FÉLVÉREK IV - AHOGY MEG VAN ÍRVA... - 4

Kuchur az ebédjét készítette éppen, amikor meghallotta a lépteket. Válla felett fordult csak hátra, hogy kinézzen az ablakon ki a közeledő váratlan vendég. Adaoha volt. A tigris azonnal hagyta a tűzhelyén a készülő ételt, s már lépett ajtót nyitni a fiatal sámán előtt.

– Szép napot! – köszönt fáradt mosollyal a nő, megelőzve Kuchurt.

– Neked is! Már aggódtam – vallotta be az alakváltó. – Édesanyádtól mikor érdeklődtem, azt mondta nem mentél haza.

– Most sem igazán fogok – sóhajtotta Adaoha, s leült a legközelebbi székre. – Sietek vissza.

– Vissza? – ráncolta aggodalmasan a homlokát a tigris. – Valami baj van? Mondtam, hogy korai még elmennie!

Adaoha a fejét ingatta.

– Nincs baj.

– Akkor?

– Codynak célja van! – újságolta lelkesen a fiatal nő. – Gyógyulni akar!

– De csak nincs még valami jól, ha neked menni kell vissza.

– Élelem kell! Sok! Egy vagy két hétre való!

– Akkor veled megyek – jelentette ki határozottan Kuchur. – Egyedül ennyi minden nehéz lesz neked.

A sámán elfogadóan rábólintott a tigris felajánlására. Kuchur pedig hozzá is fogott összekészíteni jó pár hasznos holmit és élelmet, amit tulajdonképpen saját magának raktározott be.

– Te nem ennél valamit? Nem vagy szomjas?

– Köszönöm, elfogadom – bólintott Adaoha, mire Kuchur gyors mozdulatokkal tett tányért a nő elé az asztalra és vizet is öntött neki. – Még forró a ragu, de szedjél nyugodtan. No és mesélj közben! Ha gyógyul mi ez a nagy raktározás? Miért kell még vissza menned? Nem boldogul?

– Beszélt a nagyapjáról – kezdte Adaoha. – Elmesélte, hogy az idős medve hogyan gyógyította meg magát. Most ő is ki akarja próbálni! Viszont rengeteg erejét kiveszi. Pár napig eszméletlen utána.

– Akkor szinte védtelenek vagytok fenn! – horkant fel a tapasztalt alakváltó.

– A barlang remek hely! Védett!

– Veszélyes! Más ragadozók megérezhetik a sebesültet. Azt mondod Cody napokig eszméletlen, akkor gyakorlatilag addig igenis veszélyben vagytok!

– Azért ne becsülj alá engem, tigris! – mosolygott Adaoha. – Nem vagyok én olyan védtelen.

A fiatal sámán, miközben jóllakott, pihent is. Erőt gyűjtött a visszaútra, amire Kuchur is vele tartott.

Cody igencsak megdöbbent, amikor Adaoha mögött a barlang bejáratánál megjelent Kuchur. Hirtelen nem is tudott megszólalni, csak elkerekedett szemekkel bámulta az alakváltót, aki biztató mosollyal lépett oda hozzá, és büszkén vállon veregette.

– Hallom gyógyulni akarsz – mondta Kuchur s leengedte hátáról a súlyos csomagot.

– Igen – bólintott sután Cody, közben zavart mosollyal sűrűn pillantott a fiatal sámán nő felé, mint egy gyermek aki a szüleitől várja a segítséget, amikor válaszolnia kell.

– Örömmel hallom!

Adaoha nekifogott pakolászni, vizet forralt a gyógyteának, s szolidan elfoglalta magát, hogy a két alakváltót hagyja beszélgetni.

– Emlékszel az álmodra? – kérdezte Cody, frissen átkötözött lábán a takarót igazgatva.

– Persze!

– Talán mégis a jövőt láttad.

– A jövőt? – Kuchur fürkészőn nézett a fiatal medvére.

– Igen. Nézd! – Cody félrehajtotta a pokrócot a lábáról.

– Mitől vérzik megint ennyire? – kérdezte aggodalmasan a tigris.

– Mást nem veszel észre?

– Mást? – Kuchur jobban szemügyre vette a sebet, tekintetét sokadjára vezette végig az alakváltó megrövidült lábán.

Cody visszafogott mosollyal billentette jobbra-balra a csonka végtagot.

– Mintha jóval fentebb…

– Igen!

– Mit csináltál?

– Alakot váltottam. Közben történhetett valami! A seb felfrissült ugyan, de mintha valahonnan visszapótlódott volna valamennyi a lábamhoz.

– Talán úgy, mint amikor egy vágás begyógyul. Pótlódik a bőrszövet – motyogta félhangosan a gondolatait a tigris.

– Megpróbálom, amit a nagyapám meg is csinált!

– Mire gondolsz?

– Neki tökéletesen sikerült, úgymond visszanövesztenie az ujját!

– Ez azért valamivel nagyobb.

– Nem veszítek vele semmit, ha megpróbálom.

– Mi van ha túlságosan legyengülsz? – aggodalmaskodott a tigris.

– Úgyis halottnak tudnak – rántott a vállán Cody. – Ha meg sikerül, tényleg lesz egy új életem!

Kuchur láthatóan elgondolkodott a fiatal medve lelkes tervén, aztán vállon legyintette Codyt.

– Rendben, kölyök! Megcsináljuk! De szót fogadsz! Azt csinálod csak, amit Adaoha megenged!

– Persze! – bólintott Cody. – Ezt már megbeszéltük vele.

Adaoha arcán halvány, büszke mosoly jelent meg, ahogy oldalra pillantott a két alakváltóra.

– Ő már nem kölyök, Kuchur – mondta a sámán. – Ő, Heniyal!

– Igen? – Kuchur felvont szemöldökkel nézett válla felett a fiatal nőre, majd különös fénnyel a szemében fordult vissza Cody felé. – Hát, ha Adaoha azt mondja, akkor az vagy! Szóval, Heniyal?! Akkor én hetente hozok fel nektek élelmet, meg amire csak szükségetek van. Shikobához is elmegyek és megmondom neki, hogy ne aggódjon, jól vagy – pillantott oldalra Adaohára, Kuchur. – Nem hagyom magára, majd ránézek és besegítek neki – ajánlotta a tigris.

– Köszönöm.

Cody közben büszkén vizsgálgatta lábát, ezernyi gondolat kavargott a fejében. Kuchurban is több kérdés merült fel az új lehetőségre.

