TALAN - 17 - Az igazság pillanatai

Talan nem akarta elárulni Amarion és lánya rejtekhelyét, így egy jóval távolabbi tisztásra irányította a helikoptert, vállalva a több mérföldes gyaloglást a vadregényes terepen. Adott három órát magának az útra és a vendégeskedésre, amikor megbeszélte a találkozót ugyanazon a tisztáson a helikopter vezetőjével.

Ünnepélyes, felemelkedett érzés árasztotta el, ahogy magányosan a gondolataival, kitartóan menetelt, hogy elvigye a vajákosnak a hírt: a lánya él. Neki, Amarion a vajákos maradt. Tisztelte a hatalmas és ismeretlen erőkkel rendelkező szerzetet. Kailában megmagyarázhatatlanul nem bízott, de Amarion kezébe letette volna az életét.

Már majdnem a célegyenesben volt, mikor megérezte, hogy valaki követi. Más irányt vett, mindaddig, amíg biztosra nem érezte, hogy ki az. Senkit nem akart a rejtekhelyre vezetni. Maximus McGinty volt az, a több évszázados alakváltó farkas. Talan hezitált egy darabig, hogy mit tegyen. Mennyit árulhat el a vadőrnek? Alapjában véve egyikük sem ártott még a másiknak, mégis minduntalan indokolatlan dühöt érzett McGinty irányából, amibe tulajdonképpen beletörődött a félvér, már-már szórakoztatta is.

Így Talan úgy döntött, még megsétáltatja egy darabig a vadőrt. Kíváncsi volt, hogy a több száz éves bölcs és higgadt alakváltó, meddig bírja türelemmel és kitartással a néma követést. A félvér vadász, cinikusan még le is ült, s kényelmesen elhelyezkedett az egyik öreg fa tövében, mint aki csak úgy túrázik.

Talan makacs eltökéltsége győzött. McGinty komótos léptekkel közeledett felé a fák takarásából előlépve.

– Mi a fenét keresel itt megint? – dörmögte az alakváltó farkas, kezében hanyagul himbálta a vadászpuskáját. Talan szája szegletében pimasz mosoly jelent meg, tekintetével követte egy darabig a fegyvert, aztán rántott a vállán.

– Nem vadászok – mondta széttárva a kezeit a félvér. – Fegyverem sincs, mint láthatod.

– Nem bízok benned – morogta az orra alatt Max.

– Az a te dolgod – Talan hátát a fának vetve ücsörgött tovább, és szórakozottan tépkedte és dobálta a füvet.

– Mit keresel itt?

– Minden turistát puskával szoktál faggatni? – húzta szemtelen vigyorba a száját a vadász.

– Nem – dünnyögte az orra alatt McGinty. – De te, nem vagy turista.

– Hát mi? – Talan hanyagul lendítette a kezeit. – Nincs fegyverem, sétálgatok az erdőben, csak úgy üldögélek…

– Hagyjuk ezt, Falgaut! – vágott a félvér szavába a vadőr. – Te, ide nem kirándulni jársz.

– Tetszem neked vagy mi, hogy feszt koslatsz utánam? – Talan a szemöldökét ráncolva felállt, aztán hátat fordított az alakváltó farkasnak, mint aki indulni készül.

– Elviccelheted – fújta Max –, de nem hagyom, hogy őrizetlenül mászkálj az erdőmben.

– Jössz velem sétálni? – vigyorgott Talan, válla felett hátra nézve a vadőrre, tekintetét az övébe fúrta.

– Vagyok olyan kitartó min te – vágta rá dühösen Max.

– Hát persze – dünnyögte lekicsinylőn Talan – Én elhiszem. És olyan őrült is?

McGinty nem válaszolt. Ezzel a kijelentéssel, ami szinte egy beismerő vallomás is volt, nem tudott vitatkozni. A legmesszemenőbbekig egyetértett vele, hiszen ő maga is egy kiszámíthatatlan őrültnek tartotta a félvért.

– Látod, ez tökéletesen megmagyarázza a logikátlan viselkedésedet – biccentett a vadőr, mire Talan újra egy félelmetes őrült mosolyra húzta a száját. Láthatóan elismerésnek vette McGinty szavait.

Az alakváltó farkas szemében szomorú fájdalommal vett egy mély lélegzetet.

– A barlangban már nem találsz senkit, Falgaut – fújta csendes gyásszal a hangjában Maximus. Talant mellkason ütötték a szavai. Arcizmai megfeszültek, igyekezett a legkisebb érzelmet sem kimutatni.

– Nem értelek téged – folytatta tovább McGinty, elárulva ezzel mindazt, amit tudott. – Segítettél nekik! Nem te voltál, mégis egy szóval sem cáfoltad, amikor ott a sátor romjainál rajtakaptalak, ahogy a madarat marcangoltad. Miért? Meg is ölhettelek volna érte!

– Nem tetted – mondta kurtán Talan kifejezéstelen arccal.

– Hidd el, nem sok választott el tőle, hogy megtegyem. Egy hajszálon függött akkor az életed!

– Egy vadászpuskától azért több kell nekem, hogy megdögöljek – morogta Talan, amire Max egyetértőn rá is bólintott.

– Tudom – mondta a vadőr. – Egyébként, milyen őrző vagy te? – szegezte a félvérnek a kérdést Max.

Talan megkeményedett arckifejezéssel hallgatott.

