FÉLVÉREK IV - AHOGY MEG VAN ÍRVA... - 11

   

Ed McNulty fejében zakatoltak az elmúlt napok eseményei. Volt mit feldolgoznia. Amit megtudott McGintyről és Judahról… Aztán a hurrikán természetű lányát megkérte Juan, és ő kiállva az ifjú farkas mellett igent mondott… Sőt! Fhyra babát vár egy medve alakváltótól, amit egyébként Juan is tud és mindennel együtt vállalja a vadóc természetű lányt… Judah átadta a vezéri posztot Juannak és elveszi Jalit, Ginty lányát… végül Fhyra Wyomingre költözött Juannal.

– Egyedül maradtam – konstatálta egy nehéz sóhajjal a Clear Creek-i vezér, miközben a raktárban rendezgette a nem olyan régen megérkezett árut. – Mindezek után, ugyan mi jöhet még?

Csengett a telefon, a farkas alakváltó viszont nem sietett felvenni. Annyira már ismerte a lányát, hogy Fhyra talán majd akkor fogja őt hívni, ha már berendezkedett új életébe.

– Kellett nekem megszólalnom – morogta Ed. Kényelmesen tette le kezéből a holmikat, és nem zavartatta magát a makacs hívástól. Ráérősen vette elő a kitartóan visító telefont.

– Igen? – szólt bele a torkát köszörülgetve.

– Szép napot, McNulty!

– Chid?! – A klán vezér szemöldöke megemelkedett a meglepetéstől. – Hát téged meg merre fújt a szél? Nagyon eltűntél.

– Teszem a dolgom, barátom.

– Miben segíthetek? Mert gondolom ezért hívtál.

– Egészen apró dolog. Csupán szállás és munka kéne valakinek.

Ed csodálkozva vonta föl szemöldökét.

– Ennyi?

– Ennyi.

– Szabad tudnom ki ez a valaki? – kérdezte óvatosan a vezér. – Már ha szabad tudnom.

– Victor Norman – kapta rövid hallgatás után a választ Ed. A vezérnek  kihagyott a lélegzete is.

– Hogy van? – McNulty hangjából együttérző aggodalom csengett. Tagadhatatlanul tisztelte a sarjat mindazért, amiken eddigi élete során átment, és azért az áldozatért, amit - ha akkor tudatlanul is, de - vállalt testvéréért. Csak egyetlen egyszer találkozott Jared Norman másik fiával, Judah ikertestvérével, és akkor nem tudott vele egy szót sem váltani. Ed, azon egy-két személy közé tartozott, akik látták a meggyötört alakváltót, miután egy kapun túli sámánnal az apa áttette fia farkasát a zavarodottságtól önveszélyessé vált Judahba. Jared az átkelés után pár órára nála pihent meg a szinte öntudatlan és elég rossz állapotban lévő utóddal.

– Minden rendben vele – kapta a kurta választ a klánvezér.

– Minden?

– Hát… a farkasát leszámítva – köszörülgette a torkát Chid. – De ő, Norman vére! Nem akármilyen Giant Wolf!

– Ebben biztos vagyok.

Ed akkor is fájdalmasan együttérzett az utóddal, mint alakváltó. Csak sejtette milyen gyötrelmes lelki kínokat élhetett át a benne lévő állata nélkül, hiszen egy hozzá tartozó részétől fosztották meg. El nem tudta a vezér képzelni, hogyan is tudja ezt kezelni a Giant Wolf utód.

– Inkognitóban lenne.

– Számíthatsz rám. Tőlem senki nem fogja megtudni, hogy ki ő. Itt viszont sokan nagyon is jól ismerik Judahot, és a hasonlóság kissé egyértelmű.

– A külsejével nem lesz gond.

 

 

 

– Bocs a rendetlenségért. – Mero kelletlenül lendítette a nappaliban uralkodó káosz felé a kezét, ahogy Juant beengedte.

– Semmi baj, nálunk most majdnem ugyanígy néz ki minden – biccentett Juan egy halvány mosollyal az arcán.

– Mi történt? – érdeklődött Calimero, miközben odébb dobott pár szanaszét heverő holmit, hogy barátját hellyel tudja kínálni.

– Költözöm – köszörülgette a torkát Juan, sejtelmes mosollyal az arcán a talpán billegett.

– Költözöl? – vonta fel a szemöldökét Mero. – Azért dolgozni még jössz, nem?

– Most egy hosszabb szabit vettem ki, aztán majd meglátom.

– Azt hiszem, sok mesélni valód van – vonogatta a szemöldökét Calimero.

– Hát – rántott a vállán Juan. – Megkértem Fhyrát és igent mondott. Most éppen az összeköltözés, az esküvő, és a beiktatási procedúra előkészületei közepén vagyok.

– Wao! – Meroban egy pillanatra megakadt a levegő a sok információt hallva. – Fhyrával összeházasodtok, eddig felfogtam. Milyen beiktatási procedúra?

– A nagybátyám átadta nekem a klán vezetését – mondta egyszuszra Juan.

– Hogyan? Klánvezér lettél?! – A kapun túli különleges harcos szemei elkerekedtek. – Gratulálok! És minek köszönhetem egy klánvezér látogatását?

