Talan mellett lehorgasztott fejjel
ballagott az apját vesztett nőstényfarkas. Falgaut legszívesebben visszament
volna Jalihoz. Zombi módjára menetelt a semmibe elmerengő tekintettel.
Emlékekkel és gondolatokkal volt tele a feje. Egy hangos sóhajjal simított
végig kelta farkas talizmánján, ahogy fülébe csengett Aydin utolsó, zavaros
mondata.
„Az angyalok vigyáznak ránk és a
gyermekeinkre, az üstökösök pedig mindig visszatérnek.”
Az angyalról valahogy mindig
Lorelei jutott eszébe, amióta a Látó mesélt neki a reinkarnálódott angyalokról.
Ránk és a gyermekeinkre? Nincs is
gyermekem! Rám? Hogy vigyázna rám, mikor távol van tőlem? – fel sem tünt neki,
hogy gondolatai közepette ujjai között morzsolgatta a nőtől kapott talizmánt.
Haley, én kis üstökösöm – Első
találkozásuk emléke halvány, szomorú mosolyt rajzolt a félvér arcára.
Valóban sokszor visszatért az
életembe, de már ő sem fog – zárta le gondolatait egy hangos, mély sóhajjal.
A Menedékház elé érve a farkas
megtorpant, bizonytalanul topogott, fel-felnézett Falgautra.
– Gyere – intett kezével Talan –,
hiszen innentől hozzám tartozol, én vigyázok rád.
Bár kíváncsi tekintetek követték
az őrzőt, ahogy áthaladt a kantin részen a gyönyörű fehér farkassal az oldalán,
de senki nem állította őt meg az állat miatt, de még csak szóvá sem tették
neki.
Braydon tekintetével követte a
párost, ahogy elindultak fel a lépcsőn. A tapasztalt alakváltó medve sejtette,
hogy súlyos veszteség történt.
A szobába érve Talan hagyta a
testét hanyagul az ágyra zuhanni, karjával betakarta arcát.
– „Dozie nem fog behódolni” –
hallotta a fejében a nőstény hangját.
– Senki nem mondta, hogy be kell
nekem hódolnia – fújta Talan, s felült. – Csupán megígértette velem apátok,
hogy ha ő már nem lesz, vigyázok rátok. – Az őrző tanácstalanul vont vállat. –
Semmi tapasztalatom nincs ebben és igazság szerint fogalmam nincs mire gondolt
Aydin, hogy ez pontosan miben is merül ki. Éhes vagy? Kérsz enni? – kérdezte az
ágy előtt ücsörgő farkastól Talan.
Chidalu megrázta a fejét.
– „Mi vadászunk magunknak, ha
éhesek vagyunk” – tájékoztatta gyámját a nőstény.
– Akkor pláne nem értem, hogyan és
miért kell rátok vigyáznom.
Kínos némaság ült közéjük perceken
át, amit aztán Talan tört meg.
– Hová mehetett? – kérdezte.
– „Nem fog visszajönni.”
– Ezt már mondtad – morogta az
őrző. – Én azt kérdeztem, hogy hová mehetett?
– „Utána mégy?”
A félvér rövid gondolkodás után
megrázta a fejét:
– Nem. Azt hiszem, fölösleges.
– „Ne legyél rá dühös.”
– Nem vagyok – Talan halvány
mosollyal borzolta meg a testvéréért aggódó nőstény bundáját. – Majd megbékél.
Pontosan tudom, hogy most mit érez. Voltam hasonló helyzetben. Én sem fogadtam
el egy barátom halálát. Csak azt nem értem, veled miért viselkedett úgy?
– „Dozie nem apánk halálát nem
fogadja el.”
– Akkor?
– „Téged.”
– Engem? – Talan hitetlenkedve
vonta fel a szemöldökét. – Egyáltalán nem kell nekem behódolnia, vagy ilyesmi.
Soha szó nem volt ilyenről – ingatta a fejét.
– „Azt nem fogadja el, hogy te
követed apánkat, nem pedig ő; hogy neked adta át a tudását és nem neki.”
Talan elgondolkodva hallgatta
Chidalu szavait.
– Látod, ezt én sem értem – vont
vállat az őrző. – Fogalmam nincs, hogy miért én lettem a kiválasztott. Ha ez
csak úgy átadható lenne, hidd el, támogatnám a bátyádat.
– „Én viszont, nem” – horkant fel
határozottan a nőstény, s tett egy háromszázhatvan fokos fordulatot, majd
kényelmesen fekvésbe helyezkedett a padlón.
Talant őszintén meglepte Chidalu
reakciója, véleménye a bátyjáról. Viszont ezzel megtudta az okát is, hogy a két
testvér miért is nem egyezett egymással.
– Nem kényelmetlen a padló? –
kérdezte a félvér a nőstényfarkast. Kicsit furcsának találta, hogy a földön
feküdjön, hiszen nem közönséges állatot látott benne. Tudott vele beszélni,
tagadhatatlanul intelligens volt. Megalázónak tartotta, hogy a padlón aludjon.
„Vedd úgy, hogy van két farkasod.”
– jutottak eszébe Aydin szavai. Akkor könnyűnek tünt, nem is gondolt bele, hogy
a Látó gyermekei mennyire nagyon is emberiek. Közönséges farkasként viselkedtek
mindahányszor találkozott velük.
– Dalu – szólította meg újra a
nőstényt Talan. – Nem kell a földön aludnod. Hallod? Nem zavar, ha itt fekszel
mellettem. – Várt pár másodpercig, aztán újra próbálkozott. – Volt már kutyám,
az is velem aludt – hazudta, hogy ne érezze magát kényelmetlenül a farkas a
felajánlás miatt. – Na jó, nem volt – ismerte be a fejét billegtetve a félvér
–, de ha lett volna, őt is hagytam volna az ágyamban aludni.
Nem jött válasz, amiből Talan arra
következtetett, hogy talán már be is aludt a különleges farkas.
– Hát jó – sóhajtott Talan, aztán
visszadőlt az ágyra, kezét a feje alá téve a plafont kezdte el bámulni. – Jó
éjt! – dünnyögte, egyre laposabbakat pislantva. Rengeteg gondolat és emlék
kavargott a fejében.
„Igaz társad szabad lélek, akiben
keveredik nemes és bölcs ősök vére. A legnagyobb fájdalom közepette látjátok
majd meg egymást, a másik szemében.”
Ki lehet? Szabad lélek. Keveredik
benne nemes és bölcs ősök vére. Keveredik benne? Egy félvér lenne? – próbálta megfejteni
Aydin rímekbe szedett jövendölését.
A legnagyobb fájdalom közepette?
Mi jön még, ami jobban fájhat, mint a társam elvesztése? – Észre sem vette és
álomba agyalta magát.