– Azt mondtad Haley rajzolta rád a rúnákat, mégis ott maradtak! Három hét és kopnia kellett volna, de rajtad ugyanúgy ott voltak! Nem is Haley rajzolta rád, igaz?

– De. Ő – mondta kurtán Talan, majd nagy levegőt vett. – Nem tudom hogyan és miért maradtak rajtam – ismerte be aztán a félvér, majd ironikus félmosollyal tette még hozzá: – Sőt! Még szaporodni is tudnak!

Feszült, néma csend ült közéjük pár percig, amit Talan tört meg. Megköszörülte a torkát, ujjaival áttúrta sötét haját.

– Szóval? Miért nem találok senkit a barlangban? Hol vannak?

McGinty lassan emelte fel a tekintetét, amibe a gyász és a szomorúság sütött.

– Meghaltak.

– Mi? Mikor? Hogyan? – Talant mellkason ütötte a hír.

– Először nem értettem. Semmit nem értettem – motyogta a vadőr. – Miért segítetted őket, oda, ha aztán mégis kinyírod őket?

– Honnan tudtad, hogy én segítettem nekik?

– Kaila elmondta.

– Elhagyta a barlangot?

McGinty bólintott.

– Eljött hozzám. Kellett pár dolog nekik, és tudta, hogy bennem megbízhat.

– Ő a társad?

– Nem – vágta rá azonnal Maximus, szemében újra ott volt a mély fájdalom, s Talan csak sejtette, hogy valamilyen érzékeny pontra tapintott rá, így nem is firtatta tovább.

– A barlangban végeztek velük?

– Igen.

– Honnan gondoltad, hogy én tettem?

– A nyomok ugyanolyanok voltak, mint amilyet te hagytál a madáron, és csak ketten tudtuk, hogy ott vannak!

Talan fejében a gondolatok őrült táncba kezdtek. Próbálta időrendi sorrendbe pakolgatni az elmúlt napok és hetek történéseit.

Valaki csak megtudhatta rajtuk kívül is! De kicsoda? Hogyan? Mikor? Hiszen ő nem beszélt senkinek erről! Még Dorothynak sem! – Talan agya lázasan dolgozott.

„– Egy fenéket ölted meg őket! Segítettél nekik!” – visszhangoztak gondolatai között Bardwell szavai. A döbbenettől akaratlanul egy pillanatra elkerekedtek a szemei, megakadt a mellkasában a levegő, majd több érzelem is átfutott az arcán.

Tudta! Valahonnan ő is tudta! Bardwell!

– Mikor történt? – kérdezte Talan.

– Hetekkel ezelőtt – válaszolt szomorú, gyászos hangon a vadőr.

„– Tudok a kis doktornőről. Dugod is?” – cikáztak a gondolatok és az emlékek a félvér fejében. Lázasan gondolkodott azon, hogy az események milyen sorrendben is követték egymást.

– A francba! – sziszegte a fogai között Talan, újra áttúrta a haját, dühösen csapott öklével a levegőbe.

– Mi az? Eszedbe jutott valami?

– Talán – a félvér bizonytalanul rántott a vállán, a felkorbácsolt érzelmektől egyre szaporábban vette a levegőt. – Volt még valaki, aki tudta! Nem csak ezt, hanem mást is! Fogalmam nincs honnan, de tudta!

– Milyen szerzet az illető?

Talan a fejét ingatta.

– Semmilyen! Egy ember. Egy börtönigazgató. Csupán érdeklődést mutat a másfajta lények iránt – magyarázta Talan, miközben zakatoltak a gondolatok az agyában. – Azt érzem, ha valaki más!

– Egy prikolicson nem fogod – morogta az orra alatt a vadőr.

– Ugyan miért nem? – kérdezte megdöbbenve a félvér.

– A prikolics ember. Egy ember, aki genetikai mutációval születik – magyarázta a több évszázados, tapasztalt alakváltó.

Talanban még a levegő is megakadt.

Ivan! Dorothy! Valóban! Rajtuk sem érezte! Egyikükről sem gondolta volna, hogy mi, amíg Ivan szemét nem látta, és amíg a doktornő maga el nem árulta!

Ha Bardwell az, akkor hirtelen minden kérdés magyarázatot kapna! Ha ő tényleg az, akkor az is lehet, hogy ő Ivan apja, s egyben az övé is! Ő áll egy csomó minden mögött! – zakatolt a félvér vadász agyában. Adele intelme is belé hasított. Sziklaszilárd bizonyíték hiányában, ítélkezni és büntetni: gyilkosság!

Kell a kép! Bardwell fotója, amikor még rendőrként dolgozott! Ő be tudja azonosítani, mert Ivan emlékeiben látta a fehér vadász kegyetlen apját.

Idegesen nézte meg az időt a telefonján, most sürgette volna.

– Gondolom, ennyi idő után nem sok nyom maradt, ami értékelhető – dünnyögte Talan az orra alatt.

– Szétnézhetsz a barlangban, bár szerintem sem találsz sok nyomot. Egy próbát megér – vont vállat a vadőr. – Több szem többet lát.

Ketten botorkáltak fel az üres, hideg barlangba, ahol a tragédiát már csak a sziklafalon barnára színeződött vérnyomok jelezték.

– Kizárt, hogy egyedül tette, akárki is volt – motyogta Talan, ahogy lassan körbejárta a barlang belsejét. – Amarion már kezdett regenerálódni, gyógyulásnak indult! Lehet, hogy vak volt, de nem védtelen! Ha Kaila is itt volt, egyetlen támadónak esélye nem lett volna ellenük – állapította meg a félvér.

