BELÉNK ÉGETT PILLANATOK - A sötétben látni a fényt

Már sötét volt, anyám sűrűn nézett ki az ablakon, hogy látja-e a traktor lámpáit. A bátyám még sehol nem volt, pedig már rég végeznie kellett volna kinn, ahogy apám bejött a földről és mondta, hogy mennyi van még hátra az elvégzendő munkából. Apám a legnagyobb nyugalommal töltötte a cigarettát az asztalnál. Anyám egyre hangosabban pakolta a mosogatóból a megszáradt edényeket, így mutatva ki, hogy elege van a középső fia folyamatos italozásából.

Apám nyugodt volt, anyám tiszta ideg, én meg aggódtam… de hallgattam, nem adhattam hangot aggodalmamnak. Apám lehurrogott volna, az anyám meg még jobban aggódott volna, talán kiabálni is elkezd.

Végre megjelent a várva várt fény, ami már az udvart világította be. Viszont az ajtó fél óra múlva sem nyílt.

– Már be se tud vánszorogni – morogta anyánk.

– Eddig mindig betámolygott, nem kell félteni – dünnyögte az orra alatt az öreg. – Meg ha kinn alussza ki magát akkor sem lesz semmi baja…

– Bezárom a kaput. Úgy hallom nem csukta be – mondtam s indultam is ki készségesen, de inkább a rossz előérzetem vitt.

Miután becsuktam a nagykaput, a traktor felé tartottam, még mindig járt a motorja. Valamivel messzebbről hallatszott, hogy a sötétségben valahol, valaki öklődik, hány. A hang irányába tartva felkapcsoltam a kinti villanyt. Ahogy fény lett, azzal egy időben megszólalt a bátyám:

– Kapcsold le!

– Mi a… – ahogy megláttam elakadt a szavam pár másodperce – franc van?

A kinti kútnak támaszkodva bizonytalanul imbolygott, de a hangja az előbb nagyon józannak tűnt. A hátán a ruha tiszta egy adta mocsok volt, a munkáskabát ujja meg volt szakadva… mintha a haja is sáros lett volna… Lassú lépésekkel kerültem meg. Ahogy szembe értem vele, szinte mellbe vágott a felismerés, hogy nem az italtól részegen hempergett meg. Szégyenkezve forgatta el felőlem a fejét, ami csupa vér volt. Kabátujjába sűrűn törölte le az orrából szivárgó vért, és próbált talpon maradni. Zavaros homályos volt a tekintete, de máshogy, mint amikor részeg.

– Mi a fene történt?

– Semmi.

– Pont úgy néz ki… – tehetetlenül dobtam szét a karom, akaratlanul sűrűn néztem az ajtó irányába, hogy mikor viharzik ki rajta anyánk a szitkait szórva a bátyámra.

Bárhogy faggattam, vagy hallgatott, vagy tagadott. Visszamentem a lakásba és azt hazudtam, hogy nagyon beivott és lefeküdt az istállóba.

Elhitték.

Mikor mindenki nyugovóra tért, vittem ki neki tiszta ruhát. Segítettem, hogy nagyjából rendbe hozza magát a kinti kútnál. Tartottam a karomon a ruháit. Szótlanul tűrte a hideg vizet. Hihetetlenül lassan mozgott, és minden porcikája remegett. Először csak néztem az ügyetlen mozdulatait, ahogy a csap elé térdepelve a vékony vízsugár alá hajolva próbálta lemosni a hajából a mocskot. Beinogott, mint aki mindjárt eldől, szinte ugyanabban a pillanatban kapott egyik kezével a csap után, a másikkal a földre támaszkodott maga elé, én meg a válla után, hogy el ne boruljon. Éreztem a kabátján valami hihetetlen ragacsos valamit. Végig tapogattam a sötétlő ragacsos foltot, ami a fejéig vezetett, a hajában is ez volt.

 "Ez nem sár. Ilyen sár nincs..."  – döbbenten jött a felismerés, hogy testvérem feje, tarkója, válla, csupa egy adta vér. Megborzongtam. Most először tapasztaltam milyen a félig alvadt vér tapintása, és milyen irtózatosan nehéz kimosni az ember hajából... Vállamra dobtam a kihozott tiszta fölsőt és nadrágot, aztán határozott mozdulatokkal segítettem bátyámnak megszabadulni a véres mocsoktól. Ahogy segédkeztem, megfogtam hol a vállát, hol a karját, hogy tartsam, támogassam... Embert így remegni még nem éreztem.

Napokon át szótlanul járkált köztünk, mintha semmi nem történt volna azon a napon. Kerestem a szemkontaktust vele, és ő módszeresen kerülte a tekintetem.

Éjjelente hallottam, ahogy sóhajtozva, elfojtott nyögésekkel forgolódott az ágyon. Hátát a falnak ütögette, egyre erősebben, alkarjával törölgette a könnyét, ahogy lassan vissza visszafordult az ágyra.

Minden mozdulatát figyelni kezdtem. Olykor hihetetlenül lassan egyenesedett fel és olyan mozdulatot tett - a fájdalomtól eltorzult arccal - mint aki nyújtja a derekát. Lassan, óvatosan vett nagy levegőt, aztán ugyanolyan lassan engedte ki. Hónapok teltek el, és az állapota csak annyit változott, hogy hirtelen mozdulatra nem tántorodott meg és nem kezdett el hányni.

Csak ketten voltunk otthon mikor újra neki szegeztem a kérdést:

– Mi történt? Mi van veled?

Hosszú hallgatás után, kerülve a tekintetem csak óvatosan rántott a vállán, amit egy fájdalmas fintor kísért.

– Hallgatok. De valami nagyon nincs rendben! Nem vagyok vak!

– Keresték – mondta kurtán és csendesen. Tudtam, hogy a bátyánkra gondolt. Nagy volt az ügye körül a hallgatás, aztán egyszer csak szépen úgymond eltűnt. Tudtam, hogy bírósági idézések jöttek a nevére. Ha a szüleimet kérdeztem terelő falakba ütköztem. „Az ő dolga, ne törődj vele”

Ahhoz képest, hogy évekkel ezelőtt csak ő folyt a csapból, meg a sikeres vállalkozása, hirtelen nagy lett körülötte a hallgatás. Vele példálóztak, és most említeni se lehetett. Húsz éves voltam már, és nem hülye…

A velem szemben ülő bátyámat pedig sajnáltam. Hárman voltunk testvérek, ő volt a középső. Míg meg nem születtem én, addig ő volt a dédelgetett kisebb gyerek. Aztán mikor megszülettem, én lettem a legkisebb kis kedvenc, a másik bátyám meg a nagy és okos követendő példa. Ő meg valahogy kiesett a szüleink figyelméből. Lassan folyékony barátot talált magának, amivel nap, mint nap jól megosztotta mindenét. Pénzét, fekhelyét… magának való zárkózott ember lett belőle. Belemerült a ház körüli munkákba, monoton teltek a napjai. Látástól vakulásig az állatok körüli és kint a földi munkák között ingázott, sűrűn útba ejtve a kocsmát. Csak a morgást és a korholást kapta anyánktól, apánktól meg a közönyt. A bátyánk mindig lepattintotta, láthatóan szégyellte, engem meg óvtak tőle, nehogy kövessem a példáját.

– Kik keresték?

– Nem tudom – Óvatosan ingatta a fejét, minden hirtelen gyors mozdulatot került. – De érdekes elképzelésük volt a beszélgetésről…

– Mit csináltak veled?

– Győzködtek – válaszai kurták voltak és folyamatosan kerülte a tekintetem.

– Nagyon nem vagy rendben…

– Megmaradtam…

– Nem vagyok süket! Hallom, amit hallok esténként… – emeltem fentebb a hangom – Még most sem vagy rendben! Mit csináltak? Mid fáj? És piszkosul fájhat! Mert még soha nem láttam, hogy sírnál…

Rám emelte tekintetét, sokáig csak mérhetetlen fájdalommal nézett a szemembe, ajkait makacsul összeszorította. Aztán megtört a jég, lassan akadozva jöttek a szavak.

– Vascsővel is kaptam… a hátamra… a fejem nem tudom hová koppant be, de volt egy kis filmszakadás… – megnedvesítette ajkát, aztán olykor fájdalmas fintorral véve nagy levegőt, folytatta: – Közvetlen a szemem előtt volt a traktor kereke… piszok hangosnak tűnt, ahogy bőgették. Azt mondták rámegy a fejemre, ha nem beszélek… Nem tudom miért hagyták abba… lehet, hogy azért mert elveszthettem az eszméletem. Talán meghagytak intő példának… vagy rájöttek, hogy szart se tudok.

– Látnia kell dokinak!

– Hát persze! Ezt felejtsd el! Mit mondok mi történt?

– Részegen elestél – vágtam rá, aztán meg is bántam. Pedig amolyan évődéses viccnek szántam, de most valahogy nagyon nem jól jött ki. Neki mégis halvány mosolyt sikerült csalni vele az arcára.

– Jaj de nagyon rendes vagy – nevette, de pillanatnyi jókedve fájdalmas fintorba ment át.

– Ha nem hallgatsz rám, kikürtölöm az egészet.

– Ez zsarolás!

– Az. De jól csinálom, nem? És egy állapotfelmérés akkor is kell. Ezt akkor tudjuk végig csánálni a legnagyobb titokban, ha partnerek leszünk.

Élveztem ezt a cinkos akciót. Azt hiszem ez hozott igazán közel a bátyámhoz. Ekkor ismertem meg közelebbről… hogy tulajdonképpen eddigi viselkedése csupán egyfajta védekezés volt. Falat emelt maga köré, mert úgy gondolta, ha senkit nem enged közel magához, nem is sérül. Felnőtt testbe bújt dacos gyermeki lelke volt.

Kijátszva a szüleinket mentünk el az orvoshoz, elkísértem a kórházba… ott voltam vele, mellette a vizsgálatokon. A doki a kórházba próbált kérdezősködni, nem volt ő sem buta. Így elesni nem lehet. Nézte a röntgen és a CT-felvételeket.

– Ez piszkosul fájhat – jegyezte meg.

– Lassan megszokom… – próbálta elbagatellizálni a bátyám.

Az orvos pedig válaszképpen felvázolta neki a helyzetét:

– Összeroppant az 5-6 és 7-es csigolya. Le vannak pattogva a peremek és… össze van ülve a három csigolya… – felnézett ránk, mint aki esélyt ad nekünk, hogy valljunk, aztán folytatta: – A koponya szinte körbe volt törve, de már szépen össze van forrva. – A saját fején mutatta körbe a törés vonalát. Ujját végighúzta a homlokán, körbe, a halántéknál megállt. Letette a felvételeket.

– Hogy esett el? – kérdezte.

Bátyám zavartan kapkodta a tekintetét, sűrűn pislogott rám, majd hadarta szavait:

– Nem emlékszem, mert hullarészeg voltam.

– Hivatalból jelentenem kéne…

– Miért?

– Van pár törött borda… összeroppant gerinc, koponyatörés… ezek mind olyan sérülések… hogy ment maga akkor haza?

– Traktorral… Megmaradtam… a többi nem érdekel. – Bátyám zavartan nézett, jobbra-balra ahogy beszélt. – Magát se érdekelje…

Pár másodperce szemezett egymással a két ember. A doki egy beleegyező sóhajjal bólintott:

– Rendben. Vigyázzon magára. Ezek olyan sérülések, amiket gipszelni nem lehet…

A kocsiban hazafelé tartva sokáig csend uralkodott. Ő törte meg, egy kurta „Köszönök mindent” – el.

– Ez a legkevesebb.

– Tudod… nem vagyok hozzá szokva…

– Akkor szokj hozzá! – vigyorogtam. Most kezdtem el érezni igazán, hogy van testvérem és nagyon jó érzés volt. Sajnáltam, hogy csak most. És meggyőződtem arról is, hogy ő akár meg is halna a családért… hiszen majdnem meg is tette, és annak ellenére, hogy mindenki mostohán bánt vele…

– Tudod mit öcsi? – óvatosan mozdult az ülésben kényelmesebb helyzetet felvéve.

– Mit?

– Boldog lesz az életem!

Összemosolyogtunk.

– Tudod mit bratyó? – kérdeztem vissza.

– Mit?

– Úgy legyen!

BELÉNK ÉGETT PILLANATOK - Találkozás

A többórás feszített vezetés - ahogy az őt üldöző rendőrök elől menekült - annyira kimerítette, hogy elbóbiskolt az asztal mellett a hatalmas ablaknak hajtva a fejét.

...