Chidalu is tele volt kavargó,
fájdalmas érzésekkel, gondolatokkal. Ő sem aludt még a látszat ellenére.
Mereven bámult maga elé a semmibe, neki is szokatlan volt a helyzet. Nem tudta,
hogyan viszonyuljon apja utódjához. Nem is ismerte igazán. Az apja, neki csak
annyit mondott, hogy segítsen a férfinek, ha szüksége lesz rá.
„Csupán megígértette velem apátok,
hogy ha ő már nem lesz, vigyázok rátok.” – csengtek a fülében Talan szavai.
Mit mondhatott neki, pontosan az
apám? – járt a nőstényfarkas agya, s kissé dühös volt atyjára jellemző,
szokásos titokzatossága miatt.
Akkor most kit bízott kire?
Hallotta, hogy Talan már lassan és
egyenletesen lélegzett, aludt. Chidalu óvatosan emelte a fejét, marja felett
hátranézett a félvérre, akit az alakváltástól megviselt ruhában kiterülve
nyomott el az álom.
Grekonak fogalma nem volt hogyan
is szokás ebben a világban egy megbeszélt találkozóra - pláne egy vacsorához -
öltözni. Sokáig tanácstalanul ült ágya szélén a kapott holmik közül
kiválasztott farmerban és kötött pulóverben. Annyit tudott, hogy ebben
kényelmesen érezte magát, és ezekben biztos nem állt volna be dolgozni.
Zavarban volt, hogy ismeretlenül
mire volt képes érte a nő, hogy segítsen neki.
Az eszébe voltam – ez járt a
fejében, mire végre elindult.
Chyntia legalább ennyire zavarban
volt, miközben lenn várt az elég estébe nyúlóan dolgozó férfire.
– Bocsánat, hogy megvárakoztattam
– hebegte Greko, ahogy leült a nővel szemben.
– Semmi baj – vont vállat Chyntia.
– Láttam mikor végzett. Jó sokáig dolgozott. Mindig ennyit melózik?
– Nem panaszkodom – mosolygott
halványan Greko, amit az intézet falai között soha nem tapasztalt az
asszisztens. – Nagyon rendesek voltak velem, könnyű volt beilleszkednem.
– Ennek örülök – bólogatott
Chyntia.
– Rendelt már? – a nő a kérdésre
csak megrázta a fejét. – A sült húsokat nagyon finoman készítik – ajánlotta
Greko.
– Akkor azt kérem, amit maga, és
én fizetek!
– Nem, nem! – ingatta a fejét a
férfi, és újra mosolygott, ami a nő számára valóságos csoda volt, ahhoz képest,
ahogy megismerte őt. – Van saját keresetem, engedje meg, hogy a vendégem
legyen!
– Rendben – egyezett bele Chyntia.
– Nagyon köszönöm!
– Én köszönöm! – hadarta Greko,
nyílt, tiszta tekintete leragadt a nő kék szemeinél pár másodpercig, majd
felpattant az asztaltól a pulthoz ment és leadta a vacsorarendelését Ericanak,
aztán sietett vissza.
– Hihetetlen, hogy gondolt rám –
vette fel a beszélgetés fonalát a férfi újra azzal, ami folyamatosan a fejében
járt.
– Miért?
Greko zavartan rántott a vállán.
– Nem is tudom, mivel érdemeltem
ki a figyelmét. Semmi kirívót nem tettem.
– Nem tudtam kiverni a fejemből,
ahogy az intézetből távozott – ismerte be a nő. – Fantasztikus, hogy mennyi
mérföldet megtett. Ezt mind gyalog?
– Nem – rázta a fejét Greko. –
Nagy részét igen, de aztán egyszer csak megállt mellettem egy kocsi. – A férfi
lelkesen mesélni kezdett. – Tulajdonképpen nem is egy, csak a másik nem erre
tartott. – Elmerengő mosoly jelent meg újra Greko arcán. – Kedves, rendes
emberek élnek errefelé. Sőt, találkoztam olyannal is, aki arról való ahonnan én
– újságolta.
– Szóval már emlékszik, honnan
való? Ez remek!
Greko állán megfeszültek az izmok,
elkomolyodva kapta félre a tekintetét.
– Arra is emlékszik, hogy mi történt
magával, amiért olyan állapotban talált magára egy turista? – Chyntiaból
ömlöttek a kérdések.
A férfi arcáról eltűnt a halvány
mosoly is, s makacs némaságba merülve nézte a nőt.
Nem tudta mennyit mondhat el neki.
Hihetetlen és furcsa volt számára, hogy valaki így törődjön egy ismeretlennel.
Visszahúzódott a bizalmatlanság tégláiból épített falai mögé.
Erica kihozta nekik a rendelt
menüt, s míg pakolászott, tálalt, Greko időt kapott rendezni a fejében kavargó gondolatokat.
– Jó étvágyat! – mondta mosolyogva
Erica, miután végzett, s ahogy elfordult az asztaltól még küldött egy biztató
cinkos kacsintást új kollégája felé.
Chyntia rájött, hogy érzékeny
témát érinthetett. A torkát köszörülgetve kissé zavart, kellemetlen érzéssel
sütötte le a szemét.
– Bocsánat. Akármi is volt,
egyértelműen nem szívesen emlékszik vissza rá, és nem is tartozik rám. Hagyjuk
– legyintett –, beszéljünk másról. – A nő egy mosollyal próbálta oldani a
közéjük kúszó feszültséget.
– Semmi baj. Jól vagyok – hadarta
zavartan a férfi. – Egyre jobban – erősítette meg szavait apró bólogatásokkal
kísérve. – Van itt egy gyógyító... – Greko hirtelen elharapta mondata végét.
– Gyógyító? – érdeklődött Chyntia.
– Valami természetgyógyász féle?
– Igen! – vágta rá a férfi. Kezdte
kissé kínosan érezni magát.
Úgy nézett körbe a helységben mintha segítséget keresett volna. Úgy érezte
sarokba szorították, pedig Chyntiának ez a legkevésbé sem volt a szándékában. A
nő egyszerűen csak örült, hogy rendben találta egykori betegüket, és szerette
volna jobban megismerni. Tagadhatatlanul nem mindennapi személyiségnek tartotta
már az első találkozásuk óta.
– Maga igen különleges személyiség
– mondta halvány mosollyal Greko szemébe a nő.
– Miért?
– Nem igazán ismerek olyan férfit,
aki természetgyógyászra bízná magát. A férfiak általában az ilyen dolgokkal
nagyon szkeptikusak. Nem hisznek bennük.
– A természetet tisztelni kell –
motyogta maga elé Greko. – Mi a természet egy kicsiny része vagyunk.
