AHOGY MEG VAN ÍRVA... - 16

Késő délután volt már. Victor azzal töltötte a magányos szabadidejét, hogy felelevenítette mindazt amit gyerekként és fiatal férfiként az indiánok között tanult. Dobot készített magának mint annak idején Owle és Orenda nagyapjával. Több napon keresztül, gondos türelemmel. Aztán eljött az a nap is, amikor végre megszólaltathatta.

A tűzbe bámulva idézte fel magában felváltva a fájó és a kedves emlékeket.

…

Amikor farkaskölyökként Owle megtalálta őt és gyermek létére felelőségteljesen gondozta…

Amikor Orenda játszott vele, és a kislány veszélybe került. Akkor változott először emberré és megmentette a kislányt. A karjában vitte vissza a faluba a sérült Orendát. Amiért megmentette a törzsük tagját, befogadták; mivel azt hitték, hogy az erdőben egyedül nevelkedett árva. Az Adahy nevet adták neki, ami annyit jelentett: az aki az erdőben lakik…

Amikor a vele egykorúak bántották és csúfolták a furcsa viselkedése miatt…

Amikor az öreg sámán maga mellé vette és tanítani kezdte…

Amikor felismerte az igaz szerelem érzését, amit Orenda gyújtott fel benne…

Amikor kiderült a szerelmük és botrány lett belőle, mert a lány szülei nem örültek neki…

Amikor a sámán kiállt érte, és magával egyenrangúvá tette azzal, hogy elárulta azt a képességét, amit az indiánok úgy hívtak: bőrváltó.

Amikor megtudta, hogy gyermekei fognak születni…

Amikor a törzsre támadtak a katonák és nekik menekülniük kellett…

A gyermekei születése a hideg barlangban…

A boldog hetek…

Az újabb félelem és harc az életéért és a családjáért…

A szeretett nő sikolya… gyermekük sírása… aztán a haláli csend… és a kis farkaskölyök mozdulatlan teste a véres fűben…

…

Összeszorított ajkai remegtek, szemét szorosan hunyta le, hogy ne engedje ki a fájdalmas emlékezés könnyeit. Szeme sarkából így is megszökött egy könnycsepp, ami végigszaladt az arcán. Lassan térdére emelte a dobot, és tenyerével többször átsimította a feszített bőrt. Először a természet hangjait utánozta, majd szavakat suttogott néha meg-megszólaltatva a dobot. Azután ütemesen kezdte ütni, és kiengedte a hangját:

– Ah hí ye, yo hí eyá. Wé yeló eyá. Ah hí ye, yo hí eyá. Ya wé yeló eyá – Messzire hallatszott a Lakota Lullaby az erdő csendjében, s talán a víz is vitte a gyönyörű dallamot, Victor erőteljes tiszta hangjával együtt. – Ah hí ye, yo hí eyá. Wé yeló eyá. Ah hí ye, yo hí eyá. Ya wé yeló eyá. Čhaŋté wašté hokšíla l-akhé ištíŋma. Haŋhépi kiŋ wašté. Wé yeló eyá. Čhaŋté wašté hokšíla l-akhé ištíŋma. Haŋhépi kiŋ wašté. Wé yeló eyá. Ah hí ye, yo hí eyá. Wé yeló eyá. Ah hí ye, yo hí eyá. Ya wé yeló eyá…

 

 

 

Homero néha lehajolt, tenyerével fésülte odébb a magasabb növényzetet, gyógyfűveket keresve. Szerette az erdő csendjét, az apró neszeivel együtt. Amikor meghallotta a dob hangját, azt hitte csak képzelődik. A környéken rajta és Jaliyah-n kívül senkit nem hallott még dobolni. Másról nem tudott. Lassan felegyenesedett és hallgatta a számára oly kedves dallamot.

Nem képzelődött. Egyre tisztábban és erősebben hallotta.

Az öreg indián felbátorodva indult meg a hang irányába. Tudni akarta ki az akit hall.

Miközben korához képest fürgén szedte a lábát, melankolikus mosollyal kezdte ő maga is hallkan énekelni a dalt. A meglepetés és a rátörő kedves emlékek óvatlanná tették az öreget. Eltűnt a lába alól a talaj. Valamikori régi csapda lehetett, vagy egy nagyobb vadnak szánt verem. Hallotta a lábszárcsontját reccsenni, és éles fájdalom nyilallt a vállába is, ahogy rendellenes testhelyzetbe rogyott össze a gödör alján. Tekintetét az égre emelte, még mindig hallotta a dobot és az éneket. Erőt adott neki és kitartás. A csapdába esett sólyom hangját utánozva adta tudtára annak, aki értette, hogy bajban van. Nem tudta biztosra, csak remélte, hogy Jaliyah előbb vagy utóbb meg fogja hallani. Vagy ha ő nem, hát az a valaki aki dobol.

Victor egyre halkabban énekelt és gyengébben ütötte a dobot, majd némán újra csak a tüzet bámulta.

Jól esett neki ez a környezet, ez a vadoni élet, ápolta a lelkét a dob és az ének. Hiányzott már ez a fajta töltődés neki.

Pár másodperces elmélyült csend után figyelmes lett a sólyom hangjára, aztán robbant benne a felismerés: valaki bajban van!

A sziklának támasztva - amin eddig ült - letette kezéből a dobot, s határozott léptekkel megindult a hang irányába. Hajtotta a benne lévő ösztön, hogy valaki segítségre szorul. A sólyom hangját egyre közelebbről hallotta, ebből tudta, hogy jó irányba keresi a bajba jutottat.

