ÖRÖKÖLT GÉNEK - 13

Talan mellett lehorgasztott fejjel ballagott az apját vesztett nőstényfarkas. Falgaut legszívesebben visszament volna Jalihoz. Zombi módjára menetelt a semmibe elmerengő tekintettel. Emlékekkel és gondolatokkal volt tele a feje. Egy hangos sóhajjal simított végig kelta farkas talizmánján, ahogy fülébe csengett Aydin utolsó, zavaros mondata.

„Az angyalok vigyáznak ránk és a gyermekeinkre, az üstökösök pedig mindig visszatérnek.”

Az angyalról valahogy mindig Lorelei jutott eszébe, amióta a Látó mesélt neki a reinkarnálódott angyalokról.

Ránk és a gyermekeinkre? Nincs is gyermekem! Rám? Hogy vigyázna rám, mikor távol van tőlem? – fel sem tünt neki, hogy gondolatai közepette ujjai között morzsolgatta a nőtől kapott talizmánt.

Haley, én kis üstökösöm – Első találkozásuk emléke halvány, szomorú mosolyt rajzolt a félvér arcára.

Valóban sokszor visszatért az életembe, de már ő sem fog – zárta le gondolatait egy hangos, mély sóhajjal.

A Menedékház elé érve a farkas megtorpant, bizonytalanul topogott, fel-felnézett Falgautra.

– Gyere – intett kezével Talan –, hiszen innentől hozzám tartozol, én vigyázok rád.

Bár kíváncsi tekintetek követték az őrzőt, ahogy áthaladt a kantin részen a gyönyörű fehér farkassal az oldalán, de senki nem állította őt meg az állat miatt, de még csak szóvá sem tették neki.

Braydon tekintetével követte a párost, ahogy elindultak fel a lépcsőn. A tapasztalt alakváltó medve sejtette, hogy súlyos veszteség történt.

A szobába érve Talan hagyta a testét hanyagul az ágyra zuhanni, karjával betakarta arcát.

– „Dozie nem fog behódolni” – hallotta a fejében a nőstény hangját.

– Senki nem mondta, hogy be kell nekem hódolnia – fújta Talan, s felült. – Csupán megígértette velem apátok, hogy ha ő már nem lesz, vigyázok rátok. – Az őrző tanácstalanul vont vállat. – Semmi tapasztalatom nincs ebben és igazság szerint fogalmam nincs mire gondolt Aydin, hogy ez pontosan miben is merül ki. Éhes vagy? Kérsz enni? – kérdezte az ágy előtt ücsörgő farkastól Talan.

Chidalu megrázta a fejét.

– „Mi vadászunk magunknak, ha éhesek vagyunk” – tájékoztatta gyámját a nőstény.

– Akkor pláne nem értem, hogyan és miért kell rátok vigyáznom.

Kínos némaság ült közéjük perceken át, amit aztán Talan tört meg.

– Hová mehetett? – kérdezte.

– „Nem fog visszajönni.”

– Ezt már mondtad – morogta az őrző. – Én azt kérdeztem, hogy hová mehetett?

– „Utána mégy?”

A félvér rövid gondolkodás után megrázta a fejét:

– Nem. Azt hiszem, fölösleges.

– „Ne legyél rá dühös.”

– Nem vagyok – Talan halvány mosollyal borzolta meg a testvéréért aggódó nőstény bundáját. – Majd megbékél. Pontosan tudom, hogy most mit érez. Voltam hasonló helyzetben. Én sem fogadtam el egy barátom halálát. Csak azt nem értem, veled miért viselkedett úgy?

– „Dozie nem apánk halálát nem fogadja el.”

– Akkor?

– „Téged.”

– Engem? – Talan hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét. – Egyáltalán nem kell nekem behódolnia, vagy ilyesmi. Soha szó nem volt ilyenről – ingatta a fejét.

– „Azt nem fogadja el, hogy te követed apánkat, nem pedig ő; hogy neked adta át a tudását és nem neki.”

Talan elgondolkodva hallgatta Chidalu szavait.

– Látod, ezt én sem értem – vont vállat az őrző. – Fogalmam nincs, hogy miért én lettem a kiválasztott. Ha ez csak úgy átadható lenne, hidd el, támogatnám a bátyádat.

– „Én viszont, nem” – horkant fel határozottan a nőstény, s tett egy háromszázhatvan fokos fordulatot, majd kényelmesen fekvésbe helyezkedett a padlón.

Talant őszintén meglepte Chidalu reakciója, véleménye a bátyjáról. Viszont ezzel megtudta az okát is, hogy a két testvér miért is nem egyezett egymással.

– Nem kényelmetlen a padló? – kérdezte a félvér a nőstényfarkast. Kicsit furcsának találta, hogy a földön feküdjön, hiszen nem közönséges állatot látott benne. Tudott vele beszélni, tagadhatatlanul intelligens volt. Megalázónak tartotta, hogy a padlón aludjon.

„Vedd úgy, hogy van két farkasod.” – jutottak eszébe Aydin szavai. Akkor könnyűnek tünt, nem is gondolt bele, hogy a Látó gyermekei mennyire nagyon is emberiek. Közönséges farkasként viselkedtek mindahányszor találkozott velük.

– Dalu – szólította meg újra a nőstényt Talan. – Nem kell a földön aludnod. Hallod? Nem zavar, ha itt fekszel mellettem. – Várt pár másodpercig, aztán újra próbálkozott. – Volt már kutyám, az is velem aludt – hazudta, hogy ne érezze magát kényelmetlenül a farkas a felajánlás miatt. – Na jó, nem volt – ismerte be a fejét billegtetve a félvér –, de ha lett volna, őt is hagytam volna az ágyamban aludni.

Nem jött válasz, amiből Talan arra következtetett, hogy talán már be is aludt a különleges farkas.

– Hát jó – sóhajtott Talan, aztán visszadőlt az ágyra, kezét a feje alá téve a plafont kezdte el bámulni. – Jó éjt! – dünnyögte, egyre laposabbakat pislantva. Rengeteg gondolat és emlék kavargott a fejében.

„Igaz társad szabad lélek, akiben keveredik nemes és bölcs ősök vére. A legnagyobb fájdalom közepette látjátok majd meg egymást, a másik szemében.”

Ki lehet? Szabad lélek. Keveredik benne nemes és bölcs ősök vére. Keveredik benne? Egy félvér lenne? – próbálta megfejteni Aydin rímekbe szedett jövendölését.

