TALAN - 20 - Egy másfajta fejvadász

Dorothy tekintetével némán követte, ahogy Talan az új fegyvereit pakolászta, a pincerendszer titkos fegyverraktárában.

– Ezeknek, ti is jó hasznát fogjátok venni – magyarázta a vadász.

– Nem hinném – motyogta a doktornő. – Anyám már nem abban a korban van. Túl a hatvanon, nem fog mindenféle szörnyekre vadászni.

– Akkor majd te!

Dorothy hitetlen mosollyal tiltakozva ingatta a fejét.

– Na, én meg biztos nem! Szeretem a munkámat. Így segítek az embereknek, a tudásomhoz mérten. Nekem nincsenek világmegváltó céljaim.

– Világmegváltó célok… erről jut eszembe! Ezt nézd, mit találtam! – Talan elővette a vaskos könyvet, s felhajtva a fedőlapját, Dorothy elé csúsztatta a bőrdarabot az asztalon.

– Ez mi? – a doktornő a kezébe vette és olvasni kezdte.

Gyökerei a legcsodálatosabb hely kapujában,

Mégis az erőszak hozta és kíséri e világban.

Több élete van, mint egy macskának,

Hiába kívánják és adná át magát is a halálnak.

Teste és a lelke megjárja a poklot,

S a hontalan, új vérrel talál majd otthont.

Kitartó s vakmerő harcával vér nélkül fog győzni

Ugyanazon földön több fajnak megélhetést adni.

Ezerszer több életet ment majd meg, mint amennyit ő maga kiontott,

S évszázadok óta ősi ellenségeknek biztosít békében otthont!

– Nem tudom. Nekem olyan, mint egy Nostradamusi jóslat vagy jövendölés. Amiket ott találtam, nekem úgy tünt, mintha Ivan készült volna erre – a félvér fájdalmasan vett egy mély lélegzetet –, és én meg, megöltem. Lehet, hogy róla szólt!

Dorothy kutatóan méregette Talant, miután elolvasta az írást.

– Akár rád is illene – köszörülgette a torkát a nő.

– Rám? – a vadász szemöldöke meglepetten felszaladt.

– Csak… vannak dolgok, amik nem nagyon tetszenek benne.

– Mint például? – vigyorgott Talan s tekintete végigszaladt a kikészített bőrdarabra írt szavakon.

– És adná át magát is a halálnak – olvasta hangosan Dorothy. – Neked öngyilkos hajlamaid vannak?

A félvér zavartan kapta el a nő kiveséző pillantása elől a tekintetét, kínos vigyorral hajtotta félbe a bőrdarabot.

– Hagyjuk, ezt a szart – hadarta. – Biztos, hogy nem illik rám. Soha nem tudnék otthont biztosítani senkinek, és én vér nélkül nem tudok harcolni sem – érvelt tovább, mérges morgolódással – Különben is! Ahol harc folyik, ott vér is.

– Volt már, hogy meg akartad ölni magad? – faggatózott tovább makacsul a nő, előjött belőle a pszichológus.

– Aki azt mondja, hogy soha nem jutott még eszébe, hogy jobb lenne nem élni, vagy meghalni, az hazudik! – fakadt ki dühösen a félvér.

– Szóval, igen – konstatálta halk szavakkal Dorothy. – Próbálkozást is tettél rá?

Talan nem válaszolt. Makacsul összeszorított fogakkal, pislogva nézte maga előtt a padlót.

– Váltsunk témát – dünnyögte az orra alatt, mire a nő egy hangos sóhajjal beleegyezően bólintott.

– Váltsunk – Dorothy letett a további faggatózásról, hiszen, ahogy a vadász reagált a kérdésére, abból a választ is megtudta.

Pár másodpercre csend ereszkedett közéjük. A félvér lassan tovább tologatta, rendezgette a fegyvereit az asztalon, Dorothy pedig maga elé húzta Ivan naplóját, s lapozgatva nézegetni kezdte.

– Mi a véleményed, az új barátunkról? – érdeklődött puhatolózva Talan, a szemöldökét vonogatva pillantott oldalra, a nőre.

– Goranról?

– Ahham!

– Te fogod majd eltartani? Nem úgy tűnik, hogy be tudna illeszkedni bármilyen munkahelyre is. Miből fog majd megélni?