Döbbent csodálatot ébresztettek
Chyntiában a férfi szavai, ami sütött a szeméből, ahogy nézte őt. Greko
zavartan kapta félre a tekintetét.
– Valami rosszat mondtam?
– Dehogy! – szakadt fel a fiatal
nőből. – Dehogyis! Nem! – Chyntia próbálta összepakolni a szavakat,
megfogalmazni azt, ami a fejében kavargott, úgy, hogy az ne tűnjön erőszakosan
nyomulósnak. – Nem szeretném, ha azt gondolná rólam, hogy rámenős vagyok –
hadarta a nő, s szórakozottan kezdte forgatni az evőeszközt az asztalon –, de
szívesen találkoznék önnel máskor is.
Greko nem válaszolt azonnal, több
érzelem futott át az arcán. Zavar, aztán úgy tünt mint aki elgondolkodik egy
újabb randi lehetőségén, végül szégyenkezve hajtotta le a fejét.
– Vagyis, most már menne, igaz? –
kérdezte, s csak fel-felpislogott a fiatal nőre.
– Kissé elfáradtam a több órás
vezetésben, az igaz – vont vállat Chyntia –, de megérte! – tette hozzá egy
őszinte, biztató mosollyal. – Szeretném jobban megismerni, önt! – Mosolya
szélesedett. – Téged. Tegeződjünk, jó?
Greko pár másodpercig csak nézte
az üde szépségű arcot, elveszett a tiszta, kék szemekben.
– Rendben – bólintott sután egy
zárt mosollyal. – Azért felkísérhetlek a szobádba?
– Tessék? – Chyntiát meglepte a felajánlás,
hirtelen nem tudta eldönteni mennyi is a feltett kérdés mögöttes tartalma.
– Csak az ajtóig gondoltam – tette
hozzá hadarva Greko, félrekapta a tekintetét.
– Igen, persze. Itt most nincsenek
olyan nagy távolságok.
– Egy fél folyosó – nevette el
Greko, amivel nem is gondolta, de újra bámulatba ejtette Chyntiát.
Míg elfogyasztották a
vacsorájukat, kötetlen beszélgetést folytattak az állatokról, a főzésről a
szabadban és a modern konyhában. Chyntia véleménye pedig percről-perce
megváltozott Grekoról. Már nem egy gyámolításra és támogatásra szoruló embert
látott benne. Tudása az állatokról, azok viselkedéséről, a természetben való
életben maradásról, igenis egy tapasztalt és határozottan férfias férfi karakterét
tárta elé.
Repült az idő. Fel sem tünt nekik,
hogy nem is olyan rég még búcsúzkodni készültek. Chyntia elfeledkezett a
kimerítő útról, úgy itta a férfi szavait, ahogy az a vadászatokról mesélt.
– Ezek szerint, állatokkal
foglalkoztál? – próbált újra többet megtudni Chyntia.
Greko arcvonásai kisimultak, eltűnt
csibészes mosolya.
– Mondhatni – dünnyögte maga elé a
féligazságot, sokáig csak nézte a poharat, ahogy zavartan forgatni kezdte azt.
– Nem kérdezek többet – jelentette
ki a nő egy hangos sóhajjal. – Annyit mondasz el magadról, amennyit jónak
látsz.
– Köszönöm – motyogta Greko.
– Én köszönöm, ezt a kellemes
vacsorát! – Chyntia az általános etikett szerint elrendezte az evőeszközöket a
tányérján. – Tényleg finoman készítik itt a sült húst.
– Igen – bólintott a férfi, de
láthatóan gondolatban egészen máshol járt.
Greko az ígéretéhez tartva magát,
szobája ajtajáig kísérte Chyntiát. Zavarban volt a búcsúzásnál, mindenfelé
tekingetett, hol közelebb, hol távolabb lépett a nőtől. Chyntia pedig volt
annyira érett és tapasztalt, hogy kiolvassa a viselkedéséből: nem közömbös a
férfi számára.
– Köszönöm az estét, Greko –
suttogta a nő, mintha attól félt volna, hogy más is meghallja. Pár pillanatig
csak nézte a férfi hihetetlenül sötét íriszét, amiben most mintha halvány,
acélszürke fény kavargott volna.
– Én köszönöm! – Greko tekintete
megváltozott, ahogy tett egy határozott lépést a fiatal nő felé. Egyáltalán nem
tünt bátortalannak, sőt! Inkább egy domináns hímhez hasonlított a legapróbb
mozdulata is. Olyan puhán közeledett Chyntia felé, akár egy vadászó nagymacska.
Tekintetét egy pillanatra sem vette le a nő szeméről, még csak nem is
pislantott.
– Köszönöm, hogy gondoltál rám.
Köszönöm, hogy képes voltál ilyen hosszú útra miattam. Köszönöm, hogy
megkerestél – sorolta, miközben egyre közelebb hajolt Chyntiához. – Ez nálunk
azt jelenti… – Nem fejezte be a mondatát, határozott mozdulattal hajolt a nő
nyakába, nyelvét óvatosan végigvezette a bőrén, le a válláig.
Chyntia úgy érezte megroggyannak a
térdei, ösztönösen kapott valami biztos pont után, ami most a férfi teste volt.
Random módon kapaszkodott Greko keskeny csípőjébe. Jóleső
borzongás futott át a testén, a férfi nyelvének érintésére, ami olyan volt,
mintha sok apró, tompa tűvel cirógatták volna a bőrét. Csak a helyszín
bizonytalanította el, hogy a folyosón, a szobája ajtajában történik vele
mindez. Az ész és az érzelmek csaptak össze a fejében, amitől elnehezült
légzéssel képtelen volt határozottan „Állj!”-t parancsolni a férfinek. Elgyengülve
hagyta, hogy Greko szolid, visszafogott mozdulatokkal tovább kényeztesse az
érzékeit. Egy macska módjára dörgölte az arcát a nő bőréhez, finoman nyaldosva,
kóstolgatva.
Persze! Tudom! Mindjárt leállítom,
csak még egy kicsit! – vitatkozott önmagával Chyntia. Kezei lassan csúsztak fel
a férfi mellkasán, hogy eszének tett ígéretéhez tartva magát majd távolabb
tolja Grekot. A kötött pulóveren keresztül is érezte a kemény masszív
izomzatot, ami most szinte a legapróbb mozdulattól is finoman hullámzott. Soha
nem tapasztalt forróság áradt a férfi testéből a vastag ruhán át. Greko a
nyelvével bebarangolta, felfedezte a nő nyakának, állának vonalát, míg aztán el
nem ért az ajkáig, amit egyre szenvedélyesebben ostromolva végül birtokba nem
vett.