– És mit fogsz tenni, ha sikerül? Ha újra lesz lábad és megint a régi leszel?

Codyt bizonytalan érzések rohanták meg. Most először jutott eszébe, hogy talán elhamarkodott volt dacos gyermek módjára elvonulnia a világtól, száműzetésre ítélve magát és fájdalmat okozva szeretteinek. Most törhette azon a fejét, hogyan fog majd visszatérni a „halálból”.

– A régi, már semmi esetre sem leszek – ingatta a fejét a medve. – Testben lehet, de lélekben nem.

– Ebben biztos vagyok – biccentett egyetértően Kuchur. – Azt hiszem, pont most fogsz felnőni, megérni. Segítünk és támogatunk, hogy a testedet rendbe hozd. A lelked viszont a te feladatod.

– Tudom – fújta egy hangos mély sóhajjal Cody.

 

 

 

Fhyra rengeteget sírt. Úgy gondolta, soha nem fognak elfogyni a könnyei. Ed annak ellenére, hogy Jali rendszeresen látogatta a mély lelki gyásszal küzdő alfanőstényt, aggódott lányáért. Nick megértő volt. Ő maga ajánlotta, hogy egy darabig maradjon Clear Creek-en, hiszen ilyen lelki állapotban csak veszélyt jelentene egy bevetés alkalmával a társaira.

Jalitól gyógynövényekből kevert teát is kapott Fhyra, amit a szobájában az ágyán kuporogva kortyolgatott, amikor hallotta, hogy apja éppen egy vendéget engedett be a lakásba.

– Szép napot Mr. McNulty!

– Isten hozott! – A klán vezér kissé lepetten nézett a fiatal McElhanelyre. Rá számított a legkevésbé. Tekintete őszintén árulkodott arról ami a gondolataiban volt, csak a döbbenettől hirtelen nem is tudta, hogyan kérdezzen rá, minek köszönhetik a látogatását.

Juan megoldotta a zavart helyzetet, megelőzve a klán vezér kérdését.

– Fhyrát keresem. Beszélhetnék vele?

– Hát – Ed tanácstalanul húzta vállai közé a nyakát. – Fenn van a szobájában. Nem tudom éppen… – A vezér sután lendítette kezét bentebb invitálva a vendéget – Kerülj bentebb! Szólok neki, hogy keresed – ajánlotta Ed.

Juan úgy érezte egészen kicsire zsugorodott a gyomra, remegtek az izmai, ahogy a nappaliban várakozott. Háta mögött összekulcsolt ujjait morzsolgatta, hol a talpán billegett, hol tett pár bizonytalan lépést, csak úgy céltalanul.

– Juan? – Fhyrát is alaposan meglepte apja bejelentése. – Mi akar?

– Azt nem mondta – vont vállat Ed. – Lejössz, vagy felküldjem?

Fhyrában hirtelen minden összecsapott. Rengeteg kérdés, találgatózás és az emlék, amikor a fiatal farkas a gyűrűvel a kezében ott térdelt előtte…

Az apjának nem is említette a balul sikerült lánykérést, és nem volt benne biztos, hogy mi lenne a helyesebb. Az apja előtt beszélni Juannal, vagy inkább csak négyszemközt. Mindkettő mellett és ellen is voltak bőven érvei.

Az én szobám az én váram! Hazai pálya! Ez az én otthonom! – döntött végül a lány.

– Inkább itt – biccentett Fhyra és lecsúszott az ágyról, de a forró nyugtató teához ragaszkodott. Azt folyamatosan a markában szorongatta.

Juan úgy érezte minden izmából lassan szökik ki az erő, ahogy követte Edet, Fhyra szobája felé.

A klán vezér csak egy suta mozdulatot tett, mielőtt magára hagyta a fiatal farkast lánya szobájának ajtaja előtt. Juan igyekezett határozott fellépést sugallni, miközben a visszautasítástól való félelem szinte minden erejét kivette a testéből. Kopogott, aztán Fhyra hangjára vett egy mély levegőt mielőtt belépett a szobába.

– Szia – köszönt azonnal, hogy leplezze és oldja is zavarát.

– Szia – viszonozta Fhyra az üdvözlést, legalább ugyanolyan érzésekkel, mint amik a férfiben kavarogtak.

– Őszinte részvétem! – hajtott fejet Juan.

– Köszönöm.

Óráknak tűntek a másodpercek, ahogy álltak egymással szemben zavart pillantásokat váltva.

– Nem akarok tapintatlan lenni – köszörülgette a torkát Juan – S talán nem is a legalkalmasabb időpont, de azt hiszem ez ettől sokkal bonyolultabb.

Fhyra értetlenül nézett a farkasra, próbálta kibogozni a zavaros mondatból jövetelének okát.

– Én még mindig… – Juan elakadt, mert nem tudta, hogyan folytassa, hogy ne legyen ízléstelen, ne tűnjön bunkónak. Szerette volna, ha a lány a valódi őszinte szándékot veszi ki a szavaiból.

– Kérlek csak hallgass végig – fújta végül, még a hangja is megremegett. – Aztán nekem eshetsz, elzavarhatsz, csak előbb hallgass végig.

Fhyra zavartan, értetlen tekintettel vont vállat.

– Rendben, hallgatlak – mondta csendesen.

– Nagyon sajnálom, ami Codyval történt! Őszintén! Én… én kész voltam félreállni... de amikor megtudtam mi történt, másképp döntöttem. Nem hagylak magadra!

– Tessék? – Fhyra szemei elkerekedtek, ujjai megremegtek a bögrét szorítva.

– Az anyám velem is magára maradt. Az az apám döntése volt. Tudom, hogy Cody nem tehet a balesetről, és kegyetlen volt a sors, hogy ez történt! – A fiatal farkasból megindultak a szavak. – Se te, se a gyerek nem érdemli meg, hogy támasz és apa nélkül maradj és nőjön fel.

– Juan?! – Fhyrát ledöbbentették a férfi szavai. Tudatosult benne, hogy a farkas tudja, hogy gyermeke lesz, és azt is, hogy ki az apja. Ennek ellenére, akarja őt.

– Szeretlek Fhyra, amióta csak megláttalak! Tisztellek azért, ahogy ellenálltál nekem és kitartottál Cody mellett! Soha nem fogok olyat tenni, amit te nem akarsz! Megőrzöm a titkodat és a tisztességed. A gyerek a te részed is! Úgy fogom őt szeretni mint téged, úgy fogom őt szeretni, mintha a sajátom lenne!