Maximus láthatóan elgondolkodott a vadász szavain, majd egyetértően bólogatott.

– Igazad lehet – morogta az orra alatt McGinty, majd ő is jobban szétnézett. – Talán Kaila nem is volt itt, vagy később érkezett. Egyenként már legyőzhette őket.

Talan a fejét billegtette.

– Talán, de maradandó seb nélkül biztos, hogy nem! – Talan szétnyitotta a mellkasán a dzsekit, aztán az ingjét. Öt fekete folt sötétlett ott, ahol egykor Kaila beléje eresztette megnyúlt fekete körmeit.

– Tehát a gyilkos meg van jelölve! Remek! – lelkesült fel McGinty, majd szemöldökét ráncolva hosszan nézte, ahogy a félvér visszaigazgatta ruháit a felsőtestére. – Te ezt mikor szerezted Kailától?

Talan megköszörülte a torkát, rántott a vállán, tekintetét zavartan járatta a sziklafalakon.

– Valamit félreértettem, és ő elmagyarázta nekem – hadarta a félvér motyogva, s csak futtában pillantott az őt vizslató farkasra, aztán előkotorta telefonját. – Hamarosan itt lesz értem a helikopter.

– Helikopter… megszaladt! – szívta a fogai között McGinty, a szemöldökét vonogatva.

– Ez bonyolult és nem fogok neked kis előadást tartani róla – biccentett fölényesen Talan, s kiballagott a barlangból. A vadőr teljesen a tisztásig követte, pár lépéssel mögötte, sokáig csak szótlanul. A félvér vadász olykor hátrapillantott a válla felett.

– Miért nem szakadsz le rólam? – morogta Talan.

– Mert nem tudom ki vagy, nem tudom mi vagy, és ez által nem bízok meg benned! – fakadt ki a vadőr.

– Egy félvér prikolics vagyok, vannak rajtam rúnák, vagyis valami őrző féle lennék.

– Vadász vagy! Hallottam rólad! Pénzért ölöd a fajtád! Több rúna van rajtad, mint egy őrzőn! Félvér prikolics nem létezik, mivel vagy örökíti a genetikai mutációt vagy nem! És ha örökölted, akkor te is prikolics vagy! Nem félvér! Vagyis nem vagy őrző! Rúnák viszont csak őrzőkön jelennek meg! – A farkas alakváltó tehetetlen dühvel, lendületes mozdulatokkal kísérte indulatos szavait. – Ne gyere többet ide! Ne keresztezd az utamat!

– Mert különben mi lesz? – Talan kihívó testtartással szembefordult az alakváltó farkassal. – Megölsz?

McGinty tehetetlen dühvel, makacsul összeszorított ajkakkal hallgatott. Mindketten tisztában voltak vele, hogy a rúnák íratlanul is védelmezték a viselőjüket.

– Olyan vagy, mint az ember? Amit nem ismer, attól fél, s amitől fél, azt elpusztítja! Gyerünk McGinty! Még nincs itt a gép, szemtanúd sem lesz! – Talan provokálva a vadőrt tett feléje pár lépést a mellkasát döngetve. – Ölj meg! Csak szívességet teszel vele!

– Nem tudom mi vagy pontosan, de hogy őrült, az tuti! – morogta az orra alatt a sokat élt farkas, azzal pár lépést hátrált, majd fordult és magára hagyta Talant a tisztáson.

Dorothy szótlanul figyelte Talant, ahogy Ivan kopott utazótáskájából az asztalra pakolta a különféle fegyvereket, válogatott közöttük, egyet-egyet jól megvizsgálva forgatott a kezében.

– Mi történt? – kérdezte bátortalanul a nő. Nem tudta mennyire faggathatja a vadászt, csak azt látta, hogy Talan dühös volt és feldúlt.

– Megölték őket – válaszolta kurtán a félvér.

– Kicsoda?

– Még nem tudom – dünnyögte Talan, közben párat a fegyverek közül magához vett. Ivan két karambitját csatolta fel a sajátja helyett, amivel még a börtönben tanította őt. – Gyilkosság ide vagy oda, de a beleivel együtt forgatom ki belőle az igazságot – sziszegte a fogai között a férfi.

– Kiből?

– Bardwellből – fújta Talan. – Nem tudom mennyi és milyen köze van az egészhez, de biztos vagyok benne, hogy ő is sáros!

– Az a rendőr, akiről anyával beszéltetek?

Talan csak bólintott.

– Vigyázz vele! – Dorothy hangjából őszinte aggodalom csengett ki. – És főleg magadra! – Egy mély sóhajjal nyúlt a terebélyes bőrkötésű könyvért. – Nézd mit találtam benne! – mondta s a férfi felé fordította, miközben kinyitotta ott ahol meg volt jelölve. – Ilyenek vannak rajtad is, nem?

Talan tekintete végigsiklott a két oldalon, ahol a rúnák sorakoztak, mellettük rövid leírás. Szétnyitotta magán az inget s elkezdte kikeresni melyik van rajta, és aztán, hogy az, mit is jelent.

– Egy csomó védelmi, meg erősítő szimbólum van rajtam.

– Talán ezek miatt mondhatta az apám, hogy sok kell ahhoz neked, hogy te meghalj.