Sokadjára álmodott arról a szörnyű éjszakáról, amikor a családjával hazafelé tartottak és egy erősen ittas vezető beléjük hajtott. A felesége azonnal szörnyethalt, a kisfia a kiérkező mentőautóban vesztette az életét, miután hiába küzdöttek érte. Az erősen alkoholos férfit is ott a helyszínen látták el egy másik mentőben. Ő pedig teljesen elvesztette a fejét, ahogy a fiát látta meghalni. Bekattant, nekiesett a balesetet okozó férfinek és halálra szurkálta, azzal, ami éppen a kezébe akadt ott a mentőben. Maga sem tudta, hogy történt. Ordítozás, lövések; ennyire emlékezett akkor, amit követően az ágyhoz bilincselve ébredt a kórházban. Egy orvos beszélt hozzá, a beleegyezését kérte, mert hogy egy kisfiú szívre várt...

Az élete eztán elindult a lejtőn lefelé. Most is szökésben volt.

Felriadt, ahogy az ajtó fölé függesztett kis csengők megszólaltak. Hunyorgott, tekintetével kísérte a belépő karcsú, hirtelenszőke nőt, aki egyenesen a pulthoz tartott, s közben vállára akasztott táskájában kutatott.

Fázósan összébb húzta magán bőrdzsekijét, ahogy kihűlt kávéja fölé hajolt. Rágyújtott utolsó szál cigarettájára, közben aprópénzét összekotorászta zsebéből és markából óvatosan engedte az asztalra, hogy ne csináljon túl nagy zajt. Számolgatta az aprót, hol szemét, hol, több napos borostáját dörzsölte, közben megpróbálta el-elfújni makacsul szemébe lógó frufruját. Nagy sóhajjal konstatálta, hogy a pénz az elfogyasztott kávé árát sem fedezte.

Két ujja közé fogta az előtte heverő fényképet, amiről az egykor boldog kis családja mosolygott vissza rá. Egy déli szépségű fiatal nő, aki egy fekete hajú szélesen vigyorgó kisfiút fogott, őket átkarolva pedig ő maga állt. A fénykép mellett egy agyonhajtogatott papíron pár sorból álló levél, aminek a végén ez állt:

"Mélyen együtt érző részvéttel és őszinte tisztelettel megköszönve: Abby"

 Öt ujjal túrta el szeméből a haját, ahogy az asztalra könyökölt. Fekete szeme megtelt könnyel, tekintete túlmerengett a hatalmas ablakon. Az üvegen megcsillanó naptól összeráncolta szemöldökét, nagyon nyelt mintha csak a torkát szorító érzést is le akarta volna tuszkolni mélyen magába. Hunyorgott az erős fénytől, s a feltörő fájdalmas emlékektől, közben körmével próbálta lekaparni az ajkára tapadt füstszűrő papírdarabkáját. Arcizmai megfeszültek, ahogy a benzinkúthoz lassan egy rendőrautó kanyarodott be. Ösztönösen húzódott bentebb az ablaktól, közben lehúzta kávéját. Fanyar fintorral kísérte a cukor nélkül fogyasztott fekete ital kesernyés utóízét. Gyors kapkodó mozdulattal a papírba hajtotta a fényképet. Óvatosan kitapogatta fegyverét a dzsekije alatt, közben eltette a levelet, de tekintetét egy pillanatra sem vette le a két rendőrről.  Azok kiszálltak a járőrautóból és egyenesen a lopott kocsi felé tartottak. Körbejárták, a rendszámot nézték, bekukucskáltak az ablakán, az egyikük a pihenő felé mutatott.

A fiatalember körbepillantott a helyiségen, felmérte az esélyeit. A pultnál éppen egy tőle jóval testesebb, ám de jámbor külsejű férfi fizetett. A nő, aki nem olyan rég érkezett az újságokat nézegette.

Pénz és túsz kell. – lázasan dolgozott az agya. Hol a bejárat felé közeledő két rendőrt figyelte, hol a benn lévők mozgását követte.

A pasi túl testes, hogy magammal cibáljam… a boltost körülményes lenne a pulton átrángatni… maradt a nő… - gondolatit tett követte.  Egy mozdulattal a tenyerébe söpörte az aprót, nagy lendülettel felállt, mint aki fizetni indul. Sűrűn tekingetett a bejárat felé közeledő két egyenruhás felé.

Előbb kell lezajlania a túsz és pénzszerzésnek, mint ahogy a rendőrök belépnek az ajtón… - peregtek a gondolatai, ahogy a pult felé tartott.

Az egész egy pillanat alatt történt. Elhaladt a fiatal nő mellett hirtelen derékon kapta, s szinte ezzel egy időben előrántotta fegyverét a dzseki alól és a nagydarab férfi fejének szegezte.

– A kasszát! – mondta határozott parancsoló hangon.

A vékony kopaszodó férfi szemei kikerekedtek az ijedségtől, keze remegett, ahogy első szóra nyitotta a pénztárgép fiókját.

– A táskába! – a nőt egy mozdulattal a pulthoz nyomta, aki egy fájdalmas fintor után kényszeredetten söpörte táskájába a pénzt, amit az ijedt férfi marokszámra pakolt elé.

– A földre! – adta az újabb határozott, parancsoló utasítást a fiatalember, ahogy a pénz a táskába került. A fejével a föld felé bökött és a pisztoly csövével is hadonászott, hogy biztassa a testes férfit a végrehajtásra. A férfi nehézkesen tett eleget a kurta parancsnak, s bár nem kérte tőle a támadó, de még a tarkóján is összekulcsolta a kezét, ahogy sikerült lehasalnia. Ez a fiatalembert is meglepte egy pillanatra.

– Ügyes… – biccentett egy halvány mosollyal a szája szegletében, majd elindult a kijárat felé magával vonszolva a nőt.

A két rendőr a parkoló kocsik fedezékébe ugrott.

– Engedje el! – hallotta azonnal, ahogy kiléptek az ajtón.

Ezzel szinte egy időben gyerek hang kiáltotta:

– Anyaaaaaaaaaaaaa!

A fiatalember akaratlanul a hang irányába nézett. Ötven körüli nő kapott egy tejföl szőke kisfiú után. Két kézzel ölelte magához, ahogy visszahúzta a kocsi menedékébe.

– Barry neeeeee! Menj vissza! – kiáltotta a nő, akit fedezékként tartott maga előtt.

Elbizonytalanodott… mintha még levegőt is elfelejtett volna venni. A fiatal nő pillanat tört része alatt döntött, ahogy ezt a zavart tekintetet elkapta egy villanásra. Tett egy kísérletet, hogy szabaduljon. Erőteljesen dobott magán, amivel szinte szabad támadófelületet biztosított a beavatkozó két rendőr számára, ha a szorításból nem is bírt szabadulni. Az első golyó a fiatalember vállába fúródott a másik az oldalát súrolta. Egyensúlyát vesztve szinte nekizuhant a közelben lévő autónak, de a túszát nem engedte. Mondhatni még jobban szorította, már nem csak fedezékként, hanem hogy visszanyerje elvesztett egyensúlyát is. A kocsiknak támaszkodva oldalazott maga után vonszolva a nőt, közben kilőtte a járőrautó kerék gumijait, ablakait. Meg-megnyitva a kocsik ajtaját, hátát az autóknak vetve haladt.

Érezte, hogy gyengül, s tisztában volt vele, ha nem talál járművet, amivel menekülhet akkor… és az egyik ajtó mondhatni végszóra szinte kivágódott, ahogy erőteljes mozdulattal nyitotta meg. A nő újra tett egy próbálkozást a szabadulásra, s hirtelen ötlettől vezérelve kétszer is belekönyökölt a támadó oldalába a vérző sebbe. A fiatalember a fájdalomtól eltorzult arccal, egy csattanó hang kíséretében az autónak zuhant el nem engedve a túszt. Érezte, hogy a nő hírtelen nagyon nehéz lett a kezei között, s a következő pillanatban, ahogy fogta szinte behúzta magával a tehetetlen test súlya a kocsiba. Amilyen gyorsan csak tehette lecsúszott az eszméletlen nőről. Sok ideje nem volt eldönteni, bentebb tolja-e vagy húzza ki a kocsiból, hogy a vezetőülést el tudja foglalni. Lövések pattogtak az autón, nyakát a válla közé húzta. Ahogy szállt be a kocsiba, azzal a mozdulattal odébb tolta a testet az ülésen, helyet csinálva magának.

További lövések, a hátsó szélvédő szinte szétrobbant. Sikerült beindítania a kocsit, a motor felbőgött. Minden finomkodás nélkül fordult ki a parkolóból, kissé nekikoccanva egy másik autónak.

Agya lázasan dolgozott, hogy merre és hogyan tovább. Egyre gyengébbnek érezte magát, szédült. Sűrűn tekingetett az eszméletlen nő felé. Az aggodalom lassan fölénybe kerekedett. Hirtelen lekanyarodott egy mellékúton, majd rövidtáv után egy újabb kanyar, földút, ahol a fák és bokrok takarásában megállt. Egyre nehezebben vette a levegőt, de most alkalmi túsza egészsége jobban érdekelte. A nyakán kitapintotta az ütőeret, majd oldalra fordítva a fejét jobban szemügyre vette a sebet a nő fején.

– A francba! – fújta, ahogy öt újjal túrt a hajába. – Pont ez hiányzott még nekem... hogy valami baja legyen... Mi a fenének hoztam magammal... – morgott szinte csak magának, ráborult a kormányra, kezét a dzsekije alá csúsztatta – Lepuffantottak volna menekülés közben és kész... Most meg még ez is... – ahogy visszahúzta, sötétvörös ragacsos véres kezét beletörölte nadrágjába. Aztán döntött. A nő zsebeit tapogatta át először telefon után, majd a táskáját az ölébe vette és abban folytatta tovább a kutatást. Megtalálta, amit keresett. Félretolta a táskát, újra a kormányra támaszkodott és tárcsázott.

– Egy balesetet szeretnék bejelenteni. – kezdte – Eszméletlen... a fején sérült... Nem tudom, vérzik a seb...

– Mi a fenét csinál a telefonommal? – okvetetlenkedett a nő, ahogy a fejét fogva lassan eszmélve felült.

A fiatalember arcára kiült a döbbenet első reakcióként, majd a szemöldökét ráncolva ösztönösen kinyomta a telefont.

– Játszok vele! Mit gondol, mi a fenét lehet csinálni egy telefonnal? – vágott aztán vissza, s a telefont maga mellé ejtette az ülésre. Zavartan kapkodta a tekintetét, majd rászánta magát, hogy megkérdezze:

– Hogy van?

Most a nő meredt rá őszinte meglepettséggel.

– Miért érdekli? – kérdezett vissza nem titkolt felháborodással.

– Gondoltam csupán emberi együttérzésből megkérdezem...

– És milyen emberi érzés hajtotta, hogy élő pajzsként hozzon magával? Akkor ez nem jutott eszébe? Esetleg, hogy valami bajom történhet? Most érdekli?

– Van az emberben egy túlélési ösztön... az csak úgy jön magától... – a fiatalember a kormányra támaszkodott, fejét a kezére hajtotta. Láthatóan gyengült.

– Nem kell elhinnie... De nem akartam, hogy baja essen... Igazából nem... – megnedvesítette ajkát, úgy érezte kiszáradt – Menjen el nyugodtan... Elmehet... nem bántom...

A nő óvatosan nyúlt telefonjáért, közben a kókadozó fiatalembert figyelte.

– Nehogy hívjon valakit... – laposat pislantva nézte, ahogy túsza rövid habozás után eltette a telefont – Nyugodtan lökjön majd ki a kocsiból és vigye... a pénzt is...

A nőt megdöbbentették a férfi szavai, de annak tudta be, hogy már nem egészen lehet magánál a szerzett sebei miatt.

– Ott a parkolóban... Az a maga kisfia volt? – egyre halkabban beszélt.

– Igen. – válaszolt kurtán a nő.

– Menjen... Menjen vissza hozzá... biztos nagyon aggódik... – láthatóan nehezen vette a levegőt, minden egyes pislantás hosszabb és hosszabb lett. Kezével lassú bizonytalan mozdulattal nyúlt dzsekije alá, a vérmaszatos levelet markolta, ahogy keze erőtlenül csúszott ki aztán.

– Én is megyek... – súgta, szeme csukva maradt és a papír kicsúszott a kezéből.

A nő dermedten nézte a férfit, aki úgy feküdt ott előtte a kormányra borulva, lehunyt szemmel, mintha csak aludna. Elbizonytalanodott, nem tudta mit csináljon. Cikáztak a gondolatai, lepergett előtte az elmúlt pár óra történése.