A fenébe is! Muszáj nekem mindig
jó kislánynak lenni? – Chyntia ezzel a gondolattal döntött is. Eszébe nem volt
megzavarnia Grekot abban, amit tett vele. Vakon beleügyeskedte a zárba a
kulcsot, miközben átadta magát a különleges férfi nem mindennapi csókjának. Apró,
kicsi karmokhoz hasonló valamiket érzett Greko nyelvén, amik mégsem sértették
fel az ő bőrét, nem okoztak neki sebeket. Így az első röpke döbbenet után, szenvedélyesen
viszonozta a csókot, hagyta, hogy a nyelvek simogató intim tánca elragadja
magával, miközben elfordította a kulcsot s valósággal az ajtóval együtt fordultak
be a szobába a falhoz vágódva. Greko tökéletes reflexszel tompította a
becsapódást, ami egyben ki is zökkentette abból, amibe egyre jobban sodródott.
Lehunyt szemmel zihálva kissé távolabb tolta magát, de arcát még alig
érintésekkel hozzá-hozzá dörgölte a nőéhez. Bőre alatt érezte, hogy rángatóznak
az izmai, igyekezett lassítani a légzését. Nehezére esett, mégis lassan visszább
húzódott.
Chyntia a férfi álla alá simítva
gyengéden emelte meg a fejét, figyelte az arcát, itta a vonásait, azt várta,
hogy Greko ránézzen.
– Semmi baj, Greko – suttogta
kissé kapkodva a levegőt Chyntia. – Én is akarom.
A férfi légzése mélyülve lassult,
végre kinyitotta a szemét, tekintetét a nőnek szegezte.
Chyntia légzése kihagyott a
látványtól. Greko pupillái hihetetlenül kitágulva néztek rá, írisze acélszürke
volt, szeme fehérje pedig fakó, halvány sárgás-zöld. Ilyen közelségből, mintha
egy nagymacskával nézett volna farkasszemet. Chyntia csak pislogva nézett a
különös szemekbe. A nő tekintetében egyszerre volt döbbenet, érdeklődés, és csodálat.
– Sajnálom – szuszogta a férfi. –
Nem az vagyok, aki mellett biztonságban lehetsz – zihálta Greko szinte
szótagolva a szavakat.
Chyntia fejébe rengeteg gondolat
tódult, de az utálat és a félelem nem volt közte. Annyi mindent mondott volna,
de nem tudta mivel is kezdje. Nem akarta megijeszteni a férfit semmilyen
hirtelen reakcióval, így ösztönösen cirógatta tovább borostás állának vonalát. Úgy
érezte magát, mint aki semmihez sem fogható csodát lát, amitől elérzékenyülve
fátyolos lett a szeme.
– Greko… – Mielőtt viszont Chyntia
folytathatta volna, Greko puhán lökte el magát az ajtótól, s vele együtt a nő
testétől. Szégyenkezve lehajtott fejjel hátrált pár lépést, aztán hihetetlen
gyors mozdulatokkal hagyta el a szobát. Ahogy Chyntia utána fordult a
folyosóra, már ott sem látta a férfit.
A kantinban, valamivel odébb
Grekoék asztalától, a három szerencsevadász is a vacsoráját fogyasztotta éppen.
Murilo figyelmét pedig nem kerülte el Wasil földije és annak partnere. Meg is
jegyezte őket barátjának, amikor látta a párocskát együtt, elég
félreérthetetlen pillantásokat váltva, az emeletre tartani.
– A haverod elég gyorsan
becserkészte az új vendéget – mondta széles, elégedett vigyorral Barros, mire
Nicole futtában vezette körbe a tekintetét, hogy mire is célozhat a férfi.
– A haverod? – kérdezte felvont
szemöldökkel a nő, tekintetét Wasilnak szegezve.
– Nem egészen a haverom – morogta
az orra alatt Sarkis, mérges pillantást küldve Barros felé.
– Akkor a földid – rántott a
vállán Murilo.
Sarkis dühösen húzta össze
szemöldökét, de a pimasz kolléga állta a tekintetét.
– A stoppos? – Nicole újra
körbenézett hol is láthatja a férfit. – Az is indiai lenne? Egyáltalán nem úgy
nézett ki.
Wasil különböző formákba kezdte
hajtogatni a szalvétát, miközben magában hezitált, aztán döntött.
– Nem, ő nem indiai. – Sarkis
megköszörülte torkát, majd hozzátette: – Tulajdonképpen, én sem vagyok az.
A beismerésre Murilo arcáról
leolvadt a mosoly.
– Nem vagy indiai? Azt mondtad…
Akkor mi vagy? Tuti valami keleti – Nicole-ból ömlöttek a szavak.
– Athorai – vágta rá Sarkis, mire
Barros fuldokolva köhögte vissza a félrenyelt falaltot.
– Athora? Nem ismerős, az merre
van? – Nicole tanácstalanul húzta vállai közé a nyakát, tekintete választ várva
cikázott a két férfi között. – Most szívattok, srácok?
– Nem!
– Ja!
A két férfi szinte egyszerre vágta
rá, mire a nő dühösen tette le a villát, a kést pedig fenyegetőn forgatta meg a
kezében.
– Eldugott kis hely, nehezen
megközelíthető – hadarta Murillo. – Na, ott nincs térerő.
– Te tudtad? – Nicole a férfi felé
fordult, szúrósan nézett az arcába.
– Jah – Barros rövid gondolkodás
után szinte dadogva válaszolt. – Deee nem… nem olyan rég, vagyis nem régóta
tudom.
– De jó, hogy mindenből kihagytok!
– A nő dühösen vágta hátra magát a székben. – Hím soviniszta majmok! Apám pénze
jó nektek, hogy finanszírozza a kisfiús játékaitokat, de nem tekintetek
egyenértékű társnak! Igaz? Komolyan veszitek ti egyáltalán azt, amit csinálunk?
– Kicsim… – Murilo végigsimított
Nicole karján mire a nő dühösen ütötte el a férfi kezét.
– Ne nyúlj hozzám!
– Igaza van – szólt közbe
váratlanul Sarkis, megelőzve a két ember kipattanó veszekedését.
– Hogy érted, hogy igaza van? –
Murilo, Sarkis felé fordulva némán formálta a szavakat: „Nem ebben egyeztünk
meg!”
– Mi lenne, ha jobban bíznál
benne?
– Sil!
– Szerintem az arénában ő is
szétrúgná a segged – Wasil vigyorogva mondta barátja arcába a szavait, amitől
Barros fejébe szökött a vér.
– Te mondtad, hogy tartsuk
titokban! – fakadt ki elvörösödve Murilo.
– Igen, de te mondtad, hogy Nicole
előtt hallgassunk róla, mert a kíváncsisága bajba sodor minket.