A farkas szavai könnyeket csaltak Fhyra szemébe. Képtelen volt visszatartani. Juant megint olyan oldaláról ismerte meg, amit egyáltalán nem nézett ki a kemény katonaként neveltetett farkasból.

– Engedd meg, hogy gondoskodjak rólatok! – Juan féltérdre vágta magát a lány előtt. – Kérlek fogadd el a segítségem! Hagy legyek a támaszod!

Fhyra könnyeit nyeldekelve kapkodta a levegőt, sokáig szóhoz nem tudott jutni.

– Neked… neked át kell menni arra az izére – lendítette sután a kezét a zokogó lány.

– Nem mentem át! Eldöntöttem, hogy nem hagylak magadra – hadarta remegő hangon Juan.

– De akkor átjönnek érted, vagy mi!

– Kit érdekel?! – szakadt fel a farkasból. – Téged tudjalak biztonságban! A többi legkevésbé sem érdekel!

– Ez… Juan… Istenem! Te ezt mióta tudod?

– Azóta, amióta az első bevetésen találkoztunk.

– Tessék? – Fhyra nem éppen erre a válaszra számított. – Végig tudtad? Előbb mint én?!

– Fhyra! Nem hagyom, hogy bajotok essen! Erre esküszöm! Magammal viszlek Wyomingre, s aki csak csúnyán mer rád nézni, annak kinyomom a szemét! Biztonságban fogod megszülni a gyermekedet, nem engedem, hogy neked vagy a picinek baja legyen! Nem fog csorba esni a klánotok becsületén sem!

– Gondolkodhatom?

Juan reménykedve pattant fel a lány előtt, legszívesebben magához ölelte volna.

– Felőlem bármeddig! – rántott a vállán. – De úgy gondolom nem szerencsés sokáig húzni az időt. A pici nem fog megállni a fejlődésben.

– Te honnan tudsz róla? Honnan tudtad előbb mint én?

Juan zavartan kapta félre a tekintetét, nem igazán akarta elárulni Merot.

– Olyantól, aki tud dolgokat – rántott a vállán a fiatal férfi. – Nem éppen hétköznapi.

– Dorothy és Jali is tudja – árulta el bátortalanul Fhyra. – És ez által gondolom Talan is, bár nagyon mélyen hallgat róla. Még csak megjegyzést sem tett rá.

– Abban biztos vagyok, hogy egyikük sem fogja kiszivárogtatni.

– Igen, ebben én is.

– Könyörgöm, mondj igent! – Juan felbátorodva lépett egészen közel az alfanőstényhez, ujjait a lányéra kulcsolta, ahogy Fhyra a bögrét szorongatta.

– Apám nem fogja bevenni, hogy egyik napról a másikra…

– Megoldjuk! Ez a legkevesebb! – Juan érezte, hogy nem csak az ő keze remeg, a lányé is. Ez adott neki erőt és magabiztosságot.

– Van más választásom? – Fhyra szinte tanácstalanul nyögte a szavait.

– Van, csak annak nincs értelme.

– Rendben! Legyen! – fújta végül a lány egy hangos mély sóhajjal kísérve. – Igen! – Rengeteg érzelem rohanta meg, ahogy kimondta e rövidke szót.

– Köszönöm! – Juan az ajkához húzta a Fhyra kezeit és a legnagyobb boldogsággal a lelkében kezet csókolt a lánynak.

– Én köszönöm! – Fhyra hangjában talán most először életében alázat volt.

 

 

 

Ginger izgatott örömmel várta a találkozást Johnnal. A fiú pont úgy viselkedett, ami határozottan veszélyt jelentett egy szerelmes kamaszlány számára. Mármint normális esetben. Ginger viszont azt vette észre, hogy gondolatai egészen máshol jártak. Hallotta ugyan John lelkesen előadott történeteit, de mintha fel sem fogta volna mit beszél a fiú. Mosolyogva helyeselt néha, de szinte csak testben volt már jelen a randevún, a lelkében vihar készülődött. Akkor zökkent vissza az időbe és a helyre, ahol éppen volt, amikor a fiú határozottan abba az irányba terelte az eseményeket, hogy megcsókolja őt. Ginger gyomra idegesen görcsbe rándult, érezte elkapta a remegés, aztán eluralkodott rajta egy vizsgadrukk érzés. Eszébe jutott az elpróbált csók, amitől felkorbácsolódtak az érzései.

Lazán! Hagyd megtörténni! Csak engedd megtörténni! Élj a pillanatnak! – ismételgette Dechant szavait magában mint egy leckét amit éppen felmond. Lehunyta a szemét, ahogy John arca már annyira közel volt, hogy érezte a fiú leheletét, és várta a csodát. Azt, amit akkor, ott a szobában átélt és megtapasztalt.

Érezte John ajkát, azt hogy a karjával lassan átölelte őt, és közelebb húzta. Ginger elindította a mozdulatot, hogy viszonozza a fiú közeledését, de aztán az egész mégis olyanná vált mint egy kijózanító hidegzuhany. Várta - minimum azokat az érzéseket -, amiket a próbacsóknál érzett, de elmaradtak. Valami hiányzott. Nem igazán tudta megfogalmazni mi, csak elöntötte a csalódottág.

Ennyi? Ez a csupa nagybetűs első csók a nagy Ő-vel? Bennem van a hiba? Lazán? Nem tudok! Miért nem tudok? Most miért nem megy?! Éljek a pillanatnak? Milyen pillanatnak? Dechanttel más volt! Ennek még attól is jobbnak kéne lennie, nem? Az próba volt, ezt vártam! Dechant nem jelent nekem semmit, Johnért odavagyok! – kavarogtak a kamasz lány agyában a gondolatok.

Óvatosan tolta távolabb magától a fiút.

– Várj! – suttogta és fel sem mert nézni rá. Minden porcikája azokért az érzésekért kiáltottak, amik akkor öntötték el, ott a szobában az oktató és elpróbált csóknál.

Mit rontottam el? – zakatolt a fejében dühösen.

– Mi a baj? – érdeklődött John, lovagias kissé mesterkélt kedvességgel.

– Semmi – hadarta Ginger, lassan emelte pillantását a fiúra. Ahogy belenézett John szemébe szinte rádöbbent a válaszra. A fiú tekintetében nem látta azt, amit Dechantéban. John bár kedvesen mosolygott rá, mi több sármosan, de nem látott benne semmit.