Lökjem ki? – járt az agya – És ha még él? Nem tudom megtenni... és ő is segítséget akart hívni nekem... Mit követhetett el, hogy körözik?

Tekintetét és kíváncsiságát vonzotta a gyűrött papír, ami az imént kiesett a fiatalember kezéből. A fénykép sarka kikandikált belőle.

Talán valami búcsúlevél... – gondolta, ahogy bizonytalanul érte nyúlt. Kihúzta a fényképet... S megmagyarázhatatlan együttérzés szorította el a torkát. Pillanatnyi tétovázás után széthajtotta a levelet. A döbbenet, a felismerés szinte mellbe vágta. Megszédült még a levegővétele is elakadt. Szeme teleszaladt könnyel, keze remegett.

– Uramisten! – szakadt fel belőle – Édes Istenem!

Mellkasára szorította a levelet, majd valósággal nekiesett a testnek. Rázta a vállát, az arcát paskolta.

– Héééééééééééééé! Térjen magához! Hallja? Meg ne haljon itt nekem! – egyre hangosabban próbálta életjelre bírni a férfit – Nem teheti! Szedje össze magát! Héééééééééé!

Idegesen kotorászott a táskájába a telefonja után...

Erős fény... azt mondják ilyen a túlvilág... akkor már ott vagyok... hideg van... fázok... mintha huzat lenne... Huzat van...

– Huzat van... fázok... – motyogta, csukott szemmel. Meglepődött, ahogy meghallotta a saját hangját, hunyorgott, bántotta a fény. Kiszáradt ajkát többször megnedvesítette, jobbra-balra forgatta a fejét a párnán. Próbált tájékozódni, de csak homályos alakokat látott mozogni maga körül. Teljesen erőtlennek érezte magát, de a sokadik pislantásra kezdett tisztulni a kép, ami lassan elé tárult. Világos volt minden, csupa fehér és halványzöld.

– Hogy van? – a hang irányába fordult. Ott ült az ágy mellett a nő.

– Miért érdekli?

– Gondoltam, csupán emberi együttérzésből megkérdem... – szája szegletében mosoly bujkált. Próbálta leplezi, de örült, hogy a fiatalember él.

– Mi a fenét csinált? – a férfibe egyre jobban kezdett vissza térni az élet, az erő. Fejét forgatta, tekintete zavart idegességgel járta be a kórtermi szobát.

– Azt mondta valaki, hogy van az emberben egy túlélési ösztön... csak úgy jön magától... – vont vállat, beharapva ajkát a nő.

– Ez nem így működik! – a fiatalember a homlokát ráncolta, vizsgálgatta az infúziót a karjában, ellátott, bekötözött sebeit. Csalódott fájdalommal az arcán elfordította a fejét. Szeme teleszaladt könnyel, s nem akarta, hogy a nő lássa.

– Mondtam, hogy hagyjon... – nagyot nyelt.

A pár perces kínos csendet a fiatal nő szakította meg.

– Meg akart halni, igaz?

Kérdésére nem kapott választ. A férfi makacsul az ellenkező irányba nézett még ajkait is összeszorította.

– A családja miatt... – folytatta a nő, már az ő szeme is könnytől csillogott – Sajnálom... ne haragudjon, de nem hagyhattam...

– Meghaltak... – morogta szinte csak az orra alatt, bele a semmibe meredt tekintettel a fiatalember, arcán végigfolyt az első könnycsepp.

– Azért nem egészen... – a nő hangja megremegett, egy gyors mozdulattal törölte le kibuggyanó könnyeit, nehogy a férfi meglássa, ahogy lassan újra feléje fordult.

A nő arcát fürkészte, próbálta elkapni a tekintetét.

– Semmit nem tud rólam... – ráncolta a homlokát – Ki maga?

A fiatal nő már nem bírta visszatartani a könnyeit, ahogy felszakadtak belőle a szavak.

– Azért valamit tudok... magának köszönhetem a kisfiam... – sűrűn törölgette könnyeit – Magának köszönhetem, hogy Barry él! Abby vagyok!

– Abby? – ismételte a nevet a férfi. Szemei előtt a pillanat tört része alatt képek peregtek le...

... Ahogy az orvos közölte vele a felesége halálát és a fiáét... Ahogy óvatosan azt is mondta az orvos, hogy egy kisgyermek valahol szívre vár... és ő úgy döntött, akinek megadatik, az éljen... a levél, amikor kézhez kapta... a parkolóban a szőke kisfiú...

– Abby? – kérdezte újra bizonytalanul, mire a nő a szemébe nézett.

– Az, az Abby. – a könnyek mellett megjelent egy halvány zavart mosoly – Köszönöm! És... és... – zavartan kapkodta a tekintetét – Ne haragudjon, hogy nem hagytam meghalni...

– Nem... – szakította félbe a férfi – Köszönöm. Tudja, az emberben van egyfajta túlélési ösztön...

Érzések kavarogtak mindkét emberben, ahogy zavart pillantásokat váltottak. A fiatalember még csak most vette észre az üvegablakon túl a parkolóban már látott idősebb nőt és a kisfiút. Észre sem vette, hogy tekintete ott ragadt, s szinte apai büszkeséggel nézte, ahogy a kisfiú izgett-mozgott mamája mellett és élénk kézmozdulatokkal beszélt hozzá...

KAVICSBÓL SZIKLA - 2

Tim, a lábával rúgta be maga mögött az ajtót, annak ellenére, hogy csak az egyik keze volt foglalt, amelyikkel éppen a hideg, dobozos sört szorította kissé felpüffedt szemöldökére. Hangosan szólogatva Cherylt, kereste a nőt az üres lakásban. Aztán megtalálta a kis cetlit, amit barátnője neki hagyott a nappali beépített, kissé poros bárpultján. Az orra alatt dünnyögve olvasta fel félhangosan a letépett papírra írt üzenetet.

– Később jövök! Benézek Amyhez. – Tim hagyta kicsúszni két ujja közül a cetlit a padlóra, ahol még ott volt a pár napja befejezett bárpult hulladék anyaga, azán nagyot sóhajtva körbepillantott.

– Amy itt, Amy ott, Amy ezt csinálta, Amy azt csinálta – morogta látható haraggal a szemében Tim. – Ó Isten az égben! – sziszegte a fogai között, majd kiengedve dühét, belerúgott a nappali közepén árválkodó székbe, amit eddig alkalmi létrának használtak a lakás felújításai során. Semmi kedve nem volt bármit is csinálnia egyedül. Valahogy nem így képzelte el, amikor sikerült megszerezniük a lakást. Az idők folyamán rá kellett döbbennie, hogy a nő helyett egyre gyakrabban találta leendő otthonukban a tépett papírokra firkantott, rövid kifogásokat, üzeneteket. Ő úgy gondolta, hogy majd együtt dolgozgatnak közös lakásukon, ami majd biztos mélyíti a kapcsolatukat. Mert Tim valahogy egyre gyakrabban elbizonytalanodott kettejük jövőjét illetően. Próbált ő közös programokba kapaszkodni, megerősítéseket keresni, de ahogy telt az idő és egyre többet gondolkodott kettejükön, valahogy úgy érezte, felületes a kapcsolata a nővel. Cheryl tagadhatatlanul gyönyörű és kívánatos nő volt, aki pillanatok alatt lázba tudta őt hozni, de mégis valami hiányzott. A gondolatai és kétségei újra megrohanták, miközben céltalan sétálgatásba kezdett. Aztán észre sem vette, hogy nem is volt olyan céltalan, mert akaratlanul indult meg az egyik kupac felé, ami egy lyukas pokróccal volt letakarva. Félrerántotta a poros takarót, ami alól papírdobozok kerültek elő. Letérdelt a sarkára ülve és kutatni kezdett közöttük. Mikor megtalálta, amit keresett, a tenyerével és a karjával tisztogatva róla a port, a falig csúszott, s hátát nekivetve, sokáig csak szemezett a Boris Valejo albummal. Baseball sapkája sildjét a tarkójára fordította, a szemüvegét pedig feltolta a feje tetejére. Pár perces lapozgatás után megtalálta benne a keresett festményt. Sokáig nézte a képet, miközben a nő  járt a fejében. Nem tudta hová tenni ezt az érzést. Minden gondolatát betöltötte, s magának sem tudta megmagyarázni, mi ragadhatta meg ennyire a nőn, hiszen szöges ellentéte volt mindannak, amire eddig Tim azt mondta: No igen! Ez, igen!

Hirtelen összecsukta a könyvet és visszaejtette a kupacba, ahol nagy csattanással telilapjára érkezett a többi közé.

Ahogy Cheryl újra a gondolataiba férkőzött, ismételten elfogta a méreg.

– Csinálja meg neked a lakást, az a drága barátnőd! – sziszegte félhangosan a fogai között Tim. – Hiszen úgyis annyira benne van már! – Felkapta a földről a cetlit, összegyűrte és minden dühét beleadva a könyvekből rakott halom felé vágta.

Látatlanba haragudott Cheryl új munkatársnőjére, akiről az impulzív nő az elmúlt hetek alatt állandóan áradozott, hogy mennyi mindent megcsinál egyedül és milyen önálló. Tim, egy maszkulin, férfigyűlölő, feministának képzelte el a sokszor emlegetett nőt, aki bizonyára mellőz minden nőiességet.

Tutira olyan idézőjelen erős nő lehet, akinek egy férfi csupán fölösleges kolonc, miközben az elvárásai az ellenkező nemmel kapcsolatban viszont egy végelláthatatlan listában sem fogyna ki – dohogott magában Tim.

Sokadjára játszott már el a gondolattal, hogy szakít a barátnőjével. Az elhatározását aztán mégsem követte soha tett. Talán nem volt hozzá bátorsága, vagy nem érezte etikusnak csak úgy elhagynia a nőt azok után, hogy az öccse és Cheryl kapcsolatát annak idején ő robbantotta szét.

Nem is voltak egymáshoz valók! – magyarázta ki folyton a saját tettét, egyben nyugtatva is magát, hogy ő nem is olyan bűnös ebben, és csupán előbbre hozott egy olyan eseményt, ami egyébként is megtörtént volna: - Különben is, ő akarta!

…

Ahogy flangált előtte Cheryl lenge öltözetben, miközben kacér pillantásokat vetett felé és a szavaival is flörtölt vele, ő nyílt táncra hívásnak vette. Az zakatolt a fejében, hogy Jason minduntalan milyen vehemensen védte barátnője erkölcsét, mikor ő sokadjára figyelmeztette az öccsét, hogy a lány nem a hűség példaképe. Még azt is mondta neki, hogy akár fogadna is arra, hogy az első adódó alkalommal hanyatt is tudná őt dönteni.

A francba, hogy nem fogadtam a kis titánnal – gondolta, miközben mint egy vadászó állat követte a nőt a tekintetével.

Attól még bebizonyíthatom neki! – robbant benne az elhatározás és Cheryl mögé lopakodott. Ahogy a lány megfordult a testük és az arcuk egészen közel került egymáshoz.

– Ne provokálj – vigyorogta Tim, mire Cheryl kihívó pillantással vonta fel a szemöldökét.

– No, mert mi lesz?

– Hát ez! – Tim gondolkodás nélkül szájon csókolta testvére barátnőjét.

– Te megvesztél! – Cheryl nevetve taszított a férfin. – Mi van, ha betoppan Jason?

Tim hanyagul rántott a vállán.

– Ki nem szarja le?! Akarod vagy sem? – kérdezte a szemöldökét vonogatva, s mivel nem kapott Cheryltől egy határozott nemet, olyan hévvel esett neki, hogy csók közben a kanapéra döntötte. Tette mindezt annak ellenére, hogy szinte biztos volt benne, testvére valóban bármelyik percben betoppanhat.

Meg is történt.

Hiányos öltözetben és teljesen összegabalyodva, egyértelmű helyzetbe találta őket Jason.

Arcán több érzelem futott át. A döbbenet, hiszen hinni nem akart a szemének, aztán elöntötte a düh, majd mérhetetlen keserűség mart belé.

– Ó basszús! – sziszegte a fogai között Tim, miközben kapkodva tolta le magát Cheryl szinte meztelen testéről. A fiatal nő úgy érezte ég az arca a szégyentől, hang nem jött ki a torkán, ahogy sietve igazgatta magán a ruháit.

– Szívem, ez nem az aminek látszik! – hadarta, bár ő maga is érezte, hogy ez milyen ostobán és nevetségesen hangzott.

– Mert szerinted ez minek látszik, cseszd meg?! – Jason szinte nyögte szavait, tehetetlenül dobta szét kezeit. Csak billegett, hol előrébb lépett a párocska felé, hol visszább. Úgy érezte, mintha lezsibbadt volna az agya, vagy elöntötte volna valami homályos köd a tudatát.