Jaliyah mosogatott, és a tányérokat pakolászta. Apja az asztalnál üldögélt, egykedvűen nézte még kissé nehezen engedelmeskedő lábait. A lábfejét billegtette jobbra-balra, a térdét hajlította, majd nyújtotta.

– Ne akarj máris szaladni – mosolygott hátra válla felett Jaliyah. – Így is nagyon szépen gyógyulsz.

– Mehetne gyorsabban is – morogta az egykori személyi testőr. – Nehezen viselem ezt a korlátozottságot.

– Megértelek.

– Nyiss ablakot, kérlek!

– Nem lesz hideg?

– Jobban alszom, ha nyitva az ablak.

– Rendben – Jaliyah nadrágjába törölte vizes kezeit, s már indult is teljesíteni apja kérését. Szélesre tárta az ablakot, aztán eligazgatta a függönyt.

– Fenn is kinyissam?

– Ráérsz, majd ha felmegyek – legyintett Maximus.

Jaliyah vonásai kisimultak, megállt a mozdulatban.

– Te is hallod? – kérdezte kiélezve jobban a hallását a fiatal félvér.

– Mit?

– A sólymot.

– Sólymot?

Jaliyahban már motoszkált egy rossz érzés, aztán robbant benne a felismerés.

– Nagyapa! Valami baj történt! – szakadt fel belőle, és már indult is az ajtó felé.

– Várj! Ne menj egyedül! – szólt utána Max.

– Apa! – Jaliyah bár megállt, de hangja türelmetlenül csattant fel.

– Nincs vita! – Maximus felkapta a járását segítő botot. – Annyira nyomorék már nem vagyok! – morogta és megindult lánya után. Jaliyah kényszeredetten várta be az apját, aki tagadhatatlanul mindent beleadott, hogy ne hátráltassa őt.

Homero hallotta a határozottan közeledő lépteket és felismerte, hogy nem az unokája lehet az. Viszont bízott a megérzésében, hogy ha valaki meghallotta őt, az csakis segítő szándékkal jöhetett.

Robosztus testalkatú férfi lépett a verem pereméhez. A tekintélyt parancsoló termetet látva mégsem érzett félelmet az öreg indián. Szürkült, és a látása sem volt már olyan jó, így szinte csak a körvonalát látta. Az ismeretlen lassan leguggolt.

– Nagyon megsérült? Mennyire tud mozogni? – szólította meg Victor a verem alján kuporgó Homerot.

– Nem nagyon – nyögte az indián – Hallottam eltörni a csontomat. A vállam is kimehetett a helyéről, alig érzem a karomat.

– Sajnálom, ha fájdalmat fogok okozni, de ki kell onnan emeljem, hogy el tudjam látni – szabadkozott a Homero számára idegen férfi.

Victor biztos kézzel tartotta a bajba jutott sérült öreget, és határozott mozdulattal, könnyedén emelte ki a veremből. Óvatosan tette le a fűbe.

– Nyílt törése van – állapította meg, ahogy Homero lábára esett a pillantása. – Elviszem a lakókocsimhoz. Az építkezésnél van elsősegély láda.

– Nem kell, fiam! Itt lakom a közelben – legyintett Homero. – Ha segíteni akar, elég ha hazakísér.

Victor arcára halvány mosolyt rajzolt az öreg szívóssága.

– Inkább viszem, rendben? Erre most ne álljon rá – mondta a farkas nélküli alakváltó, azzal újra a karjába kapta Homerot, s megindult abba az irányba amerre az öreg mutatta.

– Maga ott dolgozik az barlangnál? – érdeklődött az indián sámán.

– Igen.

– Maga is hallotta a dobot?

Victor zavart mosollyal bólintott.

– Én voltam – ismerte be.

– Csodálatos volt, fiam! – szakadt fel az öregből. – Maga őslakos? Vagy a felmenői?

– Indiánok között nőttem fel – Válaszolt röviden Victor. Nagyon nem kívánta részletezni a múltját. Nem akart mesélni arról, hogy sok-sok éve elég nagyhatalmú sámánként ismerték el, hiszen bizonyítottan alakot tudott váltani. A törzs nyelvén kétbőrű volt, bőrváltó sámán. Tisztelték a személyét.

– No látod, fiam? Ott az én otthonom – mutatott kis kunyhója felé Homero.

Victor egyre határozottabban érezte, hogy az öreg megmagyarázhatatlanul közel áll a szívéhez. Ismerős szagok és benyomások törtek rá, ahogy belépett a kunyhóba. Óvatosan ültette le Homerot az ágyra, aztán elővette bakancsa szárából a vadászkését és szabaddá tette az öreg sérült lábát. Gyakorlott mozdulatokkal kezelte le az indián sebeit.

– Gyógyítani is tanultál az indiánok között? – érdeklődött tovább Homero.

Victor zavartan kapta félre a tekintetét.

– Igen – dünnyögte, miközben tette a dolgát a törött végtaggal. – Sajnálom, ha fájdalmat okozok – motyogta.

Fertőtlenített, majd helyre tette a lábszárcsontot, amire Homero egy fájdalmas nyögéssel reagált.

Max és Jaliyah már a kunyhó közelében jártak. Egyszerre torpantak meg az öreg indián hangjára.

– Hallottad? – Jaliyah szíve hevesebben vert.

Adahy? – robbant benne az eltéveszthetetlen felismerés.

– Van nála valaki! – állapította meg.