– Nem kell eltartani, elég minimálisak az igényei. Mondhatni, nincsenek is – biccentett mosolyogva Talan. – Jó, egyelőre nem lehet potenciális családfenntartóként emlegetni, mert ugyanilyen életet még nem tudna biztosítani neked – a vadász a fejét billegtetve széttárta kezeit, utalva a luxuskörülményekre, amik körbevették a doktornőt –, de más mindenre megfelel! – a félvér arcán kétértelmű vigyor terült el.

Dorothy szemöldöke felszaladt.

– Más mindenre? Mi mindenre pontosan?

– Rendben, leszűkítem a kérdésemet. – Talan megköszörülte a torkát. – Mint férfi, bejön neked?

A nő még levegőt is elfejtett venni, mintha csak egy gép lett volna, akit most kikapcsoltak. Pár másodpercig, csak nézett a vadász szemébe.

– Te most… – Dorothy zavart felháborodással pislogni kezdett. – Talan, te most teljesen úgy beszélsz róla, mintha… csupán egy tárgy, egy ajándék lenne, amit a Pádisból hoztál nekem. Ecseteled az előnyös oldalait és, hogy tetszik-e…

– Miért kell túl komplikálni egy választ? – ráncolta a homlokát Talan, félbeszakítva a nőt. – Csupán annyit akartam kérdezni, hogy bejön-e neked, mint férfi.

– Helyes – Dorothy zavartan vonogatta a vállát –, de szemtelenül fiatal.

– És? Na, ki gondol bele többet, kettőnk közül? – vigyorgott Talan a szemöldökét vonogatva, közben tovább pakolászott. Egy bőröndszerű faládát tett az asztalra, óvatos mozdulattal nyitotta fel. A kibélelt láda tele volt, különböző méretű és formájú fiolákkal. Talan elégedetten legeltette a sokszínű folyadékokon a tekintetét.

– Ezek mik?

– Na, azt még nekem is tanulnom kell – fújta a vadász.

Dorothy megállt a mozdulatban, mert már éppen nyúlt volna egy lila színű üvegért, ami olyan volt, akár egy parfüm, amikor Talan rászólt:

– Szóval ne piszkáld! Még nem próbáltam egyiket sem. Az például, elméletileg még meghalni sem enged! – bökött a fejével a lila folyadék felé.

– Honnan vannak ezek?

– Én csináltam! – mondta büszkén Talan, s még ki is húzta magát.

– Te?

– Jah! Igaz, ezeket segítséggel, de most már magam is el tudom készíteni – magyarázta a vadász.

– Segítséggel? Ki segített? – záporoztak Dorothy kérdései. – Goran? Talán vegyészkedik?

– Nem – fújta Talan kurtán, s a figyelmét újra az üvegcsék felé irányította. Igazgatni kezdte őket, mintha az most olyan fontos lett volna. Láthatóan kerülte a választ.

– Akkor ki? – Dorothy makacsul szegezte tekintetét a férfinek. Kitartóan nézte mindaddig amíg, Talan egy vállrándítással mondta ki végre segítsége nevét.

– Eli.

– Eli? – a doktornő szemöldöke felszaladt. – Csak Eli? Na, várj! Hogy is mutattad be? Goran Fabian? – Dorothy hangosan kezdett gondolkodni. – Mint az ügyintéző! Őt is így hívták! Elizabeth Fabian! Elizabeth! Eli!? Ó! Már csak, Eli? – a nő szemei elkerekedtek, s hiába szeretett volna Talan szemébe nézni, a félvér kerülte a tekintetét. – Mi közük van egymáshoz? Akkor az a nő… Ő micsoda?

– Testvérek – motyogta az orra alatt Talan, ahogy elkezdett válaszolni a rázúduló kérdésekre. – Goran húga. Ő is máglyahalált halt akkor. Tizenhét volt. Megmagyarázhatatlan erők segítségével, vagy hatalmából itt ragadt, olyan képességekkel, mint amivel megvádolták.

– Boszorkány?

– Nem gonosz! – vágta rá Talan, azonnal védelmébe véve a lányt.

– Ezek szerint, megbékéltetek egymással – dünnyögte Dorothy sokat mondó hangsúllyal.

Talan lehajtotta a fejét, egy pillantásával sem akarta elárulni szenvedélyes éjszakájuk emlékét. Pláne, hogy a felidézése halvány, melankolikus mosolyt csalt a félvér arcára, miközben eszébe jutottak Eli szavai, mint például a formabontó és az elementális.