– Tesó, figyelj… – vette volna át a szót Tim, de belé is szorult.

Jason bár rendszeresen járt önvédelmi edzésre, keleti harcművészetet is tanult, de valahogy most a higgadtságának a megőrzése nem igazán sikerült. Szép, szép miközben tanulta, hogyan is kell uralkodnia magán, de éles helyzetben, az életben ez valahogy legtöbbször másképpen működik.

Szinte ösztönös volt a mozdulat, ahogy fordult és át sem gondolta az erejét és a célt sem.

Olyan rúgás érte Tim fejét, hogy a fiatal férfi mondhatni repült, átfordulva egy fotelon és valósággal belecsapódott az üveglapú dohányzóasztalba.

A zuhanás zajait Cheryl kétségbeesett sikolya nyomta el, ami azonnal kijózanította Jason elhomályosult tudatát.

– Basszús! – Jason térdre vágta magát testvére eszméletlen vérző teste mellett. – Tim, ne haragudj! Istenem! Szólalj meg, Tim!

– Barom állat! – visította Cheryl, az aggódó testvér vállát csapkodva.

Mire a mentők kiérkeztek, Cheryl már nem volt a lakásban, és Tim addigra észhez tért. Szemrebbenés nélkül hazudta a kiérkező orvosoknak, hogy ő csak ökörködött és legurult a lépcsőn.

…

Ha csak visszagondolt arra a délutánra, belesajgott a feje is. A rúgás nyomát, amit akkor az öccsétől kapott, a mai napig magán viselte, bár első ránézésre úgy tünt, direkt, divatból van beborotválva a szemöldöke. Tim, akkor hetekig feküdt kórházban súlyos agyrázkódással. A provokatív testvér jogosnak érezte öccse reakcióját, nem is haragudott rá. Sőt! Olykor lelkiismeret-furdalása volt. Visszagondolva a történtekre, bánta is és nem is. Egyrészt szemétnek gondolta magát de másrészt azzal magyarázta, hogy ő csak a testvérének akarta bebizonyítani, hogy Cheryl nem hozzá való. Lelkiismerete viszont nem engedte, hogy a nőt ezek után magára hagyja. Viharos kapcsolatuk azóta is tartott, ami tulajdonképpen Tim számára már egyre terhesebb volt. Sokszor győzködte magát, hogy a vezeklés ideje lejárt, csak azt nem tudta még, hogyan vessen véget a kapcsolatuknak. Tim a látszat és külsőségek embere volt. Cheryl egy bombázó volt, jól mutatott mellette, és férfiként az sem volt számára elhanyagolható érv, hogy a nő bármikor kapható volt vad szexre. Volt egy állandó és mutatós szexpartnere, ami kimondottan kényelmes volt számára.

Most viszont még erősebb késztetést érzett arra, hogy szakítson. Tudatát betöltötte az a nő, aki nála vásárolt. Köztudottan szeretett flörtölni, megnézte a szép nőket, bókolt… de ez most más volt. Annyira megfogta a fiatal nő lénye, hogy legszívesebben hagyta volna Cheryl portréját és nekilátott volna őt lefesteni. Tett-vett a lakásban, pakolászott, tervezgette az elrendezést, a bútorokat, de valahogy egyre jobban dühítette, mikor a számításaiba belekerült Cheryl. Egy mély sóhajjal aztán maga mögött hagyta a közös fészeknek szánt félkész lakást.

Mire haza ért és magára csukta garázs-műtermét, megérett benne az elhatározás. Egész úton hazafelé a nő arca lebegett előtte.

Döntött.

Ledobta magáról az ingjét, és felvette a festékfoltosat. Cheryl portréját lekapta az állványról az íróasztala lábához támasztotta, befelé fordítva, mintha csak azt sem szeretné, hogy a képről is figyeljen rá a nő, majd új vásznat bontott. Lázas lendülettel készült elő a festéshez. Belülről jött, a vászonra kívánkozott. Emlékezetből próbálta megfesteni azt az arcot, ami annyira megragadta őt. Egyszerre megnyugtatta és felkavarta, ahogy a vonásokból kibontakozó szempár visszanézett rá a vászonról. Közelebb hajolt, visszább lépett, azt vizsgálgatva mit igazítson még rajta. Mint mindig, tökéletesre akarta. Ahogy nézte, eljutott addig a pontig, a mikor már nem mert hozzányúlni, nehogy elrontsa. Szorongatta, forgatta az ecsetet, ajkát harapdálva azon gondolkodott, hogyan folytassa tovább. Végül a kép további alakulását kavargó érzelmeire és fantáziájára bízta. Hanyag mozdulatokkal tovább skiccelte a képet. A női arc, még emberi felsőtestet kapott, amiből aztán lassan egy kentaur lett, angyali repülésre kész szárnyakkal. Az arc már ki volt dolgozva, de a haján még gondolkodott, hogy maradjon rövid, vagy legyen angyalian és nőiesen hosszú? Ahogy elkezdte felvázolni a haját is, egyre hosszabbra húzta a tincseket.

Megnyugtatta, ha festhetett és nem megrendelésre, hanem csak úgy magának. Ilyenkor még az idő múlását sem érzékelte. Teljesen kikapcsolt. Egyfajta drog volt ez számára. Egy egészséges drog, ami feltöltötte. Teljesen belefeledkezett a festésbe, így azt sem hallotta, amikor Cheryl szinte beosont a garázs-műterembe, és az sem tünt fel neki, hogy a nő egy jó ideje már figyelte őt elfoglaltsága közben. A váratlanul felcsattanó hangra izmai önkéntelenül megrándultak, összerezzent.

– Tudod te mennyi az idő? – sipította Cheryl, kezét csípőre vágta, közelebb sétált. Arckifejezése meghatározatlan volt. Tim annak tulajdonította a nő szúrós, gyanakvó pillantását, amit mindig is éreztetett vele. Ugyanis Cheryl nem szerette, ha csak hobbiból festett. Igazából egyáltalán nem tetszett neki, hogy Tim órákat volt képes rajzolással és festéssel tölteni. A nő úgy gondolta, hogy ha egyszer az a munkája, akkor otthon már ne azzal foglalkozzon.

Tim nem egyenesedett fel, csak a válla felett nézett hátra barátnőjére, aztán felsandított a faliórára, majd hogy biztos legyen benne, hogy jól látja-e az időt, a karóráját is megnézte. Mély lélegzetet vett, amit hangosan fújt ki, ahogy felegyenesedett, közben a palettát az ecsettel az asztalra dobta. Épp csak rápillantott az asztal felé fordított portréra, és átvillant rajta, hogy milyen jó is hogy így tette le. Karjába ugyanaz a fájdalom nyilallt, amit Jake boltjában is megtapasztalt. Karja nem igazán engedelmeskedett, így a mozdulat is ügyetlenre sikerült. Egy gondolattal előbb csúszott ki a kezéből a paletta, ami az asztal mellé esett. Kissé nehézkes mozdulattal hajolt le érte. Ujjai remegtek, így végül a másik kezével nyúlt érte.

– Tudod meddig vártalak? – folytatta Cheryl ugyanabban a szemrehányó hangnemben.

– Én is vártalak – dünnyögte Tim, majd megköszörülte a torkát, valamivel hangosabban folytatta: – De csak a cetlidet találtam.

– Igen! Azt írtam, hogy később jövök, nem pedig azt, hogy ne várj, mert nem jövök!

– Nem is azonnal jöttem el. Még csináltam ezt azt. Szóval vártam! – mondta visszafogott indulattal Tim, miközben hozzáfogott az ecsetjei tisztogatásához. Néha meg-meg mozgatta az ujjait, már nem érezte az előbbi remegést.

– A drága barátnődnél ragadtál le, igaz? – morogta gyermeki daccal a szemében a fiatalember – Csak azt nem tudom, miért nem vele költözöl össze?

Cheryl csak a levegőt kapkodta miközben szavakat keresett, végül tanácstalanul dobta szét kezeit.

– Mi a fene bajod van a barátnőmmel? – fakadt ki – Egyáltalán, nem is ismered! Egy nőre vagy féltékeny? Nem tűnt még fel, hogy nem vagyok leszbikus?

– Hagyjuk – motyogta az orra alatt Tim, majd egy nagy sóhajjal a levegővel együtt fújta ki a szavait – Ne veszekedjünk.

Cherylben forrt a düh, ami mindig is elkapta, ha a viták során Tim, ezzel a „Ne veszekedjünk”-el próbálta elfojtani a kialakult konfliktust.

A szóváltás után a hirtelen csend még mélyebbnek tűnt. Az ezt követő hosszú percek alatt a két ember indulata azért lassan alább hagyott. Tim tovább tevékenykedett az asztalnál, Cheryl pedig összefont karra az állványhoz sétált, hogy közelebbről megszemlélje a készülő alkotást.

– Megrendelés? – kérdezte, s már-már hozzáért, de Tim hangos felszólítására visszakapta a kezét.

– Ne nyúlj hozzá! – csattant fel a férfi, majd halkabban hozzátette – Száradnia kell, még friss.

– Rendben. – A nő feltartott kezekkel hátrébb lépett, de egyfolytában a képet nézte. A hasonlóság barátnője és a készülő misztikus alak arca között megdöbbentő volt.

– Nem válaszoltál – köszörülgette a torkát Cheryl – Megrendelés? – tette fel újra a kérdést, mire Tim csak a válla felett vetett egy pillantást a művére. Igyekezett közömbösnek mutatkozni, amit megerősíteni kívánt egy hanyag vállrándítással.

– Nem – válaszolta kurtán.

– Nem?

– Csak úgy jött – hazudta közömbös arccal, miközben igyekezett mással foglalatoskodni, csak hogy ne kelljen Cheryl szemébe néznie.

A nő arcán meghatározhatatlan, enyhén szarkasztikus halvány mosoly jelent meg.

– Valaki ihlette?

– Miből gondolod? – ráncolta a szemöldökét Tim haragosan, mint akit sért a gyanúsítgatást.

– Érdekes – Cheryl arcán a sejtelmes mosoly szélesedett.

Tim ezt annak vette, hogy barátnője haragja elmúlt, s hogy a vitájukat még jobban elsimítsa, hátulról átkarolta Cheryl karcsú derekát. Félrehúzta a nő sötét hajzuhatagát és belecsókolt a nyakába.

– Békülni akarsz? – Cheryl félrebillentette a fejét, hangjában nyoma sem volt már az előbbi haragnak. Kacérkodó pillantással nézett oldalra az érzékeit kényeztető férfire.

– Miért? – dünnyögte Tim, két gyengéd csók között, miközben pillantása sűrűn esett a velük szemben, az állványon pihenő festményre – Összevesztünk?

Cheryl nem válaszolt. Átadta magát a csókok és a simogatások okozta élvezetnek. Tim pedig azon kapta magát, hogy érzelmi fellángolása tulajdonképpen nem is a barátnőjének szól. Hol a képet nézte, hol lehunyta a szemét, de akkor is csak azt a bolti fiatal nőt látta maga előtt. Amit ebben a pillanatban érzett, ahhoz hasonlót még nem tapasztalt. Egyre jobban elragadta a hév. Ám mielőtt elhatalmasodtak volna rajta az érzelmek, Cheryl gyengéden eltolta őt magától.

– Jasonnak szóltál már a bulival kapcsolatban?

A kérdés hidegzuhanyként érte a fiatalembert. Fájdalmas fintort vágott, amiben benne volt minden amit ebben a pillanatban érzett. Kiábrándító volt a kérdés, minden tekintetben. Rosszkor és rossz helyen hangzott el. Timben összecsapott a múlt, a jelen, keserűség, fél-féllobbanó féltékenység, bizalmatlanság, dac, dühös tehetetlenség…

– Miért foglalkozol még mindig ennyire vele? Miért annyira fontos, hogy megkérdeztem-e már? Kérdezd meg te! A te bulid! Feltétlen ott kell lennie az exednek?

– Féltékeny vagy?

– Van rá okom?

Kérdés kérdést követett, Cheryl gonoszkodó mosollyal, tettetett töprengéssel nézett Tim szemébe, miközben átkarolta a nyakát, szinte belecsimpaszkodott.

– És nekem?

Tim a kérdésre felvonta a szemöldökét, tekintete akaratlanul is elárulta, ahogy egy pillanatra félresiklott a festményre.

– Ki ő? – szegezte a férfinek a kérdést Cheryl, miközben makacsul szemezett vele.

– Fogalmam nincs – vágta rá Tim gondolkodás nélkül, sűrűn pislogva. Tulajdonképpen nem hazudott, mert valóban nem tudta ki a nő.