– Át akarok menni – mondta kurtán és határozottan Juan.

– Hová?

– A kapun.

– Tessék? Miért? Most? Azt mondtad ha Fhyra igen mond, akkor eszed ágában nincs átkelni.

– Ez így is van. Nem is az Akadémiára! Dean miattam, helyettem ment át. Annyival minimum tartozom az apjának, hogy haza hozom.

– Lehetetlen.

– Miért?

– Az Akadémiáról nem fogod tudni kihozni – ingatta a fejét Mero.

– Akkor legalább lássam, hogy jól van, hogy él, és tudjak hírt hozni róla az apjának.

– Nem viszlek át Juan!

– Miért?

– Veszélyes!

– Ezt, már milliószor hallottam!

– Ha át is tudlak kísérni a kapun, azt már nem tudom garantálni, hogy nem tesz benned kárt.

– Milyen kárt?

– Nem tudni. Alakít a DNS-eden, mutációt okoz, vagy zavart bármilyen képességedben. Sok ilyen történt már! Klán vezérként pedig pláne nem teheted ki magad ilyen kockázatnak, veszélyeknek. Én, ehhez nem asszisztálok! Egy totálisan biztonságos átkeléshez én édeskevés vagyok – magyarázta Mero.

– Ki az, aki nem kevés ehhez? – Juan láthatóan elszánt volt.

– Ő, már nem él – vágta rá a kapun túlról származó barát.

– Az a Giant Wolf is átjött, aki a Menedékház pincéjében volt! – erősködött Juan. – Tudtommal ő minden segítség nélkül jött és ment a kapun.

– Arról én nem tudok semmit. Nem ismerem – hazudta szemrebbenés nélkül Mero – Az egy dolog, hogy ő közlekedik oda és vissza, de nem biztos, hogy mást is át tud vinni.

A hangos párbeszéd után, hírtelen csend lett.

– Az esküvői tanúm azért leszel? – köszörülgette a torkát Juan.

– Az megoldható – bólintott Mero, majd szája vigyorba szélesedett. – Bár azért sem vállalok felelősséget, amit majd a házasság művel veled.

– Mintha annyira tapasztalt lennél benne, hogy az milyen!

– Hát egyenlőre nem is áll szándékomban ilyen irányú tapasztalattokra szert tenni! – vágta rá magabiztosan Mero.

 

 

 

Talan még mozdulatlanul feküdt az ágyában, s bár már lassan araszolt az ébrenlét felé, még csukott szemmel adta át magát a semmittevésnek. Az elmúlt időben teljes mértékben Dechantre összpontosíthatta figyelmét. Napról napra úgy érezte, hogy igencsak kemény diónak bizonyul védence. Most átérezhette, milyen is volt Ivannak annak idején vele foglalkoznia. Bár ő akkor egy lázadó kamasz volt, de Dechant érett férfiként még nehezebb jellemnek bizonyult.

Sokszor eszébe jutottak a szakrális őrzőnek, azok a jelzők, amikkel Ivan és Aydin illeték, amikor őt tanították. Aydinról gondolatai átsiklottak a vállalt kötelezettségére. Arra, hogy vigyáz Chidalura. Valamiért egyre nehezebben jött ki a nőstényfarkassal. Nem tudott rá magyarázatot adni, hogy miért vett ilyen irányt a kapcsolatuk. Talán mert nem igazán tudta úgy kezelni a nőstényt, mint ahogyan azt Aydin mondta neki:

„Mintha lenne egy farkasod”

Dalu viselkedése egyáltalán nem hasonlított egy közönséges farkaséhoz. Kommunikált vele. Sőt! Egyre többet vitatkoztak, akár egy évek óta tartó rossz házasságban. A nőstény sokszor viselkedett szeszélyesen. A farkas külső, igenis emberi érzékenységet és jellemet takart.

Talan azon kapta magát, hogy Chidalu körül forogtak a gondolatai. Megsajnálta. Fordította a fejét, hogy megnézze ott alszik-e még megszokott helyén, a kézi szövésű szőnyegén.

Szemei elkerekedtek, ahogy szembe találta magát egy szolid szépségű, lágy vonású női arccal. Hosszú, több árnyalatú szőke tincsei hanyagul omlottak a párnára, az arcába. Talan minden érzékszerve azonnal élesbe kapcsolt a pillanat tört része alatt.

– Basszameg! – eresztette el a fogai között, ahogy ülésbe pattant.

Miért nem éreztem? – robbant benne a kérdés.

A fiatal nő felriadt a hirtelen mozdulatra, ijedten ült fel ő is, magához húzva a paplant, takarva meztelen testét.

– Hát te meg? Hogy a francba kerültél ide? Mit keresel itt? – zúdította rá azonnal a kérdéseit Talan, amire a lány csak ijedt pislogással reagált.

– Bocs. Ne haragudj – mondta aztán csendesen. – Én csak… Te mondtad, hogy alhatok melletted is.

– Én? – Talan tanácstalan volt. Legjobb tudomása szerint nem került az éjjel olyan állapotba, hogy bárkit felhozott volna a szobájába. Sőt! Meg sem tudta volna mondani, mikor került olyan helyzetbe, hogy ezt megtehette volna.