– Egy alternatíva van csak. – Talan szembe fordult a nővel. – Ha bármi köze van ehhez az egészhez Bardwellnek, akkor meg fog halni! Nem hagyom, hogy bárki fenyegetést jelentsen a továbbiakban a múltból neked. – A doktornő felé nyújtotta a kezét, magához húzta, s védelmezőn ölelte át. Dorothy belesimult a vadász izmos karjaiba, arcát a mellkasához nyomta.

– Nem akarlak elveszíteni – suttogta a nő. – A harag rossz tanácsadó és az erőszak csak erőszakot szül.

Talan, ahogy Bardwell házához ért, azt teljes sötétségben találta. Előkotorta a zsebéből a telefont és felhívta a mentorát.

– Mond, fiam!

Talan mély sóhajjal fojtotta el dühét, bár az igazgató már ebből is hallhatta, hogy a félvérnek nagyon nem tetszik a megszólítás.

– Beszélnünk kell – mondta kurtán és határozottan Talan.

– Valami gond van?

– Mondhatni.

– Hallgatlak!

– Személyesen!

– Még nem vagyok otthon, van pár elintézni valóm – hadarta a férfi. – Kábé fél óra és otthon leszek…

– Itt várom.

– Itt?

– Itt vagyok a háza előtt – dünnyögte Talan.

– Jah értem. Rendben. Fél óra és otthon vagyok!

Talan érezte a férfi hangjában a nyugtalanságot, s hogy ezt szándékosan fokozza, köszönés nélkül kinyomta a telefont. Tekintetét a sötétségben úszó házra szegezte.

Fél óra! Van fél órám! – zakatolt az agyában.

Az több mint rengeteg!

Döntött! Akrobatikus ügyességgel lendült át a magas erődítményszerű kőkerítésen. Biztos volt benne, ha az ablakokkal, vagy bármelyik ajtóval próbálkozik, meg fog szólalni a riasztó. Könnyed mozdulatokkal minden kapaszkodót kihasználva fürgén kúszott fel a tetőig, majd azt megbontva bejutott a padlástérbe. Onnan már egyenes és szabad útja volt a lakás belsejébe. A dolgozószobát kereste meg legelőször, és nem tartották vissza a zárak sem, hogy átforgassa az íróasztal és a szekrény fiókjait, polcait. Átkopogtatta a kiürített fiókok alját is, titkos rekeszek után kutatva. Mikor gyanúsat, szokatlant hallott, egy mozdulattal szétkapta a fiókot. A szőnyegre hullottak belőle a kamaszkorából ismerős tépett papírlapok. Anyja naplójának hiányzó oldalai. Mellkasában megakadt a levegő. Lassan guggolásba ereszkedett, bele-beleolvasgatva szedegette össze.

– Hogy tudtam, hogy te voltál, te szemét! – sziszegte dühösen a fogai között. Ám ez még nem volt elég bizonyíték arra, hogy Bardwell más lett volna. Tovább kutatott, túrta a dolgozószobát. Egy újabb szétszedett fiókaljból egy más nemzetiségű személyi igazolvány hullott ki.

– Ivan Balkov – olvasta suttogva a nevet, s a képen az a férfi volt, aki a fehér vadászt gyermekként is gyötörte. – Te szarházi! Szóval te vagy! Megvagy te rohadék! Ivan Balkov! Így hívnak te nyomorult? – Talan légzése szaporábbá vált.

Szóval Bardwell ennek a mocsoknak dolgozik! Ismeri! Nagyon is ismeri! Sőt! Falaz neki! Talán valahol rejtegeti is, ha itt van nála az igazolványa! – jött az egyértelmű felismerés, és a lehetséges alternatívák, miközben leragadt a fotónál. Lapozgatta az igazolványt, s ami ledöbbentette, az évszám! A képen szereplő férfinek sokadik számolásra is, több mint kétszáz évesnek kellett lennie a születési dátuma szerint!

– Mi a szar? – fújta Talan. – Ha a prikolics ember, az nem él eddig! Mi vagy te rohadék?

Tökéletes hallásának köszönhetően, kizökkentette gondolataiból, ahogy Bardwell megérkezett, s már a zárban csörgött a kulccsal.

– A francba! – sziszegte a fogai között. Tekintetét körbevezette a romhalmazon, amit a dolgozószobában művelt. Tisztában volt vele, hogy ezt nem tudja már kimagyarázni. Alig jutott gondolatai végére, a helyiséget fény öntötte el, s Bardwell állt a nyitott ajtóban.

– Te mi a fenét művelsz itt? – hangja hangsúlytalan volt, fakó. – Te betörtél a lakásomba?

Talan másodpercek alatt döntött. Indulatosan szegezte azonnal a kérdéseit a mentorának, miközben a markában összefogott papírokat a férfi felé dobta.

– Ezek mit keresnek magánál? Miért tépte ki őket anyám naplójából? – megindult az igazgató felé, akinek az arca szoborszerű merevségbe dermedt. Talan az igazolványt Bardwell elé dobta, közvetlen a lábához.

– És ez? Falaz neki? Azt mondta, az apámmal nem szolgálhat! Azért mert neki dolgozik, igaz?

A férfi arckifejezése megváltozott, közben vett egy mély levegőt. Hosszú percekig mély, feszült csend ereszkedett közéjük.

– Bizonyos értelemben – motyogta Bardwell, ahogy átlépte a küszöböt, és sétálgatásba kezdett a dolgozószobában, miközben tekintetét körbevezette a rendetlenségen.