– Azt hittem te is akarod – mondta kissé szemrehányó hangsúllyal John.

Hogy én is akarom? Azt hiszem ezt, csak én akartam igazán – Ginger megszégyenítve érezte magát. Dühös könnyeivel küzdött, s inkább lehajtotta a fejét.

– Én is azt hittem – szaladt ki a lány száján. – Bocs! Teljesen kiment  a fejemből…

– Micsoda?

– A… a nővérem!

– A nővéred?

– Igen! Megígértem neki valamit és elfelejtettem! – hazudta kapkodva Ginger, s vett egy nagy levegőt. – Nekem most el kell mennem!

– Tessék?

– Bocsi! Majd… majd máskor! – A kamasz sarkon fordult és nyújtott léptekkel megindult találomra egy irányba. Mindegy volt neki merre, csak onnan minél messzebb.

Legszívesebben ordított volna dühében. Haragudott magára, Soyarára, Dechantre, Johnra, az egész világra.

Mi a fene volt ez? – tehetetlen dühében könnybe lábadt a szeme. Nehezére esett visszatartania, hogy sikítson. Ha most a szobájában lett volna, biztos a párnát az arcához szorítva visított volna bele.

Mi a fennét rontottam el? Mit csináltam rosszul? Dechanttel más volt! Miért volt más? Azt mondta amikor kérdeztem tőle, hogy őt meggyőztem. Akkor ezt mire mondta? Miről győztem meg? És John annyira más volt. Olyan… nem tudom… Mintha nem is akarta volna.  – mérgelődött magában a sok kérdéssel a fejében, miközben fogalma nem volt merre és mióta szedte sietve a lábait. Lassított, majd megállt. Vett egy mély lélegzetet, aztán körbetekintett, hogy merre is jár éppen. Legnagyobb meglepetésére, Phyllist az út túl oldalán pillantotta meg, az egyik férfibutik kirakata előtt nézelődött. Az első gondolat, ami a kamasz fejébe szökött a „Mi a fenét akar ez egy férfi butikban?” Aztán hirtelen elhatározással átvágott az úton és odaszökkent nővére mellé.

– Te mit csinálsz?

Phyllis szinte megugrott a váratlan kérdésre, mintha ki tudja milyen rossz dolgon kapták volna rajta.

– A szívbajt hozod rám!

– Megijedtél? – nevetett fel Ginger. – Akkor rossz a lelkiismereted! – állapította meg huncut mosollyal a kamasz.

– Nem tudom, te hogyan reagálnád le, ha a semmiből rád kiabálnék?!

– Nem kiabáltam rád.

Phyllis csak a fejét csóválva fordult vissza a kirakat felé.

– Szóval? – billegett a talpán Ginger a válaszra várva: – Mit csinálsz itt? – ismételte meg makacs kíváncsisággal a kérdést.

Phyllis láthatóan zavarba jött, s pár másodpercig csak a vállát vonogatta.

– Mostantól férfi cuccokban fogsz járni? – faggatta tovább Ginger a nővérét nevetve.

– Nem! Dehogy! Csak… gondoltam veszek ezt azt. Váltás cuccot.

– Váltás cuccot?

Phyllis igyekezett kerülni húga kiveséző tekintetét, úgy magyarázkodott tovább.

– Igen, váltás ruhát – köszörülgette a torkát a fiatal nő.

– Kinek? Minek?

– Robertnek.

– Kinek?

– Dechantnek.

– Phyllis?!

– Szerencsétlennek a szállón maradtak a ruhái. Nem tudta őket elhozni. Gyakorlatilag az van neki, amit majdnem szó szerint kikukáztam – Phyllisből megindultak a szavak. – Csak pár cucc, hogy legyen neki váltás…

– Azt mondtad, Talan érte fog jönni! – vágott nővére szavába Ginger. – Majd ő ad neki ruhát a sajátjából, vagy mit tudom én. Mi a fenét költesz rá? Még csak nem is a barátod! Talannak azt ígérted vigyázol rá és nem azt, hogy felruházod. Ha a pasid lenne, megérteném, hogy megajándékozod, de nem az!

– Ginger! Nem ismerek rád! Te is szoktál segíteni másokon!

– Na akkor tisztázzunk valamit! – Ginger szúrósan szegezte nővérének, kávébarna szemének tekintetét. – Most akkor te csak úgy magadtól csupán a két szép szeméért segítesz neki, vagy tényleg Talan kért meg, hogy vigyázz rá?

– Ginger! Talan bízta rám! Csak úgy magamtól eszembe nem jutott volna hazacipelni eszméletlenül  az út széléről! Max' hívok egy mentőt, aztán csók a családnak! – emelte meg a hangját felháborodottan a gyanúsítgatástól Phyllis, majd arca megváltozott, telt ajkai sejtelmes mosolyra húzódtak. – De a két szép szeme, azért megér egy kis plusz gondoskodást.

Gingerben egy pillanatra megakadt a levegő s észre sem vette, hogy még a szája is tátva maradt.

– Tessék?

– Igen, szép szemei vannak – rántott a vállán Phyllis, kicsi büszkeséggel, hogy ki merte mondani a véleményét a férfiről. – Nem is olyan rossz pasi.

– Phyllis?!

– Mi van?

– Ez most komoly? Neked bejön?! – hüledezett Ginger.

Phyllis válasz helyet belépett a boltba, s húga kénytelen volt őt követni, ha folytatni akarta a beszélgetést.

– Hát nem rossz – biccentett az idősebb Blaine lány.

– Nem rossz? Hogy nézett ki mindig?! Mint egy ápolatlan hajléktalan, pedig gondolom a munkásszállón volt víz  – hadarta Ginger.

– Azért határozottan alakul!

– Persze! Hagyta magát kipofozni, mert éppen nem volt észen! – vitatkozott a nővérével makacsul Ginger. – Majd jusson eszedbe amiket mondtam, ha elmegy innen, aztán ki tudja mikor majd megint találkozol vele!

Phyllis csak válla felett mosolygott vissza húgára, aki döbbenten torpant meg egy pillanatra.

– Jézusom Phyllis! Te belezúgtál?

– Na azért ne ess túlzásba!

– Ismerem ezt a mosolyod!

Phyllis valóban olyan arckifejezéssel sétálgatott meg-megszemlélve egy-egy ruhadarabot, mint aki minimum félspicces. Ginger kitörése pedig abszolút de hidegen hagyta őt.