– Mikor mondtam én ilyet? – förmedt rá a lányra, közben igyekezett osztozni a takarón úgy, hogy ő se mutasson többet a testéből, mint amennyit illik. Vakon nyúlt az ágy mellé dobált ruháiért.

– Azt se tudom ki vagy! – morogta dühösen, közben magára kapta a nadrágját.

– Nem? – A lány szomorú csalódottsággal sütötte le a szemét, válláról félrehúzta különleges színű, a szőke több árnyalatában csíkozott hosszú haját, így láthatóvá váltak bőrén a enyhén sötétebb, szolidan halvány, kacskaringós tribál vonalak.

Talanban hirtelen megvilágosodott minden.

– Dalu? – szakadt fel belőle, s a döbbenettől még a száját is eltátotta.

A lány válaszképpen épp csak bólintott.

– Apád azt mondta, még soha… – Talan úgy érezte a döbbenet kiszorította tüdejéből a levegőt.

– A szülők nem tudnak azért mindent – rántott a vállán a fiatal nő, ajkát beharapva úgy pislogott fel Talanra, mint egy éppen dorgált gyermek.

– Basszus! Legalább te mondhattad volna! – förmedt rá Talan, dühösen ráncolva a homlokát. – Az hittem azért vagyunk olyan bizalmas viszonyban!

– Hát én is – dünnyögte az orra alatt nem leplezett éllel Dalu.

Talan pontosan tudta mire is célzott ezzel a nő. Hiszen egyre gyakrabban mellőzte őt. Sőt! Az utóbbi időben elég lekezelő is volt vele.

– Igazad van – ismerte el egy mélyről jövő sóhajjal az őrző. – Ne haragudj!

Talan lassan engedte le a testét, az ágy szélére ült. Tanácstalan volt, miközben rengeteg kérdés merült fel benne az új helyzettel kapcsolatban.

– Ez most végleges, vagy akkor megy ez neked amikor csak akarod, oda és vissza? – kérdezte puhatolózva.

– Amikor csak akarom – rántott a vállán Dalu.

– Mi a szándékod?

– Hogy érted?

– Titok maradjon, vagy innentől használod mind a két formádat nyíltan?

– Te hogy szeretnéd?

– Te, hogyan szeretnéd? – kérdezett vissza nyomatékosan Talan, Dalunak szegezve szigorú tekintetét. Aztán látva a tanácstalanságot a különleges alakváltón, megsajnálta.

– Mindenesetre most kell pár ruha neked – állapította meg Talan, miközben tekintete akaratlanul végigsiklott a nőn. Nem szűnt meg férfi lenni, és igenis eszébe jutott az is, milyen lehet az eddig csak farkasként látott fiatal nő teste.

– Akkor felvállalsz? – kérdezte bátortalanul Dalu.

Talant meglepte a kérdés és nem is igazán tudta, mire is célzott vele a nőstény.

– Hogy érted? – Zavartan kapta félre a tekintetét, és csak remélte, hogy Dalunak nincsennek olyan képességei mint Jalinak, hogy belelát a gondolataiba.

– Hát… ha téged nem zavar, hogy veled mutatkozom – vonogatta a vállát Chidalu. – Hogy melletted látnak.

– Miért zavarna? Miből gondolod? Eddig sem zavart.

– Nem is tudom, talán mert eddig farkas voltam. Mostanában meg, már egyébként is mindig leráztál.

Talan újra elszégyellte magát, a torkát köszörülgetve igyekezett másfelé nézni. A benne lévő férfinek nem kicsit volt csábító látvány az ágyát bitorló tagadhatatlanul szép nő.

– Az hiszem át kell beszélnünk pár dolgot.

– Miért?

– Mert így kissé más a helyzet!

– Hogy így? Mitől más?

– Ó, Dalu! Nem láttad még magad a tükörben? – emelte meg a hangját Talan egy hangos sóhajjal. – Még ha el is tekintek attól a nem egészen elhanyagolható ténytől, hogy veszettül jól nézel ki, ebben a formádban nem ártana neked egy saját szoba, de minimum egy saját ágy.

– Értem – bólintott Dalu.

– Megyek és kérek Dorothytól ruhát – hadarta Talan s már lendült, hogy indul, de Dalu a karja után kapott.

– Nekem nem sürgős – mondta a férfi kérdő tekintetébe.

Talannak a torkán akadt a szó, de még a levegő is egy pillanatra.

– Más alapokra is helyezhetjük a kapcsolatunkat – folytatta Dalu, miközben gyengéden húzta vissza az ágyra a félvért, amit most megkönnyített Talan bizonytalansága. A férfi egy mozdulattal sem tiltakozott, hagyta magát vezetni.

– Egy csomó mindent megspórolnánk. – Miközben Chidalunak édes csábításként búgott a hangja, közelebb húzódott a szakrális őrzőhöz. – Például nem kéne külön szoba, meg külön ágy – sorolta.

Talant pedig nem volt nehéz ilyen téren elcsábítani. Ő mindig is hagyta, hogy az elemi ösztöne vezesse. Arról nem is beszélve, hogy amit tálcán kínáltak neki, arra soha nem mondott nemet.