– Ezt mondtad, Rilo? Hát, köszönöm
szépen! – A nő gombóccá gyúrta a szalvétát és a férfihez vágta.
– Ez véresen komoly, Nicole.
Egyáltalán nem kisfiús játék – mondta komor arccal Sarkis, mire Murilo egy
lemondó legyintéssel arcát kezeibe temette.
– Valami nagy szarba nyúltunk
bele? – Nicole tekintete a két férfi között cikázott, gyomrában érezte Wasil tekintetén,
hogy valóban komolyan beszél.
– Mondhatni – biccentett egy
hangos sóhajjal Sarkis.
Dean lassú léptekkel járta körbe a
barlangot, miközben Jali a köveket vizsgálgatta. Néha felvett egy-egy maroknyit
a kezébe, forgatta, nézegette őket.
– Itt nincs semmilyen mesterséges
létesítmény – motyogta Dean, miközben keskenyebb résekbe is bepréselte a testét
addig, amíg csak tudta, bevilágította, nem-e valamelyiken túl egy másik
barlangrész bújik meg.
– Nem is biztos, hogy mesterséges
építmény az a kapu – rántott a vállán hangosan gondolkodva Jaliyah. Felállt, s
kezét úgy kezdte mozgatni a levegőben, mintha egy láthatatlan valamit keresne.
– Az űrben a fekete lyukak sem
mesterséges építmények.
– Azok természet alkotta dolgok. Keletkeztek.
– Talán ezek is.
– Akkor vigyázz hová lépsz! Nekem
nehogy eltűnj itt mellőlem! – Dean gyengéden fogta meg a lány karját és
közelebb húzta magához. Jali elnevette magát.
– Értem. Ha elnyel valami, akkor
mindkettőnket szippantson be, igaz?
– Naná! Különben, hogyan számolok
el az apádnak veled?
– Jajj! – fújta hangos nyögéssel a
szemét forgatva Jali. – Ne kezd már te is!
– Én is? Mit?
– Ezt a „Hogyan számolok el az
apádnak veled?” dolgot – legyintett a fiatal őrző. – Ennyire féltek az apámtól?
– Féltek? – ráncolta a homlokát
Dean. – Ki tart még ennyire Maximus McGintytől?
– Senki – legyintett Jali s lassú,
céltalan sétálgatásba kezdett a félhomályban úszó barlangban. – Talan szokta
ezt hajtogatni.
– Talan? – Dean a torkát
köszörülgetve hajtotta le a fejét. Keresztapja egyszer már beleültette a
bogarat a fülébe a szakrális őrzővel kapcsolatban - mint potenciális rivális -,
s most a lány is felkavarta lelkében az álló vizet.
– Alakul valami köztetek? –
csúszott ki Dean száján, s már meg is bánta, ahogy kimondta a kérdését. Nem is
állta a Crabb lány kérdő, döbbent tekintetét, ahogy feléje fordult és ránézett.
– Tessééék? – kérdezte elnyújtva
Jali
– Csak kérdeztem – rántott a
vállán a fiatal félvér farkas. – Csak a vak nem látja, hogy milyen jól
elvagytok. – Dean sután lendítette a kezét, kerülve a lány tekintetét.
– Ez most úgy hangzott mintha
féltékeny lennél – kuncogta Jali, s megindult a fiatal férfi felé, kutakodó
pillantását le nem véve róla. Dean zavart félmosollyal tekingetett mindenfelé,
agyában dobogott a biztatás: „Most mond el neki!”
– És ha, igen?
Jali megtorpant a félbeismerésre.
– Nem is – mondta elcsukló hangon Jali
– tudom. – Zavart tanácstalansággal húzta vállai közé a nyakát a lány.
– Sehol nem hallottam azt, hogy
két őrzőből nem lehet egy pár – folytatta Dean, egyre jobban felbátorodva.
– Jah. Azt én sem. – Most Jaliyah
volt az, aki nem állta a félvér farkas tekintetét. Marták az érzések a lelkét. Tagadhatatlanul
kedvelte Deant. Az már járt a fejében, hogy milyen kár, hogy nem a testvére, de
máshogy nem gondolt rá. Pillanat tört része alatt végigperegtek előtte a közös
emlékek, még az is, amikor először, ismeretlenül látta őt a buszon, ahogy anyja
hamvaival Clear Creek-re érkezett.
Most Dean tett a lány felé pár
lépést.
– Igaz, hogy az apáink együtt
nőttek fel, de nincs köztünk vérkapcsolat.
Jaliyah lelke szinte ordított a
fájdalomtól, ahogy belenézett a meleg, vöröses-barna szemekbe, amikből sütött
az őszinte mély érzelem. Minden összecsapott benne.
– Dean – kezdte, de hangja
elcsuklott, próbálta összeszedni a gondolatait. – Te nagyszerű őrző vagy.
– Nagyszerű őrző? Ennyi?
– Nem! – Jalinak fogalma nem volt,
hogy utasítsa vissza Dean egyértelmű közeledését úgy, hogy ne bántsa meg, ne
okozzon neki fájdalmat. – Nem csak őrző. Minden porcikádban alfa vagy! Szerencsésnek
mondhatja magát az a nő, akit majd társadul választasz.
– Jali – Deanből lelkes
lendülettel tört fel a vallomás –, nekem többet jelentesz, mint egy barát.
Sokkal többet! Ha rád nézek, ha veled beszélek én nem egy nagyszerű őrzőt látok
benned. Persze, hogy az vagy! Nagyon is az! De én azt a nőt látom benned, akit
társamul választanék.
Jali lassan hátrált a határozottan
feléje közeledő férfi elől, torkát szorították a könnyek.
– Nem lehet, Dean!
– Miért nem? – nyögte fájdalmas
arckifejezéssel a férfi. – Úgy tudom, nincs senkid, és az én szívemben nincs
más!
– Nem jól tudod! Az enyémben –
Jali hallotta a saját szívét, ahogy arra a férfire gondolt, aki betöltötte a
tudatát, aki befészkelte magát a szívébe – van. Van valaki, Dean. – Ezzel végre
magának is beismerte az érzéseit, amit eddig elnyomott.
Dean McElhanely arcára kiült a
döbbenet. Teljesen megsemmisülve érezte magát.
– Van valakid?
– Igen van, akit teljes szívemből
szeretek – suttogta remegő hangon Jali, s hogy újra kimondta, amit érzett, egyfajta
megkönnyebbülés árasztotta el.
– Hát – Dean hangosan sóhajtott, hátrálni
kezdett, sután lendítette a kezeit. – Azt üzenem neki, hogy nagyon vigyázzon
rád, mert ritka kincs vagy! – hadarta, aztán gyorsan fordult, hogy a lány ne
lássa dühös, csalódott könnyeit. Pillanatok alatt nyelték el a bokrok Jali
szeme elől, mielőtt bármit reagálhatott volna a szavaira a lány.