A legnagyobb fájdalom közepette? Mi jön még, ami jobban fájhat, mint a társam elvesztése? – Észre sem vette és álomba agyalta magát.

Chidalu is tele volt kavargó, fájdalmas érzésekkel, gondolatokkal. Ő sem aludt még a látszat ellenére. Mereven bámult maga elé a semmibe, neki is szokatlan volt a helyzet. Nem tudta, hogyan viszonyuljon apja utódjához. Nem is ismerte igazán. Az apja, neki csak annyit mondott, hogy segítsen a férfinek, ha szüksége lesz rá.

„Csupán megígértette velem apátok, hogy ha ő már nem lesz, vigyázok rátok.” – csengtek a fülében Talan szavai.

Mit mondhatott neki, pontosan az apám? – járt a nőstényfarkas agya, s kissé dühös volt atyjára jellemző, szokásos titokzatossága miatt.

Akkor most kit bízott kire?

Hallotta, hogy Talan már lassan és egyenletesen lélegzett, aludt. Chidalu óvatosan emelte a fejét, marja felett hátranézett a félvérre, akit az alakváltástól megviselt ruhában kiterülve nyomott el az álom.

Grekonak fogalma nem volt hogyan is szokás ebben a világban egy megbeszélt találkozóra - pláne egy vacsorához - öltözni. Sokáig tanácstalanul ült ágya szélén a kapott holmik közül kiválasztott farmerban és kötött pulóverben. Annyit tudott, hogy ebben kényelmesen érezte magát, és ezekben biztos nem állt volna be dolgozni.

Zavarban volt, hogy ismeretlenül mire volt képes érte a nő, hogy segítsen neki.

Az eszébe voltam – ez járt a fejében, mire végre elindult.

Chyntia legalább ennyire zavarban volt, miközben lenn várt az elég estébe nyúlóan dolgozó férfire.

– Bocsánat, hogy megvárakoztattam – hebegte Greko, ahogy leült a nővel szemben.

– Semmi baj – vont vállat Chyntia. – Láttam mikor végzett. Jó sokáig dolgozott. Mindig ennyit melózik?

– Nem panaszkodom – mosolygott halványan Greko, amit az intézet falai között soha nem tapasztalt az asszisztens. – Nagyon rendesek voltak velem, könnyű volt beilleszkednem.

– Ennek örülök – bólogatott Chyntia.

– Rendelt már? – a nő a kérdésre csak megrázta a fejét. – A sült húsokat nagyon finoman készítik – ajánlotta Greko.

– Akkor azt kérem, amit maga, és én fizetek!

– Nem, nem! – ingatta a fejét a férfi, és újra mosolygott, ami a nő számára valóságos csoda volt, ahhoz képest, ahogy megismerte őt. – Van saját keresetem, engedje meg, hogy a vendégem legyen!

– Rendben – egyezett bele Chyntia. – Nagyon köszönöm!

– Én köszönöm! – hadarta Greko, nyílt, tiszta tekintete leragadt a nő kék szemeinél pár másodpercig, majd felpattant az asztaltól a pulthoz ment és leadta a vacsorarendelését Ericanak, aztán sietett vissza.

– Hihetetlen, hogy gondolt rám – vette fel a beszélgetés fonalát a férfi újra azzal, ami folyamatosan a fejében járt.

– Miért?

Greko zavartan rántott a vállán.

– Nem is tudom, mivel érdemeltem ki a figyelmét. Semmi kirívót nem tettem.

– Nem tudtam kiverni a fejemből, ahogy az intézetből távozott – ismerte be a nő. – Fantasztikus, hogy mennyi mérföldet megtett. Ezt mind gyalog?

– Nem – rázta a fejét Greko. – Nagy részét igen, de aztán egyszer csak megállt mellettem egy kocsi. – A férfi lelkesen mesélni kezdett. – Tulajdonképpen nem is egy, csak a másik nem erre tartott. – Elmerengő mosoly jelent meg újra Greko arcán. – Kedves, rendes emberek élnek errefelé. Sőt, találkoztam olyannal is, aki arról való ahonnan én – újságolta.

– Szóval már emlékszik, honnan való? Ez remek!

Greko állán megfeszültek az izmok, elkomolyodva kapta félre a tekintetét.

– Arra is emlékszik, hogy mi történt magával, amiért olyan állapotban talált magára egy turista? – Chyntiaból ömlöttek a kérdések.

A férfi arcáról eltűnt a halvány mosoly is, s makacs némaságba merülve nézte a nőt.

Nem tudta mennyit mondhat el neki. Hihetetlen és furcsa volt számára, hogy valaki így törődjön egy ismeretlennel. Visszahúzódott a bizalmatlanság tégláiból épített falai mögé.

Erica kihozta nekik a rendelt menüt, s míg pakolászott, tálalt, Greko időt kapott rendezni a fejében kavargó gondolatokat.

– Jó étvágyat! – mondta mosolyogva Erica, miután végzett, s ahogy elfordult az asztaltól még küldött egy biztató cinkos kacsintást új kollégája felé.

Chyntia rájött, hogy érzékeny témát érinthetett. A torkát köszörülgetve kissé zavart, kellemetlen érzéssel sütötte le a szemét.

– Bocsánat. Akármi is volt, egyértelműen nem szívesen emlékszik vissza rá, és nem is tartozik rám. Hagyjuk – legyintett –, beszéljünk másról. – A nő egy mosollyal próbálta oldani a közéjük kúszó feszültséget.

– Semmi baj. Jól vagyok – hadarta zavartan a férfi. – Egyre jobban – erősítette meg szavait apró bólogatásokkal kísérve. – Van itt egy gyógyító... – Greko hirtelen elharapta mondata végét.

– Gyógyító? – érdeklődött Chyntia. – Valami természetgyógyász féle?

– Igen! – vágta rá a férfi. Kezdte kissé kínosan érezni magát. 

Úgy nézett körbe a helységben mintha segítséget keresett volna. Úgy érezte sarokba szorították, pedig Chyntiának ez a legkevésbé sem volt a szándékában. A nő egyszerűen csak örült, hogy rendben találta egykori betegüket, és szerette volna jobban megismerni. Tagadhatatlanul nem mindennapi személyiségnek tartotta már az első találkozásuk óta.

– Maga igen különleges személyiség – mondta halvány mosollyal Greko szemébe a nő.

– Miért?

– Nem igazán ismerek olyan férfit, aki természetgyógyászra bízná magát. A férfiak általában az ilyen dolgokkal nagyon szkeptikusak. Nem hisznek bennük.