Robbant benne az „Itt és most!”. Hangosan nyelt egyet a nő félreérthetetlen célzására.

– Meg ruha sem – biccentett folytatva a felsorolást, majd engedve a benne motoszkáló vágynak, határozott lendülettel támadta le Dalu ajkát. Egyre szenvedélyesebb csókkal ostromolta, s az egyértelmű viszonzást tapasztalva, a takarót is hirtelen mozdulattal távolította el kettejük közül.

– Mit teszel velem? – zilálta Talan felgyorsult légzéssel, de szenvedélye egy pillanatra sem hagyott alább. Ahhoz túl régen nélkülözte már a testi örömöket, hogy most a felkínált lehetőséggel ne éljen.

– Lehetnék a társad is – suttogta Dalu, amire Talan minden izma mozdulatlanságba dermedt.

– Tessék?

Még nem tudott túllépni a döbbenetén, amikor megszólalt a telefon az ágy melletti kis asztalon. Az őrző a nő tiszta kék szemébe nézve, vakon tapogatta ki a készüléket, és fogadta a hívást.

– Szép napot, Talan! – Jali hangja vidáman csengett.

Talan pillanat tört része alatt szinte lelkében megsemmisült. Több érzelem söpört át rajta, de legerősebben a szégyent érezte. Bár pontosan tudta, hogy Jalinak fogalma nincs, hogy éppen most miben is zavarta meg őt, mégis mérhetetlenül elszégyellte magát. Tulajdonképpen oka sem lett volna rá, hogy azt érezze megcsalta a félvér indián nőt, hiszen Jali és közte soha nem volt olyan kapcsolat. Mégis dühös volt magára.

– Szia – fújta, tőle szokatlanul későn válaszolva. Légzése még nem egészen rendeződött.

– Baj van? Jól vagy? – jött az aggódó kérdés a gyógyító őrzőtől.

– Semmi baj! – vágta rá azonnal Talan, homlokát a karjára engedte, nem mozdult Dalu testén. – Jól vagyok – morogta.

– Felkeltettelek? Bocsánat!

– Nem. Már fenn voltam, csak… csak még ágyban… vagyok.

Dalu tökéletesen érezte a férfi zavarát. A lélegzetét is visszatartotta, hogy még az se árulkodjon jelenlétéről, viszont ujjai gyengéden simítottak végig a férfi hátán. Amikor Talan a mozdulatra felkapta a fejét és a szemébe nézett, ő csak egy biztató pislantással kísért néma fejbólintással jelezte Talan felé, hogy megnyugodhat, együttműködéséről biztosítja őt. Ebből a szakrális őrző arra is rádöbbent, hogy Dalu pontosan tudja, hogy ő most mit is érezhet.

– Lennél az esküvői tanúm? – kérdezte átszellemült boldogsággal Jali. Nem is sejtette, hogy olyan volt ezt hallania Talannak, mintha a lelkében hideg kést forgattak volna. Abban a pillanatban Dalu az arcát óvatosan a férfi mellkasához érintette, s vigasztalóan ölelte át.

Talan fejében kavarogtak a gondolatok, millió érzés csapott benne össze. Lehunyta a szemét, mert érezte, hogy fátyolossá vált és nem akarta, hogy Dalu lássa a könnyeit.

– Persze – mondta, de érezte, hogy nehezen jött ki hang a torkán.

– Köszönöm! – vágta rá vidáman Jali. – Hagylak tovább pihenni! Bocsánat a zavarásért!

Mielőtt Talan bármit mondhatott volna, Jaliyah bontotta a vonalat.

Dalu együttérzően simított végig a férfi arcán.

– Komolyan gondoltam, Talan – mondta csendesen, szinte suttogva a nő. – Neked olyan társ kell, aki megérti azt, ahogyan te élsz. Megérti, hogy a kötelességed előbbre való mint ő.

Talanban még mindig harcot vívtak az érzések és a gondolatok, lassú mozdulattal engedte vissza az asztalra a telefont.

– Én ebbe születtem bele, ebben nőttem fel – folytatta Dalu, s egy pillanatra sem hagyta abba a férfi érzékeinek simogató kényeztetését. – Nem kell a szíved. Azt pontosan tudom, hogy a másé. Csak ne bánts.

Talan testéből kifutott az erő a nő szavaira. A különleges alakváltó érezte, ahogy a férfi súlya ernyedt és ránehezedett.

– Ne haragudj rám, Dalu – nyögte Talan, Chidalu puha bőrébe.

– Dehogy! – Dalu a férfi vállához dörgölte az arcát. – Képtelen vagyok rá.

 

 

 

Az autó elgördült a városszéli kis üdvözlőtábla mellett. Beértek Clear Creek-re. Chid sűrűn pillantott oldalra Victorra, aki szinte teljes némaságban ülte végig az egész utat.

– Ne aggódj. Tudom, hogy képes leszel rá.

– Nem aggódom – vont vállat Victor. – Csak gondolkodom.

– Min?

– Milyen lehet a testvérem.