– Istenem! – suttogta a fiatal
őrző, fázósan ölelte át vállait, ahogy guggolásba kuporodott. – Mond, miért
kell fájni a szívnek, ha szeret? – nyögte, s a karjára hajtotta a fejét. Át
tudta érezni Dean fájdalmát, hiszen több mint biztos volt benne, hogy az ő
érzései sem találnak viszonzásra. Mindamellett a kialakult szerelmi háromszögben
szereplők személye pláne ellehetetlenítette a boldog végkifejletet.
– Mert fájdalom nélkül nincs
szeretet – dörmögte egy mély hang, amivel egyidőben robosztus test takarta el a
barlangba szűrődő fényt.
Jali felkapta a fejét, aztán állásba
pattant. Oldalazva araszolt úgy, hogy az alak háta mögül beeső fény ne zavarja
a látásban. Lassan bontakozott ki szemei előtt a nem mindennapi termettel
rendelkező férfi arcvonása, ahogy kedvezőbbek lettek a fényviszonyok. A
karakteres arc kísértetiesen adta vissza Judah vonásait, csak jóval
markánsabban. Hosszú sötét haja a vállain is túlért. A hanyagul viselt
sötétbarna ing még nem, de a nadrág, amit páncélszerűen láncháló borított,
tagadhatatlanul szokatlan viselet volt.
– Maga kicsoda? – kérdezte a
homlokát ráncolva Jali, miután tekintete többször végigsiklott az idegenen.
A férfi komótosan vont vállat.
– Csak erre jártam.
– Nem azt kérdeztem – vágott
vissza csípősen, felszegett állal Jali. A fiatal lányból előjött a határozott,
talpraesett őrző. Bár már ránézésre egyértelmű volt az idegen erőfölénye, Jali
mégsem mutatta a félelem legkisebb jelét sem.
A férfi nem válaszolt azonnal.
Sötét tekintetét a lánynak szegezve hosszú másodpercekig csak némán,
mozdulatlanul állt.
– Jared Norman – mondta kurtán.
– Mit keres erre?
– És maga?
Jalit váratlanul
és felkészületlenül érte a visszakérdezés, zavarba is hozta, amit igyekezett
nem kimutatni.
– Csak erre jártam – rántott a
vállán. Miután kimondta, bele is vörösödött, hiszen a férfi ugyanezt a választ
adta neki az előbb.
– A barátjával?
Jali szemei elkerekedtek az újabb
kérdésre.
– Tessék?
– Arra gondolok, aki az előbb
olyan sietősen távozott – mormogta az idegen, fejét abba az irányba
billentette, amerre Dean eltűnt a bokrok között. – Összevesztek?
Jaliyahban a levegő is megakadt
egy pillanatra, több érzelem is összecsapott benne.
– Mi köze hozzá? – csattant fel
sértetten, aztán siető, nyújtott léptekkel kikerülve a férfit maga mögött
hagyta a barlangot.
Max nem tudta nem észrevenni, hogy
Dean hazaérkezett, hiszen az ifjú félvér olyan erővel csapta be dühében az
ajtót, hogy az megreccsenve majd kiszakadt a keretéből.
Az egykori testőr a homlokát
ráncolva igyekezett beleügyeskedni a testét a tolószékbe, hogy ki tudjon menni
a galériára. Kíváncsi volt Dean mit művel odalenn, ami a romboláshoz hasonló
zajokat produkált. Max a korláthoz gurulva, némán figyelte keresztfiát, akit
ilyennek még soha nem látott. Dühöngő veszett állatként, random módon csapta
félre az útjából a tárgyakat. A széket, az asztalról a tányért, a vizeskancsót,
aztán magát az asztalt is úgy rúgta odébb, hogy az több darabra hullva
csapódott a konyhaszekrénynek, beszakítva annak az ajtaját is.
– Azért olyan nagy pusztítást ne
csinálj – morogta Maximus, sötét tekintettel figyelve a félvér farkast. – Még
nem vagyok abban az állapotban, hogy segítsek rendbe tenni, amit megrongálsz.
Dean fújtatva állt meg a mozdulat
közben. Feszítő érzés kínozta a fejét, lassan fordult a hang irányába. Tekintete
lángolva izzott, ahogy felnézett a keresztapjára. Max hirtelen nem tudta
eldönteni, hogy aggódjon, vagy örüljön annak, amit a fiatal farkas szemeiben
látott.
– Miért nem az erdőben engeded ki
magadból a farkast? – kérdezte végül hosszú hezitálás után az egykori testőr,
tekintetében büszkeséggel.
Dean írisze fakult, a lángvörös
szín lassan rozsdabarnába szelídült. Még mindig zihálva vette a levegőt, marta
a csalódás a visszautasítástól.
– Van valakije – dünnyögte, s maga
alá húzva az éppen maradt széket, leroskadt rá.
– Kinek?
– Jalinak.
– Tudnék róla – Max hitetlen
zavart félmosolyra húzta a száját, de kezdett szétáradni benne a nyugtalanság.
– Honnan veszed?
– A szemembe mondta – McGintyt
mellbe vágták Dean szavai.
– Mit mondott, ki az?
– Azt nem mondta – ingatta a fejét
a félvér. – Azt mondta, van valakije. Van, akit szívből szeret, vagy valami
hasonló. – Dean dühös keserűséggel legyintett.
– Nem is találkozgat senkivel.
– Nem? – Dean sokatmondó
tekintettel nézett fel a több évszázados farkasra, akinek arcvonásai komorrá
váltak a fejébe kúszó gondolatoktól.
Talan Falgaut! Hát persze! Vele
kóblászol állandóan! – Maxnak egyre nehezebb volt uralkodnia az indulatán.
– Mit kap az, aki őrzőt öl? –
motyogta maga elé az egykori testőr.
– És egy őrző ölhet őrzőt? –
kontrázta meg keresztapja gondolatait Dean.
Tekintetük feszült néma percekre összefonódott.
– Gyógyítja a lelkét?! A francokat
a szarházi lelkének! – sziszegte a fogai között Max, megtörve a köztük lévő
csendet. Deant kizökkentették féltékeny, sértett gondolataiból keresztapja
szavai.
– Lehet, hogy tényleg csak a
lelkét ápolja – dünnyögte a fiatal farkas. – Apámat is gyógyította.
– Jah – morogta Max. – Előbb vagy
utóbb úgyis meg fogom tudni ki az. Ha tényleg szívből szereti, egyszer csak be
kell, hogy mutassa. – Az apának fels sem tünt, hogy az orra alatt motyogva
hangosan gondolkodott tovább: – De az is lehet, hogy nagyon kezdeti stádiumban
van a dolog, azért nem vettük észre és azért nem is beszélt róla még nekem sem
– rántott a vállán Max, egy halvány mosollyal biztatva Deant. – Ne add fel,
kölyök!