– Miért gyűlölöd Amyt, amikor nem is ismered?

Tim nem értette, hogy Cheryl miért kanyarodik vissza újra ehhez a témához. Kifogások és érvek hiányában hallgatott, aztán mint mindig elintézte egy vállrándítással.

– Mit tudom én – lehámozta magáról Cheryl kezeit és ideges csalódottsággal elhátrált pár lépést – Hogy jutott most megint eszedbe? Neked ez a nő tölti ki az egész gondolatod?

Cheryl titokzatos fénnyel a szemében felnevetett, sétálgatni kezdett a félkész és már kész megrendelések között. Aztán lazán turkált az asztalon kupacba hevert vázlatok között. Némelyiket felvette, nézegette, majd visszaejtette az asztalra. Közben összeszedte gondolatait és úgy döntött megforgatja Timben a kést.

– Ma elküldtem Jakehez – jelentette be, majd hátramosolygott a férfire – Ugye jól tettem?

Tim szótlanul állt, szavakat keresett. Aztán tekintete újra a frissen készülő művére esett. Először nem értette barátnője furcsa viselkedését, célozgatásait, magyarázatot próbált keresni a viselkedésére, majd balsejtelme támadt. Lassan összepakolta magában az események puzzle-darabkáit.

Á! Ilyen nincs! – szinte ököllel verte gondolatban a saját elméjét.

– Jól – morogta végül az orra alatt. Idegennek tűnt a saját hangja is, úgy érezte nem is ő válaszolt a nőnek.

– Majd megkérdezem, hogy elment-e – folytatta az idegek feszítését Cheryl, miközben félfenékkel felcsúszott az asztalra. – Te voltál ma Jakenél? – kérdezte, de meg sem várva a választ folytatta a csacsogást – Jake nagyon rendes! Látod őt szívesen látom a bulimon. Elhívhatnád. Sőt! Akkor legalább a te barátaid közül is lenne ott valaki.

– Nem az én bulim. Azt hívsz meg, akit te akarsz. Egyébként meg Olivia és Adam is a barátom, és ők is rendesek – próbálta sokadjára elfogadtatni két kollégáját Tim, Cheryllel. Ők hárman együtt alkottak egy vállalkozást, tetoválószalont működtettek, de közben vállaltak könyvborítókat, filmplakátokat és Jake boltjához hasonló dekorfestést is. Olívia intézte a papírmunkát, bonyolította a megrendeléseket, Adam pedig Timmel együtt alkotta a kivitelező apparátust.

Régebben olyan álmokat is dédelgetett a két fiatal férfi, hogy megalkotnak egy fantasy képregény sorozatot. Az álom a fiókban maradt. S az hogy mégis az lett a munkájuk, amit igazán szerettek csinálni, azt Olíviának köszönhették, vagyis az ő családjának és az anyagi hátterüknek.

– Azt már nem! – Cheryl azonnal felemelte a hangját, ahogy szóba kerültek Tim kollégái. – Olíviát le sem lehetne rólad vakarni! Azt hiszi, hogy a pénzével téged is megkaphat, és direkt bosszant is ezzel! Adamről nem is beszélve!

– Vele mi a bajod? Ő nem akar rám mászni – vigyorgott Tim.

– Csak rá kell nézni! Egyáltalán nem szalonképes az a fazon! Szerinted, hogy nézne ki azzal a féldémoni külsejével az én barátaim között?

– Miért, a te barátai hogyan néznek ki? Talán olyan kifinomultak?

– Mindenesetre nem hordanak karikát az orrukba és nincsenek az állukig kitetoválva! Undorító pasas!

– Semmivel sem undorítóbb mint a te rózsaszín fejű fotósod!

– Patrickot ne hasonlítsd ahhoz a förmedvényhez!

– Igazad van! Patrick tényleg nem olyan mint Adam, mert Adam legalább férfinak néz ki!

– Jó lenne ha nem undokoskodnál a barátaimmal!

A vita újra, egyre hangosabbá vált közöttük.

– Elnézést, de nem én kezdtem! – Tim védekezőn emelte fel a kezeit, mintha fegyvert fogtak volna rá és ő megadná magát. – És szerintem ezzel az Amyvel sincs rendben valami. Azt mondtad senkije nincs, egyedül végzi a lakásán a férfi munkákat is. Szóval talán mégis jobb ha odafigyelek rátok.

– Nem vagy normális! – Cheryl öklével belecsapott a férfi vállába, de már elnevette a mozdulatot. – Még nem válaszoltál!

– Mire?

– Voltál ma Jakenél?

– Igen. Miért olyan fontos ez?

Cheryl megállt a festmény előtt.

– Mert Amy, pont így néz ki – mondta, közben szeme sarkából figyelte a férfi reakcióját.

Tim pár pillanatig ledermedt, ami most hosszú kínos perceknek tűnt.

– Egy kentaur szárnyakkal? – köszörülte meg a torkát egy félmosollyal – Ez mindent megmagyaráz miért nincs senkije. Akkor viszont már csak azt nem értem hogyan tud mindent egyedül megcsinálni?

– Hogy te milyen bunkó vagy! – Cheryl újra belebokszolt Tim vállába, de a mozdulatban már nem volt harag.

FÉLVÉREK IV - AHOGY MEG VAN ÍRVA... - 14

 

Adele vegyes érzelmekkel nézte a íróasztala lapjára kiterített papírokat, amin Dechant leletei voltak. Lánya szavai zakatoltak a fejében, hogy a férfi vizsgálati eredményei szerint nem is ember.

Ki lehet az apja? Miféle idegen szerzet? – gondolatait mély sóhajjal kísérte, miközben végső elhatározással vette magához a telefonját, hogy felhívja távolban élő párját.

– Igen, Adele? – Bastian már a második kicsöngés után felvette a telefont, mintha csak a hívásra várt volna. A késői idő ellenére egyáltalán nem olyan volt a hangja, mintha most ébredt volna a telefonra.

– Csak nincs valami baj? – kérdezte a férfi, hangjából érződött az aggodalom.

– Nem tudom – sóhajtotta Adele, miközben rengeteg gondolat volt a fejében és hirtelen azt sem tudta melyikkel kezdje. – Van itt valami, ami téged is érdekelne. Vagyis gondolom, hogy érdekelne.

– Hallgatlak.

– Te is tudsz a másfajta létformákról, akárcsak édesapád. Otthon vagytok ebben a témában. Lenne itt valami… vagyis valaki és nem tudjuk beazonosítani, hogy mi lehet. A vizsgálatok eredményei semmivel nem azonosak.

– Veszélyes?

– Nem igazán tudom.

– Hogyan vizsgáltátok akkor? Boncoltátok?

– Nem! Ő él! Beleegyezett a vizsgálatokba.

– Akkor együttműködő – állapította meg Calchas.

– Igen, annak tűnik…de attól még aggódom – sóhajtott egy mélyet Adele.

– Miért?

– Bonyolult – köszörülgette a torkát a nő. – A DNS vizsgálatokból kiderült, hogy a lányomnak elég közeli vérszerinti rokona. Vagyis a húgom lányának.

Bastian minden izmában megfeszült. Eddig kényelmesen már az ágyában feküdt, de most lassú, kimért mozdulattal felült. Ő is tudta, hogy Dorothy prikolics felmenőkkel rendelkezik. Nagyon is ismerte azt a kapszulát, amit már régóta, rendszeresen postáztak neki.

– Milyen ágon?

– Nem az én családi ágamon. Apai ágon. – Adele az ajkát harapdálva várta a férfi reakcióját, hiszen Bastian is beleásta magát a másfajta létformák tanulmányozásába. Ismerte Dorothy történetét, és hogy ki az apja. A férfi légzése kihagyott a bejelentésre, szívverése felgyorsult.

– Hol van az illető?

– Itt nálunk. De nagyon diszkréten kell kezelned, Bastian! Nem árulhatod el, hogy Dorothy egy kliensének kiadtam neked az eredményeit. Nem szeretném lerombolni a lányom hitelét, megbízhatóságát.

– Persze! Ez természetes! – Calchas közben ledobta magáról a takarót és siető léptekkel elindult az asztalon heverő laptopjáért.

– El tudnád küldeni nekem a vizsgálatok eredményét?

– Igen. Itt vannak a kezembe. Akár most azonnal.

– Nagyon jó! Szóval prikolics és valami ismeretlen keveréke?

– Igen, és ez az ismeretlen nagyon ijesztő!

Adele kezében a papírokkal a dolgozószobájába sietett, bekapcsolta a skennert, az asztali gépet, és hozzáfogott átküldeni Dechant leleteit.

Bastian a vonal másik végén izgatottan várta azokat.

– Ijesztő az ismeretlen? – kérdezte a férfi halvány mosollyal az ajka szegletében.

– Igen! Mert semmi emberi nincs benne! – szakadt fel a nőből, hangja megremegett.

Ahogy megjelentek a képernyőn a beszkennert lapok, Bastian a tekintetével már át is futotta őket.

– Istenek az égben! Ez nem lehet! – suttogta, s egyre izgatottabban olvasta az érkező adatokat. Vett egy mély lélegzetet, mellkasa beleremegett, ahogy lassan kiengedte.

– Ki vagy te? – suttogta, mintha csak attól tartott volna, hogy valaki meghallja.

Dechantnek egészen máshol jártak a gondolatai, nem azon, hogy kivédje Talan gyakorló támadásait, pláne, hogy meg is jegyezze őket. Robert soha nem az volt aki következetesen figyelt volna magára és alakította volna a jövőjét és az életét. Nem igazán voltak konkrét céljai. Élt a pillanatnak. Nem tervezett, csak úgy meglovagolta az épp adott lehetőségeket és alkalmakat. Az elmúlt idők eseményeiből viszont Ginger tagadhatatlanul belé égett. Sokszor olyan intenzíven rátört és magával ragadták a fiatal lányhoz kötődő emlékek, hogy még az érzéseket is újra átélte, amibe szinte beleborzongott.

– Helló! Ne kalandozz el! Hol jár az eszed?! – szólt rá megemelve a hangját Talan.

– Sehol – hadarta a férfi, zavartan kerülte tanítója tekintetét. – Csak elbambultam – motyogta.

– Hát ne bambulj el! Élesben, az életedbe is kerülhet!

– Oké! Rendben – bólogatott kelletlenül Dechant. – Lehet elölről?

Talan biccentett, majd kezdő pozícióba állt. Eszébe jutott, amikor Ivan tanította őt a börtön falai között. Kemény edzésekkel nyüstölte, és gyakorlásaik sokszor véresen és fájdalmasan végződtek, hiszen a fehér vadász egyáltalán nem kímélte őt.

Döntött.

Egy gyors mozdulatsorral rendellenes helyzetbe csavarta tanítványa karját, aminek a végén Dechant csuklója ropogva érte el csontjai töréshatárát. Robertet ez olyan váratlanul érte, hogy csak egy nyögésre futotta, s döbbenten pislogott Talanra, aki hideg szigorral nézett vissza rá.

– Eltörted a csuklómat! – emelte meg a hangját hitetlenkedve Dechant – Ezt most miért? – nyögte, óvatosan próbálta mozgatni sérült végtagját.

– Az ellenfeleid sem fognak veled finomkodni – válaszolta rezzenéstelen arccal az Őrző. – Ha átalakulni nem is tudsz, de gyorsan gyógyulni, igen! Amúgy, így arra is rá fogsz jönni, hogy azt is tudod irányítani, milyen tempóban regenerálódj – magyarázta Talan.

– Téged is így tanítottak? – vetette oda félvállról Robert, haragos daccal a tekintetében.

– Nem – rántott a vállán a szakrális őrző, s arcára halvány cinikus mosolyt rajzolt a visszaemlékezés, s mielőtt Dechant vissza nem vágott egy „Na ugye!”-val, még hozzátette: – Speciel a csuklómat nem törte el, de bőven volt min gyakorolnom az öngyógyítást. – Nagy levegőt vett és megeredt a nyelve a felvillanó emlékektől. – Tele voltam vérző, mély sebekkel ahogy a testvérem tanított, és még akkor sem kímélt amikor a földön voltam.

Dechant fölényesen húzta félre a száját.

– De jó, hogy nekem nincs ilyen testvérem – morogta az orra alatt.

– Én viszont szeretném, ha még élne! – vágta rá azonnal Talan, szívébe újra belé mart a fájdalmas emlék, hogy tudatlanul ő maga oltotta ki az életét. Egy pillanatra felvillant előtte Ivan elhomályosuló tekintete, ahogy elhagyta az élet, ahogy látta benne, hogy mennyi mindent mondana még neki…

– Sőt! Szerencsére semmilyen testvérem nincs – kontrázott rá tovább Dechant.