– Egy kicsit felébredhetnél, nővérkém! – suttogta visszafogott hangon Ginger, közelebb hajolva Phyllishez. – Amíg nem tudtad, hogy alakváltó, még csak azt sem vetted észre, hogy él!

– Azért ezt nem mondanám – billegtette a fejét Phyllis. – Határozottan emlékszem a visszahúzódó, titokzatos szótlanágára.

 – Hát persze! Szerintem téged csupán ez a kis egzotikuma vonz hozzá. Te vonzódsz az ilyenekhez! Emlékszem, azzal az Ivan nevezetű vadásszal sem stimmelt valami!

Hol visszafojtva, hol hangosabban, de a két lány végig vitatkozta a vásárlást.

– Csak nem féltékenységet érzek ki a hangodból, hugicám?!

– Hát azt, biztos, hogy nem! – vágta rá Ginger. – Nem csak a ruhában nem egyezik az ízlésünk nővérkém, de a pasikban sem! Ha utánam hajítanák sem kéne! – Ahogy utolsó mondatát kimondta, hirtelen elhallgatott. Zavartan pislogva hátat fordított nővérének, mert úgy érezte lángba borult az arca. Hiszen a próbacsókra nem más „hajította” utána, hanem ő maga választotta.

Phyllis néha megkérdezte egy-egy felsőről húga véleményét, amire Ginger csak a vállát vonogatta, épp csak egy pillantásra méltatta a kiválasztott ruhadarabot, vagy még arra sem, inkább másfelé igyekezett nézelődni.

A hazafelé utat a Vendégházig viszont síri csendben tették meg. Mind a két lány alaposan el volt foglalva a saját kusza zavaros gondolataival, érzéseivel.

Ginger segített nővérének felvinni a táskákat a ruhákkal, s a szoba ajtaján már úgy léptek be, mint két megértő testvér. Ginger épp csak a fejével biccentett Dechant felé, aki a kanapén ülve, combján a laptoppal szokásához híven az ismereteit igyekezett bővíteni a fajtájáról, amit igazán nem is tudott behatárolni. Phyllis lelkesen tette le kezéből a táskát az új holmikkal a férfi mellé.

– Egy kis… ajándék – rántott a vállán a fiatal nő.

Dechant szemei elkerekedtek, felvont szemöldökkel szótlanul nézett Phyllisre. Nem igazán értette, mire célozhat a nő, és milyen indíttatásból ad ő neki egyáltalán bármilyen ajándékot.

– Neked vettem! – hadarta Phyllis, lelkesen tolta közelebb a nagy méretű reklámtáskát a férfi felé. – Nem kell más agyonhordott cuccaiba járnod. A tieid…

– Mi?! – szakadt fel Dechantből, szemeiben váltakoztak az érzelmek. Hol sütött belőle a düh, hol a zavartság. Mindenfelé pislogott, úgy viselkedett mintha legalább megalázták volna. Eddig is kevésnek érezte magát Phyllis mellet, így meg aztán pláne, hogy a nő vásárolt neki holmikat. Sértette a férfiúi büszkeségét.

– Minek? Van saját cuccom! – morogta Dechant, szemöldökét gyilkos pillantással ráncolta.

– Tudom, de azok ott maradtak…

– Kit érdekel?! Majd megoldom! Vagy ezzel is az a Talan bízott meg?

– Nem! Ezzel, nem Talan bízott meg! – emelte meg Phyllis is a hangját. – Ez, az én hülye fejemből pattant ki, mert megsajnáltalak!

Ginger lassú léptekkel, kezében a másik táskával igyekezett odébb vonulni az egyre hevesebbé váló vita kereszttüzéből, egy „Na ugye én megmondtam!” pillantással.

A „megsajnáltalak!” éles, hideg késként hatolt Dechant szívébe, ami még jobban fokozta benne a keserű kiszolgáltatottság érzését.

– Engem nem kell szánalomból pátyolgatni! – ordította el magát a férfi.

– Nem szánalomból teszem, ha nem tűnt volna fel! Segítségről és együttérzésről hallottál már? – engedte ki Phyllis a hangját, úgy beszélt a férfivel, mint amikor Gingert oktatta ki bizonyos helyzetekben. – Ismered ezeknek a szavaknak a fogalmát és a mögöttük lévő tartalmat?!

– Nem kértem segítséget senkitől!

Phyllis torka összeszorult Dechant reakciójától. El kellett fogadnia, hogy azon nem tud segíteni, azzal hiába kedves, aki ezt nem igényli. Hiába tetszett neki egyre jobban a férfi - a pokróc és kissé antiszociális viselkedése ellenére is -, egyenlőre nem tudta hogyan éreztethetné ezt vele, hogy legalább észrevegye az érzéseit, ha nem is talál viszonzásra.

– Egy köszönömmel is beértem volna – dünnyögte Phyllis, s úgy döntött inkább visszavonul valami csendes helyre, ahol jól kibőgheti magából az elmúlt napok alatt összegyűlt feszültségét.

Magára hagyta húgát Dechanttel.

– Gratulálok – fújta a kamasz, ahogy becsukódott az ajtó nővére mögött, aztán határozott lépésekkel megindult a kanapé felé, hogy a másik mellé tegye a nála lévő táskát. – Nesze. Amúgy ezeket is neked szánta – lendítette indulatosan a kezét Ginger. – Hogy te mekkora bunkó vagy, öregem!

– Mi? – Dechant egy kis fáziskéséssel kezdett a kamasz szavaira figyelni. Teljesen leragadt a gondolatainál. Őt is bántotta legbelül, ahogy az előbb viselkedett, csak nem igazán tudta helyesen kifejezni magát.

– Hát nem csodálom, hogy nincs csajod! – vetette oda Ginger, ahogy elhaladt a férfi mellett. Dechantban a megjegyzés érzékeny pontot érintett, azonnal kiverte nála a biztosítékot.

– Hogy mondod?! – A férfi elkapta a lány csuklóját, s ahogy visszarántotta, bepördítette a mellkasához szorítva. Ginger pedig azonnal bevetette szabadulási technikáját. Gondolkodás nélkül beleharapott Dechant karjába. A kamasz egyáltalán nem fogta vissza magát. Fogai nyomán kiserkent a férfi vére. Dechant a legkevésbé sem számított még csak hasonlóra sem a lánytól.