– Hogy érti, hogy bizonyos értelemben?

– Ő akarta, hogy megkeresselek és vigyázzak rád – mondta tárgyilagosan a mentor.

– Vigyázzon rám? Ch!

– Amit rólad tudok, azt mind tőle.

– Beszélt vele? Hol van most? – Talan határozottan szegezte Bardwellnek az újabb kérdéseit. – Azt is tudta, hogy Ivan a testvérem? Véletlen volt, hogy pont ő tanított, vagy azt is az a Balkov intézte? – a félvér undorral az arcán a szőnyegre dobott igazolvány felé lendítette a kezét.

– Igen, Balkov ajánlotta, hogy Ivan tanítson téged – bólintott Bardwell. – Nem tudom, hogy hol van…

Talan egy hirtelen mozdulattal elkapta az igazgató nyakát és könnyedén egy kézzel megemelve a falhoz nyomta a férfit. Bardwell szemei elkerekedtek egy pillanatra. Nem számított ilyen reakcióra a félvér vadásztól, s a benne lévő erő is meglepte.

– Adok pár percet, hogy gondolkozzon rajta! – sziszegte a fogai között a megdöbbent férfi arcába Talan, borostyánsárgává fakult szemekkel. – Mikor beszélt vele utoljára? Maga szolgált neki infóval a magánéletemről, vagy ő figyelt és tájékoztatta magát? Honnan tudta, hogy beszélek a doktornővel? Kinek az ötlete volt, hogy ő legyen a szabadulási ajándékom? Beszéljen! – Talan ujjai jobban ráfonódtak a megtermett férfi nyakára.

– Ő… – nyögte Bardwell, levegő után kapkodva.

– Akkor tudnia kell, hogy hol van! – dörögte a félvér, előtörő karmai felsértették a férfi nyakán a bőrt.

– Most nem… tudom… hogy hol… – hörögte a fuldokló férfi. – De… ha jelentkezik…

Talan elengedte Bardwellt, aki a fal tövébe rogyott. A nyakát dörzsölgetve szaporán kapkodott levegő után.

A vadász zsebében megszólalt a telefon, amit Talan fújtatva kotort elő, a kijelzőjén Nick neve állt.

– Francba – motyogta az orra alatt a vadász, aztán remélve, hogy van valami érdembeli információja az irattárosnak, mégis fogadta a hívást.

– Találtam valamit! – harsogta a fiatalember.

– Gyorsan mond, mert nem érek rá! – dörögte a félvér kissé fújtatva, aminek eredménye másodpercnyi csend lett.

– Csajnál vagy? – kérdezte Nick.

– Nem éppen… – Talan megköszörülte a torkát, futó pillantást vetve a fal tövében ücsörgő mentorra.

– Jóóó, akkor nem is zavarlak, csak átküldöm a kicsikéről a képet, amit kértél! – azzal meg is szakadt a vonal. Talan szemöldöke ráncba szaladt egy pillanatra. Nem értette Nick miért beszélt vele virágnyelven, de sok ideje nem volt gondolkodni. A telefonja újra jelzett, üzenete érkezett.

Pillanatnyi habozás után, megnyitotta.

„NE HAGYD, HOGY IGYON BELŐLED, MERT ESÉLYED NEM LESZ ELLENE!!!!!!”

Alatta pedig egy kép, amin ugyanaz a férfi volt, mint az igazolványban!

Tekintetét újra végigfuttatta az egyértelmű figyelmeztetésen. Megértette. Ideje most nem volt azon töprengenie, hogy Nick honnan ilyen jól informált.

Ott volt a kezében, a szeme előtt az egyértelmű bizonyíték, hogy Easton Bardwell ugyanaz a személy, mint Ivan Balkov, azaz a fehér vadász kegyetlen apja, és az övé is.

– Nem tudsz az apámmal szolgálni? – sziszegte Talan egyre mélyebb légzéssel, fújtatva, lassú kimért léptekkel indult el Bardwell felé. – Nos. Mi van, ha én beérem veled is?

Az igazgató arcán több érzelem futott át, ahogy lassan állásba egyenesedett.

– Milyen érzés volt, hogy a fiadnak szólítottál? – Talan arcán a mosoly inkább vicsorgásnak tűnt, ahogy fenyegetőn közeledett a férfi felé. – Apám!

Bardwell tekintete csak egy pillanatra kerekedett el, aztán írisze vörösre vált, éles, meghatározatlan fogak törtek elő az ajkai mögül.

– Mielőtt feltépem a torkod, áruld el nekem, hogy mi a büdös franc vagy?! – Talan sem fogta vissza magát. A gyűlölettől egészen rikító sárgán izzottak a szemei, már-már jégfehéren.

Bardwell gúnyosan, lekicsinylőn nevetett fel.

– Tapasztalatlan tacskó vagy! Bármit mondanék, az nem jelentene neked semmit!

– Próbáld ki!

– Félvér vagyok! Egy lupin és egy prikolics fia! – mondta büszkén felszegett állal, nemes tartással Bardwell.

– A Pádisból? Kitalálhatom? Az anyád volt a megőrült vámpír, igaz? – Talan már hangosan gondolkodott, bebizonyítva apjának, hogy már nem is olyan tudatlan.

– Nem ismerős a helyzet, fiam? – provokálta tovább Bardwell.