– A természetet tisztelni kell – motyogta maga elé Greko. – Mi a természet egy kicsiny része vagyunk.

Döbbent csodálatot ébresztettek Chyntiában a férfi szavai, ami sütött a szeméből, ahogy nézte őt. Greko zavartan kapta félre a tekintetét.

– Valami rosszat mondtam?

– Dehogy! – szakadt fel a fiatal nőből. – Dehogyis! Nem! – Chyntia próbálta összepakolni a szavakat, megfogalmazni azt, ami a fejében kavargott, úgy, hogy az ne tűnjön erőszakosan nyomulósnak. – Nem szeretném, ha azt gondolná rólam, hogy rámenős vagyok – hadarta a nő, s szórakozottan kezdte forgatni az evőeszközt az asztalon –, de szívesen találkoznék önnel máskor is.

Greko nem válaszolt azonnal, több érzelem futott át az arcán. Zavar, aztán úgy tünt mint aki elgondolkodik egy újabb randi lehetőségén, végül szégyenkezve hajtotta le a fejét.

– Vagyis, most már menne, igaz? – kérdezte, s csak fel-felpislogott a fiatal nőre.

– Kissé elfáradtam a több órás vezetésben, az igaz – vont vállat Chyntia –, de megérte! – tette hozzá egy őszinte, biztató mosollyal. – Szeretném jobban megismerni, önt! – Mosolya szélesedett. – Téged. Tegeződjünk, jó?

Greko pár másodpercig csak nézte az üde szépségű arcot, elveszett a tiszta, kék szemekben.

– Rendben – bólintott sután egy zárt mosollyal. – Azért felkísérhetlek a szobádba?

– Tessék? – Chyntiát meglepte a felajánlás, hirtelen nem tudta eldönteni mennyi is a feltett kérdés mögöttes tartalma.

– Csak az ajtóig gondoltam – tette hozzá hadarva Greko, félrekapta a tekintetét.

– Igen, persze. Itt most nincsenek olyan nagy távolságok.

– Egy fél folyosó – nevette el Greko, amivel nem is gondolta, de újra bámulatba ejtette Chyntiát.

Míg elfogyasztották a vacsorájukat, kötetlen beszélgetést folytattak az állatokról, a főzésről a szabadban és a modern konyhában. Chyntia véleménye pedig percről-perce megváltozott Grekoról. Már nem egy gyámolításra és támogatásra szoruló embert látott benne. Tudása az állatokról, azok viselkedéséről, a természetben való életben maradásról, igenis egy tapasztalt és határozottan férfias férfi karakterét tárta elé.

Repült az idő. Fel sem tünt nekik, hogy nem is olyan rég még búcsúzkodni készültek. Chyntia elfeledkezett a kimerítő útról, úgy itta a férfi szavait, ahogy az a vadászatokról mesélt.

– Ezek szerint, állatokkal foglalkoztál? – próbált újra többet megtudni Chyntia.

Greko arcvonásai kisimultak, eltűnt csibészes mosolya.

– Mondhatni – dünnyögte maga elé a féligazságot, sokáig csak nézte a poharat, ahogy zavartan forgatni kezdte azt.

– Nem kérdezek többet – jelentette ki a nő egy hangos sóhajjal. – Annyit mondasz el magadról, amennyit jónak látsz.

– Köszönöm – motyogta Greko.

– Én köszönöm, ezt a kellemes vacsorát! – Chyntia az általános etikett szerint elrendezte az evőeszközöket a tányérján. – Tényleg finoman készítik itt a sült húst.

– Igen – bólintott a férfi, de láthatóan gondolatban egészen máshol járt.

Greko az ígéretéhez tartva magát, szobája ajtajáig kísérte Chyntiát. Zavarban volt a búcsúzásnál, mindenfelé tekingetett, hol közelebb, hol távolabb lépett a nőtől. Chyntia pedig volt annyira érett és tapasztalt, hogy kiolvassa a viselkedéséből: nem közömbös a férfi számára.

– Köszönöm az estét, Greko – suttogta a nő, mintha attól félt volna, hogy más is meghallja. Pár pillanatig csak nézte a férfi hihetetlenül sötét íriszét, amiben most mintha halvány, acélszürke fény kavargott volna.

– Én köszönöm! – Greko tekintete megváltozott, ahogy tett egy határozott lépést a fiatal nő felé. Egyáltalán nem tünt bátortalannak, sőt! Inkább egy domináns hímhez hasonlított a legapróbb mozdulata is. Olyan puhán közeledett Chyntia felé, akár egy vadászó nagymacska. Tekintetét egy pillanatra sem vette le a nő szeméről, még csak nem is pislantott.

– Köszönöm, hogy gondoltál rám. Köszönöm, hogy képes voltál ilyen hosszú útra miattam. Köszönöm, hogy megkerestél – sorolta, miközben egyre közelebb hajolt Chyntiához. – Ez nálunk azt jelenti… – Nem fejezte be a mondatát, határozott mozdulattal hajolt a nő nyakába, nyelvét óvatosan végigvezette a bőrén, le a válláig.

Chyntia úgy érezte megroggyannak a térdei, ösztönösen kapott valami biztos pont után, ami most a férfi teste volt. Random módon kapaszkodott Greko keskeny csípőjébe.   Jóleső borzongás futott át a testén, a férfi nyelvének érintésére, ami olyan volt, mintha sok apró, tompa tűvel cirógatták volna a bőrét. Csak a helyszín bizonytalanította el, hogy a folyosón, a szobája ajtajában történik vele mindez. Az ész és az érzelmek csaptak össze a fejében, amitől elnehezült légzéssel képtelen volt határozottan „Állj!”-t parancsolni a férfinek. Elgyengülve hagyta, hogy Greko szolid, visszafogott mozdulatokkal tovább kényeztesse az érzékeit. Egy macska módjára dörgölte az arcát a nő bőréhez, finoman nyaldosva, kóstolgatva.

Persze! Tudom! Mindjárt leállítom, csak még egy kicsit! – vitatkozott önmagával Chyntia. Kezei lassan csúsztak fel a férfi mellkasán, hogy eszének tett ígéretéhez tartva magát majd távolabb tolja Grekot. A kötött pulóveren keresztül is érezte a kemény masszív izomzatot, ami most szinte a legapróbb mozdulattól is finoman hullámzott. Soha nem tapasztalt forróság áradt a férfi testéből a vastag ruhán át. Greko a nyelvével bebarangolta, felfedezte a nő nyakának, állának vonalát, míg aztán el nem ért az ajkáig, amit egyre szenvedélyesebben ostromolva végül birtokba nem vett.