– Ezt, azért én nem jelenteném ki a helyedben – biccentett Talan. – Fogalmad nincs ki az apád, igaz? Ennyi erővel akár lehetnek valahol minimum féltestvéreid.

Dechant nagy levegőt vett, hogy visszavág, de erre nem tudott mivel. Lassan engedte ki a levegőt a mellkasából, nem folytatta tovább a szavak párbaját. Ökölbe szorította kezét, párszor körzött a csuklójával.

– Rendben vagyok, folytathatjuk – dünnyögte, amire Talan helyeslően bólintott.

Dechant nem volt hozzászokva a kemény edzésekhez. Bár kitartó volt és nagyon tudott küzdeni - hiszen ezek kellettek neki eddigi élete során a túléléhez -, de soha eszében sem volt még külön edzeni a fizikumát. Mindig úgy védte meg magát, ahogy éppen tudta, nem volt ebben sem képzett. Ha elkerülhetetlen volt verekedett, nem pedig harcolt. Igazából soha nem is érdekelte a közelharc. Így most sem igazán figyelt Talan tanácsaira. Eljutott a tudatáig, hogy tanítója, mentora folyamatosan beszélt hozzá, de a szavak értelmét és mondanivalóját szelektálás nélkül engedte el.

Talan annak ellenére, hogy látta a fiatal férfin az érdektelenséget, mégis kitartóan osztotta meg védencével a tapasztalatait. Az őrző hasonlóan próbálta tanítani Dechantet, mint annak idején őt, Ivan.

– Előnyben vagy! – fakadt ki Dechant egy újabb sérülés szerzése után. – Neked karmaid vannak! Eleve fegyver a kezed!

Robert közel a harminchoz legalább olyan flegma és zárkózott stílussal rendelkezett mint ő annakidején kamasz korában.

– Elfáradtál? – Talan kérdésére Dechant csak egy hanyag vállrándítással válaszolt.

A szakrális őrző egy darabig szótlanul figyelte, ahogy Robert sebeit vizsgálgatva állt fel a földről, majd döntött. Ivan jutott megint az eszébe, és amikor megkapta tőle a karambitokat, hogy azok legyenek a karmai…

Talan a fejével intett tanítványa felé, hogy kövesse őt a helység sarkában lévő asztalhoz.

– Úgy gondolod fegyverrel jobban boldogulsz? Válassz! – Talan kezét az asztalon sorakozó fegyverarzenál felé lendítette. Dechant semmitmondóan legeltette a szemét az asztalon sorakozó különböző formájú és méretű késeken. Talan bízott benne, hogy valamelyiknél látni fog Robert szemében érdeklődést. De ez elmaradt. Aztán egy mély sóhajjal kivett, egy Ivantól megörökölt karambithoz hasonlót a kések közül.

– Én ezt ajánlanám – mondta és Dechant felé nyújtotta. – Azt mondtad nem tudsz átalakulni. Márpedig ha összeakadsz egy olyan ellenféllel aki karmokkal rendelkezik, igazad van, nem árt ha neked is vannak.

– Ez? – Dechant hangjában volt némi lekicsinylő hangnem, de azért elvette a felkínált kést. Forgatta, felületesen vizsgálgatta. Nem szakértő szemmel, de külsőre tetszett neki a formája, a fogása.

– Két kezem van. Úgy lenne logikus ha kettő lenne belőle – csúszott ki Robert száján. Maga sem tudta miért, gyorsan el is hallgatott.

–  Igen, jó meglátás. – Talan ajka halvány elismerő mosolyra húzódott. – Én pont ezért csináltam magamnak ilyet, párban. Van belőle kettő, de ha érdekel megmutatom, hogyan kell és megcsinálhatod a sajátodat.

–  Jó lesz ez – billentette a fejét sután Robert és pillanatnyi várakozás után elvette a két karambitot az asztalról, miközben olyan tekintettel nézett Talanra, mintha azt kérdezné: „Ezt most tényleg elvehetem?” Őszintén meglepte, hogy tanítója csak úgy adott neki fegyvert, amit magánál is tarthatott. Nem ehhez szokott.

–  Mára végeztünk, pihend ki magad, lazulj – Talan egy félmosollyal vállon veregette a sebekkel tarkított láthatóan elfáradt tanítványt. Robert csak biccentett, s a késeket a kezében forgatva kisétállt a szobából. Az ajtóban Dorothy mellőzte el. Ahogy ő kilépett, a nő ráérősen sétált be.

–  Már végeztetek?

–  Igen.

–  Hogy haladtok?

Talan vágott egy „Nem is tudom” fintort.

–  Azt hiszem vele nehezebb dolgom van, mint Ivánnak volt velem anno.

–  Ez tuti elhiszem – vágta rá azonnal Dorothy.

Talan arcán széles vigyor terült el.

–  Tudom, te nagyon nem bírod őt.

–  Igyekszem – szabadkozott a nő. – Ám nem győzlek figyelmeztetni, hogy próbáld őt tárgyilagosan, ésszel pártatlanul megítélni. Ne legyél vele elfogult! Ő, nem te vagy! Nagyon nem, Talan! Kiszámíthatatlan és nagyon szélsőséges a viselkedése!

–  Dothy! Hallod is amiket mondasz? – vigyorgott az őrző. – Mintha rólam beszélnél.

–  Nem! – vágta rá Dorothy. – Ő az egyik pillanatban arrogáns, flegmán magabiztos, a másik pillanatban egy bűnbánó, visszahúzódó, csendes és sajnálatra méltó. Te, ha bűnbánó voltál is, egyáltalán nem arra játszottál, hogy megsajnáljanak. Akkor is nyers voltál és …

–  Bunkó – szúrta közbe Talan.

–  Igen – bólintott Dorothy. – Szóval, ő más! Én inkább egy manipulatív személyiségnek tartom. Vigyázz vele! Veszedelmes taktikázó. Te egyszerűen nem tudtál hazudni. Inkább összeszorított szájjal hallgattál, de nem hazudtál. Ő szemrebbenés nélkül megteszi. Vagy agresszív, vagy a másik empátiájára próbál hatni. A hallgatása és a visszahúzódó viselkedése mögött nem zárkózottság van, hanem akkor megfigyel és felépíti magában a stratégiáját. Kiszámíthatatlan. Ő soha nem fog másra gondolni, csakis magára.

–  Te most teljesen egy gonosz, rosszindulatú, önző és aljas személyiséget írtál le.

–  Inkább egy ravasz róka, mint egy magányos farkas.

–  Dorothy…

–  Akkor csak gondolkozz a te józan eszeddel!

Talan már meg sem próbálta meggyőzni a nőt, a saját meglátásáról. Halvány mosollyal az arcán hallgatta őt tovább.

–  Egész életében magára volt utalva, és soha nem érezte magát fizikailag olyan erősnek, hogy kiálljon magáért. Ide-oda csapódott, bujkált, lopott. Vagyis berendezkedett a jelleme egy taktikus túlélő módra. Mindig a győztes és az erősebb oldalára állt, meghúzódott a védelmükben, vagy kihasználta ha megsajnálták. Így volt, vagy nem? Ezeket a tényeket nem tagadhatod!

Talan arckifejezése lassan megváltozott. Ezekkel az érvekkel valóban nem tudott ellenkezni.

–  Dédelgesd csak és tanítsd, de vigyázz! Azzal, hogy megosztod vele minden tapasztalatod, teljesen kiadod magad egy profi taktikusnak. Nehogy aztán az ő keze által halj meg, Talan!

–  Tessék?

–  Csak gondolkozz el kérlek azon, amiket most mondtam! – Dorothy szemében őszinte aggodalom volt, és végre Talanon is azt látta, hogy szöget ütöttek a férfi fejébe a szavai.

Feszült, nyomasztó csend ereszkedett a szobára. Sirah, imént elhangzott szavai a beavatkozás mellékhatásaival és végkimenetelének bizonytalan esélyeivel kapcsolatban gyászos, torokszorító érzést ültetett el az érintettekben.

– Nagyon sajnálom – fújta szavait a nő egy mély sóhajjal. Ahogy tekintete Chyntia és Greko között járt, az ő szívét is gyötörte az, ami most az előtte ülő párt sújtotta.

Nem tudok átalakulni és még az elmém is megzavarodik… Talán sikerül átalakulnom, de zavart elmével és emlékek nélkül… Nem lesz teljes az átalakulás, és az elmém is megbomlik… – zakatoltak az elhangzott alternatívák Greko fejében, ahogy Chyntia mellett ült a kanapén, feszült figyelemmel.

Chyntia joggingja anyagát kapargatta, s ajka harapdálásával igyekezett visszafojtani könnyeit.

– Sokszor a legkevesebb százalék esély jön be – mondta csendesen.

– „Nem akarom az életet nélküled!” – vágta rá azonnal Greko. – „Megtapasztaltam milyen veled és emberként! Nem akarok újra vadállat lenni, akit az éhség hajt! A nélküled pedig nem kell! Akkor inkább pusztuljak bele a műtőasztalon!”

– Ne mondj ilyet! – A nő fátyolos szemmel simított végig a ködfoltos jaguár oldalán. – Kitalálunk valamit! Megoldjuk!

– „Hogyan?”

– Jaliyah!? A dobolás!? Ha elindított nálad valamit, talán helyre is tudja hozni.

Greko állkapcsán megfeszültek az izmok. Igyekezett tartani magát, nem akart utat engedni tehetetlen dühének, a kétségbeesett félelemtől. Az inak meg-megrándultak a bőre alatt, amit Chyntia érzett is, ahogy szeretettel, nyugtatva simogatta a hím nagymacskát.

– Megér egy próbát – vont vállat Sirah. – Talán nem olyan drasztikus és ijesztő beavatkozás mint egy műtét, mint kés alá feküdni.

– „Biztos? Csak a totemállatomat kereste az öreg és lásd mi lett belőle!” – horkant fel Greko.

– Segíteni akart, mert szenvedtél a fizikai fájdalmaktól – torkolta le szelíden Chyntia a hímet, mire Greko elszégyellve magát lehajtotta a fejét.

– „Igazad van. Sajnálom! Nem úgy gondoltam…” – morogta Greko.

Újra csend ült a szobára, miközben megoldásokon gondolkodtak.

– „Talán mégis csak az lesz a legjobb. Vissza Clear Creek-re és majd történik valami. Majd lesz valahogy.” – Greko mancsát Chyntia combjára tette, majd a nőhöz dörzsölve a fejét belesimult az ölébe. Tulajdonképpen maga sem tudta, mit is hozhat a „Majd lesz valahogy” de úgy gondolta, legalább időt nyernek. Mihez? Bármihez! Ahhoz, hogy még együtt lehetnek. Chyntia mellett lehet addig is, amíg talán azt idő majd hoz valami megoldást.

– Greko, én nagyon szeretlek! – szakadt fel a nőből és az állatra borulva szorosan magához ölelve őt, zokogásba tört ki. – Úgy szeretlek, ami vagy! Megtudtam és elfogadtam és ezen nem változtat semmi!

– „Chyntia” – Greko úgy mondott volna valamit, de szorították az érzések a torkát és a szavak sem jöttek amivel ki tudta volna fejezni magát.

– Az első pillanattól láttam a szemedben! Éreztem, hogy különleges vagy! – Chyntia az állat álla alá csúsztatta a tenyerét, megemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen – Megmagyarázhatatlanul hajtott egy érzés, hogy megkeresselek! Eszemben sincs lemondani rólad!

– „Clear Creek! – nyelt egy nagyot Greko – „És megoldjuk!”

Greko próbált reménykedőnek tűnni, bár most az volt a legkevésbé. Egy valamiben volt biztos. Nem akarta, hogy a nő miatta szenvedjen. Nem igazán tartotta elfogadható alternatívának azt sem, hogy állatként sétálgasson a szeretett nő mellett, és Chyntiát maga mellett tartva a nő feladja mindazt, ami igazán boldoggá tehetné. Normális közös élet, együttlétek, gyerekek…

Clear Creek-en úgy tud majd kilépni Chyntia életéből, hogy a legkevesebb fájdalmat okozza a szeretett nőnek, ha mégsem alakulnának jól a próbálkozások.

Ilyen gondolatok jártak a hím alakváltó fejében, amiért rábólintott, hogy menjenek vissza Clear Creek-re.

A szokásos jótékonysági bálon megjelentek a törzsvendégek, és mellettük sok új arc is feltűnt.