Dean keserédes fintorral
viszonozta a biztatást, miközben Juan elszántsága jutott az eszébe.
„Be fogom bizonyítani neki, hogy
én vagyok a megfelelő társ a számára!”
Jodie leírhatatlanul boldog volt,
hogy apjától megkapta az engedélyt a kutyatartásra. Chris több indíttatásból is
készségesen vitte el a fiatalokat McKenzie házához. Kíváncsi volt arra, aki
tetoválásokkal takarta a rúnáit. Tobiasnak is gondolatok kavarogtak egész úton
a fejében. Tagadhatatlanul nyomot hagyott benne a múltkori felfedezése, hogy
hallotta az állat gondolatát. Kíváncsi volt rá, hogy most is így lesz-e.
– Chris Convel – nyújtotta a kezét
Clear Creek új lakója felé egy bemutatkozással kísérve az ír. – Enyém az a
kiskocsma majdnem a város másik szélén.
– Dr. Philip McKenzie – viszonozta
a gesztust a doktor. – Nem olyan rég költöztünk ide a párommal.
Philip készségesen és barátian
fogadta a keltát, megmutatta neki a rendelőnek szánt melléképületet, és beszélt
az állatklinika terveiről is. Chris semmi bizalmatlan, vagy kutakodó pillantást
nem tapasztalt a doktor felől. Tana viszont elég távolságtartóan viselkedett, ahogy
párja mellett sétálva, szótlanul kísérte őket.
– Dicséretes tervek! – bólintott
elismeréssel Chris. – Ha bármiben segíthetek, csak szóljon!
– Rendben! Köszönöm!
– Az unokahúgom ódákat zengett
magáról – biccentett a kelta kocsmáros.
– A kishölgyet illeti a dicséret
és azt a vadőrt – szabadkozott Philip. – Nem mindenki tette volna meg azt, amit
ők. Higgye el, sokan a sorsára hagyták volna szerencsétlen állatot.
– A tetoválását is dicsérte – jegyezte meg Chris, kíváncsi volt a férfi reakciójára. – Nem
mindennapi munka. Gondolom nem kevés időbe telt felvarrni.
Philip zavart félmosollyal
dörzsölte meg teletetovált karját.
– Kamasz fellángolás – rántott a
vállán, majd hátba veregette a mellette ácsorgó Tobiast. – Egy jó tanács,
fiatalember! Ne dönts elhamarkodottan! – Lehajtotta a fejét, mellkasát egy
nehéz sóhaj hagyta el, ahogy még megpaskolta a fiatal Convel vállát, aztán
lendületes léptekkel megindult a Betonak kialakított kennel felé. – Már egészen
jól van a kis védenced – váltott témát hátrapillantva Jodie-ra. – A gipszet még
hordania kell egy darabig a lábán, de egyébként szívós jószág, gyorsan gyógyul!
Beto feszült figyelemmel méregette
a közeledő új idegent.
– „Ez ki?” – horkant fel azonnal,
amit Tobias és Philip egyaránt hallott.
– „A nagybátyám” – válaszolt
azonnal a fiatalember. Philip némaságban maradt, hagyta a fiatal írt
kibontakozni.
– Szerinted milyen nevet adjak
neki, Chris bácsi? – Jodie lelkesen guggolt a kennel mellé.
– Mi Betonak hívtuk – rántott a
vállán Philip.
– „Mert ez a nevem!”
– Szerintem jó név! – vágta rá
Tobias.
– Miért nem adhatnánk neki mást? –
makacskodott a kamasz lány.
– „Mert így hívnak!” – mordult fel
Beto türelmetlenül.
– Ugyan Jodie! Már megszokhatta. A
Beto tök klassz név! Minek változtatni? – próbálta meggyőzni a húgát, Tobias.
– Mert nekem, például nem tetszik
– szegte fel az állát Jodie.
– „Az a te bajod kishölgy!” –
prüszkölte az állatlétbe kényszerített egykori harcos.
– Nekem sem tetszik, hogy Jodie a
neved, mégsem szólítalak másképpen – érvelt tovább a fivér.
– Igaza van Tobiasnak –
köszörülgette a torkát Chris. – Fölösleges annyi nevet adni neki. Ezt kapta,
megszokhatta már ő is. Beto – mondta ki jelentőségteljesen a nevet a kelta,
tekintetét a kutyáéba furta. – Remek név! – biccentett kacsintva, ezzel le is
zárva a két kamasz vitáját.
Beto sántikálva, és kissé
bizalmatlanul lépkedett a kocsihoz. A szökéstől Tobias személye tartotta
vissza. Az, hogy olyan helyre kerül ahol lesz, aki érti őt és kiáll érte.
Megtorpant a kitárt kocsiajtó előtt, ahogy látta Tobiast az első ülésre
beszállni.
-„A kishölgy fog mellettem ülni?”
Tobias akaratlanul fordult meg az
elégedetlenkedő megjegyzésre.
– „Én több mint tizenöt éve
elviselem, légy oly kedves bírd ki ezt a néhány percet vele a hátsó ülésen.”
– „Rendben.” – Beto egy elfojtott
nyögéssel ugrott be Jodie mellé. – „De ne hagyd, hogy piszkáljon!” – jegyezte
meg morogva, és igyekezett Jodie-nak háttal lefeküdni, állát mancsaira
helyezve.
Tobias összeszorította ajkát, bár
legszívesebben harminckét foggal vigyorgott volna. Kimondottan élvezte a
helyzetet, hogy van egy olyan kutyájuk, akinek hallja a gondolatait! A
visszapillantóból sűrűn nézte az ebet, ahogy az ülésen próbált aludni. Látta a
kutya szemhéját meg-megrándulni, amiből viszont tudta, hogy az állatot már
idegesíti Jodie folyamatos simogatása.
– Hagyd már békén! – szólt a
húgára. – Nem látod, hogy aludna?
– Mit szólsz bele állandóan, hogy mit
csináljak vele? – csattant fel a lány. – Én mentettem meg, szóval az enyém! Te
amúgy sem szerettél volna soha, semmilyen állatot!
– Fejezzétek be, gyerekek! – szólt
rájuk Chris. A férfi szigorúan ráncolva a szemöldökét nézett a tükrön keresztül
az unokahúgára.
– Beto nem a tulajdonod, Jodie! Ha
magadhoz veszel egy állatot, akkor azzal azt vállalod, hogy gondoskodsz róla.
Tobias büszkén húzta ki magát az
első ülésen, hogy nagybátyja megtámogatta őt.
