíg ő aludt, ha bántani akarta volna. Lassan ülésbe fordult, tekintetét le nem véve a mozdulatlan farkasról.

– Jó reggelt – motyogta végül valamivel barátságosabb hangnemben a félvér, miközben áttúrta kócosra feküdt haját. – Régóta szobrozol itt? Kérsz kaját? Szoktál te enni egyáltalán? – Talan a homlokát ráncolva térdeire könyökölve kicsit a farkas felé dőlt. – Hülyéket kérdezek, mi? Naná, hogy nem eszel. – Egy darabig fürkészve nézett a fakózöld szemekbe. – Jó lenne, ha tudnánk kommunikálni valahogy egymással – morogta Talan, miközben tekintetét legeltette a gyönyörű állaton. – Lenne hozzád pár kérdésem.

A beszélgetéseik elég egyoldalúak voltak. Talan hangosan gondolkodott, miközben egyre rutinosabban és kemény kitartással dolgozott a saját tervezésű fegyverein. A hatalmas és nyugodt farkas pedig valóban úgy viselkedett, mint egy kísértet. Váratlanul megjelent, s csak nézte a félvért, hol ülve, hol hasalva és türelmes hallgatósága volt a vadász kimondott gondolatainak. Talan már azt is megszokta, hogy úgy ébred, hogy az állat teljesen közelről nézi őt. Az egyik reggel, önkéntelenül nyúlt a ragadozó felé, s mint egy jó házőrzőnek beletúrt a bundájába a „Jó reggelt” köszöntés mellé. Maga is meglepődött, mert az állat kézzelfogható volt. Egy szellemtől, egy kísértettől, nem ilyen megtapasztalásra számított. Pislogva méregette az állatot, ahogy lassan ülésbe fordult fekhelye szélén.

– Fasza – fújta. – Nem is vagy kísértet?! Átvágtad a búrám! – megbocsájtó szelíd mosollyal paskolta meg a farkas oldalát, közelebb terelve magához beleborzolt a bundájába. Talan készségesen megosztotta volna a reggelijét az állattal, de az még csak bele sem szagolt a felkínált sült nyúlhúsba.

A félvér egész nap egy különleges tőrön munkálkodott. Saját magának szánta a mesterien kidolgozott gyilkos eszközt. Hullámos pengéje barázdált volt, a markolata tökéletesen belesimult a kézbe. Ahogy a pengéjét a nap felé tartotta, a rajta játszó fényekben látható volt az ezüstös csillogás, ami pont olyan volt, mint azoknak a dárdáknak, amik annak idején a földhöz szegezték őt. Utoljára belemártotta az fadézsában tárolt olajba, ami megmutatta a tőr különleges szerkezetét, ahogy a folyadék szabadon áramlott a penge észrevétlen nyílásain át, ki a markolat végén található végtelen fonatot ábrázoló motívumon. A fegyver úgy működött, mint egy konyhai segédeszköz, amikor a gyümölcsből úgy nyerik ki a levét, hogy a csőszerű tárgyat beleszúrják.

Talan diadalittas büszkeséggel fordult a munkálatok alatt hűségesen mellette szobrozó állat felé.

– Látod ezt barátom? – mondta, ahogy leguggolt a farkassal szemben. – Ő az én hóhérom – mutatta be a gyilkos fegyvert, szemében eltökélt, de szomorú fénnyel, miközben forgatta a mesterművet, hogy mindenhol alaposan ő maga is szemügyre vegye még. Végigsimított a fényes pengén, próbálgatta a fogását, átvette hol a bal, hol a jobb kezébe, aztán egy hirtelen mozdulattal karcolást ejtett vele az alkarján. A sebből azonnal előtört a vére, s a vágás nem záródott össze, bárhogyan is próbált összpontosítani rá.

– Tökéletes! – konstatálta elismeréssel, hangja mégis csendes volt, kissé rekedt, ahogy elcsuklott. Megköszörülve a torkát, hanyagul törölte le a vért a karjáról, igazán nem is tulajdonított nagyobb jelentőséget a sebnek. Úgy volt vele, ha nem gyógyul gyorsan magától, majd beköti és kész.

A farkas viszont váratlan szűkölésbe fogott, aggodalmasan topogott előtte, majd elkezdte nyalogatni a makacsul vérző sebet.

– Hé! – Talant megdöbbentette az állat viselkedése. – Nincs bajom, haver! Egy karcolástól azért több kell, hogy megdögöljek! – próbálta elviccelni a félvér, de ahogy a farkas reagált, kissé elbizonytalanította. Úgy döntött, mára befejezi a munkát, ellátja a sebét és négylábú barátjával majd csak úgy ejtőznek együtt, tovább bújva Ivan vaskos jegyzeteit.