– Megvesztél?! – fakadt ki belőle, s mintha forró vasat fogott volna, azonnal elengedte Gingert. A kamasz ahogy kifordult a  férfi mellkasától, hosszú, csinos műkörmeivel még Dechant nyakát és az állát is végig csikarta. A lány, kihasználva a férfi pillanatnyi döbbenetét, nekiesett alaposan kiosztani:

– Ne merészeld még csak egy szóval se bántani a nővéremet! Mit képzelsz te?! Meg sem érdemled, hogy egy jó szót is szóljon hozzád, ahogy beszélsz vele! Soha nem törődött így még senkivel, rajtam kívül! Tudod miért, te barom?! Mert kedvel téged! Velem ellentétben, kedvel téged! – kiabálta dühösen Ginger – Ott voltam vele, amikor ezeket vásárolta! Látnod kellet volna, milyen örömmel szedegette össze neked, te állat! Nem szánalomból tette, hanem törődésből! Tudod te mit jelent törődni, gondoskodni valakiről? Az nem olyan amit pénzért, vagy utasításra tesz az ember! Az, innen jön! Szívből! – Ginger olyan hévvel üvöltözött Dechanttel, hogy öklével még a mellkasát is verte közben. – Én meg, most legszívesebben mindet kidobálnám az ablakon!

A hallottak teljesen ledöbbentették a férfit, amitől magára haragudott a legjobban, de a sündisznó viselkedése gyerekkorától együtt nőtt vele. Ő védekezés képpen, mindig támadott.

– Akkor dobd ki! – ordította Dechant.

Ginger a pillanat tört része alatt döntött. Pár nyújtott lépéssel a kanapé mellett volt, felkapta a két táskát és lendületesen megindult vele az ablak felé. Dechant az utolsó másodpercig sem hitte el, hogy a kamasz képes lesz megtenni. Eddig nem találkozott olyannal, aki ennyire hasonló lett volna hozzá, aki csípőből meg is teszi amit indulatból mond. Megakadt a férfiben a levegő, ahogy a kis filigrán lány egymás után kifordította a két táska tartalmát a nyitott ablakon.

– Tessék! Ha neked a földről jobban esik összekaparni amit önzetlenül kapsz, akkor itt van! Kapard össze! – fröcskölte dühös indulattal Ginger.

Dechant szótlanul állt és csak nézte a lányt. Nem tudta behatárolni azokat az érzéseket amik elöntötték. Zavartan pislogott, a szíve megint úgy kalapált, hogy majd szét vetette a mellkasát. Suta mozdulattal simított végig Ginger körmének nyomán, aztán csak pislogva nézte ujjain a vért, elgondolkodva maszatolta szét.

Gingert elöntötte a büszke elégedettség, megkönnyebbült a tettétől, bár egy kicsit sajnálta is a ruhákat, hiszen a nővére vásárolta azokat. De azzal amit tett, nem Phyllist akarta bántani, hanem Dechantet.

Feszült csend lett. Az előbbi hangos kiabálás után szokatlan volt a már-már kínossá vált némaság.

– Sajnálom – motyogta elrekedt hangon Dechant. Csak ő tudta, hogy milyen nehezen jött ez ki belőle. Nem azok a szavak közé tartozott, amit túl gyakran használt.

– Sajnálhatod is! – fújta a kamasz. – De ezt nem nekem kéne mondanod, hanem a nővéremnek! Mert engem a legkevésbe sem hatsz meg vele! A veszett kutyát nem érdekli, hogy te mit sajnálsz, vagy mit nem.

– Amúgy, hogy sikerült a randid? – kérdezte teljesen váratlanul Dechant, amivel sikerült alaposan meglepnie a kamaszt, és zavarba hoznia.

– Miért kérded?

– Nem tudom – rántott a vállán a férfi. – Csak úgy. Ez jutott az eszembe

– Sehogy – motyogta Ginger, mert tulajdonképpen nem is tudta hirtelen másképpen jellemezni a történteket. Pár másodperce még az volt a terve, hogy teátrálisan kivonul a szobából - miután alaposan kiosztotta a férfit -, de most megmagyarázhatatlanul jól esett neki az érdeklődése. Az, hogy valakivel beszélhetett róla, hogy valakinek kiadhatta tanácstalan dühét, amit a félresikerült első csók okozott benne.

– Az milyen? – kérdezett tovább Dechant, szemöldökét érdeklődve vonta föl.

– Olyan semmilyen – rántott a vállán Ginger, s legszívesebben dühösen csapott volna bele valamibe, de ahogy körbepillantott, minden kéznyújtásnyi távolságon  kívül esett.

Dechant nem tudta mit kérdezzen, hogy még a szobában tartsa a lányt, Ginger pedig nem tudta, hogyan fogalmazza meg a benne kavargó érzéseket. Néma másodpercekig csak álltak, ami valahogy mégsem tűnt kínosnak. Most a hallgatás is jól esett együtt.

– Hát – sóhajtott fel végül Ginger megtörve a csendet. – Más volt, mint amilyennek képzeltem, vagy vártam. Nem tudom.

– Nem volt jó? – Dechant kérdésének furcsa hangsúlya volt. Nem lehetett eldönteni, hogy most örül ennek, vagy sajnálja.

Ginger csak megrázta a fejét, majd igyekezett korrigálni elég egyértelmű első reakcióját.

– Nagyon más volt – köszörülgette a torkát.

– Nagyon?

– Nagyon.

– Hát… – Dechant nem igazán tudta mit mondjon, csak sután lendítette a kezeit. – Majd legközelebb.

– Nem hinném.

– Mi volt a baj?

– Nem tudom – ingatta a fejét tanácstalanul Ginger közben elgondolkodva a padlót bámulta maga előtt. – Talán nem megfelelő személyt választottam a főpróbához.

Dechant tanácstalanul nézelődött, megint nem tudta mit mondhatna. Gondolat rengeteg volt a fejében, csak szavakat nem talált amikbe csomagolhatta volna őket.

– Pedig azt mondtad, én elég közömbös vagyok neked – mondta végül, egy vállrándítással kísérve, folyamatosan kerülve a kamasz egyre határozottabban neki szegeződő tekintetét.

– Talán nem eléggé – csúszott ki Ginger száján, s mint aki megbánta, gyorsan beharapta ajkát. Ilyen távolságból is érezte a férfi mélyreható pillantását, hogy szinte a szemén keresztül mintha bele látott volna a lelkébe is.