Jodie hazaérve még tett
próbálkozást, hogy az új családtag az ő szobájában kapjon helyet, de miután
szinte egységesen nem tartották jó ötletnek a Convel család férfi tagjai, sértetten
vonult vissza.
– Nem is értem mit képzel? Egy
kóbor kutyával akar egy ágyban feküdni? – fújta felháborodottan Morgan. – Ha ez
az én házam lenne, a küszöböt sem léphetné át! A kutyának kinn a helye.
Örüljön, hogy megengedtem neki, hogy elhozhassa – morgott folyamatosan a
fiatalabbik Convel fivér.
– De ez, az én házam – emelte meg
a poharát a kitöltött whiskyvel Chris. – Az élet bármilyen formáját tisztelni
kell öcsikém. Beto pedig, nem kóbor kutya!
Tobias felkapta a fejét nagybátyja
szavaira. A két férfi tekintete megmagyarázhatatlan érzésekkel fonódott össze. Chris
szemei keskenyre szűkültek, ahogy meghatározatlan mosolyra húzta az ajkát.
– Beto, különben is gyönyörű
példánya a fajtájának! Ugye, Tobias? – a kelta cinkosan kacsintott
unokaöccsére, aztán lehúzta az aranyló italt.
– Igen, az – bólintott a
fiatalember. – Még ránézek – motyogta az orra alatt, aztán kioldalgott a
kantinból.
Beto, a kelta kovács műhelyében
kapott helyet. Azonnal megemelte a fejét, ahogy Tobias belépett a helyiségbe.
– „Üdv!” – A fiatalember sután
intett a kezével, ahogy lassan közeledett az állat felé.
– „Köszönök mindent” – pislogott
fel rá Beto.
Tobias guggolásba ereszkedett
előtte.
– „Igazság szerint, tényleg a
húgomnak köszönhetsz mindent” – fújta ki hangosan a levegőt a fiatal Convel. –
„Megtalált, kiharcolta, hogy hazahozhasson.” – sorolta a makacs lány érdemeit
Tobias.
– „Ő a húgod?”
– „Igen, Jodie a húgom.”
– „Nekem nincs testvérem.”
– „Nincs?” – Tobiast meglepte a
bejelentést. – „Úgy tudtam a kutyáknál egy alomban úgy öt vagy hat kölyök is…”
– „Nem vagyok kutya!”
A fiatalember lélegzete elakadt
egy pillanatra, aztán zavart mosollyal hitetlenül ingatva a fejét leült a
padlóra.
– „Nem vagy kutya?
Személyiségzavarod van, vagy mi? Hozzak tükröt? Te egy kutya vagy, Beto.”
– „Nem is tartozom ide” –
folytatta az igazság feltárását az egykori harcos.
Tobiast elgondolkodtatták Beto
szavai, hiszen egyes dolgokra magyarázatot kapott volna általuk.
– „Szóval akkor nem is az én
képességem, hogy hallak?”
– „Nem tudom, miért hallasz. A
húgod nem hall engem, de te igen. Örülök neki, hogy tudok veled beszélni!”
– „Az az igazság, hogy eddig én
sem hallottam más állatot.”
– „Mondtam már, hogy nem vagyok
állat! Nem vagyok kutya!”
Tobias szinte érezte a Betoból
áradó fájdalmat.
– „Rendben” – vett egy hangos
levegőt a fiatal férfi. – „Akkor mond el, mi vagy? Hallgatlak!”
Beto sokáig némaságba burkolózva
csak fel-felpislogott Tobias szemébe, amibe inkább látott hitetlen
cinikusságot, mint megértő szándékot.
– „Nem érdekes. Nem tudom
bizonyítani, úgysem hinnéd el.”
– „Ugyan már! Belekezdtél hát…” –
nyílt a műhely ajtaja, Tobias zavartan harapta el a mondatot.
– Hogy van az új barátunk? –
kérdezte sejtelmes mosollyal Chris, ahogy sétálva közeledett feléjük. – Látom,
jól elvagytok.
– Ja – köszörülgette a torkát a
fiatalember. – Csak dumálunk – csúszott ki a száján, mire összeszorította
fogait, mintha csak elszólta volna magát.
Chris leplezetlen nyíltsággal
méregette unokaöccsét, aki mindenfelé tekingetett, miközben zavartan tekergette
ujjára bakancsa fűzőjét, csak ne kelljen látnia nagybátyja kiveséző
pillantását.
– Hallod őt. Igaz, Tobias? –
kérdezte váratlanul a kelta, mire a fiatalember elkerekedett szemekkel kapta
fel a fejét. Nem tudta mit válaszoljon, csak pislogott a tapasztalt rokonra.
– Van, amit megtanulhat az ember,
de van, amit csak örökölni lehet – mondta megnyugtatóan mély hangján Chris
Convel.
– Nem értelek.
– A véredben van Tobias. Te ezt,
megörökölted az ősöktől.
– Az ősöktől? Milyen ősöktől?
– Kelta farkas sámán családból
származol, fiam.
– Tessék?
– Ha bármit tudni akarsz, tőlem
kérdezz, mert apád nem fog neked elárulni erről semmit. Sőt! Ha megtudja, hogy
én mondtam neked bármit is, még képes lesz a torkomnak is ugrani. – Chris
elmerengő, halvány mosollyal legyintett, aztán letelepedett Tobias mellé a
padlóra. Kezet nyújtott Beto felé, mint aki pacsira biztatja a kutyát.
– Hihetetlen értelem van a
szemeiben. És felettébb büszke!
– Te is hallod őt? – kérdezte
bátortalanul Tobias, amire Chris csak biccentett. – Azt mondja, hogy ő nem
kutya – árulta el iménti beszélgetésük témáját a fiatalember, ami nagybátyja
megérkezésével félbeszakadt.
A kelta kézműves vállai közé húzta
a nyakát, belenézett Beto sötét szemeibe.
– Akkor az nyilván, úgy is van –
erősítette meg a meggyötört harcos szavait Chris.
Beto állta az ír tekintetét, majd
döntött, és mancsát belehelyezte a feléje tartott kézbe.
Végre eljutottam idáig, hogy olvashassam, az idáig utolsó fejezetet! Már most nagyon várom a folytatást!
VálaszTörlésTe előbb ide jutottál, mint én magam! :D Igyekszem bepótolni a sok-sok távollétet... túlvállaltam magam kissé... A folytatás készül, csak nem olyan tempóban, ahogyan azt én szeretném.
TörlésIsmerős érzés, amiről írsz, velem is megesik, hogy összejönnek a dolgok a fejem felett és nem jut idő az írásra. Szóval türelmes leszek, erre a sztorira amúgy is megéri várni, hiszen szuper <3
Törlés