– Csak bele kell nézned a tükörbe. Ikrek vagytok.  – Chid elismeréssel biccentett. – Nem is akármilyen ikrek. Egymillióból, ha kétszer fordul elő, hogy az ikrek összenőnek, ti ettől is különlegesebb és ritkább esethez tartoztok. Most pedig ez is fel fog erősödni. Pláne, hogy a farkasod benne van és a farkasoddal is olyan kötelék van köztetek, ami a távolság csökkenésével csak erősödik. Készülj fel arra, hogy olykor elég intenzíven fogod őket érezni.

– Rendben.

– És ezt nem szabad kimutatnod. Nem vehetik észre rajtad. Hirtelen láthatsz dolgokat, amiket éppen akkor a testvéred lát, valahol máshol. Ugyan így hallhatsz és érezhetsz is.

– Klassz – húzta félre a száját Victor. – Szóval hallhatok hangokat? Totál olyan lesz, mintha megzakkantam volna. De legalább tudom, hogy mégsem, csupán nálam ez a normális.

– Ez oda-vissza működik!

– Ő is…

– Igen! És ezért veszélyes találkoznotok. Olyan távol kell tartanod magad tőle amennyire az csak lehetséges. Viszont itt kell lenned a kapu közelében, hogy cselekedni tudjunk, amikor kell.

Victor még nem tudta, hogy átok vagy áldás lesz-e ez neki, s egyáltalán a gyakorlatban milyen lesz majd.

Chid az érkezésüket szándékosan estére, sötétedés utánra ütemezte. El akart kerülni minden váratlan és kellemetlen találkozást.

Victort egyfajta deja vu érzés kapta el, ahogy kiszállt a kocsiból. Mintha már járt volna azon a helyen. Tekintetét sokadjára vezette körbe a környéken, hátha konkrétan be is ugrik neki bármilyen emlékkép valamiről, de semmi. Csak az érzés fészkelte magát belé, de az aztán makacsul.

McNulty azonnal tárta előttük az ajtót, s rögtön csukta is, és csak eztán kapcsolt villanyt. Tekintetét akaratlanul vonzotta a magas férfi. Bár tudta, hogy ki is ő, hiszen Chid felvilágosította. Attól még ott bujkált benne az ösztönös és természetes kíváncsiság, hogy hogyan is nézhet ki Judah ikertestvére, akit ugyan egyszer már látott, de aki most ott állt, abban nem ismert rá. Megjelenése, öltözéke mint egy favágóé. Megjelenése, öltözéke mint egy favágóé. Dús szakáll, baseball-sapka, vállán egy nagyobb hátizsák.

Chid futtában mutatta be egymásnak a két alakváltót, mivel tulajdonképpen szemtől szembe most találkoztak először.

– Ed, ő Victor Norman. Most viszont mint Gary Wyant. Victor, ő pedig Edmond McNulty.

– Szólíts nyugodtan Ednek – mondta a klán vezér, ahogy kezet nyújtott a Giant Wolf vezér fiának.

Victor egy néma biccentéssel fogadta el Edmond kezét, közben tekintetét körbevezette a kis bolt polcain, falain.

McNulty észrevétlenül szemrevételezte Judah ikertestvérét, a hasonlóságot kereste. A szakáll szinte teljesen takarta Victor arcát, amit pedig nem, azt a baseball sapka sildje árnyékolta. Aki csak felületesen vetett rá pillantást, annak egyáltalán fel sem tűnt a hasonlóság. Egy bolti alkalmazottat pedig ki figyelne ugyan annyira kivesézve? McNultyt mégis kísértetiesen emlékeztette valakire. Baseball sapka, szakáll… olyan volt aki előtte állt, mint Dean mielőtt őrzővé nem vált, csak kissé idősebb kiadásban. A megállapítás emlékeket csalt a vezér fejébe, amitől egy észrevétlen halvány félmosolyba rándult az ajka.

– A bolt felett van egy használaton kívüli szoba. A raktárból lehet felmenni. Megfelel?

Victor bólintott.

– Bármi esemény van azonnal hívjatok – utasította őket Chid, majd Victor felé fordult. – Ed szava mostantól parancs a számodra!

Victor egy újabb néma fejbólintással válaszolt csak.

Chid nem nyújtotta el az ott tartózkodást és a búcsúzkodást sem. McNulty és az ifjú Norman hamar kettesben maradtak.

– Nem vagy éhes?

– Nem, köszönöm.

– Gyere, megmutatom a szobádat – intett a vezér és Victor lassú léptekkel követte őt a pult mögötti ajtó felé. A folyosón Ed gyorsan körbe mutatta, mit hol talál.