Nem csupán a napszak miatt kezdett sötétedni. Morgott az ég, és az erdőt is átjárta az egyre jobban feltámadó szél. Nyikorogva, recsegve próbálták állni a vihar erősödő ostromát a fák.

Talan a spalettákat is behajtotta, petróleumlámpát gyújtott. Hangosan olvasta Ivan naplóját, mintha csak egy apa mesélt volna a gyermekének. A farkas pedig pislogva hallgatta a lábánál heverészve, miközben tűrte azt is, hogy a félvér, olykor szórakozottan turkálta a bundáját.

Talan gyomra megmagyarázhatatlanul megremegett, légzése elnehezült. Nem tudta, hogy valóban a társát érzi, vagy csak a vágy űz vele gonosz tréfát. Megállt az olvasással, s eljátszott egy pillanatra a gondolattal, hogy kopognak és Haley áll a 17. századi építmény ajtajában. Aztán felülkerekedett az érzéseken a józanész, a realitás - hogy ez miért is lehetetlen -, s egy szomorú halvány mosollyal folytatta az olvasást.

A kopogás határozott volt, nem a szél verte az ágakat az ajtónak, vagy a ház oldalának.

A félvér minden izma beleremegett, a levegővel benne akadt a szó is. Hallgatózott, s a kopogás megismétlődött. A szíve majd szétverte a mellkasát, ahogy felgyorsult. Felugrott a padlóról, s hagyta a könyvet a kezéből a földre esni. Pár nyújtott lépéssel az ajtónál volt, szinte feltépte azt.

Ott állt! Haley volt, ahogy érezte!

Sötét, csuhaszerű, hosszú kabátot fogott össze a testén, a csuklyát az arcába húzta.

Talannak megroggyantak a térdei, ahogy végre ott állt előtte az a személy, aki mindenkinél fontosabb volt a számára, akiért az életét adta volna, akár ebben a pillanatban is.

– Haley! – szinte lehelte a nő nevét, s nem érdekelte a hideg esővel áztatott kabát sem, amikor magához ölelhette végre a társát. Haley viszonozta ugyan, de fele annyi szenvedéllyel sem, mint, ahogy azt a félvér tette.

– Talan… – a nő próbált gyengéden kicsúszni a férfi karjából, de Talan túl sokáig várt már rá ahhoz, hogy most uralkodni tudjon magán.

– Mi tartott ilyen sokáig? – a félvér szenvedélyesen esett Haley ajkának, nem is érdekelte, hogy így nem tud válaszolni a kérdésre sem. – Istenem! – suttogta Talan két heves csók között, simogatta, szorosan húzta magához a társát. Érezni akarta, hogy valóban fizikai valóságában is a karjaiban tartja a nőt, és nem csak a képzelete játszik vele.

– Mit tettek veled? Azt hittem soha nem fogsz rám emlékezni! – simogatva szabadította meg a hideg és vizes kabáttól a gyönyörű nővé érett vámpírt, miközben csókolgatva, gondoskodón terelte a kályha melege felé.

– Kérlek, hagyj szóhoz jutnom! – Haley szomorú mosollyal tolta távolabb magától a félvért.

– Rendben – nyelt hangosan Talan, ahogy bólintva hátrébb lépett. Sötét fenyegetésként kúszott fel benne a rossz előérzet, gyanússá vált neki a nő távolságtartása, annak ellenére, hogy már emlékezett rá. Nem ilyen viselkedésre számított.

Haley egy hangos mély sóhajjal engedte testét Talan kemény fekhelyének szélére. Összefűzve törékenynek tűnő ujjait, feszült tartásban ült, láthatóan a gondolatait rendezgette, a szavakat kereste, hogyan kezdjen bele mondanivalójába.

Talan lassan ereszkedett mellé, és türelmesen, de rosszat sejtve várakozott. Hirtelen ötlettől vezérelve be akarta mutatni négylábú barátját a társának, hogy oldja az érezhető feszültséget, de az állat már nem volt sehol, így az alsó ajkát tépkedve várta, hogy Haley megszólaljon.

– Nekem azt mondták, te meghaltál – kezdte csendesen a fiatal nő.

– Én ugyanezt hittem, rólad – szúrta közbe Talan, szégyenkezve hajtotta le a fejét.