A fenébe is! Muszáj nekem mindig jó kislánynak lenni? – Chyntia ezzel a gondolattal döntött is. Eszébe nem volt megzavarnia Grekot abban, amit tett vele. Vakon beleügyeskedte a zárba a kulcsot, miközben átadta magát a különleges férfi nem mindennapi csókjának. Apró, kicsi karmokhoz hasonló valamiket érzett Greko nyelvén, amik mégsem sértették fel az ő bőrét, nem okoztak neki sebeket. Így az első röpke döbbenet után, szenvedélyesen viszonozta a csókot, hagyta, hogy a nyelvek simogató intim tánca elragadja magával, miközben elfordította a kulcsot s valósággal az ajtóval együtt fordultak be a szobába a falhoz vágódva. Greko tökéletes reflexszel tompította a becsapódást, ami egyben ki is zökkentette abból, amibe egyre jobban sodródott. Lehunyt szemmel zihálva kissé távolabb tolta magát, de arcát még alig érintésekkel hozzá-hozzá dörgölte a nőéhez. Bőre alatt érezte, hogy rángatóznak az izmai, igyekezett lassítani a légzését. Nehezére esett, mégis lassan visszább húzódott.

Chyntia a férfi álla alá simítva gyengéden emelte meg a fejét, figyelte az arcát, itta a vonásait, azt várta, hogy Greko ránézzen.

– Semmi baj, Greko – suttogta kissé kapkodva a levegőt Chyntia. – Én is akarom.

A férfi légzése mélyülve lassult, végre kinyitotta a szemét, tekintetét a nőnek szegezte.

Chyntia légzése kihagyott a látványtól. Greko pupillái hihetetlenül kitágulva néztek rá, írisze acélszürke volt, szeme fehérje pedig fakó, halvány sárgás-zöld. Ilyen közelségből, mintha egy nagymacskával nézett volna farkasszemet. Chyntia csak pislogva nézett a különös szemekbe. A nő tekintetében egyszerre volt döbbenet, érdeklődés, és csodálat.

– Sajnálom – szuszogta a férfi. – Nem az vagyok, aki mellett biztonságban lehetsz – zihálta Greko szinte szótagolva a szavakat.

Chyntia fejébe rengeteg gondolat tódult, de az utálat és a félelem nem volt közte. Annyi mindent mondott volna, de nem tudta mivel is kezdje. Nem akarta megijeszteni a férfit semmilyen hirtelen reakcióval, így ösztönösen cirógatta tovább borostás állának vonalát. Úgy érezte magát, mint aki semmihez sem fogható csodát lát, amitől elérzékenyülve fátyolos lett a szeme.

– Greko… – Mielőtt viszont Chyntia folytathatta volna, Greko puhán lökte el magát az ajtótól, s vele együtt a nő testétől. Szégyenkezve lehajtott fejjel hátrált pár lépést, aztán hihetetlen gyors mozdulatokkal hagyta el a szobát. Ahogy Chyntia utána fordult a folyosóra, már ott sem látta a férfit.

A kantinban, valamivel odébb Grekoék asztalától, a három szerencsevadász is a vacsoráját fogyasztotta éppen. Murilo figyelmét pedig nem kerülte el Wasil földije és annak partnere. Meg is jegyezte őket barátjának, amikor látta a párocskát együtt, elég félreérthetetlen pillantásokat váltva, az emeletre tartani.

– A haverod elég gyorsan becserkészte az új vendéget – mondta széles, elégedett vigyorral Barros, mire Nicole futtában vezette körbe a tekintetét, hogy mire is célozhat a férfi.

– A haverod? – kérdezte felvont szemöldökkel a nő, tekintetét Wasilnak szegezve.

– Nem egészen a haverom – morogta az orra alatt Sarkis, mérges pillantást küldve Barros felé.

– Akkor a földid – rántott a vállán Murilo.

Sarkis dühösen húzta össze szemöldökét, de a pimasz kolléga állta a tekintetét.

– A stoppos? – Nicole újra körbenézett hol is láthatja a férfit. – Az is indiai lenne? Egyáltalán nem úgy nézett ki.

Wasil különböző formákba kezdte hajtogatni a szalvétát, miközben magában hezitált, aztán döntött.

– Nem, ő nem indiai. – Sarkis megköszörülte torkát, majd hozzátette: – Tulajdonképpen, én sem vagyok az.

A beismerésre Murilo arcáról leolvadt a mosoly.

– Nem vagy indiai? Azt mondtad… Akkor mi vagy? Tuti valami keleti – Nicole-ból ömlöttek a szavak.

– Athorai – vágta rá Sarkis, mire Barros fuldokolva köhögte vissza a félrenyelt falaltot.

– Athora? Nem ismerős, az merre van? – Nicole tanácstalanul húzta vállai közé a nyakát, tekintete választ várva cikázott a két férfi között. – Most szívattok, srácok?

– Nem!

– Ja!

A két férfi szinte egyszerre vágta rá, mire a nő dühösen tette le a villát, a kést pedig fenyegetőn forgatta meg a kezében.

– Eldugott kis hely, nehezen megközelíthető – hadarta Murillo. – Na, ott nincs térerő.

– Te tudtad? – Nicole a férfi felé fordult, szúrósan nézett az arcába.

– Jah – Barros rövid gondolkodás után szinte dadogva válaszolt. – Deee nem… nem olyan rég, vagyis nem régóta tudom.

– De jó, hogy mindenből kihagytok! – A nő dühösen vágta hátra magát a székben. – Hím soviniszta majmok! Apám pénze jó nektek, hogy finanszírozza a kisfiús játékaitokat, de nem tekintetek egyenértékű társnak! Igaz? Komolyan veszitek ti egyáltalán azt, amit csinálunk?

– Kicsim… – Murilo végigsimított Nicole karján mire a nő dühösen ütötte el a férfi kezét.

– Ne nyúlj hozzám!

– Igaza van – szólt közbe váratlanul Sarkis, megelőzve a két ember kipattanó veszekedését.

– Hogy érted, hogy igaza van? – Murilo, Sarkis felé fordulva némán formálta a szavakat: „Nem ebben egyeztünk meg!”

– Mi lenne, ha jobban bíznál benne?

– Sil!

– Szerintem az arénában ő is szétrúgná a segged – Wasil vigyorogva mondta barátja arcába a szavait, amitől Barros fejébe szökött a vér.