Adele, Bastiant karolva vezette körbe a férfit. Ő először volt ezen a rendezvényen. Amíg át nem vette az apja helyét a vállalkozásban és a kutatásokban, addig szinte senki nem is tudott a létezéséről. Igazából nem céltalanul sétálgattak a tömegben. Bastian Calchas, Dechantre volt kíváncsi. Adele őt kereste a tekintetével, be akarta mutatni egymásnak a két férfit.

Rahim Fawwaz Shadid is jelen volt, új teremtett gyermekével Azni Yasminnal, aki vitathatatlanul egy egzotikus, tökéletes szépség volt.

Talan nem sokat mondott Rahimnak Dechantról, amikor bemutatta őket egymásnak.

– Még tanulja önmagát. Eddig nem is tudta, hogy mi ő.

Rahim nem csak látta, de érezte is, hogy Robert mennyire feszeng, de azt is hogy rengeteg kusza érzelem kavarog benne. Még neki is egy megfejthetetlen talány volt a férfi, annak ellenére, hogy több évszázados vámpír klán vezérként tapasztalt gondolatolvasó volt. Dechant, számára is egy átláthatatlan kuszaság volt.

– Szerintem oldódjatok és ismerkedjetek – mondta s egy elegáns mozdulattal küldte teremtett gyermekét és Robertet a táncparkett felé.

Rahim és Talan tekintetükkel követték a táncolók közé vegyülő párt.

– Neki milyen jövőt tervezel? – érdeklődött Talan.

– Azninak? – Rahim meghatározatlan félmosollyal figyelte a táncolókat. – Még nem tudom.

– Mennyire labilis még? Veszélyes?

– Nagyon is veszélyes! – a vezér hangjából büszkeség sütött, a tekintetéből elismerés sugárzott – Mintha nem emberből lett volna teremtve, hanem vámpírnak született.

– Akkor kezdjem félteni Robertet? – nevetett fel Talan.

– Nem úgy veszélyes, mint annak idején Haley. Ő tökéletesen uralja a vérszomját és nagyon is tudatos! – biccentett Rahim. – És mi a helyzet a te védenceddel? Ahogy látom, Dorothy nem igazán szívleli.

– Hát nem – szívta a fogai között Talan. – Pedig sokszor magamat látom benne.

– Akkor most nekem kéne féltenem Aznit? – viccelődött a vámpír vezér.

– Dehogy! Tőle aztán végképp nem – ingatta a fejét Talan. – Láttad, nem? Ha te nem uszítod rá Aznit, hogy menjenek el táncolni, még mindig itt feszítene mellett, mint aki karót nyelt.

– Nem olyan mint te – mondta elgondolkodva Rahim, miközben Dechantet figyelte. Szavai mellbevágták az őrzőt, nem is tudta mit mondjon, csak meglepődve kérdőn vonta fel a szemöldökét.

– Te elemi ösztön voltál és vagy, ő pedig káosz – folytatta Robert elemzését Rahim.

– Káosz? Naná, hogy káosz van benne. Ennyi idősen szembesülni azzal, hogy nem is ember?! Bennem is káosz volt, amikor megtudtam – kelt Dechant védelmére Talan.

Miközben a két régi ismerős, akiket az események már-már barátokká kovácsolt, kedélyesen elcseverésztek, a szóban forgó pár elsodródott a táncolók között a szemük elől.

Dechant tagadhatatlanul megrészegült a lehetőségtől. Pláne, hogy nem is igazán ő kezdeményezett, így visszautasítástól sem kellett tartania. Azni vad szenvedéllyel taszította a falnak a fiatal férfit, alighogy belökték maguk mögött a dolgozószoba ajtaját. Dechant pedig, hagyta, hogy azt tegye vele a vámpírnőstény amit csak akar. A kíváncsiságtól felfokozott izgalommal esett a nő ajkának.

Egy vámpírral csókolózom! El sem hiszem! – futott át az agyán, s a másodperc tört része alatt mintha kicserélték volna. Robbant benne az adrenalin és egy határozott mozdulattal Azni felé kerekedve, már ő szorította a nőt a falhoz.

Akarta, tagadhatatlanul vitte a férfias vágy, mégsem azt érezte, amire számított.

Megmagyarázhatatlan módon Ginger szavai jutottak az eszébe, amikor az első csókjáról kérdezte a kamaszt, amikre úgy rákészült a lány…

„– Nem volt jó?

– Nagyon más volt.

– Nagyon?

– Nagyon.

– Hát… majd legközelebb.

– Nem hinném.

– Mi volt a baj?

– Nem tudom. Talán nem megfelelő személyt választottam a főpróbához.”

…

Nagyon más! – ütötte meg a csalódott felismerés Dechantet. Ugyan még zihált, igyekezett rendezni felgyorsult légzését, de lassan visszább húzta a fejét, s kavargó gondolatokkal nézte Azni, hematit fekete szemeit, amik kérdőn pislogtak rá.

– Mi a baj? – suttogta a nő, s tett egy próbálkozást, hogy aktusukat ott folytassa, ahol a férfi félbeszakította.

Mielőtt azonban Dechant válaszolhatott volna, felvágódott a szoba ajtaja. Talant, ilyen gyilkosan dühös tekintettel még soha nem látta. Az őrző egy gyors, határozott mozdulattal olyan erővel taszított rajta, hogy a jóval odébb lévő tárgyalóasztalt magával sodorva, felborított pár széket is.

– Elment a józan eszed?! – dörögte Talan, írisze szinte izzott, fenyegetően indult meg a földről feltápászkodó Dechant felé. – Mi a fenét művelsz?!

Robert már nem is volt olyan biztos benne, hogy érdemes volt felállnia. A bántalmazó neveléshez, fegyelmezéshez már hozzá volt szokva. Rutinból hátrált pár lépést, miközben millió gondolat tódult  a fejébe, de fogalma nem volt mit is mondhatna mentorának.

A szobába nem sokkal Talan után belépett Rahim is. Szemében izzott az indulat, de látva, hogy Talan igencsak kezelésbe vette a vakmerő rokont, hagyta az őrzőt kibontakozni védence nevelésében.

Azni kapkodva igazgatta magán a ruhát, tekintetét a padlónak szegezte. Jobbnak látta, ha nem is néz teremtőjére. Rahim csak egy alig fejbiccentéssel jelezte a fiatal nőnek, hogy hagyja el azonnal a szobát. Azni a legnagyobb megkönnyebbüléssel tett eleget az utasításnak és sietve távozott. Bár tudta, hogy ennek a kis afférnak itt Rahim részéről még korán sem lesz vége. A megbeszélés elkerülhetetlen lesz, ha most elodázódott is.

Talan lelkébe belemart a tehetetlen düh. Tisztában volt vele, hogy mi az elvárás ilyenkor. Dechant csak egy pillanatra láthatta az őrző szemében, a mély fájdalmat, mert Talan lesütött szemekkel ellépett a lassan, kimérten feléjük közeledő Rahim elől. Sután lendítette a kezét a fiatal férfi felé, aztán elfordult. Csak ő érezte minden sejtjében a remegést, a torkát szorító keserű fájdalmat. Legbelül tudta, hogy egyáltalán nincs felkészülve arra, hogy elveszítse a védencét. Lehet, hogy a gesztussal átengedte Rahimnak a büntetés jogát, de ezzel egyidőben arra is felkészült, hogy a vámpír torkának fog esni, ha büntetésképpen meg akarná ölni Dechantet. Pontosan tudta, hogy elhatározásával örökre felrúg egy szövetséget, egy barátságot, de Talan úgy döntött nem fogja veszni hagyni védencét.

Várt.

Rahimban láthatóan forrt a dühös bosszúvágy, de pár lépés után megállt.

– Csak azért nem szakítom le a fejedet a testedről, mert egy tudatlan tacskó vagy – mondta tagoltan a vezér. – Talanra bízom, hogy mit tesz veled. De ahogy őt ismerem, lehet bánni fogod, hogy nem én büntettelek meg egy gyors halállal.

Rahim döntésében nagyban szerepet játszott nem is olyan rég Talannal folytatott beszélgetése, Robertről. Így a keleti vámpír vezér, pontosan tudta, hogy Dechantnek eddig fogalma nem volt arról sem, hogy mi is ő. Alakváltók és más létformák létezéséről meg aztán pláne nem tudott, nem még az íratlan törvényeikről.

Rahim egy fejbiccentéssel sarkon fordult és határozott léptekkel megindult ki a szobából. Mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót még látta, ahogy Talan Dechant felé lendült és torkon ragadva a falhoz nyomta őt.

– Van fogalmad róla, hogy mit tettél?! – dörögte Talan, szemében dühös könnyekkel.

Dechant zavartan csak pislogott. Más esetben talán felszínre tört volna a lázadó makacssága, de most megdöbbent azon amit az őrző szemében látott. Érezte, hogy Talan remeg, ahogy a földről megemelve a falhoz nyomva tartotta őt, s szinte fújtatott. Nem attól remegett, hogy nehezére esett volna Dechantet fél kézzel megtartania.

Aggodalom volt a könnytől fátyolos szemekben, annak ellenére, hogy szemöldökét dühösen ráncolta.

– Megölhetett volna!

Dechant még mindig csak kereste a szavakat, mit is mondhatna, de csak némán viselte tanítója dühét.

– Megengedted neki – mondta végül flegmán, de halkan Robert.

– Blöfföltem – morogta Talan és leengedte Dechantet a padlóra.

Robertet egymás után érték a meglepetések.

– Blöfföltél? – kérdezte pislogva a fiatal férfi, hangjában őszinte döbbenettel. – Ez mit jelent?

Talan egy darabig csak igyekezett rendezni felgyorsult légzését, nem válaszolt.

– Előbb halt volna meg, minthogy hozzád érhetett volna – motyogta az orra alatt beismerő vallomását az őrző.

Dechantet szinte hidegzuhanyként érte Talan kijelentése. Látta, hogyan üdvözölték egymást Rahimmal, amikor a vezér megérkezett, és azt is, hogy milyen nagy egyetértésben beszélgettek. Láthatóan jó kapcsolatban voltak, mondhatni baráti.

Képes lett volna megölni értem egy barátját?! – robbant benne a megdöbbentő felismerés. Több mint szokatlan volt ez neki. Így még nem állt ki érte senki. Olyan érzések árasztották el, amiket eddig soha nem tapasztalt. Elszorult a torka. Elszégyellte magát, hogy eddig milyen flegmán és felületesen fogta fel Talan tanításait. Hiszen nem is figyelt rá igazán. Elengedte a füle mellett az okító szavakat, miközben tökéletes színészi teljesítményt nyújtva úgy tett, mintha inná az őrző szavait.

– Ne haragudj – motyogta Dechant alig érthetően. – Hogy tehetem jóvá?

– Úgy, hogy a továbbiakban figyelsz és meg is jegyzed azt, amit pofázok neked! – ordította Talan indulatos kézmozdulatokkal kísérve szavait.

Nyílt a szoba ajtaja, s a hangos szavakra Adele, kérdőn felvont szemöldökkel megtorpant a küszöbön. Mögötte egy idegen férfi állt és Dorothy.

– Mi történt? – kérdezte halkan a nő. – Rahim Fawwaz Shadid elég gyorsan távozott a lányával.

Talan nem válaszolt azonnal. Hirtelen de ja vu érzése lett. Kicsit ugyan más volt az indíttatás és a szereplők, de a helyzet, az nagyon hasonló volt, mint amikor ő és Haley félrehúzódtak.

Adele tekintete Dechant és Talan között ingázott, majd halvány, alig észrevehető mosolyra húzódott az ajka. Látszott, hogy visszafogta magát, s az is, hogy ő is ugyanarra gondolt, mint Talan. Aztán megköszörülve a torkát bentebb lépett, kezét a melléje lépő férfi felé lendítette.

– Be szeretném mutatni az urat – kezdte átszellemült kifejezéssel az arcán Adele. – Bastiaan Calchas. Az elhunyt Calchas professzor fia.

A férfi kora - annak ellenére, hogy haja már őszült -, meghatározhatatlan volt. Sugárzott róla az erő, a dominancia és egyben olyan tapasztalat, amit Talan eddig Aydin szemében látott.

– Talan Falgaut – nyújtotta a milliomos felé a kezét Talan, akiről eddig csupán rövid megjegyzéseket hallott Dorothytól.

– Örülök, hogy megismerhetem! – bólintott Bastiaan Calchas, majd tekintete automatikusan a szobában tartózkodó másik személyre, a lehorgasztott fejjel ácsorgó Dechantre siklott.

– Ő pedig, Robert Dechant – lendítette kezét védence felé Talan, közben fejét billentve biztatta Robertet, hogy lépjen közelebb egy protokolláris kézfogásra.