Gondolatban felidéződött minden. A váltott pillantások, a kezdeti bátortalan sutaság, a puha csók, aztán az elszabadult érzések, a hév, a szenvedélyes érintések…

Akaratlanul szinte egyszerre vettek egy hangos mély levegőt. Csak most tűnt fel mindkettőjüknek, hogy alaposan elvesztek egymás tekintetében még így jó pár lépés távolságból is.

– Ne nézz így rám! – utasította zavart daccal Ginger a férfit. Ahogy kimondta, rádöbbent, hogy ezt nem látta John szemében. Ezt a megmagyarázhatatlan tekintetet, amivel Dechant akkor is nézte őt.

– Mi? – Robert szemei ártatlanul kerekedtek el. – Hogy?

– Így!

– Hogy így?

– Hát így, ahogy most nézel!

– Miért? Hogy nézek?

– Nem tudom! Honnan  tudjam, mi a fenét gondolsz ilyenkor! – fakadt ki türelmetlenül Ginger.

Ó, ha én azt most elmondanám?! – Dechant ajka szegletében ott bujkált egy észrevétlen mosoly, miközben engedelmesen sütötte le a szemét, bár még vissza-visszapislogott a lányra.

Nem tudott, de igazából nem akart másra gondolni, mint ami megtörtént közöttük. Még a leszakadt farmergomb is az eszébe jutott. Egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy megmondja a lánynak, hogy megtalálta, nála van, de nem áll szándékában visszaadni.

Nem! Az az enyém! Már az enyém! – döntötte el, mint egy makrancos kisgyerek, aztán egy hangos sóhajjal megindult az ajtó felé.

– Hé! Most meg hová mégy?! – szólt rá Ginger.

– Megyek és összekaparom a földről, amiket kaptam.

– Nem mehetsz ki! – csattant fel a lány. Hirtelen dühös lett magára, hogy ez akkor, amikor kidobált mindent, egyáltalán nem volt az eszében.

– Hát akkor megvárom míg sötét lesz – rántott a vállán Dechant.

– A francba! – szívta a fogai között Ginger és kiviharzott, hogy összekapkodja az udvaron szanaszét heverő holmit.

Phyllis talán az ablakból láthatta a repkedő ruhákat, mert megelőzve húgát már egy zsákba gyűjtve azokat, maga után húzva találkozott össze vele Ginger a folyosón. Zavartan állt meg a kamasz a nővére előtt.

– Bocsi – hadarta. – Kissé elragadtattam magam.

– Kissé – biccentett egy megbocsájtó mosollyal Phyllis, s egy testvéri ölellésre vonta magához kishúgát. – Belőle hagytál még valamit? – nevette el magát a fiatal nő.

– Nagy volt a kísértés, hogy őt is kidobjam az ablakon.

– Talan hívott. Holnapután jön érte.

– Hál’ Istennek!! – forgatta a szemét Ginger egy megkönnyebbült sóhajjal.

– Aludhatok addig nálad? – kérdezte váratlanul Phyllis, amire húga heves bólogatással válaszolt. – Köszönöm!

Mikor Phyllis benyitott a szobába, Dechant a matracán ült, az összegyűrődött rajzokat gondosan simítgatta ki egymás után, mellettük ott hevert az imalánc a gyűrű, másik oldalán a bőrdzseki. A doboz híján, most annak a zsebébe tartotta kincseit a férfi.

Phyllis szótlanul sétált át a szobán, a kanapénak támasztotta a zsákot, közben oda-odapillantott Dechantre, aki szégyenében fel sem mert nézni a nőre, bár érezte, hogy őt figyeli. Zavarban is volt rendesen.

– Talán ilyen módon csomagolva közelebb áll hozzád – motyogta Phyllis, olyan minden mindegy alapon lendítve a kezét a zsák felé.

Dechant sokáig hallgatott, hezitált, hogy mit tegyen, mi a helyes. Félt egyáltalán megszólalni, mert ismerte annyira magát, hogy általában mindent  rosszul sikerült lereagálnia. Emlékezett milyen nehezen mondta ki Gingernek, hogy „Sajnálom”, arra is , hogy megkönnyebbült utána.

– Sajnálom – dünnyögte az orra alatt. – Ne haragudj. Nem úgy gondoltam – indultak meg lassan a szavak a férfiből.

Phyllist meglepte Dechant bocsánatkérése. Erre számított a legkevésbe. Lassan a matrachoz sétált és leült mellé. Egy darabig szótlanul figyelte a férfit elfoglaltsága közben.

– Talan érted jön holnapután – mondta csendesen a nő.

– Értem jön? Hová visz? – Dechant arcán megjelent a bizalmatlanság.

Phyllis vállat vont.

– Nem igazán tudom. Gondolom biztonságos helyre, ahol nem ér el Ochoa keze.

– Tulajdonképpen miért vadászik rám Ernesto? Eddig nem bántott. Nem értem.

– Én meg aztán pláne nem. Azt tudom, hogy Ochoa alakváltók trófeáit is gyűjti.

– Alakváltókét? – Dechant igyekezett emlékei darabkáit összepakolni.

Az a férfi! Az a férfi amikor ő meglőtte a tigrist, akkor valóban alakot váltott! Nem lázálom volt! Tényleg láttam! Tényleg átváltozott. Akkor igaz  az is, amit Alisha mondott. Ő is mondta akkor, amikor annyi mindent a fejemhez vágott. Állat vagyok. Vérfarkas a legrosszabb fajtából – összeszorult a torka a gondolataitól.

– Nem voltak emberfejek kipakolva a lakása falán – motyogta Dechant.

– Hát persze, hogy nem emberi alakjukban pakolja ki őket – ingatta a fejét Phyllis. – Az gyilkosságnak számítana.

– És miből gondolja ez a Talan, hogy én alakváltó vagyok?

– Megvizsgált.

– Mit csinált? – Dechantet újra elkapta a düh.

– A fogadat nézte, a kezeidet – magyarázta Phyllis. – Azt mondta farkas lehetsz, mert lelki traumára azok képesek ilyen durva fájdalmat okozni maguknak. – A nő a fejével Dechant mellkasa felé bökött. – A fogadat is tényleg te húztad ki?

Robert sokáig hallgatott, belé martak a fájdalmas emlékek. Aztán csak kelletlenül, némán bólintott.

– Miért?