– Meg – morogta Talan az orra alatt egy visszafogott mosollyal.

– Hm – Dorothy összefonta teste előtt a karját. – Nekem úgy tünt, hogy Haley a minden. – A nő hangjából kicsengett a csalódottság.

Talan arckifejezése megváltozott, tekintetében megjelent a sötét, fájó szomorúság.

– Haley? – köszörülgette a torkát a félvér, s halk, elrekedt hangon kezdett a vámpír látogatásáról beszélni. – Ott járt.

Dorothy tekintete megélénkült.

– Emlékszik mindenre?

Talan csak kelletlenül bólintott.

– Mégsem tűnsz boldognak – állapította meg suttogva a doktornő. Foglalkozásából adódóan, tudott olvasni a viselkedési jelekből, így sejtette, hogy a félvér kapcsolata a vámpírral, nem egészen vett kedvező irányt.

– Vége – motyogta a félvér, mire Dorothy hitetlenkedve ingatta a fejét, de tovább faggatni nem akarta a vadászt. – Egy kamasz első szerelme – fújta, szinte suttogva Talan. – Ennyi. Ennyi voltam, ennyit jelentek neki. Szóval vége.

– És a kötelék, vagy mi? Annak is vége? Nem a halálig tart, vagy meddig?

Talan csak rántott a vállán, s Goran tanító szavait használta.

– Nincs kötelék.

– Nincs?

– Az igazi kötelék, nem ilyen.

– Sajnálom – Dorothy együttérzőn simított végig a férfi karján. – Annyira drukkoltam, pedig.

– No, szóval Goran! – Talan vett egy mély, hangos levegőt. – Nyugi, nem sokkollak a jelenlétével.

– Nem sokkolsz, vele! – nevetett fel Dorothy.

– Ne mondj semmit, tudatlanul – mosolyodott el a félvér, de a szomorúság még sütött a szeméből. – Én is, még csak szokom, hogy azzal ébredek, ahogy belebámul az arcomba. A korára visszatérve pedig… lehet, hogy fiatalnak néz ki, de tuti, soha ilyen tapasztalt pasid nem lesz még egy, aki ennyi idősen így néz ki!

Dorothy játékosan belebokszolt a félvér vállába.

– Mennyit fizet, hogy lobbiz neki?

– A legtökéletesebb testőr! Gondolj bele! Semmi nem vonja el a figyelmét a feladatról, mert nem eszik, nem alszik! A vérében van a terület és a személy védelme! – dicsérte Talan az egykor élt fiatalembert, akár egy házaló az eladásra kínált portékáját.

– Ezzel arra célzol, hogy a pásztori munkája a referenciája?

– Igen!

– Persze! Beleszeretett a munkaadójába. Az ilyet ebben a században, összeférhetetlenségnek hívják.

– Miattad van itt – mondta ki váratlanul a nő szemébe csendesen Talan, amivel sikerült is zavarba hoznia Dorothyt. – Eli azt mondta, hogy különleges lehetsz, mert amióta Goran ebben az állapotban van, most vette fel először az emberi formáját. Neked. Érted.

– Ezt meg, érzelmi zsarolásnak hívják – motyogta Dorothy, ordított róla a bizonytalansága.

– Nem – ingatta a fejét Talan. – Én le akartam beszélni rólad, mondtam neki, hogy nem az eseted.

– Ezt mondtad neki? – ráncolta a homlokát a nő. – Azt se tudod, hogy milyen az esetem!

Talan mosolya szélesedett, tekintetét elgondolkodva fúrta Dorothyéba.

– Hm. Hát tudod, pont ezért hoztam mégis magammal. Ő is azt mondta, majd te eldöntöd, hogy tetszik-e neked, vagy sem.

Nick sűrűn pislogott az ismeretlen fiatalember felé, aki érdeklődve vezette végig a tekintetét a polcokon sorakozó aktákon, a kávéfőzőn, az asztalon, a falakon, a képeken. Csendes, nyugodt várakozásban ácsorgott, míg Talan az aktuális körözési listát lapozgatta, amit az irattáros kinyomtatott neki. A vadász mindenhová magával vitte a szellemet, hogy megismertesse és gyakoroltassa vele a civilizált viselkedést a jelen korban. Nem szándékozott hosszú távon a gardedámja lenni a férfinek, csupán el akarta indítani az önállóság felé.