Dechant kissé kelletlenül tett eleget tanítója jelzésének.

A két férfi egymás elé érve, kezet fogott.

A tapasztalt régész és műgyűjtő azonnal kiszúrta Dechant csuklójára csavart komboloidot. Nem engedte el a kezét, hanem úgy fordította, hogy jobban lássa. Így a következő amit megpillantott a gyűrű volt. Arcán több érzelem futott át. Döbbenet, zavarodottság aztán izgatott érdeklődés.

– Műkincs kedvelő? – kérdezte, tekintetét Dechantnak szegezve.

– Nem, dehogy! – vágta rá azonnal Robert.

– Felbecsülhetetlen értékeket visel, fiatalember! – szakadt fel Calchasból. – Nem is tud róla? Honnan vásárolta őket?

– Sehonnan – rázta meg a fejét Dechant. – Amolyan örökség – rántott a vállán.

– Örökség? – A férfi homloka ráncba szaladt, meghatározatlan tekintettel fürkészte Robert arcát. Figyelme Dechant vonásai és az ékszerei között ingázott.

– Azt hiszem. – Robert kelletlenül húzta félre a száját, megmagyarázhatatlanul zavarban érezte magát. A férfi még mindig a kezét fogta és jobbra-balra forgatva alaposan szemügyre vette a komboloidot majd figyelme átterelődött a gyűrűre.

– Ha nem veszi tolakodásnak, elkérhetném egy pillanatra?

Dechant szemöldöke csodálkozva emelkedett meg, s úgy pillantott oldalra Talanra, mintha engedélyre, vagy tanácsra várna. Az őrző, egy alig bólintással biztatta, hogy tegyen eleget a férfi kérésének.

– Jah – fújta Dechant s egy kicsit örült is, mivel így kiszabadult a keze a férfiéból.

Calchas tapasztalt szakértőként vette alaposan szemügyre az ékszert.

– Orichalcum! – szakadt fel, szinte csodálattal a szakértő régészből.

– Az mi? – kérdezte zavartan Dechant, kezdte kínosan érezni magát a figyelem középpontjában.

– Atlantiszi fém.

– Atlantiszi? – Talan csodálkozva vonta föl a szemöldökét, kutató pillantással mérte végig védencét, eszébe jutottak Dorothy szavai, a vizsgálat eredményei, hogy Dechant nem ember. Aztán amit nem is olyan régen mondott neki Rahim, hogy Robert egy káosz.

Calchas tovább forgatta az ujjai között az ékszert, mintha csak keresett volna rajta valamit. Tudatosan vezette végig a tekintetét a gyűrű belsején. Csak az ajkai mozogtak, ahogy hangtalanul olvasta össze a benne lévő betűket. Állkapcsán megfeszültek az izmok, tekintetét újra Dechantre emelte.

– Azt mondta örökség? – Kérdésére, Robert csak bólintott, mire tovább faggatózott a milliomos  – Miféle örökség?

– Úgy tudom az anyámé volt – köszörülgette a torkát a fiatal félvér.

Calchas légzése kihagyott a válaszra.

– Az édesanyjáé? – Felkapta a tekintetét az ékszerről, s úgy nézte az előtte álló férfit, mint egy csodát.

Dechant újra csak bólintott.

– Hogy hívják az édesanyját? – kérdezte a professzor, kissé nehezebben véve a levegőt.

Robert nem válaszolt. Zavart pislogással sütötte le a szemét. Fájt beismernie, hogy fogalma nem volt. Váratlanul, és fájdalmasan újra szembesülnie kellett azzal, hogy egy fekete lyuk csupán a múltja. Mélyet sóhajtott, miközben átvillant az agyán hogy rávág találomra egy női nevet,  aztán hangosan fújta ki a levegőt. Képtelen volt rá. Úgy érezte azzal megtagadná az édesanyját, ami mindig is érzékeny pontja volt. Ha nem is ismerhette, ha nem is kapott az élettől egy emlékfoszlányt sem belőle, de az egyetlen személy volt, akihez fanatikus módon ragaszkodott.

– Nem tudom – motyogta végül, de nem nézett fel.

– Nem tudja?

Talan látta Dechanten az egyre eluralkodó tehetetlen fájdalmat, és úgy döntött kimenti a helyzetből. Ő tudta a történetet, hiszen neki Robert már elmesélte. Talan most hibásnak érezte magát a kialakult helyzetért, mert ő volt aki felbiztatta a félvért, hogy büszkén viselje amik az anyjától rámaradtak.

Talan egy hirtelen mozdulattal kikapta a gyűrűt Calchas kezéből és visszanyújtotta Dechantnek.

– Sajnálom uram, de ez nem publikus – köszörülte meg a torkát, s együttérzéséről biztosítva Robertet, megveregette a fiatal férfi hátát.

– Semmi baj – mondta egészen hallkan Dechant miközben visszahúzta az ujjára a gyűrűt.  – Meghalt, amikor születtem – hadarta, rántott a vállán. – Nem tudták beazonosítani, nem voltak nála papírok. Ezért nem tudom a nevét.

– Elnézést, de épp egy fontos megbeszélni való közepén jártunk Roberttel – vágott közbe Talan, elejét véve a további kínos, múltat és származást feszegető kérdésnek. Maga előtt terelve megindult az ajtó felé, így kimentette a félvért a láthatóan fájdalmas emlékeket idéző helyzetből.

Némán haladtak a folyosón. Talan sűrűn pillantott oldalra Dechantre, aki elgondolkodva forgatta az ujján a gyűrűt.

– Egy atlantiszi gyűrű – szívta a fogai között Talan. – Mit mondott miből is van?

– Orichalcum – vágta rá azonnal Dechant, amivel meg is lepte az őrzőt.

Hogy megjegyezte elsőre! – ütött szöget Talan fejébe.

– Van valami a belsejében?

Dechant először csak némán bólintott, majd nem sokkal utána megszólalt.

– Egy szó. Daria.

– Daria? – Talan emlékezett Ochoa lányának a nevére, akit a vadász emlékei között látott. Aztán hirtelen más is eszébe jutott:

„Fuss Bastiaan!”

Bastiaan! Bastiaan Calchas! Ugyanígy hívták azt az alkalmi munkást is, akivel Daria elszökött! A professzor fia feltűnően érdeklődött az ékszerek után! És a vérkapszula! Ugyanolyanok voltak, mint amilyet a professzortól kapott Dorothy! – Talan fejébe rengeteg gondolat tódult.

– Igen. Talán tudod mit jelent ez a szó? – morogta az orra alatt Dechant enyhe flegmasággal a hangjába. – Mert ez a fazon arról nem mondott semmit. – Gondolatai megmagyarázhatatlanul az újonnan bemutatott férfi körül jártak.

Talan várt a válasszal. Nem volt benne biztos, hogy nem-e korai kimondania sejtését.

– Ha engem kérdezel, úgy gondolom így hívták az édesanyádat – mondta ki végül egy nehéz, hangos sóhajjal az őrző.

Dechant megtorpant. Millió gondolat és lehetőség tódult a fejében. Felvillanyozódott, hogy talán mégis megtudhat valamit ki is ő és a szülei? Megmozdult benne valami. Lassan omladozni kezdtek a falai, amik magányra és fásultságba zárták eddig.

Adele és Bastiaan magukra maradtak a szobában, ahol most szinte vibrált a levegő, feszült volt a csend. A nő látta a férfin, hogy igencsak elmerült a gondolataiban, ahogy csak állt szinte letaglózva és magaelé bámult.

– Valami baj van? – kérdezte csendesen Adele.

Bastiaan nem válaszolt azonnal. Csak nézett a semmibe, milliónyi érzéssel és kétséggel megrohanva.

– El kell mondanom valamit. Tudnod kell – kezdte, szinte csak motyogva a férfi. – Nekem… nekem volt családom.

Adelet nem rémisztette meg a bejelentés. Az viszont szomorúsággal töltötte el, hogy sejtette, nem egy rózsaszín történetet fog hallani a férfitól.

– Mi történt velük?

– Nem tudom pontosan – fújta Bastiaan. – Nem voltam mindig… mindig ilyen…

– Milyen? – Adelenek szinte mindent harapófogóval kellett kihúznia a férfiból, de tudni akart róla mindent. Semmi nem riasztotta vissza az igazságtól. Bastian pedig nem tudta mennyit mondhat el magáról a nőnek, azok után, ahogy kétségbeesetten hallotta tőle, hogy fél és riasztja az a valami ami nem emberi.

– Ilyen nyugodt. Rendezett – folytatta Bastian, lassan jöttek belőle a szavak. Igyekezett rendezni a gondolatait és az igazságot a legmegfelelőbben csomagolni, hogy ne ijessze  meg vele kedvesét.

– Lázadó kamasz? – Adele arcán halvány megértő mosoly jelent meg.

– Na, attól azért több – mosolygott vissza Bastian a nőre. – Nem akartam azokat a korlátokat és szabályokat amik szerint az apám élt. Megrészegített… megrészegített az ami vagyok és amikre képes voltam.

A csend ha pár másodperces is volt, de egyre feszültebb lett és mélyebb.

– Te sem vagy teljesen ember? – kérdezte óvatosan Adele, bár amin eddig átment a nő, ez sem rémisztette meg.

Bastian válaszképpen csak a fejét ingatta.

– Mi vagy? – faggatta tovább a nő.

– A legrégebbi tudás – mondta a férfi egy sóhajjal.

– Nem értem.

– Atlantiszi vérvonalam van.

– Atlantiszi? – Adele hangja elcsuklott, a levegő is benne akadt. – Az mégis pontosan mit jelent?

– Apám például gyógyító volt. Kutató. És a titkok őrzője. Az a tudás és erő nem szabad hogy rossz kezekbe kerüljön. Az végzetes lenne. Én ezt nem értettem, máshogy gondoltam és majdnem katasztrófát csináltam.

– Azt mondtad volt családod. Mi történt velük?

– Nem akartam semmit elfogadni az apámtól. Úgy gondoltam majd egyedül megállok a lábamon és majd én magamtól megtanulok mindent. Engem ne korlátozzon senki. – Bastiaan, halvány mosollyal nézett a semmibe, visszagondolva az emlékekre. – Mint egy törékeny madárka, olyan volt, de éreztem benne az erőt! Más volt ő is. Csak nagyon rossz emberek vették körül és birtokolta egy gonosz teremtmény. Sikerült kiszakítanom onnan. Csak… büszkeségből nem fogadtam el apám hívó szavát és segítségét. Ezért elveszítettem mindkettőjüket.

– Istenem!

Bastiaan könnyeivel küzdött, Adele együttérzőn ölelte magához a férfit. Pár másodpercig újra rájuk ereszkedett a csend, ahogy átölelték egymást. Aztán Calchas lassan távolabb húzódott a nőtől, gyors mozdulattal törölte kézfejébe a könnyeit.

– A leletek, amiket átküldtél. Ezé a férfié? – köszörülgette a torkát, tekintetét zavartan kapkodta.

– Igen.

– Ami nála volt gyűrű… azt én adtam… én adtam Darianak – fújta egyszuszra remegő hangon a férfi.

Adele elkerekedett szemekkel nézett rá, fogalma nem volt mit is mondhatna.

– Dechant, a te fiad? – A nő levegő után kapkodva szinte nyögte a kérdést.

– Nem tudom.

– Azt mondtad elvesztetted őket.

– Egy híd alatt laktunk, több hajléktalannal együtt. Dolgozni voltam. Mikor visszaértem a többiek mondták, hogy Daria megszült. Kinn volt a rendőrség, mentők és hogy megállapították, mindketten meghaltak.

– Nem kerested őket?

– Mondtam, hogy nem ilyen voltam – Bastiaan szégyenkezve hajtotta le a fejét. – Még akkor sem fordultam az apámhoz. Semmim nem volt. Alkalmi munkákból éltem egyik napról a másikra. Haragudtam mindenkire. Az egész világra. Rengeteg idő kellett, hogy magamra találjak és vissza a gyökereimhez.

– És a képességek, amikről azt mondtad, hogy megrészegültél?

– Na, azok nem értek semmit. Ebben a helyzetben nem. És nem is tudtam, hogyan fordíthattam volna a hasznomra.

A csend néhány pillanatig újra megakasztotta a beszélgetést.

– Azok az eredmények, csak egy atlantiszi vérvonaltól származhatnak – folytatta Bastian.

– Az, ami semmi nem emberi?

– Kérhetnék valamit?

– Persze!

– Dorothy otthon van az apasági vizsgálatokban is, igaz?

– Igen.

– Megoldható úgy, hogy senki ne tudjon róla?