– Összezavarodtam. Azzal a tudattal választottam a halált, hogy veled lehessek. Akkor döbbentem rá, hogy nem is haltál meg! Eltemettek és te sehol nem voltál! Egyedül maradtam és féltem.

A félvér vadásznak eszébe jutottak az érzések, amiket Amarionnál tapasztalt meg.

Szóval jól érezte! A bezárt, sötét hely, és a félelme! Eltemették és érezte a lány félelmét is!

– Nicholas, teremtett vámpírt csinált belőled – motyogta az orra alatt Talan, mire Haley épp csak bólintott.

– Kitisztultak az érzéseim. Éreztem, hogy élsz és nem értettem, hogy akkor miért hagytál el?! – Haley sötét, hematit fekete szemei könnytől csillogtak, ahogy felnézett a vadászra. – Összetörtem!

– Nem hagytalak el! Egy percre sem! – ingatta a fejét Talan, megfogta a nő kezét. – Annyi minden történt. Sokáig azt hittem meghaltál, mert láttam, ahogy az a szemét eltörte a nyakad! Aztán Ivan a szemembe mondta, hogy a saját kezével ölt meg! – sorolta a félvér, torkát szorongató fájdalommal. – Fogalmam nem volt mit kellett volna éreznem, hogy élsz! Csak reméltem! Viszont amikor Ivan a szemembe mondta, a reményt is elvesztettem.

– Ivan? Akkor láttam és hallottam őt utoljára, amikor utánunk jött és nekiesett a nagybátyámnak. Őrjöngött. Szószegőnek nevezte Nicholast. Te tudtad, hogy Ivan sem ember? Olyan sárgák voltak a szemei, mint neked. – Pár másodpercig csak némán nézték egymást. – Vele mi van? – kérdezte Haley megtörve a köztük lévő csendet.

Talan arcizmai megfeszültek, fájdalmas szégyennel kapta el a tekintetét.

– Megöltem – vallotta be elrekedt hangon.

Haleyben még a levegő is megakadt. Nehezen jutott újra szóhoz.

– Azért, mert…

– Igen! – vágott a nő szavába Talan. – Azt mondta a szemembe, hogy megölt téged!

– Kamikaze módjára ment nekik miattad – suttogta Haley, a fejét ingatta. – Nem értem, miért mondta ezt neked.

Talan pislogva küzdött a könnyeivel.

– A testvérem volt – szakadt fel belőle, s nem tudta tovább tartani, végigszaladt az arcán az első könnycsepp.

– Ivan? Istenem!

Újabb néma percekre ereszkedett közéjük a fájdalmas emlékezés. Talan a karjába, a kézfejébe törölte a könnyeit, aztán megint a nő kezét szorongatta. Haley szomorúan nézte, ahogy a férfi gyengéden morzsolgatta, melengette az ujjait.

– A bál után elkezdtem emlékezni – folytatta egy mély sóhajjal a nőstény vámpír. – Emlékezni, és kiértékelni az érzéseimet.

Talan homloka ráncba szaladt, kutatón méregette a társát.

– Kiértékelni az érzéseidet?

Haley apró bólogatásokkal válaszolt csak, a padlót nézte maga előtt.

– Gyerek voltam. Egy gyerek, aki biztonságra vágyott, és amit a személyedben meg is talált. Kamasszá serdültem melletted. Te voltál az egyetlen férfi a környezetemben, akiben megbíztam. Egy normális családban egy lánynak az első szerelme, az apja. – Haley könnytől csillogó szemekkel emelte Talanra a tekintetét. – Nekem te voltál.

– Voltam?

– Talan, hiszen te is tudod, ahogyan a kötelék született közöttünk, az minden mély érzelmet nélkülözött. Ezt te is elmagyaráztad akkor nekem.

– Haley…

– Hallgass meg! Egy makacs kis akarnok kamasz voltam, akinek te szánalomból teljesítetted az elkeseredett kívánságát.

– Igen. Tapasztalatlan voltam én is. Tapasztalatlan, mert nem ismertem a saját érzéseimet sem. De…

– Felnőttem Talan. Erős vagyok, nem szorulok már védelemre. Nem visz tévútra a félelmem, mint kamaszkoromban. Tagadhatatlanul az első szerelem voltál az életemben, de kitágult a világ. Tisztában vagyok az érzések közötti árnyalatnyi különbségekkel. Másképpen szeretsz valakit, ha a barátod, másképp, ha az első szerelmed és másképpen, ha igazán és szívből…

– Én… – Talan hangja elakadt, ahogy Haley lassan kihúzta a kezét az övéből.