A gyógyító őrző teljesen összezavarodott, nem értette mi történhet a házban. Érzi a számára legfontosabb személy jelenlétét, miközben a nagyapja fájdalmasan ordít… Győzött a védelmező ösztön és a nagyapja iránti aggódása. Már nem törődött azzal, hogy az apja tudja-e követni. Futni kezdett.

– Bocsánat! – hadarta Victor, miközben rögzítette a törött lábat.

– Esetleg, ha van valamire szükséged, ott abban a nagy ládában vannak a régi dolgaim, amik esetleg a gyógyításhoz kellenek – mutatott a sarokban álló régi, népi motívumokkal díszített hatalmas ládára Homero

– Maga is Sámán? – kérdezte a férfi.

– Hogy-hogy is?

– Hát úgy értem, hogy olyan Sámán, mint a törzsben is volt, ahol felnőttem – igyekezett korrigálni Victor.

– Igen.

A farkas nélküli alakváltó úgy döntött, inkább csendben folytatja tovább a gyógyítást, nehogy megint elszólja magát. Főleg, hogy egyre jobban eluralkodtak rajta az ismerős érzések.

– A vállát helyre rakni sem lesz fájdalommentes művelet.

– Azt is kibírom – vágta rá büszkén az öreg és legyintett.

Abban a  pillanatban, ahogy Victor a helyére rakta az öreg indián kificamodott csontját, Jaliyah szinte berobbant az ajtón a kunyhóba.

Amit látott, számára egyértelmű volt. Egy idegen hajolt a nagyapja felé és Homero fájdalmasan ordított fel.

Jaliyah gondolkodás nélkül kapta fel a keze ügyébe eső első ütésre alkalmas tárgyat, ami az asztal melletti szék volt, és lesúlytott vele.

Olyan gyorsan történt minden, hogy Victornak védekezni sem volt ideje. Széles vállán az ütés erejétől darabokra tört a szék, ő pedig egyensúlyát vesztve borult el a padlón. Lassan térdelt fel, nem akart ellenségesnek tűnni, de Jaliyah gondolkodás nélkül újra ütött, ahogyan azt még Codytól tanulta. Victor megpördülve ismét a padlóra került.

– Ne bántsd őt, Jaliyah! – emelte fel a hangját és a kezét Homero – Nem bántott! Segített! Ő segített!

Max ekkor lépett be az ajtón és azonnal dejavu érzése lett. Egyre szélesebb vigyort rajzolt az arcára az eléje táruló látvány. Jaliyah tanácstalanul mozdulatlanságba dermedt az apja és a nagyapja között, miközben zavartan kapkodta a tekintetét.

Victor még az előbbi próbálkozásánál is lassabban állásba egyenesedett. Megadóan magasra emelt kézzel fordult támadója felé. A fiatal őrző döbbenten ismerte fel a férfit, aki pár napja Ed boltjában kiszolgálta őt.

– Maga?

– Én csak segítettem. – Victor még mindig magasban tartotta a kezeit. Magán érezte az ismeretlen férfi tekintetét, aki az ajtóban állt. Aztán meglátta a földön heverő baseball sapkáját. Rövid hezitálás után lehajolt érte és gondosan igazította a fejére, kissé az arcába húzva a sildjét.

– Mintha csak az anyádat látnám – szakadt fel Maximusból, mire az öreg indián is elnevette magát.

– Most meg min nevettek? – Jaliyah dühösen tárta szét a kezeit.

– Ne haragudjon – legyintett Max az idegen felé. – Ez a vehemencia családi vonás. Előbb üt, aztán kérdez.

– Na de, apa!

– Semmi baj. Már itt sem vagyok – szabadkozott Victor.

– Maximus McGinty – nyújtotta a férfi felé a kezét Max. – Önben kit tisztelhetek?

– Gary Wyant – Victor elfogadta a feléje nyújtott jobbot, miközben másik kezével kicsit még jobban belehúzta arcába a sapkát. – De tényleg mennem kell. Tulajdonképpen munkából jöttem el.

– Az építkezésen dolgozik, ott a barlangnál – vette át a szót Homero.

– Talan Falgaut házánál? – Jaliyah szemei döbbenten kerekedtek el. – Már nem a boltban McNultynál?

– Te ismered? – vonta fel a szemöldökét Max. Újra a férfi felé fordult, próbálta kifürkészni az arcát, de nem látta jól. Nem volt tökéletes a fény a kunyhóban és a sapka is jócskán takarta. Amit látott, az szinte csak a szakállal körbevett határozott vonalú ajkak voltak.

– Nem ismerem, de már találkoztunk – pontosított Jali.

– Az építkezési terület őrzése jobban fekszik nekem, mint a bolti meló – hadarta Victor, lassan hátrált az ajtó felé. – Hát akkor én mentem is. További szép estét! Gyors gyógyulást!

– Jöjjön el máskor is fiatalember! – invitálta újabb látogatásra őt az öreg indián.

– Köszönöm! Akkor majd még meglátogatom – biccentett Victor aztán fordult és siető léptekkel indult vissza a barlanghoz.

Jaliyah hosszan nézett a távozó után. Újra érezte Adahyt az elmúlt percekben, amit semmivel nem tudott megmagyarázni, hiszen Judah Wyomingen volt.

– Kedves, jóravaló fiú! – dicsérte Homero. – Azt mondta indiánok között nőtt fel.

Jali elgondolkodva bámulta az ajtót, amin az imént távozott a segítőkész idegen.

A boltban is éreztem Adahyt, és ő volt ott akkor is. Ki vagy te Gary Wyant? – töprengett magában.