– Te mondtad, hogy tartsuk titokban! – fakadt ki elvörösödve Murilo.

– Igen, de te mondtad, hogy Nicole előtt hallgassunk róla, mert a kíváncsisága bajba sodor minket.

– Ezt mondtad, Rilo? Hát, köszönöm szépen! – A nő gombóccá gyúrta a szalvétát és a férfihez vágta.

– Ez véresen komoly, Nicole. Egyáltalán nem kisfiús játék – mondta komor arccal Sarkis, mire Murilo egy lemondó legyintéssel arcát kezeibe temette.

– Valami nagy szarba nyúltunk bele? – Nicole tekintete a két férfi között cikázott, gyomrában érezte Wasil tekintetén, hogy valóban komolyan beszél.

– Mondhatni – biccentett egy hangos sóhajjal Sarkis.

Dean lassú léptekkel járta körbe a barlangot, miközben Jali a köveket vizsgálgatta. Néha felvett egy-egy maroknyit a kezébe, forgatta, nézegette őket.

– Itt nincs semmilyen mesterséges létesítmény – motyogta Dean, miközben keskenyebb résekbe is bepréselte a testét addig, amíg csak tudta, bevilágította, nem-e valamelyiken túl egy másik barlangrész bújik meg.

– Nem is biztos, hogy mesterséges építmény az a kapu – rántott a vállán hangosan gondolkodva Jaliyah. Felállt, s kezét úgy kezdte mozgatni a levegőben, mintha egy láthatatlan valamit keresne.

– Az űrben a fekete lyukak sem mesterséges építmények.

– Azok természet alkotta dolgok. Keletkeztek.

– Talán ezek is.

– Akkor vigyázz hová lépsz! Nekem nehogy eltűnj itt mellőlem! – Dean gyengéden fogta meg a lány karját és közelebb húzta magához. Jali elnevette magát.

– Értem. Ha elnyel valami, akkor mindkettőnket szippantson be, igaz?

– Naná! Különben, hogyan számolok el az apádnak veled?

– Jajj! – fújta hangos nyögéssel a szemét forgatva Jali. – Ne kezd már te is!

– Én is? Mit?

– Ezt a „Hogyan számolok el az apádnak veled?” dolgot – legyintett a fiatal őrző. – Ennyire féltek az apámtól?

– Féltek? – ráncolta a homlokát Dean. – Ki tart még ennyire Maximus McGintytől?

– Senki – legyintett Jali s lassú, céltalan sétálgatásba kezdett a félhomályban úszó barlangban. – Talan szokta ezt hajtogatni.

– Talan? – Dean a torkát köszörülgetve hajtotta le a fejét. Keresztapja egyszer már beleültette a bogarat a fülébe a szakrális őrzővel kapcsolatban - mint potenciális rivális -, s most a lány is felkavarta lelkében az álló vizet.

– Alakul valami köztetek? – csúszott ki Dean száján, s már meg is bánta, ahogy kimondta a kérdését. Nem is állta a Crabb lány kérdő, döbbent tekintetét, ahogy feléje fordult és ránézett.

– Tessééék? – kérdezte elnyújtva Jali

– Csak kérdeztem – rántott a vállán a fiatal félvér farkas. – Csak a vak nem látja, hogy milyen jól elvagytok. – Dean sután lendítette a kezét, kerülve a lány tekintetét.

– Ez most úgy hangzott mintha féltékeny lennél – kuncogta Jali, s megindult a fiatal férfi felé, kutakodó pillantását le nem véve róla. Dean zavart félmosollyal tekingetett mindenfelé, agyában dobogott a biztatás: „Most mond el neki!”

– És ha, igen?

Jali megtorpant a félbeismerésre.

– Nem is – mondta elcsukló hangon Jali – tudom. – Zavart tanácstalansággal húzta vállai közé a nyakát a lány.

– Sehol nem hallottam azt, hogy két őrzőből nem lehet egy pár – folytatta Dean, egyre jobban felbátorodva.

– Jah. Azt én sem. – Most Jaliyah volt az, aki nem állta a félvér farkas tekintetét. Marták az érzések a lelkét. Tagadhatatlanul kedvelte Deant. Az már járt a fejében, hogy milyen kár, hogy nem a testvére, de máshogy nem gondolt rá. Pillanat tört része alatt végigperegtek előtte a közös emlékek, még az is, amikor először, ismeretlenül látta őt a buszon, ahogy anyja hamvaival Clear Creek-re érkezett.

Most Dean tett a lány felé pár lépést.

– Igaz, hogy az apáink együtt nőttek fel, de nincs köztünk vérkapcsolat.

Jaliyah lelke szinte ordított a fájdalomtól, ahogy belenézett a meleg, vöröses-barna szemekbe, amikből sütött az őszinte mély érzelem. Minden összecsapott benne.

– Dean – kezdte, de hangja elcsuklott, próbálta összeszedni a gondolatait. – Te nagyszerű őrző vagy.

– Nagyszerű őrző? Ennyi?

– Nem! – Jalinak fogalma nem volt, hogy utasítsa vissza Dean egyértelmű közeledését úgy, hogy ne bántsa meg, ne okozzon neki fájdalmat. – Nem csak őrző. Minden porcikádban alfa vagy! Szerencsésnek mondhatja magát az a nő, akit majd társadul választasz.

– Jali – Deanből lelkes lendülettel tört fel a vallomás –, nekem többet jelentesz, mint egy barát. Sokkal többet! Ha rád nézek, ha veled beszélek én nem egy nagyszerű őrzőt látok benned. Persze, hogy az vagy! Nagyon is az! De én azt a nőt látom benned, akit társamul választanék.

Jali lassan hátrált a határozottan feléje közeledő férfi elől, torkát szorították a könnyek.

– Nem lehet, Dean!

– Miért nem? – nyögte fájdalmas arckifejezéssel a férfi. – Úgy tudom, nincs senkid, és az én szívemben nincs más!

– Nem jól tudod! Az enyémben – Jali hallotta a saját szívét, ahogy arra a férfire gondolt, aki betöltötte a tudatát, aki befészkelte magát a szívébe – van. Van valaki, Dean. – Ezzel végre magának is beismerte az érzéseit, amit eddig elnyomott.

Dean McElhanely arcára kiült a döbbenet. Teljesen megsemmisülve érezte magát.

– Van valakid?

– Igen van, akit teljes szívemből szeretek – suttogta remegő hangon Jali, s hogy újra kimondta, amit érzett, egyfajta megkönnyebbülés árasztotta el.