– Fontos vagy nekem Talan. Ezt biztosra tudom – suttogta a nő, és lesütötte a szemét. – Érzem. Ami megtévesztő, hogy a kötelék erősíti a baráti érzéseket.

– Baráti érzéseket? – Talan torka elszorult, hangosan nyelt.

– Talan, én sajnálom, hogy akkor olyan sok gondot okoztam neked és tudom, hogy te sokszor próbáltad nekem elmagyarázni, de csak most értettem meg – hadarta egy szuszra a nő. – Szabad vagy! Nem kell társként semmilyen kötelességedet teljesítened. Semmit nem várok tőled! – Haley felpattant a vadász mellől, s indulásra készen igazgatta magán a kabátot. – Olyannak érezlek, mintha a testvérem volnál, mintha az apám, a barátom, de úgy érzem, ettől több kell, hogy valaki a társam legyen. De… ennyi.

– Haley – Talan kereste a szavakat, annyi mindent mondott volna egyszerre, de csak összecsaptak a gondolatok a feje felett. Erőtlenül állt fel és tett egy lépést a nő felé, mire Haley megtartva a távolságot hátrált.

– Ne nehezítsük meg – a nő a fejére húzta a csuklyát. – A szívemben tagadhatatlanul mindig lesz helyed, de nem kell a társadnak tekintened. Én sem teszem. Elengedlek. Éld úgy az életed, hogy szabad vagy. Én is azt teszem.

– Haley! – Talan másodpercek tört része alatt hideg kőbe zárta a szívét, különben úgy érezte volna, hogy abban a pillanatban széthasad. Mély, lassú légzéssel gyűrte le magában minden érzelmét, hogy higgadtan tudjon beszélni. Nem állt szándékában kimutatni a lelke fájdalmát. Nem akarta, hogy a nő elgyengülni lássa.

– Valaki egyszer, amikor a legnagyobb zavar volt bennem, rávezetett, hogy meg tudjam különböztetni az érzelmeket… – Talan mély lélegzetet vett, hogy tovább tudjon érvelni, de ahogy elveszett a nő gyönyörű sötét szemeiben, döntött. Hangosan engedte ki a levegőt, lesütve a szemét bólintott.

– Rendben. Értelek – motyogta. – Állom a szavamat – Tekintetét újra a társának szegezte. – Hiszen megesküdtem, hogy visszaadom a szabadságodat. Felnőtt nő vagy. Élj!

Haley hangjában megkönnyebbülés volt, amikor hálásan lehelte azt az egy szót: „Köszönöm!”

Talanban egyszerre robbant a fájdalom és az üresség, ahogy némán, rezzenéstelen arccal állt, miközben Haley mint egy látomás kilibbent a nyikorgó ajtón a sötét viharos éjszakába.

A félvér vadász a lelkében megsemmisülve állt, magára hagyva, majdnem a helyiség közepén. Fogalma nem volt meddig nézte az ajtót mozdulatlanságban dermedve, mire végre képes volt megmozdítania először csak a fejét, ahogy körbenézett a farkast keresve. Az is eltűnt, nem volt sehol.

Jól itt hagyott mindenki – állapította meg magában, aztán leroskadt az egyszerű kemény fekhely szélére, arcát tenyerébe temette. Majd szétszakadt a mellkasa. Nem is tudta hirtelen eldönteni, melyik érzés volt a fájdalmasabb. Amikor halottnak hitte a társát, vagy ez, mikor tudta, hogy él és mégsem lesz többé elérhető a számára.

Véget ért.

Pár boldog óra vele… ennyi jutott neki, az életben.

Marta a szemét a könny, keserűen fojtogatta a torkát, ahogy egyre peregtek előtte annak a kevés boldog percnek az emlékképei, amikor a karjában tartotta a lányt. Az első együttlétük, s ahogy érezte magát utána… meg akarta állítani az időt! A kis kamaszlány makacs ragaszkodása, a mosolya, s amikor olyan magabiztos határozottsággal állította Haley, hogy ő tisztában van az érzéseivel és neki nem kell más csak Talan…

Hát ennyi volt…

Nem tudott további okot hogy éljen, hiszen eddig ez volt előtte! Ez volt az életcélja, hogy Haleyt újra maga mellett tudhassa. Pedig mennyire boldog volt, amikor végre élve meglátta! Reményt látott! Esélyt! Azt hitte, ha majd emlékezni fog rá a lány, újra együtt fognak lenni. Ezzel ellentétben mégis végleg elvesztette. Haleynek ugyan visszatértek az emlékei, de mint érett, felnőtt nő, már szabad akart lenni.