Phyllis kisírt szemekkel nyitott ajtót Talanéknak. Először a gyönyörű nőstény farkas lépdelt be a szakrális őrző előtt, aztán Dechant, kerülve Phyllis kérdő tekintetét.

– Ő mit keres itt? – kérdezte az idősebbik Blaine lány ahogy becsukta az ajtót Talan után. – Nem azt mondtad, hogy kizárt a csere?

– Ez így is van – morogta Talan az orra alatt. – Ellenben segíthet.

– Ő? Hogyan? – Phyllis hitetlenkedve mérte végig a tekintetével Dechantet.

– Ismeri Ochoát. Az észjárását. No és a terepet. Ochoa otthonát – sorolta az Őrző.

– Adott határidőt? – kérdezte Dechant, hangja kissé bizonytalan volt.

– Nem. Még nem. Csak felhívott, közölte nála van Ginger és veled kicserélhetem – hadarta Phyllis.

– Semmi konkrét a csere helyszínére sem? – vonta fel csodálkozva a szemöldökét Talan.

– Nem, semmi – ingatta a fejét a Blaine lány.

– Van egy tervem – Dechant felélénkült. – De akkor azt minél előbb kiviteleznem kell.

– Mi az?

– Szétnézek, felmérem a terepet – vágta rá Robert Talan kérdésére.

– Ez nem terv – legyintett az Őrző.

– De ha szétnéztem, akkor már tudunk tervezni – hadarta Dechant. – Ezt pedig minél előbb meg kell tenni, mert ha már kitűzi az időpontot, nem lesz rá időnk. Ezt most azonnal kell!

Talan, tekintetét védencének szegezte, próbálta kitalálni a gondolatmenetét, közben mérlegelte is Dechant ötletét.

– Rendben – bólintott az őrző.

– Sietek! – biccentett Robert s már indult is az ajtó felé, de Talan elkapta a karját.

– Ne arra! Nem láthatják, hogy itt vagy!

– Rendben. – Dechant irányt váltott, s az ablak felé indult.

Hallotta a saját szívverését, ahogy egyre őrültebb tempóban indult neki az erdőnek. Nem felderítésre ment. Neki már pontos terve volt. Shikobához tartott, hogy feloldassa vele azt, amit kamasz korában megkötött benne. Szüksége volt a teljes erejére, hogy szembeszállhasson Ochoával, hogy kimenekítse a kegyetlen vadász karmaiból azt, aki időközben a szívének a legkedvesebb lett. Rádöbbent, hogy bármire képes volt Gingerért. Akár ölni is.

Mikor a sámánasszony kunyhójához ért, megállt egy pillanatra, igyekezett összeszedett lenni. Nem akarta megijeszteni az idős nőt. Lassította légzését, aztán kopogott.

Shikoba pár másodpercig csak nézte az ajtót. Érezte, hogy nem emberi erővel rendelkezik az, aki hozzá érkezett. Aztán mély levegőt vett és ajtót nyitott. Nem tünt meglepettnek. Mintha már várta volna ezt a találkozást.

– Szép estét Shikoba – kezdte csendesen, illedelmesen Dechant.

– Gyere be – az asszony hátrébb lépett kintebb tárva az ajtót látogatója előtt.

– Nem akarom bántani.

– Tudom – Shikoba arcán halvány jóságos mosoly jelent meg.

– Azt is tudja mit szeretnék? – kérdezte Robert, közben besétált az ajtón.

– Igen – bólintott a sámán. – Tudtam, hogy előbb vagy utóbb eljön ez a pillanat.

– Segítsen, hogy segíteni tudjak!

Shikoba a homlokát ráncolva fordult felé, közben becsukta az ajtót.

– Segíteni? Kinek?

– Ginger Blaine-t elrabolta Ochoa. Ki akarom őt hozni onnan! Így viszont nem vagyok ellenfél neki. – Robert tehetetlenül tárta szét a kezét. – Szükségem van arra, amit megkötött bennem. Egy szörnyeteg ellen csak egy még nagyobb szörnyeteg veheti fel a harcot.

Shikoba figyelmesen és megértően hallgatta a férfi kétségbeesett szavait. Érezte rajta a lány iránti aggódását, és azt, hogy őszintén beszél.

– Nagy áldozatot kíván, hogy felszabaduljon benned, ami meg lett kötve.

– Vállalom! Bármit vállalok!

Shikoba elérzékenyülve nézte Dechant eltökéltségét.

– Nem neked kell áldozatot vállalnod, hanem nekem.

– Magának?

– Vért kell innod.

Dechant arcizmai megfeszültek, döbbenten meredt az asszonyra.

– Mennyit? – kérdezte elrekedt hangon.

– Nem tudom…

– Szó sem lehet róla! – csattant fel Adaoha kilépve kicsi, hátsó szobájából. – Kizárt!

– Adaoha, ez az én felelősségem – csitította lányát a sámán. – Én kötöttem meg az erejét, nekem kell visszaadnom.

– Nem engedem!

– Nézze! Van egy ötletem! – Dechant megnedvesítette kiszáradt ajkát. – Engem veszettül szorít az idő. Ha itt a lánya ő csak segíthet! Közbe avatkozhat. Leállíthat, hogy ne tegyek önben kárt.

Adaoha a fejét ingatta.

– Kizárt! Szerinted hogyan tudnék én egyedül megállítani egy éhes vérfarkast?

– Sámán vagy! Csak van rá valami hókuszpókuszod!