– Hát – Dean hangosan sóhajtott, hátrálni kezdett, sután lendítette a kezeit. – Azt üzenem neki, hogy nagyon vigyázzon rád, mert ritka kincs vagy! – hadarta, aztán gyorsan fordult, hogy a lány ne lássa dühös, csalódott könnyeit. Pillanatok alatt nyelték el a bokrok Jali szeme elől, mielőtt bármit reagálhatott volna a szavaira a lány.

– Istenem! – suttogta a fiatal őrző, fázósan ölelte át vállait, ahogy guggolásba kuporodott. – Mond, miért kell fájni a szívnek, ha szeret? – nyögte, s a karjára hajtotta a fejét. Át tudta érezni Dean fájdalmát, hiszen több mint biztos volt benne, hogy az ő érzései sem találnak viszonzásra. Mindamellett a kialakult szerelmi háromszögben szereplők személye pláne ellehetetlenítette a boldog végkifejletet.

– Mert fájdalom nélkül nincs szeretet – dörmögte egy mély hang, amivel egyidőben robosztus test takarta el a barlangba szűrődő fényt.

Jali felkapta a fejét, aztán állásba pattant. Oldalazva araszolt úgy, hogy az alak háta mögül beeső fény ne zavarja a látásban. Lassan bontakozott ki szemei előtt a nem mindennapi termettel rendelkező férfi arcvonása, ahogy kedvezőbbek lettek a fényviszonyok. A karakteres arc kísértetiesen adta vissza Judah vonásait, csak jóval markánsabban. Hosszú sötét haja a vállain is túlért. A hanyagul viselt sötétbarna ing még nem, de a nadrág, amit páncélszerűen láncháló borított, tagadhatatlanul szokatlan viselet volt.

– Maga kicsoda? – kérdezte a homlokát ráncolva Jali, miután tekintete többször végigsiklott az idegenen.

A férfi komótosan vont vállat.

– Csak erre jártam.

– Nem azt kérdeztem – vágott vissza csípősen, felszegett állal Jali. A fiatal lányból előjött a határozott, talpraesett őrző. Bár már ránézésre egyértelmű volt az idegen erőfölénye, Jali mégsem mutatta a félelem legkisebb jelét sem.

A férfi nem válaszolt azonnal. Sötét tekintetét a lánynak szegezve hosszú másodpercekig csak némán, mozdulatlanul állt.

– Jared Norman – mondta kurtán.

– Mit keres erre?

– És maga?

Jalit váratlanul és felkészületlenül érte a visszakérdezés, zavarba is hozta, amit igyekezett nem kimutatni.

– Csak erre jártam – rántott a vállán. Miután kimondta, bele is vörösödött, hiszen a férfi ugyanezt a választ adta neki az előbb.

– A barátjával?

Jali szemei elkerekedtek az újabb kérdésre.

– Tessék?

– Arra gondolok, aki az előbb olyan sietősen távozott – mormogta az idegen, fejét abba az irányba billentette, amerre Dean eltűnt a bokrok között. – Összevesztek?

Jaliyahban a levegő is megakadt egy pillanatra, több érzelem is összecsapott benne.

– Mi köze hozzá? – csattant fel sértetten, aztán siető, nyújtott léptekkel kikerülve a férfit maga mögött hagyta a barlangot.

Max nem tudta nem észrevenni, hogy Dean hazaérkezett, hiszen az ifjú félvér olyan erővel csapta be dühében az ajtót, hogy az megreccsenve majd kiszakadt a keretéből.

Az egykori testőr a homlokát ráncolva igyekezett beleügyeskedni a testét a tolószékbe, hogy ki tudjon menni a galériára. Kíváncsi volt Dean mit művel odalenn, ami a romboláshoz hasonló zajokat produkált. Max a korláthoz gurulva, némán figyelte keresztfiát, akit ilyennek még soha nem látott. Dühöngő veszett állatként, random módon csapta félre az útjából a tárgyakat. A széket, az asztalról a tányért, a vizeskancsót, aztán magát az asztalt is úgy rúgta odébb, hogy az több darabra hullva csapódott a konyhaszekrénynek, beszakítva annak az ajtaját is.

– Azért olyan nagy pusztítást ne csinálj – morogta Maximus, sötét tekintettel figyelve a félvér farkast. – Még nem vagyok abban az állapotban, hogy segítsek rendbe tenni, amit megrongálsz.

Dean fújtatva állt meg a mozdulat közben. Feszítő érzés kínozta a fejét, lassan fordult a hang irányába. Tekintete lángolva izzott, ahogy felnézett a keresztapjára. Max hirtelen nem tudta eldönteni, hogy aggódjon, vagy örüljön annak, amit a fiatal farkas szemeiben látott.

– Miért nem az erdőben engeded ki magadból a farkast? – kérdezte végül hosszú hezitálás után az egykori testőr, tekintetében büszkeséggel.

Dean írisze fakult, a lángvörös szín lassan rozsdabarnába szelídült. Még mindig zihálva vette a levegőt, marta a csalódás a visszautasítástól.

– Van valakije – dünnyögte, s maga alá húzva az éppen maradt széket, leroskadt rá.

– Kinek?

– Jalinak.

– Tudnék róla – Max hitetlen zavart félmosolyra húzta a száját, de kezdett szétáradni benne a nyugtalanság. – Honnan veszed?

– A szemembe mondta – McGintyt mellbe vágták Dean szavai.

– Mit mondott, ki az?

– Azt nem mondta – ingatta a fejét a félvér. – Azt mondta, van valakije. Van, akit szívből szeret, vagy valami hasonló. – Dean dühös keserűséggel legyintett.

– Nem is találkozgat senkivel.

– Nem? – Dean sokatmondó tekintettel nézett fel a több évszázados farkasra, akinek arcvonásai komorrá váltak a fejébe kúszó gondolatoktól.

Talan Falgaut! Hát persze! Vele kóblászol állandóan! – Maxnak egyre nehezebb volt uralkodnia az indulatán.

– Mit kap az, aki őrzőt öl? – motyogta maga elé az egykori testőr.

– És egy őrző ölhet őrzőt? – kontrázta meg keresztapja gondolatait Dean.

Tekintetük feszült néma percekre összefonódott.

– Gyógyítja a lelkét?! A francokat a szarházi lelkének! – sziszegte a fogai között Max, megtörve a köztük lévő csendet. Deant kizökkentették féltékeny, sértett gondolataiból keresztapja szavai.