Dechant szeme telefujtott könnyel, elfordította a fejét, ajkait makacsul szorította össze. Újra hallotta a gyerekek gúnyos célozgatásait, a nevetésüket. Légzése szaporábbá vált, rátört a fulladás az emlékkel együtt, amikor ráhúzták a zsákot a fejére és ki tudja mikkel püfölni kezdték őt. Ha akkor nem veszi észre a Mami, hogy mit művelnek vele, talán már nem is lenne gondja az életre. Aztán Alisha dühösen vádló kiabálása, amikor elzavarta őt…

Nem tudott megszólalni csak rántott a vállán, közben gyorsan letörölt arcáról egy szeméből megszökő könnycseppet.

– Én… én soha nem váltam semmivé – motyogta remegő hangon Dechant. – Soha. Soha nem bántottam senkit. Csak… csak vadásztam. Mint más is. Nem lőttem emberre. Nem gyilkoltam. Nem vagyok vadállat!

Phyllis lelke belesajdult így látnia a férfit. Gyengéden, vigasztalóan simított végig a vállán, mire Dechant megrándult és ösztönösen távolabb húzódott.

– Hé! Robert! Ilyet senki nem mondott – próbálta őt nyugtatni Phyllis. – Talan segíteni akar neked. Csak fogadd el.

Dechant tovább rendezgette a rajzokat, Phyllis pedig figyelte a mozdulatait. Csend ült közéjük. A nő annak ellenére, hogy sírni látta a férfit, erősnek tartotta őt. Fogalma nem volt, hogy Dechant miken mehetett át eddigi életén, de azt látta rajta, hogy rengeteg fájdalom és bántás érhette.

– Ezek a te gyerekkori rajzaid? – kérdezte Phyllis. Legszívesebben közelebbről megnézte volna őket, de nem merte megzavarni Dechantet az elfoglaltsága közben.

A férfi megrázta a fejét.

– Akkor? Kié? – érdeklődött tovább Phyllis, fejében végigszaladt pár lehetőség.

Talán van valahol egy testvére? Vagy egy gyereke?

– Nem igazán tudom.

A nő szemöldöke megemelkedett a válaszra.

– Nem tudod? Akkor miért őrzöd ilyen gondosan?

– Amikor kijöttem az intézetből, Mami adta nekem ide azt a dobozt.

Intézet? Intézetben nőtt fel! – robbant Phyllisben a felismerés.

– Dobozt?

– Igen. Minden abban volt, csak… csak amikor elütött az autó, nem tudom mi lett vele.

Phyllis visszaemlékezett, hogy a férfi zavarodottan is, milyen eszelősen keresett valamilyen dobozt.

– És ezek? – A nő a többi holmi felé mutatott.

– Ezek is benne voltak.

– Ki az a Mami?

– Gondozó volt az intézeteben.

– Tőle kaptad ezeket? Akkor lehet mégis a te rajzaid, csak összegyűjtötte neked. Nem?

– Nem. Én soha nem rajzoltam ilyeneket – rázta a fejét Dechant. – Azt mondta, ez az anyám mellett volt.

– Anyukád mellet? – Phyllis nem igazán értette. A rövid mondatokban közölt információ foszlányokból az egész történetet nem igazán tudta összepakolni.

Dechant csak bólintott.

– Engem érdekel az életed – vallotta be Phyllis, amivel sikerült alaposan meglepnie a férfit. Dechant sokáig csak meghatározatlan tekintettel pislogott a nő szemébe, fejében Ginger szavai visszhangoztak, amiket ordítva vágott a fejéhez a kamasz.

„Soha nem törődött így még senkivel rajtam kívül! Tudod miért, te barom?! Mert kedvel téged! Velem ellentétben, kedvel téged!”

– Szívesen meghallgatom, ha akarsz magadról beszélni – Phyllis kényelmesebb helyzetbe igazodott, s kíváncsi tekintettel várta, hogy a férfi mondjon magáról valamit.

Dechant leírhatatlanul zavarba jött. Gondolatai teljesen összekuszálódtak, azt sem tudta, hogyan és mivel kezdje. Mint mindig ilyen helyzetben, most is megkukult, benne ragadtak a szavak.

– Nehéz róla beszélni? – Phyllis kitartó türelemmel igyekezett beszéltetni Robertet. – Kérdezhetek?

Dechant rövid gondolkodás után kelletlenül aprókat bólintott.

– Intézetben nőttél fel?

Újabb bólintás volt a válasz.

– Ismerted a szüleid?

Dechant megrázta a fejét.

– Megkerested őket, mikor kijöttél?

A férfi ismét csak egy fejrázással felelt.

– Nem találtad őket?

Dechant hangosan vett egy nagy levegőt, s lassan beszélni kezdett.

– Nem volt kit keressek – motyogta az orra alatt. – Édesanyám meghalt a szülés közben. Az apámat meg fogalmam nincs, hogy ki volt. Mami mesélte el nekem, hogy bejelentésre mentek ki a rendőrök. Halott nőt találtak, mellette egy újszülöttet. Az voltam én.

Phyllis légzése elnehezült, ahogy hallgatta a megrázó történetet.

– Az a doboz is ott volt mellette. A holmija között. Ezek meg benne voltak – Dechant ujjaival megpöckölte a gyűrűt és az imaláncot.

– Hogy hívták édesanyádat?

– Nem tudom – rázta a fejét a férfi.

– Nem tudod? – Phyllist ledöbbentette a válasz.

– Nem voltak papírjai. Semmilyen nyilvántartásban nem szerepelt.

– Akkor csak kerested a szüleidet.

– Nem én. Mami.

Phyllis látta, hogy Dechantből mindent szinte harapófogóval kell kihúzni. Úgy döntött, nem faggatja tovább a férfit.

– Ha elfogadod, majd keresek azoknak valamit, amiben tarthatod őket a dobozod helyett.

Robert rántott a vállán, kelletlenül bólintott, aztán mielőtt testbeszédét félreértené a nő, még hallkan, gyorsan hozzátette:

– Köszönöm.

Tekintetével követte Phyllist, ahogy a nő lassan kisétált a szobából. Miután becsukódott az ajtó, Dechant dühösen ütni kezdte öklével a homlokát. Haragudott magára, hogy elszalasztotta a lehetőséget, és nem beszélgetett többet Phyllissel. Pedig annyi mindent szeretett volna neki mondani. Fejében zakatoltak Ginger szavai, hogy szimpatikus a nőnek, amit ugyan nehezen tudott elhinni, de a kamaszt egyáltalán nem úgy ismerte meg, hogy ne a nyers igazságot vágná a fejéhez.

Két nap! Két napom van és ki tudja mi lesz utána. Talán soha többé nem látom – kavarogtak bennne a gondolatok.