– Ez nem így működik!

– Elég legyen! – csattant fel Shikoba. – Ha te nem is, Heniyal igen. Menj el érte.

– Anya. Ő még…

– Elég erős! – bólintott Shikoba. – Menj!

Adaoha makacsul összeszorított ajkakkal hosszú másodpercekig csak állt mozdulatlanul. Tudta, érezte, hogy valamit titkol előle az anyja. Nem akarta egyedül hagyni.

– Talán elég leszek én is – sóhajtotta.

– Nem. Menj el Heniyalért – utasította határozottan lányát a sámán asszony.

– Anya, én nem hagylak vele egyedül! – szakadt fel Adaohaból.

– De! És siess, mert hallottad, hogy gyorsan kell cselekednie – sürgette őt Shikoba.

Adaoha vállára vetette kendőjét, s fátyolos szemmel engedelmeskedett anyja határozott szavának. Kilépve az ajtón már futott.

Shikoba pár másodperces csend után vett egy mély levegőt s beszélni kezdett.

– Nem csak vért kell innod – a sámánból lassan jöttek a szavak.

– Hát még mit?

– Emberhúst kell enned.

Dechantban megakadt a levegő. Rádöbbent, hogy miért mondta azt a lányának amit. Elküldte, hogy ne legyen szemtanúja a halálának.

– Nem akarom megölni magát – jelentette ki Robert.

– Csak így kaphatod vissza azt ami vagy és csak így tudsz segíteni annak a szegény lánynak.

– Ezt én… nem – Dechant a fejét ingatva hátrálni kezdett.

– Az a szegény fiatal lány nem hallhat meg Ochoa keze álltal. – Shikoba megindult Dechant felé, nyakát félrebillentette felkínálva azt.

– Nem lehet ezt másképp?

Shikoba megrázta a fejét.

– Csináld! Én felkészültem.

– Nem leszek a gyilkosa – Dechant szinte nyögte a szavait. Halálosan nehéz döntés elé került. Úgy érezte szétrobban a mellkasa.

– Gyerünk! Nincs itt senki! Csináld, és mentsd meg azt aki a szívednek a legkedvesebb!

– Ezt honnan veszi, hogy… – Robert zavartan kapkodta a tekintetét, kihagyott a légzése.

– Érzem, hogy mennyire aggódsz érte – Shikoba ajka jóságos mosolyba szaladt. – Gyere és mentsd meg őt! – Még közelebb lépett a dönteni képtelen férfi felé. Két tenyere közé fogta Dechant arcát és a nyakához húzta.

– Gyerünk! Ébredj öntudatodra! Ébredjen fel benned a lekötött erő! Ébredjen fel benned az, ami vagy!

Dechant eddig a pontig bírt ellenállni a benne feszítő ösztönnek. Állkapcsa karakteresebbé vált, előtörtek a fogai, miközben látásából eltűntek a színek. Összecsapott benne az éhség és a lelkiismeret. Szeméből megindult a könny, próbálta formálni a szavait, de kimondani érthetően már nem tudta. Shikoba így is tudta, hogy mit akart mondani.

Bocsásson meg! – hallotta Dechant gondolatát miközben érezte, hogy az éles fogak átszakítják a nyakán a bőrt.

Robert mohón itta a sámán asszony meleg friss vérét, és csak egyre többet kívánt. Megállíthatatlanul kerekedett felül benne az ösztön és az éhség. Érezte, hogy az idős nő teste rongybaba módjára csuklott össze a kezei között. A szívét egyre gyengébben és lassabban hallotta verni.

Állj meg! Ne öld meg! – szólalt meg benne egy hang, de képtelen volt leállni. Egyszerre volt dühös és mohó. Szeméből megállíthatatlanul folyt a könnye, a keze remegett ahogy a tudatával igyekezett parancsolni magának.

Emberhúst enni! – hasított belé. Elhúzódott a csukladozó testtől, amiben már szinte nem volt élet. Zihálva sokáig csak nézte, végigvezette véres pofáján a nyelvét, a fogain, aztán lassan, kimérten újra megindult, hogy folytatja a táplálkozást. Hirtelen mégis megállt a mozdulatban.

Emberhúst enni… de még él… muszáj pont belőle ennem? Azt nem mondta! Emberhús legyen… de nem kell, hogy pont ő legyen! – lassan hátrább húzódott, a padlóra engedte a félholt asszonyt. Hátrált az ajtóig, majd hihetetlen gyorsasággal elhagyta a kunyhót, de még az erdőt is. Az éhség nem teljesen vette át tudata felett az uralmat. Észnél tudott annyira lenni, hogy irányítsa magát, még ha nehezen is. Agyában egyre hangosabban Humiston zakatolt. Rá összpontosított.

Gyorsan elérte a motelt ahol egykor együtt laktak. Bokorról bokorra araszolt, közben a fejére húzta pulcsija kapucniját, még a bőrdzseki gallérját is felhajtotta, hogy takarja eltorzult vérmaszatos állkapcsát. A motelszobához érve öklével határozottan verte meg az ajtaját. Benn világosság volt.

Tehát Humiston itthon van. Vagy talán egy új lakótárs, ő meg Ochoával van? – hezitált.

Mindegy! Ennem kell! Bárki van benn, az halott ember! – döntött, s felkészült, hogy ha nyílik az ajtó, ő azonnal támad.

Így is történt.