– Ott van egy kis főzőfülke. Nem egy fullra felszerelt konyha, de ételt melegíteni, kávét főzni és egyszerűbb kaját össze lehet benne ütni. Nyugodtan használhatod, de a Menedékházból rendelhetünk is menüt. Kihozzák – tájékoztatta a lehetőségekről új lakóját a vezér, közben a szűk lépcsőn felértek az emeletre. – A szobához tartozik egy kis vizesblokk is. Mosdó, egy tusoló, meg WC. Nem egy királyi szállás…

– Megfelel – fojtotta McNultyba a szót Victor. – Köszönöm! – Válláról lassú mozdulattal a földre engedte a hátizsákját. Széthúzta a kabát zipzárját, a baseball sapkát az ágyra dobta. Tessék-lássék módon turkálta át a sapka által lenyomott sötét haját, ami így még jobban azt a látszatott keltette, mintha most kelt volna ki az ágyból. Edmond végre jobban láthatta a lámpa fényénél sapka nélkül a vonásait. Kócos, kissé rendezetlen haj és a dús szakáll teljesen más stílust adott Victornak, mint amilyen Judah volt. Bal szemöldökét egy régi sérülés helye szakította meg, ami egészen a szeme sarkán át a halántékáig húzódott. Ahogy hunyorogva szűkebre húzta a szemét, miközben új lakhelyén körbevezette a tekintetét, a régi sérülés csibészes arckifejezést kölcsönzött az egyébként robosztus férfinek. Viszont amikor McNulty felé fordult és a vezér szemébe nézett, Ed szinte beleborzongott. Mintha Judah nézett volna rá. Tekintete viszont még tőle is mélyrehatóbb volt, íriszének sötétebb árnyalatától.

Ednek eszébe jutottak, amiket Chid árult el neki a hányatott sorsú királyi vérről.

A farkasa nélkül is karizmatikus megjelenése van! Mi erő lehet benne, hogy talpon tudott maradni az állata nélkül?! Mert hogy valaki nem tud átalakulni, de akkor is érzi magában a benne lévő farkasát. Egy alakváltó az állatával együtt egy egész, úgy teljes – állapította meg magában a vezér.

– Ha bárki kérdezné, a háttértörténet az, hogy egy régi ismerősöm fia vagy.

– Miért kérdeznék? – vonta fel a szemöldökét Victor.

– Mert vannak kíváncsiskodó emberek.

– Vagyis a munkakörben protekciós vagyok – Victor ajkán egészen halvány mosoly jelent meg.

Ed a fejét billegtette.

– Azt is mondhatod, hogy valahol rossz fát tettél a tűzre, s az apád hozzám küldött átnevelésre. Legalább nem tűnik fel senkinek, hogy még nálam is laksz.

Victor rábólintott a vezér szavaira.

– Csak nagyon részletekbe ne menjünk bele, mert az magában hordozza előbb vagy utóbb a totális lebukást.

– Megoldom.

– Rendben. Akkor aludd ki magad, holnap folytatjuk a bolttal. Jó éjt!

– Jó éjt! És még egyszer, köszönök mindent!

– Egyáltalán nincs mit – rántott a vállán Ed, azzal behúzta maga mögött az ajtót.

Victor magára maradt. Pár másodpercig csak állt, rendezte a gondolatait, tekintetét újra és újra végigvezette a szobán, majd lassú léptekkel megindult, hogy felfedezze s birtokba vegye a kicsi, otthonos garzont. A hátizsákból átpakolta a ruhákat a szekrénybe, közben át is öltözött. A farmert, és az inget tréningalsóra cserélte. A kis mosdóhelységbe törölközőt tett, aztán a tükör elé kisorakoztatta a tisztálkodási szereit, ami tulajdonképpen semmi extrából nem állt, szinte csak a legszükségesebb dolgokból: tusfürdő, fogkefe, fogkrém, egy ósdi, már-már muzeális értékű fodrászolló.

Fáradt volt, de az új hely okozta izgatottság nehezen hozott álmot a szemére. Sokáig csak pislogott a sötétben, millió gondolattal a fejében hol a plafont nézte, hol az ablakon túl az utcai lámpák fényét. Elnehezült a szemhéja, húzta az álom felé a fáradtság. El-elszundított, egyre hosszabb időre csukta le a szemét. Álom és ébrenlét között egyensúlyozott…

Hallotta a légzését, az éjszaka hangjait. Újra elöntötte a vadászat adrenalintöltetű izgatottsága. Farkasként érezte magát úgy, ahogy már nagyon régen nem. Szinte megrészegült ettől a fajta szabadságtól. Lendült volna, hogy nekiiramodik, ugrik, de nem úgy mozdult a test, ahogyan azt ő szerette volna. Nem megélte az eseményt, csak egy szemlélője volt, egyfajta belső megfigyelője. Pillanat tört része alatt tudatosult benne, mi is történik most vele. Az, amiről Chid mesélt neki a kocsiban idefelé.

Érzékelem a farkasomat! – robbant benne a felismerés, majd újabb alternatívák tódultak a fejébe.

Vagy a testvéremet? Chid azt mondta lesz, hogy látok majd dolgokat… A testvérem az én farkasom alakjában vadászik? – töprengett, s az izgatottságba már tudatos megfigyelés is vegyült. Enyhe csalódottsággal lassan higgadt. Aztán nem várt fordulat történt.

Egy másik farkas! Nőstény! – légzése kihagyott, szabálytalanná vált. – Egy nőstény! Egy nősténnyel vadászik együtt! Van valakije! Melyikükhöz tartozik? – merült fel benne egy újabb kérdés, miközben tehetetlen átélője volt az eseményeknek a farkas szemén át. A vad elejtésének, a közös falatozásnak és az azt követő jóleső sziesztának. A gyengéd összebújásnak, a játékos évődésnek, majd az egyre szenvedélysebbé váló meghitt együttlétnek.