– Lehet, hogy tényleg csak a lelkét ápolja – dünnyögte a fiatal farkas. – Apámat is gyógyította.

– Jah – morogta Max. – Előbb vagy utóbb úgyis meg fogom tudni ki az. Ha tényleg szívből szereti, egyszer csak be kell, hogy mutassa. – Az apának fels sem tünt, hogy az orra alatt motyogva hangosan gondolkodott tovább: – De az is lehet, hogy nagyon kezdeti stádiumban van a dolog, azért nem vettük észre és azért nem is beszélt róla még nekem sem – rántott a vállán Max, egy halvány mosollyal biztatva Deant. – Ne add fel, kölyök!

Dean keserédes fintorral viszonozta a biztatást, miközben Juan elszántsága jutott az eszébe.

„Be fogom bizonyítani neki, hogy én vagyok a megfelelő társ a számára!”

Jodie leírhatatlanul boldog volt, hogy apjától megkapta az engedélyt a kutyatartásra. Chris több indíttatásból is készségesen vitte el a fiatalokat McKenzie házához. Kíváncsi volt arra, aki tetoválásokkal takarta a rúnáit. Tobiasnak is gondolatok kavarogtak egész úton a fejében. Tagadhatatlanul nyomot hagyott benne a múltkori felfedezése, hogy hallotta az állat gondolatát. Kíváncsi volt rá, hogy most is így lesz-e.

– Chris Convel – nyújtotta a kezét Clear Creek új lakója felé egy bemutatkozással kísérve az ír. – Enyém az a kiskocsma majdnem a város  másik szélén.

– Dr. Philip McKenzie – viszonozta a gesztust a doktor. – Nem olyan rég költöztünk ide a párommal.

Philip készségesen és barátian fogadta a keltát, megmutatta neki a rendelőnek szánt melléképületet, és beszélt az állatklinika terveiről is. Chris semmi bizalmatlan, vagy kutakodó pillantást nem tapasztalt a doktor felől. Tana viszont elég távolságtartóan viselkedett, ahogy párja mellett sétálva, szótlanul kísérte őket.

– Dicséretes tervek! – bólintott elismeréssel Chris. – Ha bármiben segíthetek, csak szóljon!

– Rendben! Köszönöm!

– Az unokahúgom ódákat zengett magáról – biccentett a kelta kocsmáros.

– A kishölgyet illeti a dicséret és azt a vadőrt – szabadkozott Philip. – Nem mindenki tette volna meg azt, amit ők. Higgye el, sokan a sorsára hagyták volna szerencsétlen állatot.

– A tetoválását is dicsérte – jegyezte meg Chris, kíváncsi volt a férfi reakciójára. – Nem mindennapi munka. Gondolom nem kevés időbe telt felvarrni.

Philip zavart félmosollyal dörzsölte meg teletetovált karját.

– Kamasz fellángolás – rántott a vállán, majd hátba veregette a mellette ácsorgó Tobiast. – Egy jó tanács, fiatalember! Ne dönts elhamarkodottan! – Lehajtotta a fejét, mellkasát egy nehéz sóhaj hagyta el, ahogy még megpaskolta a fiatal Convel vállát, aztán lendületes léptekkel megindult a Betonak kialakított kennel felé. – Már egészen jól van a kis védenced – váltott témát hátrapillantva Jodie-ra. – A gipszet még hordania kell egy darabig a lábán, de egyébként szívós jószág, gyorsan gyógyul!

Beto feszült figyelemmel méregette a közeledő új idegent.

– „Ez ki?” – horkant fel azonnal, amit Tobias és Philip egyaránt hallott.

– „A nagybátyám” – válaszolt azonnal a fiatalember. Philip némaságban maradt, hagyta a fiatal írt kibontakozni.

– Szerinted milyen nevet adjak neki, Chris bácsi? – Jodie lelkesen guggolt a kennel mellé.

– Mi Betonak hívtuk – rántott a vállán Philip.

– „Mert ez a nevem!”

– Szerintem jó név! – vágta rá Tobias.

– Miért nem adhatnánk neki mást? – makacskodott a kamasz lány.

– „Mert így hívnak!” – mordult fel Beto türelmetlenül.

– Ugyan Jodie! Már megszokhatta. A Beto tök klassz név! Minek változtatni? – próbálta meggyőzni a húgát, Tobias.

– Mert nekem, például nem tetszik – szegte fel az állát Jodie.

– „Az a te bajod kishölgy!” – prüszkölte az állatlétbe kényszerített egykori harcos.

– Nekem sem tetszik, hogy Jodie a neved, mégsem szólítalak másképpen – érvelt tovább a fivér.

– Igaza van Tobiasnak – köszörülgette a torkát Chris. – Fölösleges annyi nevet adni neki. Ezt kapta, megszokhatta már ő is. Beto – mondta ki jelentőségteljesen a nevet a kelta, tekintetét a kutyáéba furta. – Remek név! – biccentett kacsintva, ezzel le is zárva a két kamasz vitáját.

Beto sántikálva, és kissé bizalmatlanul lépkedett a kocsihoz. A szökéstől Tobias személye tartotta vissza. Az, hogy olyan helyre kerül ahol lesz, aki érti őt és kiáll érte. Megtorpant a kitárt kocsiajtó előtt, ahogy látta Tobiast az első ülésre beszállni.

-„A kishölgy fog mellettem ülni?”

Tobias akaratlanul fordult meg az elégedetlenkedő megjegyzésre.

– „Én több mint tizenöt éve elviselem, légy oly kedves bírd ki ezt a néhány percet vele a hátsó ülésen.”

– „Rendben.” – Beto egy elfojtott nyögéssel ugrott be Jodie mellé. – „De ne hagyd, hogy piszkáljon!” – jegyezte meg morogva, és igyekezett Jodie-nak háttal lefeküdni, állát mancsaira helyezve.

Tobias összeszorította ajkát, bár legszívesebben harminckét foggal vigyorgott volna. Kimondottan élvezte a helyzetet, hogy van egy olyan kutyájuk, akinek hallja a gondolatait! A visszapillantóból sűrűn nézte az ebet, ahogy az ülésen próbált aludni. Látta a kutya szemhéját meg-megrándulni, amiből viszont tudta, hogy az állatot már idegesíti Jodie folyamatos simogatása.

– Hagyd már békén! – szólt a húgára. – Nem látod, hogy aludna?