Humiston mit sem sejtve tárta ki előtte a bejáratot, ő pedig azonnal nekiesett. Már a nyakát tépte egykori lakótársának, miközben lábával belökte az ajtót. Ordítani sem hagyott időt a megdöbbent férfinek. Már elsőre olyan darabot harapott ki a nyakából, hogy Humiston csak tátogni tudott, miközben pulzálva tört fel belőle a vér. Dechant megrészegülve esett neki. Itta a vérét, tépte és nyelte a húsát, miközben egyre határozottabban érezte a vadállatot feltörni magából. Az állatot és a nyers erőt. Zihálva kapkodta a levegőt, majd szét vetette az adrenalin, kiengedte a hangját, amitől megrepedtek az ablakok. Nem érdekelte ki mit hallott vagy látott az egészből. Ereje teljességében érezte magát, miközben lassan csillapodott. Visszatért elméjébe a taktikus gondolkodás. Egy nagyobb törölközőbe csavarta Humiston véres fejét, amit megszaggatva választott le a testétől. Felkapta egykori lakótársa kocsijának kulcsát az asztalról és sietve távozott. Hamar megtalálta a járművet a parkolóban. Beült és indult Gingerért.

Mikor leparkolt Ochoa háza előtt és leállította az autót, újra átgondolt mindent. Zsebébe süllyesztette a kocsi kulcsait, aztán kutatni kezdett a kesztyűtartóban. Tudta, hogy Ray tartott ott egy pisztolyt. Magához vette, s határozottan megindult a ház felé. Egyik kezében a pisztolyt tartotta a másikban a törölközőben összefogott fejet markolta.

Öklével erőteljesen verte meg az ajtót.

Ochoa és Baker szinte egyszerre kapták fel a fejüket. Ginger a kanapén feszengett hátra kötözött kezekkel.

A két férfi pár másodpercig tanácstalanul szemezett egymással, mire Ochoa egy fejmozdulattal utasította Bakert, hogy menjen ajtót nyitni. Jeffrey kimért léptekkel indult eleget tenni az utasításnak. Magabiztos mosollyal nézett hátra a válla felett, ahogy kinyitotta a a bejáratot. Abban a pillanatban ahogy kinyílt az ajtó, Dechant bedobta rajta Humiston törölközőbe csomagolt fejét, ami véres nyomot hagyva a szőnyegen megszabadulva az anyagtól tovább gurult Ochoa lábáig.

Ginger sikítva húzódott odébb a kanapén.

– Basszameg! – ordított fel Baker, elkerekedett szemekkel lépett hátrébb.

Ochoa arcára kiült a döbbenet. Ordított róla, hogy erre a legkevésbé sem számított. Válaszként, felrántotta Gingert a kanapéról és vadászkését a lány nyakához tartotta.

– És erre mit lépsz fiacskám? – horkant fel a vadász.

– Ezt! – Dechant gondolkodás nélkül a saját fejéhez szorította Humiston pisztolyát.

Ochoa állkapcsán megfeszültek az izmok. El kellett ismernie, hogy eddig igencsak alábecsülte Dechantet. Gyors egymásutánban okozta neki a meglepetéseket. Azzal, hogy Robert öngyilkosággal fenyegetőzött, mattot is adott a kegyetlen, tapasztalt vadásznak.

– Nem teszed meg – morogta Ochoa fölényes mosollyal az ajkán.

– Ki szeretnéd próbálni? – vigyorgott Dechant és felhúzta a pisztolyt. – Neked élve kellek!

Ochoa arcáról eltűnt a magabiztosság.

– Mit akarsz?

– Engedd el!

– Eszemben sincs! – sziszegte a fogai között Ochoa. – Ez patthelyzet fiacskám!

– Nem! Ez nem patthelyzet. Elengeded és én itt maradok helyette. Élve.

– Akkor engedd le a pisztolyt!

– Eszemben sincs! Leteszem, ha Ginger elmehet. Elmehet, aztán visszahív, hogy biztonságban hazaért! Na akkor majd leteszem.

– Miért?

– Mit miért? Cserélni akartál. Ismerlek, nem bízok benned! Ez a feltételem! – vágta rá határozottan Dechant. – Te élvezetből ölsz. Ha én most itt azonnal átadom magam, te attól még kinyírod a csajt. Nem kell meghalnia senkinek. Nem akarom. Te meg tudod, hogy betartom a szavamat. Hazaér én meg leteszem a stukkert és itt vagyok. Ennyi!

Feszült másodpercek következtek, ami alatt Baker tett egy lépést Robert felé, mire ő gondolkodás nélkül átlőtte a saját alkarját, majd visszahelyezte a fegyvert a halántékára.

Ginger felsikoltott, Baker döbbent tekintettel visszább lépett.

– Bazdmeg! Te nem vagy normális! – ordította Jeffrey.

– Csak nyugodtan! Én szarok az életemre! Nem nekem fontos, hanem neki! – mondta Robert, s fejével Ochoa felé bökött.

– Legyen – morogta Ernesto és feléje taszította a lányt.

– Oldozd el! Így nem tud vezetni! – parancsolta Dechant.

Ochoa a fejével biccentett Baker felé, hogy tegye amit Robert mond. Jeffrey elvágta a lány köteleit. Ginger bizonytalanul oldalazott közelebb Dechanthez.

– A jobb nadrágzsebembe van a kocsikulcs. Menj!

– Dechant?! – A fiatal lány remegő kézzel kutatott Robert zsebében, miközben fátyolos, kérdő tekintettel nézett rá. – Veled mi lesz? Vérzel!