Talan figyelme csak egy pillanatra lankadt, s a lupin félvér máris támadásba lendült. Elkezdődött egy véres, gyors menet a két szerzet között. Kieresztett karmokkal és fogakkal akaszkodtak egymásba, ott ejtettek sebet egymáson, ahol csak tudtak. Mindketten villámgyorsan léptek hátrább egy-egy támadás után.

– Így tudtál meg mindent! – szuszogta Talan. – Szándékosan törted el az üveget! A vérem kellett! Pár csepp elég volt!

Bardwell önelégült vigyorába benne volt a válasz.

– Ha annyira hasonló a helyzetünk – Talan tekintetét a vörösen izzó szemekbe fúrta –, te is kinyírtad az apádat?

– Naná! – sziszegte a fogai között Bardwell. – Azt kapta, amit megérdemelt! Mit érsz vele, ha megölsz is, fiam? Azt hiszed, hős leszel, hogy jót teszel? Ugyanarra az ösvényre fogsz lépni, mint én! Gyerünk, tedd meg! Csak bátran! – biztatta a vadászt az apja.

– Én nem vagyok félvér! – vetette oda Talan, s egy mozdulattal szétnyitotta mellkasán a dzsekit az ingjével együtt. – De valamire kiválasztottak, mert ezek itt vannak!

Bardwell dühösen izzó szemekkel nézte a rúnákat fia mellkasán, aztán támadásba lendült. Újra gyors félelmetes erejű mozdulatokkal, mértek egymásra kegyetlen csapásokat, romhalmazt csinálva a dolgozószoba után a folyosóból is. Talan megmarkolta az igazgatón a már megszaggatott öltöny felsőt, s még azt is érezte, hogy a férfi húsába is belemarkolt. Egy erőteljes mozdulattal fordította át az apját a válla felett, leszakítva róla a zakót az inggel együtt, aztán a falhoz nyomta. Kaila karmainak nyoma ott feketlett a félszerzet szabaddá vált felsőtestén.

– Te ölted meg őket! – sziszegte gyűlölködve Talan. – Amariont, Kailát…

– Igazi vadmacska volt a kis sógornőd! – vigyorgott Bardwell. – A húga is ilyen tüzes volt?

Talan fogai a féltékeny dühtől még jobban előtörtek. Próbált uralkodni magán, mert nem akart annyira átváltozni, hogy már csak eszelősen csapkodjon, és ne tudjon taktikusan harcolni.

– Valóban nem félvér vagy, Talan! Inkább egy egzotikus koktél! Egy félvér és egy valkűr gyermeke! Lupin, prikolics, valkűr! Micsoda adalékok! Ez vagy! Fogadd el!

– Tessék? – a vadász pillanatnyi döbbenetét kihasználva Bardwell kiszabadult fia kezei közül, s fájdalmas mély vágásokkal hasította végig az oldalát.

Talan az erősen vérző sebre szorított kezekkel megroggyant. Igyekezett a gyors gyógyulásra összpontosítani, miközben próbálta feldolgozni az új döbbenetes információt.

Bardwell lassan körözni kezdett a tántorgó fiatal vadász körül.

– Anyádat azért küldték, hogy vigyázzon rám. – Bardwell teátrálisan tárta szét a kezeit. – Megmutattam neki, hogy rám nem kell vigyáznia! – nevetett fel a férfi.

Talanban a helyzete ellenére magabiztosság kezdett szétáradni. Ő őrült vakmerőségnek tartotta, ami tulajdonképpen jellemző is volt rá, hiszen mindig is bátran, szembe mert nézni a leghalálosabb helyzetekkel is, de most valahogy mintha mégis más lett volna ez az érzés. Eszébe jutottak a rúnák és a jelentéseik, amiket pont indulása előtt néztek át Dorothyval. Lassan felegyenesedett, szembe fordult az apjával. Átjárta a magabiztosság, egyértelműen érezte, hogy a rajta lévő rúnák erősítik őt.

– Itt, most nem fog meghalni senki! – mondta határozottan, meglepő higgadtsággal Talan. – És nem leszek olyan, mint te! Mert én, nem öllek meg, hanem hagylak élni! De rajtad tartom a szemem! Te is tudod, hogy ezek a rúnák azt jelentik, hogy bármikor jogomban áll téged megbüntetni! Az én helyzetem, nem ugyanaz, mint a tied! Én nem gyilkolom meg az apám, csak igazságot szolgáltatok!

Bardwell gúnyosan felnevetett fia szavaira.

– Nem is tudnál megölni, fiam! Aki nem él, azt már nem ölheted meg! Hallgatózz csak? – öklével megdöngette a mellkasát. – Hallasz te itt dobogni valamit?

– Engem támogatnak – mondta tovább csendes nyugalommal Talan, s valóban úgy is érezte, mintha az anyja és a bátyja is ott lettek volna vele abban a pillanatban. – Én, nem akarlak téged megölni, azért, hogy élve szenvedj! Szenvedj attól, hogy te sem tudsz engem megölni!

Bardwell szemei elkerekedtek, aztán tehetetlen dühös makacssággal szorította össze a fogait.

– Viszont, ha még egyszer valakinek is ártasz, ítélkezni fogok feletted, erre megesküszöm! Te pedig, pontosan tudod, hogy nekem ez jogomban áll! – mondta Talan az apja szemébe a szavait, azzal hátat fordított neki és elindult kifelé a rommá vált lakásból, olykor odébb rúgva egy-egy széttört bútordarabot.