Nem akart ő semmilyen módon beférkőzni intim pillanataikba.

Több okból sem. Etikátlannak érezte, és tulajdonképpen mint férfi is szenvedett. Most először tapasztalta meg mit is jelent kívülről megélni a farkasához kötődést és egyben a gyakorlatban átélni miben nyilvánul meg az a különleges és bizarr nem mindennapi kapocs, ami közte és az ikertestvére között volt. Először történt ilyen vele, és még egyáltalán nem tudta, hogyan kezelje. Túl intenzívek voltak az érzések, amiknek igyekezett ellenállni, belefeszültek az izmai, amire többször is megrándult az egész teste, felnyögött. Isteni szerencsének tartotta, hogy ilyen körülmények között tapasztalta meg ezt először. Ha ez félkészületlenül nyilvános helyen, tömegben történik meg, bizonyára nagy feltűnést keltett volna.

Karjába rejtette arcát, mintha az egész fejét be akarná takarni a kezeivel.

– Ó, hogy csessze meg! – nyögte. Rá kellett döbbennie, hogy hiába szorítja össze a szemét, a kép közvetlenül a fejében jelent meg. Ha akarta, ha nem, látta azt amit a farkasa és Judah is…

Sötét, vágytól csillogó szemekkel nézett rá a fiatal nő, amitől légzése megakadt.

– Orenda! – szakadt fel Victorból visszafojtott hangon, s lelkébe mart a fájdalom, ami visszarántotta őt a saját realitásába. Megrohanták az emlékek, mert a gyönyörű női arc kísértetiesen olyan volt, mint akit ő valaha teljes szívéből szeretett. Még az életénél is jobban, hiszen meg is halt volna érte.

…

Ő még bírta az iramot, de a fiatal nő, karján a síró gyermekkel nem. A hangos csecsemővel pedig esélyük nem volt elbújni üldözőik elől.

– Meghalunk – zihálta, levegőt kapkodva az indián nő, védelmezően átölelve a testéhez kötözött babát.

– Nem! – vágta rá Victor. – Megvédelek!

– Hogyan?

– Öltözz át! Egy nőt egy férfit és egy gyereket keresnek.

A fiatal nő rémülttől elkerekedett szemekkel nézett rá.

– Mit akarsz?

– Ti tovább mentek, én pedig feltartom őket!

– Megölnek, Adahy!

– Menj tovább Orenda és hátra se nézz! – utasította határozottan a férfi a nőt, közben kapkodva szabadult meg a ruháitól. A tollakkal és zsinórokkal díszített bőr cowboy kalapja a földre esett a fejéről igyekezetében, amit aztán a nő fejére tett.

– Menj!

– Megölnek! Meg fogsz halni! – nyögte patakzó könnyek között Orenda.

– Érted bármikor – vágta rá Victor, kezébe vette a nő arcát és homlokon csókolta. – Éld túl, ezt a szörnyűséget! Menj! – mondta s már fordult is, hogy ne nyújtsa a búcsúzást, veszélyeztetve a menekülés esélyét. Ahogy visszafelé futott, teste hatalmas farkassá alakult, s elnyelte alakját az erdő.

…

Életben maradt-e a szeretett nő és annak gyermeke, azt soha nem tudta meg. Ő éppen csak túlélte a küzdelmet, amikor öngyilkos módon nekiment a hat fős katonai felderítőcsapatnak. Súlyos sebeket kapott ugyan, de közben megfelezte az őket üldözők létszámát és akik életben is maradtak, sebesülten nem folytatták a hajszát. Ám ő sem tudott Orenda után menni, a majdnem halálát okozó sérülései miatt. Napokig csak agonizált, mire járóképessé vált, s addigra már hiába indult útnak, nyomukat vesztette. Csak remélte, hogy valahol biztonságban túlélte a nő a gyermekével együtt az értelmetlen mészárlásokat.

Az emlékek felidézése után figyelme lassan visszafordult az új megtapasztalása felé.

Alakváltó lehet, hiszen farkasként együtt vadásztak – állapította meg, s azon kapta magát, hogy már nem tiltakozott a látvány ellen. Realizálódott benne, tudta kezelni, letompította úgy a tudatában, mintha csak egy gondolat lett volna a fejében. Közben már azon is agyalt, hogy élesben hasonló helyzetet, hogyan fog majd kivédeni.

Aztán úgy döntött kikapcsolja a gondolatait, nem terheli az agyát. Pihenni akart. Bár már nem volt dobja, mint akkor, amikor az indiánok között élt, de mindig visszaidézte a hangját. A közös dobolásokat a két testvér, sámán nagyapjával, és az anyjuk énekét…

Mindig ezekből az emlékekből építkezett és töltődött. Elárasztotta a mérhetetlen nyugalom, látta a végtelenbe nyúló gyönyörű tájat, hallotta a csörgedező patakot, a madarakat, a dobok hangját. Még a nap melegét is érezte.