– Menj és szállj be a kocsiba! – utasította határozottan a lányt. Ginger heves bólogatással szót fogadott. Dechant vele együtt hátrált ki az ajtón,  pár lépéssel még kísérte őt, hogy megmutassa melyik kocsiba kell szállnia. Sérült kezét lendítette a jármű irányába.

– Menj! Aztán hívj ha már Phyllissel leszel.

– Gyere velem – suttogta a lány.

Dechant vágytól csillogó tekintettel nézett Ginger nagy fekete szemeibe, amiben most őszintén látta, hogy aggódik érte a lány. Ott volt a nyelve hegyén, hogy kimondja, hogy szereti, de tudta, hogy nem teheti. Azzal aláírta volna a szeretett személy halálos ítéletét.

– Nem lehet kicsi lány. Akkor tuti lelőnek téged – Dechant is suttogott, közben az járt a fejében, hogy legszívesebben megcsókolná, hiszen lehet most látja őt utoljára. Nagyot nyelt, szinte hallani lehetett. Úgy mint a szívverését.

– Hallom a szíved – Ginger arcán végigszaladt az első könnycsepp.

– Mit vártál, amikor a zsebemben matatsz – próbálta elviccelni a helyzetet a férfi, és egy megjátszott csibészes mosollyal kacsintott. – Tipli van kislány! Húzz el innen!

Ginger sűrűn pislogva igyekezett elrejteni a könnyeit, miközben bólintott. Kapkodva engedelmeskedett. Beszállt a kocsiba és indította. Tekintetét le sem vette a férfiról, aki mindvégig a saját fejéhez tartotta a fegyvert miközben őt nézte. Némán, csak szemével követte a kocsit, ahogy kifordult a járda mellől és egyre gyorsabb tempóban távolodott.

Ginger zokogásba tört ki, ahogy a visszapillantón keresztül még látta, amint Dechant bement a házba végig a saját fejéhez tartott fegyverrel.

– Akkor most várunk a telefonra – mondta vigyorogva, s biccentve jelezte Bakernek, hogy menjen Ochoa mellé. Jeffrey kérdőn nézett főnökére, aki egy alig bólintással adta a tudtára, hogy tegye amit Robert kér. Baker szándékosan lassú léptekkel haladt el a komód előtt, oldalazva, s közben markába fogta és háta mögé rejtette a bútoron heverő kábítóval töltött injekciólövedéket.

Phyllis idegesen járkált a szobában, sűrűn nézett hol a faliórára, hol az asztalon heverő telefonra.

– Miért nem jelentkeznek? – szinte nyögte a kérdését.

– Ami azt illeti Robert is jöhetne már – morogta kissé türelmetlenül Talan.

Chidalu a legnagyobb nyugalomban heverészett az ágy melletti kis szőnyegen. Fejét keresztbe tett mancsain pihentette, s hol a két embert nézte, hol a szobán vezette körbe a tekintetét.

Türelmetlenül verték a szoba ajtaját, amire mindenki felkapta a fejét.

Phyllis pillanatnyi gondolkodás után pár nyújtott lépéssel már nyitotta is. Ginger zokogva zuhant a karjaiba.

– Ginger?! – Phyllis könnyes szemmel szorította magához remegő húgát.

– Dechant? – Talan úgy érezte szét veti az düh.

– Telefonálnom kell! Telefonálnom kell neki, hogy hazaértem! – hadarta sírva Ginger.

Talan azonnal elővette telefonját és hívta védencét, majd Ginger felé nyújtotta a készüléket.

Robert zsebében megszólalt a telefon. Amikor elővette mély sóhajjal konstatálta a kijelzőn Talan nevét. Torka elszorult. Pillant tört része alatt lepergett előtte, hogy az Őrző milyen lelkesen tanította és mennyire kiállt érte.

Most biztos csalódott bennem – állapította meg magában keserű szájízzel, aztán fogadta a hívást.

– Dechant, te vagy?! – hallotta Ginger remegő hangját.

– Igen.

– Haza értem! Itthon vagyok! – hadarta könnyeit nyeldekelve a kamasz.

– Rendben – Dechant arcán halvány elégedett mosoly jelent meg.

– Veled most mi lesz? – Ginger nem akarta befejezni a beszélgetést, hallani akarta még a férfi hangját.

Robert csak nézett magaelé, rengeteg érzelem rohanta meg. Képtelen volt bármit is mondani, miközben mégis annyi mindent szeretett volna. Fejétől lassan leengedte a fegyvert és a kanapéra dobta, majd kinyomta a telefont, mire Ginger a vonal másik végén hangosan zokogott fel, amit ő már nem hallott.

Ochoa ebben a pillanatban hatalmas ütéssel billentette ki az egyensúlyából, aztán Baker rávetette magát és az altatóval teli fecskendőt belenyomta a nyakába. Dechant még tett pár erőtlen próbálkozást a védekezésre, de gyorsan hatott a szer. Elernyedtek az izmai, kiterült a padlón.

– Vidd le a rejtett pincébe! – utasította Ochoa. – Majd megmutatom én neki, hogy ki diktálja itt a feltételeket! – sziszegte a vadász.

Cody sokat gyógyult, regenerálódott az elmúlt hónapok alatt. Adaoha így egyre ritkábban látogatta, hiszen már el tudta magát látni. Sőt! Időközben igencsak megférfiasodott a medve alakváltó. Termete vetekedett az apjáéval, meghagyta a szakállát és a haja is már túl ért a vállán.

A nő most kétségbeesetten rontott be a barlangjába, a futástól kapkodta a levegőt úgy hadarta a szavait.