Talan kusza, fájdalmas kavargó emlékekkel és gondolatokkal öntötte magába a sokadik házi pálinkát, amit talált. Hol felordított fájdalmában, hol hangosan, szinte nyüszítve zokogott, aztán dühös indulattal csapkodta az útjába kerülő széket, asztalt. A rommá vált helység közepén guggolásba kuporodva ölelte át a térdeit és fájdalmas vonyítással engedte ki a hangját. Nem érdekelte ki hallja és hogyan értelmezi.

Üvölteni akart, és meg is tette.

Kiüvöltötte magából a fájdalmát.

Szinte már csak mászott az ágyhoz az elfogyasztott alkoholtól, amikor a kezébe akadt a saját készítésű tőre. Sokáig szemezett vele, közben felhúzta nagy nehézségek árán a testét a fekhelyre. Hanyatt fordulva forgatta arca előtt a fegyvert, nézte, és eltökéltsége csak növekedett.

– Szabaddá teszlek – motyogta. – Megesküdtem, hogy szabad leszel – lehelte a szavakat az erősen ittas félvér. – Az leszel, Haley! – mondta s szilárd elhatározással megmarkolta a tőrt, a mellkasa felé fordítva a pengéjét. Izmai megfeszültek, még lendületet is vett a mozdulathoz, csak befejezni nem tudta. Veszett morgással súlyos szőrtömeg csapódott hozzá, és éles fogak vájtak a húsába. Fenyegető acsarkodással a halálos állkapocs bilincsként nyomta össze a félvér kezeit. A hatalmas szürke farkas, aki eddig mérhetetlen türelemről és nyugodtságról adott tanúbizonyságot, most veszett állat módjára cibálta lakótársát. Lefordultak a padlóra, ott folytatódott közöttük az elkeseredett küzdelem. A farkas a fogait Talan csuklójába mélyesztve addig rázta az állkapcsát, amíg a vadász ki nem engedte a kezéből a fegyvert. Aztán újra ott mart bele, ahol csak érte, megakadályozva ezzel, hogy újra Talan kezébe kerüljön a tőr, miközben mindig húzott a fetrengő és védekezni próbáló testen, mindaddig, amíg kellő távolságban nem tudta a gyilkos fegyvertől. A megfelelő pillanatban átszökkent a több sebből vérző, nyöszörgő félvér felett és a fogai közé kapva a tőrt, kiszaladt a nyitott ajtón.

– Rohadj meg! – kiabálta utána Talan, aztán nyöszörögve, remegve kuporodott össze a padlón. A lelke fájt. A testi sebei és a hideg eső, ami a nyitott ajtón át becsapkodott, nem érdekelte.

Meg akart halni.

Dühös volt az állatra, amiért az, ebben megakadályozta.

– Honnan a büdös francból kerültél pont most elő? – morgott a fogát csikorgatva Talan, öklével a padlóba csapott többször egymás után. Kelletlenül fordult hasra, s a széttört asztal fiókjából szanaszét szóródott eszközök között kezdett el turkálni. Talált egy nagyobb kést, s bár eltökélt szándékkal markolta meg, de pár másodperc után ki is engedte a szorításából. Tudta, hogy azzal nem képes ártani magának. A karjára hajtotta a fejét, és álomba zokogta magát.

Hasogatott a feje, sajgott a teste, de a lelke fájt a legjobban. Hunyorogva nyitotta a szemét, ami azonnal el is kerekedett a döbbenettől, amikor fakózöld szemekkel találta magát szembe, borostás arccal, amibe gondozatlan szőkésbarna tincsek lógtak. Reflexszerűen markolta meg a kést és a felé hajló férfibe vágta random módon. Az arc semmit nem változott, kifejezéstelenül bámulta őt tovább.

– A francba! – sziszegte a fogai között Talan s másnapos állapotához képest villámgyorsan guggolásba pattant. A látvány, több mint kijózanító volt a számára. Pislogva mérte végig az előtte szintén guggoló pózban folyamatosan őt figyelő ruhátlan férfit.

Tekintetüket hosszú némaságban szegezték egymásnak.

– Goran – mondta rezzenéstelen arccal a kortalan férfi.

A félvér szemöldöke döbbenten emelkedett meg.

– Talan – mutatkozott be aztán ő is, majd megköszörülte a torkát.

– Tudom – bólintott Goran még csak nem is pislantva, miközben egyfolytában és nyíltan nézett a vadász, kutató szemébe.