Halkan, szinte csak dünnyögve kezdte énekelni:

– Ley O Lay – Lay Le Loy Lao

   Ly O Ley O Lay – LaLe Loy Lao

   Le O Le O Lo – La Loy La

   Ly O Ley O Lay – Lay Le Loy

   Ley O Lay – Lay Le Loy Lao

   Ly O Ley O Lay – LaLe Loy Lao

   Le O Le O Lo – La Loy La

   Ly O Ley O Lay – Lay Le Loy

A kellemes emlékképek halvány mosolyt rajzoltak az arcára, s hamarosan mély és nyugodt álomba szenderült.

 

 

 

Marcusban mély nyomot hagyott a Veronicával töltött idő. A féltés még nagyobb méreteket öltött az egykori testőrben, s ha akarta ha nem, mindig azon kattogott az agya, hogy éppen mi lehet a fiatal lánnyal. Megoldásokon agyalt, hogyan tudhatna meg róla bármit is, esetleg titokban valahogyan felvenni vele a kapcsolatot, üzenni neki. Az alfanőstény kitöltötte a tudatát. Miközben edzett, figyelt minden beszélgetésre, nem-e hall valahonnan utalást Veronicára, hogy esetleg azóta bevitték-e máshoz is.

Gorgo szólította meg őt, ahogy az asztalhoz lépett fegyvert cserélni.

– Hallottad? – kérdezte a gladiátor.

– Mit?

– Azt mondják friss hús van.

– Tessék? – ráncolta a homlokát Marcus, ahogy kizökkent a gondolataiból.

– Új lány – fejezte ki magát másképpen Gorgo, majd könyökével taszított egyet Marcuson. – Te még nem kaptál jutalmat?

– De – morogta az orra alatt Marcus, s újra felidéződött benne az az éjjel.

– Azt rebesgetik, frissült a kínálat – vonogatta a szemöldökét Gorgo.

Marcusban robbant a felismerés vele együtt erősödött benne a féltés.

– Ha egy ujjal is hozzáérsz, kitépem a szívedet – mondta a robosztus gladiátor szemébe, hideg fenyegetéssel.

Gorgo arcán megfeszültek az izmok.

– Mi van?

– Nem friss hús, hanem Veronica! Így hívják. És ha egy ujjal is hozzáérsz, meghalsz!

Marcus szeméből minden eddigi bajtársiasság eltűnt.

– Veled meg mi lett? – ráncolta a homlokát Gorgo, miközben az előtte álló kapun túlról érkező, egykori testőr tekintetét fürkészte. – Ő az a lány akivel együtt jöttél át? – kérdezett rá pislákoló sejtésére a gladiátor.

Marcus csupán egy kimért bólintással felelt.

– Már értem – sóhajtott Gorgo. – Velem meg lehet beszélni, de mindenkit nem tudsz megfenyegetni – csóválta a fejét a robosztus harcos.

– Nem fogok fenyegetőzni. Ölök.

– Ahha! – Gorgo egy elismerő arckifejezéssel biccentett. – Kinyírsz a folyosón?

– Nem. Az arénában, szemtől szemben – vágta rá Marcus határozottan.

Néma, feszült csend fészkelte magát a két gladiátor közé. Gorgo megjegyzése a folyosón történő aljas támadásokra, adtak egy ötletet Marcusnak.

– Üzletet ajánlok.

Gorgo csupán kérdőn vonta fel szemöldökét.

– Testőr vagyok, vagyis voltam. A véremben van a személyi védelem – folytatta Marcus.

– Nem szorulok rád! – mordult fel Gorgo.

– Lehet. Attól még a múltkor jól, jött, hogy éppen mögötted voltam – köszörülgette a torkát Marcus, mire Gorgo kelletlenül rábólintott. – Én védem a hátsód a folyosón, te pedig segítesz nekem – adta az ultimátumot Marco.

– Mire gondolsz? Mit segítsek én neked? Az előbb még a nőről volt szó.

– Most is!

– Rendben, nem nyúlok hozzá – morogta az orra alatt a gladiátor egy vállrándítással.

– Ettől többet kérek!

– Többet?

– Tanítsd!

– Mire?

– Megvédeni magát, verekedni, harcolni!

Gorgo láthatóan  elgondolkodott az ajánlaton.

– És ha nemet mondok?

Marcus arcán sokat sejtető halvány mosoly jelent meg.

– Rövid életű leszel – mondta kurtán a robosztus gladiátor szemébe.

Gorgo fürkészte az előtte álló tekintetét, magabiztos arckifejezését, s olyan érzése támadt, hogy Marco nem mondott el neki mindent.

– Rendben – bólintott végül egy hangos levegővétellel. – S hogy lásd milyen vagyok hozzád, megtoldom az üzletet egy kis bónusszal.

– Bónusszal?

Gorgo közelebb hajolt Marcushoz.

– El tudom intézni, hogy ha felhozzák őt ajándéknak, akkor hozzám kerüljön – dörmögte visszább fogva a hangját. – Vagy éppen hozzád.

– Nem leszek hálátlan – bólintott Marcus.

– Ebben biztos vagyok. Pont ezért mással nem is üzletelnék.