– Meg fogja ölni! Segítened kell Heniyal! Meg fogja ölni!

Cody épp a húst forgatta a tűz felett. Azonnal felpattant.

– Ki öl meg kit?

– Dechant az anyámat! – zokogta Adaoha.

Cody gondolkodás nélkül váltott alakot. A lába is szépen gyógyult, és az ezzel járó alakváltások sem viselték már meg annyira, mint az elején. Állatként akkor is gyorsabban tudott futni, ha az egyik lába bokától lefelé még hiányzott. Adaoha felkapaszkodott a hátára, s már indultak is.

– „Mi történt?”

– Megjelent Dechant, hogy anyám oldja fel benne azt amit megkötött. A vadállatot!

– „Gondolom Shikoba nemet mondott.”

– Nem! – zokogta a lány.

– „Akkor miért akarná megölni?”

– Mert emberi vért kell innia! Ha nem bír leállni, azzal megöli az anyámat! Azt találták, ki, hogy majd te megállítod, mielőtt túl késő lenne, mert te erős vagy.

– „Öngyilkos ötlet!” – vágta rá Cody.

A kunyhó ajtaja tárva nyitva volt, ami semmi jóra nem utalt. Adaoha kapkodva csúszott le a medve hátáról s az anyját hangosan szólongatva rohant a házba.

Amikor meglátta saját vérébe feküdve az idős asszonyt, kétségbeesett ordítással vágta magát térde mellette.

– Anya! – szólongatta, közben az életfunkcióit vizsgálta.

– „Él?”

– Dobog a szíve! – hadarta Adaoha. – Sürgős segítség kell! Innen hogyan visszük kórházba? – A lány arcán végigfolytak a könnyek, tanácstalanul nézett a feléjük hatalmasodó medvére.

– „Én bevinném, de…

– Dr. Prosby! – Adaoha kapkodva kereste a telefont, amit még a húga hagyott anyjuknál, arra az esetre, ha sürgős segítség kellene. Most kellett. Adaoha először a húgát hívta.

Tobenna és Dewit egy pár volt. Szenvedélyes együttlétüket követően, egymást ölelve, cirógatva feküdtek az ágyon. A telefon hangjára szinte egyszerre mozdultak. Tobenna a készülékért nyúlt, Dewit a televízió távirányítójáért.

– Szia Ada!

– Baj van, Tobi! Anyához azonnal orvos kell!

– Mi a baj? – Tobenna ülésbe fordult s elkezdte összeszedni szétdobált ruháit.

Dewit kérdőn vonta fel a szemöldökét, mire a lány kihangosította a telefont és az ágyra dobta, közben kapkodva folytatta az öltözködést.

Adaoha szavaira Dewit is kipattant az ágyból, s ahogy felvette nadrágját ő már hívta is Dr. Logan Prosbyt.

– Hello Logan! Hogy áll a géped? – kérdezte mellőzve minden udvarias köszönést.

– Hello Chris! Mindig menetre kész.

– Akkor most azonnal gyere! – utasította barátját Dewit, miközben már az ingjét gombolta.

– Hová? Mi a baj?

– Most hívott Adaoha. Shikobához azonnal orvos kell!

– Mi történt?

Dewit is kihangosította a telefont, hogy a doki hallja Adaoha kétségbeesett szavait.

– Csupa vér minden! Alig van pulzusa! – zokogta a fiatal sámán.

– Azonnal ott vagyok!

Minden telefon szinte egyszerre némult el.

A kis csapat a lehető leggyorsabban kapta össze magát és indultak Shikoba kunyhójához. Tobenna újra hívta testvérét a gépről.

– Úton vagyunk! Hogy van anya?

– Alig lélegzik! Rengeteg vért vesztett!

– Mi történt, Ada?

– Itt volt Dechant! arra kérte, hogy oldja fel a kötést.

– Milyen kötést?

– Mikor még Dechant kamasz volt Alisha elhívta hozzá anyát, mert valami rohama volt. Farkassá alakult volna. Anya megkötötte a benne lévő vadállatot, amit most úgy kellett feloldani, hogy Dechant vért iszik.

– Istenem!

Dewit szemei elkerekedtek a hallottakra. Döntött. Felhívta Cannont.

– Richard! Azonnal adj ki körözést Robert Dechantre!

– Mi történt?

– Dechant egy farkas alakváltó, és megtámadta Shikobát.

– Tessék?

– Nem tudom milyen fajta lehet, de majdnem szárazra szívta.

– A vámpírok táplálkoznak vérrel, nem a farkasok – Canon az irodájában ült az asztalánál, s most nyugtalanul kapkodta a tekintetét, hiszen vele szemben ott ült Mike, akivel ilyenekről még nem beszélt, mióta áthelyezték hozzájuk. Amit pedig most hallhatott a telefonon keresztül, több volt mint egyértelmű. Mike Mogh Ozor mégsem tünt meglepettnek. Közömbösen emelte tekintetét a felettesére.

– Egy prikolics – közölte szárazon. – Erdélyi vérfarkas, aki vért iszik. Ha pedig nem iszik, kiszárad.

Cannon elkerekedett szemekkel bámult beosztottjára. Erre számított a legkevésbé.

Mike rövid ismertetőjét a telefonon keresztül a helikopter utasai is hallották. Dewit éppúgy ledöbbent Mike tájékozottságán, mint Cannon.

– Vagyis akkor komoly veszélyben van Nez Perez – állapította meg Cannon. – Rendben! Azonnal kiadom a körözést!