– Mit szólsz bele állandóan, hogy mit csináljak vele? – csattant fel a lány. – Én mentettem meg, szóval az enyém! Te amúgy sem szerettél volna soha, semmilyen állatot!

– Fejezzétek be, gyerekek! – szólt rájuk Chris. A férfi szigorúan ráncolva a szemöldökét nézett a tükrön keresztül az unokahúgára.

– Beto nem a tulajdonod, Jodie! Ha magadhoz veszel egy állatot, akkor azzal azt vállalod, hogy gondoskodsz róla.

Tobias büszkén húzta ki magát az első ülésen, hogy nagybátyja megtámogatta őt.

Jodie hazaérve még tett próbálkozást, hogy az új családtag az ő szobájában kapjon helyet, de miután szinte egységesen nem tartották jó ötletnek a Convel család férfi tagjai, sértetten vonult vissza.

– Nem is értem mit képzel? Egy kóbor kutyával akar egy ágyban feküdni? – fújta felháborodottan Morgan. – Ha ez az én házam lenne, a küszöböt sem léphetné át! A kutyának kinn a helye. Örüljön, hogy megengedtem neki, hogy elhozhassa – morgott folyamatosan a fiatalabbik Convel fivér.

– De ez, az én házam – emelte meg a poharát a kitöltött whiskyvel Chris. – Az élet bármilyen formáját tisztelni kell öcsikém. Beto pedig, nem kóbor kutya!

Tobias felkapta a fejét nagybátyja szavaira. A két férfi tekintete megmagyarázhatatlan érzésekkel fonódott össze. Chris szemei keskenyre szűkültek, ahogy meghatározatlan mosolyra húzta az ajkát.

– Beto, különben is gyönyörű példánya a fajtájának! Ugye, Tobias? – a kelta cinkosan kacsintott unokaöccsére, aztán lehúzta az aranyló italt.

– Igen, az – bólintott a fiatalember. – Még ránézek – motyogta az orra alatt, aztán kioldalgott a kantinból.

Beto, a kelta kovács műhelyében kapott helyet. Azonnal megemelte a fejét, ahogy Tobias belépett a helyiségbe.

– „Üdv!” – A fiatalember sután intett a kezével, ahogy lassan közeledett az állat felé.

– „Köszönök mindent” – pislogott fel rá Beto.

Tobias guggolásba ereszkedett előtte.

– „Igazság szerint, tényleg a húgomnak köszönhetsz mindent” – fújta ki hangosan a levegőt a fiatal Convel. – „Megtalált, kiharcolta, hogy hazahozhasson.” – sorolta a makacs lány érdemeit Tobias.

– „Ő a húgod?”

– „Igen, Jodie a húgom.”

– „Nekem nincs testvérem.”

– „Nincs?” – Tobiast meglepte a bejelentést. – „Úgy tudtam a kutyáknál egy alomban úgy öt vagy hat kölyök is…”

– „Nem vagyok kutya!”

A fiatalember lélegzete elakadt egy pillanatra, aztán zavart mosollyal hitetlenül ingatva a fejét leült a padlóra.

– „Nem vagy kutya? Személyiségzavarod van, vagy mi? Hozzak tükröt? Te egy kutya vagy, Beto.”

– „Nem is tartozom ide” – folytatta az igazság feltárását az egykori harcos.

Tobiast elgondolkodtatták Beto szavai, hiszen egyes dolgokra magyarázatot kapott volna általuk.

– „Szóval akkor nem is az én képességem, hogy hallak?”

– „Nem tudom, miért hallasz. A húgod nem hall engem, de te igen. Örülök neki, hogy tudok veled beszélni!”

– „Az az igazság, hogy eddig én sem hallottam más állatot.”

– „Mondtam már, hogy nem vagyok állat! Nem vagyok kutya!”

Tobias szinte érezte a Betoból áradó fájdalmat.

– „Rendben” – vett egy hangos levegőt a fiatal férfi. – „Akkor mond el, mi vagy? Hallgatlak!”

Beto sokáig némaságba burkolózva csak fel-felpislogott Tobias szemébe, amibe inkább látott hitetlen cinikusságot, mint megértő szándékot.

– „Nem érdekes. Nem tudom bizonyítani, úgysem hinnéd el.”

– „Ugyan már! Belekezdtél hát…” – nyílt a műhely ajtaja, Tobias zavartan harapta el a mondatot.

– Hogy van az új barátunk? – kérdezte sejtelmes mosollyal Chris, ahogy sétálva közeledett feléjük. – Látom, jól elvagytok.

– Ja – köszörülgette a torkát a fiatalember. – Csak dumálunk – csúszott ki a száján, mire összeszorította fogait, mintha csak elszólta volna magát.

Chris leplezetlen nyíltsággal méregette unokaöccsét, aki mindenfelé tekingetett, miközben zavartan tekergette ujjára bakancsa fűzőjét, csak ne kelljen látnia nagybátyja kiveséző pillantását.

– Hallod őt. Igaz, Tobias? – kérdezte váratlanul a kelta, mire a fiatalember elkerekedett szemekkel kapta fel a fejét. Nem tudta mit válaszoljon, csak pislogott a tapasztalt rokonra.

– Van, amit megtanulhat az ember, de van, amit csak örökölni lehet – mondta megnyugtatóan mély hangján Chris Convel.

– Nem értelek.

– A véredben van Tobias. Te ezt, megörökölted az ősöktől.

– Az ősöktől? Milyen ősöktől?

– Kelta farkas sámán családból származol, fiam.

– Tessék?

– Ha bármit tudni akarsz, tőlem kérdezz, mert apád nem fog neked elárulni erről semmit. Sőt! Ha megtudja, hogy én mondtam neked bármit is, még képes lesz a torkomnak is ugrani. – Chris elmerengő, halvány mosollyal legyintett, aztán letelepedett Tobias mellé a padlóra. Kezet nyújtott Beto felé, mint aki pacsira biztatja a kutyát.

– Hihetetlen értelem van a szemeiben. És felettébb büszke!

– Te is hallod őt? – kérdezte bátortalanul Tobias, amire Chris csak biccentett. – Azt mondja, hogy ő nem kutya – árulta el iménti beszélgetésük témáját a fiatalember, ami nagybátyja megérkezésével félbeszakadt.

A kelta kézműves vállai közé húzta a nyakát, belenézett Beto sötét szemeibe.

– Akkor az nyilván, úgy is van – erősítette meg a meggyötört harcos szavait Chris.

Beto állta az ír tekintetét, majd döntött, és mancsát belehelyezte a feléje tartott kézbe.