– Nem tudlak megölni? – Bardwell kínosan, erőltetetten nevetett fel. – Már, hogy a büdös francba ne tudnálak! – ordította, s fia után lendült. Talan tökéletes reflexszel hajolt el a sarlószerű gyilkos fegyver útjából, közben előrántva Ivan két egyedi készítésű karambitját bakancsa szárából, tett egy fél fordulatot s szembekerült apjával, aki így valósággal belevetette magát a késekbe. Talan érzéstelen arckifejezéssel nézett a férfi szemébe. Nem érzett semmi megbánást. Semmit nem érzett, csak hideg közönyt. Végignézte, ahogy apja szeme üvegessé, élettelenné vált.

– Ez… meg… mi? – lehelte hörögve a férfi, bőre lassan hamuszürkévé fakult, s miközben kezdett a teste összeaszalódni, még kétségbeesetten markolta fia karját, szinte kapaszkodott belé.

– Ez a bátyám hagyatéka – suttogta a haldokló félszerzet fülébe Talan. – Az örökségem!

Easton Bardwell - azaz Ivan Balkov - egyre rekedtebb, és mélyebb hangon, erőtlenül hörgött, ahogy lassan de biztosan kilehelte sötét lelkét. Teljesen száraz múmiává aszalódva, hirtelen szürke hamuként hullott a padlóra. Ennyi maradt a kegyetlen, és gonosz apából.

Talan tekintete a két karambitra siklott, amit még mindig kitartóan markolt. Tökéletesen tiszták voltak, egy csepp vér sem volt rajtuk.

Milyen kések lehetnek ezek? – futott át Talan agyán, lassan vizsgálgatva forgatta a kezében. Mély sóhajjal visszacsúsztatta azokat a bakancsa szárába, miközben még utoljára körbevezette tekintetét a csatatérré vált lakáson, aztán maga mögött hagyta a házat. A kapun akadálytalanul tudott távozni, Bardwell be sem csukta maga után, ahogy hazaérkezett. Talan a zsebébe süllyesztette kezét, nyakát vállai közé húzva dzsekije gallérja még jobban takarta az arcát. Határozott, de nem túl sietős léptekkel elindult az odébb leparkolt motorjához. Már épp a bukósisakját igazgatta, hogy felvegye, amikor a sötétből egy ismeretlen férfi lépett oda hozzá.

– Akit legyőzöl, az a tied – motyogta, fakó barna tekintetét a Talanéba fúrva.

– Mi van?

– Balkov a vezérünk volt – folytatta a férfi. – Aki megöli a vezért, az a helyébe lép!

– Kösz a megtiszteltetést, de nem élek vele – morogta az orra alatt fáradtan Talan, s feltette a bukósisakot. – Csináljatok szavazást, vagy mit tudom én!

– Ez a törvény! – erősködött az idegen, megragadva Talan karját, maradásra bírva a félvért. – Vagy a győztes, vagy az utód!

Talan tanácstalanul, hangosan fújta ki a mélyre szívott levegőt. Ebben az esetben mindkettő ő maga volt.

– Változtassátok meg! Van nekem jobb dolgom is, mint akárkiket is vezetni.

– Prikolicsok vagyunk – mondta büszkén a férfi. – Eddig volt vadászterületünk…

– Micsoda? Mitek volt?

– Vadászterületünk, és védelmet is élveztünk!

– Ha megtudom, hogy bárki emberre vadászik, annak velem gyűlik meg a baja! Ezt jobb, ha közlöd a többiekkel is! Védelmet csak az érdemel, aki nem gyilkol!

– Úgy lesz – a férfi úgy hajtott fejet, mintha már kész tényként kezelte volna, hogy Bardwell után, immár Talan a vezetőjük.

– Helyes – biccentett Talan, azzal már indította is a motort és kikerülve az idegent elhajtott.

Egészen más gondolatok kavarogtak a fejében, miközben elindult vissza Dorothyhoz a Corbet villába.

Dorothy valósággal belecsapódott Talan karjaiba, épp csak hogy belépett a férfi a villa ajtaján.

– Istenem, te! Hogy nézel ki? – csak egy pillanatra lépett hátrébb a nő, hogy végignézhessen a vadászon, megbizonyosodjon róla, hogy nincs komoly baja. Talan így is siralmas látványt nyújtott, megszaggatott véres ruházatával.

– Nincs bajom, jól vagyok – fújta a férfi, ahogy viszonozta a doktornő aggódó ölelését, s nyugtatón simított végig Dorothy hátán. – Mármint testileg – dünnyögte az orra alatt.

– Mi történt? – Dorothy újra hátrébb lépett, aggodalmas pillantását a férfiébe fúrta.

– Többé nincs mitől félned – mondta Talan, kisimítva egy kósza tincset a nő arcából.

– Megölted?

– Meg – dörmögte kurtán, elrekedve a vadász. – Nem hagyott más választást. – Lehajtotta a fejét, kicsúszott Dorothy karjaiból. – Valahol letusolhatnék? Most jól esne – dünnyögte Talan.

– Persze! Gyere! – Dorothy megfogta a félvér kezét, úgy vezette az emeletre, közben sűrűn nézett vissza rá. – Kérsz valami kaját? Forró tea? Bármi?

Talan fáradt félmosolyra húzta a száját.

– A bármi pont megfelel – mondta halkan, mire Dorothy viszonozta a mosolyt.

A doktornő lelkesen sürgölődött Talan körül a vendégszobában. Tiszta ruhát készített neki az ágyra, törölközőt. Óvatosan segítette le róla a megtépett dzsekit, inget. A sebek már gyógyulásnak indultak, bár így is volt, amelyik még elég csúnyán vérzett. Dorothy aggodalmas pillantására, Talan egy alig mosollyal legyintett.

– Mire letusolok nyoma sem lesz.

– Akkor is rondának tűnik – erősködött a nő.

– Nem komoly.

– Elmeséled mi történt? – Dorothy együttérző tekintetét Talan szomorú, mély, meleg barna szemeibe furta.

– Csak… feldolgozom – dünnyögte a férfi, hangosan vett egy mély levegőt. – Van mit – fújta.

Fogalma nem volt meddig engedte a tarkójára a forró vízsugarat, de legszívesebben el is aludt volna alatta. Homlokát a karjának támasztva dőlt a csempének, hirtelen dologtalannak és sehova sem tartozónak érezte magát.

Dorothy még akkor is türelmesen, és csendben ücsörgött az ágy szélén, amikor Talan a csípője köré csavart törölközővel lépett ki a szobához tartozó fürdőből. Az asztalon már meleg vacsora várta, finom illatokkal.

Fáradtan engedte le a testét a nő mellé.

– Az anyám sem ember volt – szinte csak motyogta maga elé a szavakat.

– Nem? Ó! Ő mi volt?

– Valkűr, vagy mi. Valamiért apámra kellett volna vigyáznia.

– Apádra? Miért?

Talan a fejét ingatta.

– Fogalmam nincs. Nem részletezte. Verekedés közben osztott meg velem pár információt, hogy kizökkentsen, hogy megzavarjon.

– Értem – fújta mély sóhajjal együtt Dorothy, közben az ujjait tördelte.

– Aztán meg, egy fazon jött oda a semmiből az utcán, amikor már eljöttem onnan. Éppen indítottam volna a motort. Valami olyanról hablatyolt, hogy mivel legyőztem a vezért innentől én lettem az.

A doktornő szemei elkerekedtek.

– Milyen vezér?

Talan vágott egy fájdalmas fintort, a tálcáért nyúlt, és a combjaira téve fentebb húzódzkodott az ágyon, a párnát a háta mögé igazította.

– Fogalmam nincs! Nem is érdekel – ingatta a fejét a félvér. – Semmi vezérséghez nincs kedvem! Mondtam neki, tartsanak szavazást, vagy bánom is én, de ha meghallom, hogy embert gyilkolnak, akkor ott leszek!

– Nyomozhatnak majd utánad? – kérdezte óvatosan Dorothy.

– Nem tudom – rántott a vállán Talan. – Igazság szerint, mikor Ivannal végeztem számítottam rá. Vártam, hogy majd letartóztatnak, vagy legalább tanúként kihallgatnak, de semmi nem történt! Csak az értesítés jött, hogy örököltem és az ügy le van zárva. Állítólag volt valamilyen farkasa, és az tette. – Talan elgondolkodva meredt maga elé pár másodpercig. – Nem éreztem ott senkit! A vámpíroknak sem dobog a szívük, ha úgy vesszük halottak, őket mégis érzem! Megérzem a jelenlétüket, megérzem, ha közelednek. Bardwellt is mindig megéreztem…

– Hogy jön a vámpírokhoz Bardwell? – Dorothy szemöldöke meglepve szaladt fel.

– Egy lupin és egy prikolics ivadéka volt.

– Lupin?

– Megzavarodott vámpír.

Némaság telepedett Talan szavai után a szobára.

– Hogyan tovább, ezek után? – törte meg a csendet Dorothy.

– Megnézem az örökségem a Pádison. Azon a fennsíkon vagy hol. Elvonulok kicsit gondolkodni. Van min. – Talan a nő felé fordult, a kis éjjeli szekrényre csúsztatta a tálcát a vacsora maradékával. – Nincs kedved elkísérni? Hiszen igazság szerint a tied lenne. Szerintem Ivan, csak azért jelölt meg engem örökösként, mert ha ezeket rád hagyja, azzal téged árult volna el.

– Elkísérhetlek, de nem hiszem, hogy én is ott maradok.

– Rendben – bólintott beleegyezőn Talan. – Kezdetnek ez sem rossz.

– Milyen kezdetnek? – nevetett fel Dorothy.

– Mondjuk táplálni a rokoni kapcsolatokat. Te vagy az egyetlen élő, vérszerinti rokonom. – Talan hangjában szomorúság csengett, lehajtott fejjel kezdte matatni a törölköző egy kihúzódott szálját.

Dorothy vigasztalón ölelte át a vadász széles vállait. Annyi minden történt vele is az elmúlt hetek alatt - fenekestől felfordult az élete, megdöbbentő igazságokkal kellett szembesülnie -, hogy fogalma nem volt, mit is mondhatna most a félvérnek, hiszen ő a töredékét nem ismerte, nem értette még annak a világnak, amibe az elmúlt hetek alatt belecsöppent.

Talan viszonozta a nő ölelését, s azok a percek jutottak eszébe, amikor kamaszként várakozott az intézet folyosóján, s először találkozott a doktornővel. Aztán az a pillanat, amikor lehúzta Dorothy fejéről a vászonzsákot, s leírhatatlan érzéssel csak nézték egymást.

Soha nem gondolta volna, eszébe sem jutott, hogy mindazok után, ahogy indult az ismeretségük, hová mélyül a kapcsolatuk.