– Tudsz esetleg valami kiadó lakást? – motyogta Talan, miközben a neveket és az információkat olvasgatta. – Lehetőleg, kétszobásat – tette hozzá megköszörülve a torkát, ahogy látta Nick szemében a találgatódó érdeklődést. – Nehezen viselem, az összezártságot – jegyezte meg szándékosan Talan, Goranra pillantva, mire Nick arcán megkönnyebbült mosoly jelent meg.

– Vagyis sürgős – bólintott. – Rendben, kérdezősködni fogok.

– Kösz! – biccentett a félvér.

Talan tekintete sokadjára siklott át az íróasztalon, a fiatalember névtábláján.

Zimmer! Hát persze! Col Zimmer! Az ötödik, a csapatból! – jött a váratlan felismerés, mire tekintetét Nicknek szegezte.

– Nincs egy Col Zimmer nevű rokonod?

Nick észrevehetően zavart lett, nem is válaszolt azonnal.

– Csak volt – mondta végül.

– Az apád volt?

– Nem – rázta meg a fejét a fiatalember, aztán pillanatnyi szünet után hozzátette: – Az apám testvére.

Hosszú másodpercekre telepedett közéjük a csend.

– Köszönöm – motyogta Talan, mire Nick csak bólintott. Pontosan tudta, hogy a félvér mi mindenért adta tudtára a háláját ezzel az egy szóval.

– Bardwellt eltűntnek nyilvánították – mondta váratlanul a fiatalember. – Találtak a lakásán egy csomó olyan dolgot, ami miatt folyamatban van a körözés kiadása is – tájékoztatta Nick az ügy állásáról, kéretlenül is a vadászt.

Talan fürkészve figyelte a fiatalembert, s most egyáltalán nem azt látta, hogy kissé bugyuta lenne, s hogy bármilyen hiányossága, vagy alkalmatlansága miatt szorult volna jelenlegi beosztásába.

– Te szándékosan helyeztetted magad az irattárba – mondta ki hangosan a vadász a gyanúját. – Pontosan azért, mert itt minden információ összefut – motyogta a felismerés diadalmával Talan. – Itt egy csomó mindenhez hozzáférsz!

Nick válasza csak egy alig bólintás volt. Talan közelebb hajolt a fiatalemberhez az íróasztal felett, ökleivel megtámasztva a testét.

– Mi lenne, ha összedolgoznánk?

– Én nem akarok belefolyni a ti világotokba – mondta Nick őszintén, a vadász arcába.

– Akarsz vagy nem, akkor is létezünk. Aki éppen átmegy az úton, az sem azzal a szándékkal lép le a járdáról, hogy elütesse magát egy autóval, mégis megtörténhet. Segíthetünk egymásnak. Csak ennyit akartam felajánlani.

– Eddig is segítettem.

– Tudom – bólintott elismerve Talan. – De ha van olyan, amiben én is tudok neked, akkor csak szólj bátran!

– Rendben.

– Akkor ezt megbeszéltük – a vadász kezet nyújtott a fiatalember felé, aki pillanatnyi hezitálás után elfogadta, mintegy megerősítve a válaszát.

– Miért kellett kierőszakolnod a beleegyezését? – szólalt meg váratlanul Goran, ahogy kifelé tartottak az épületből. Talan szemöldöke megemelkedett a kérdésre.

– Nem erőszakoltam ki semmit! – tiltakozott a vadász. Neki a kierőszakolás sokkal durvább beavatkozást jelentett.

– De! – erősködött a farkas koldus. – Kierőszakoltad, hogy kezet adjon rá, a szavát vetted!

– Jajj, Goran! Ezek a dolgok itt azért sokkal árnyaltabbak.

– Ha akar, szól, ha akar nem. Ha egyedül akarja intézni a dolgait, miért nem intézheti úgy? Téged sértett, hogy beleszólnak az életedbe! Te most pontosan ezt teszed!

– Arra még nem gondoltál, hogy valami gyülekezetbe menj? A sikeres és hivatásos prédikátorok egészen jól megélnek! – fakadt ki magából dühösen Talan. – Abból már el is tudnád tartani Dorothyt!

Láthatóan betaláltak a félvér szavai, Goran némán hajtotta le a fejét.

– Bocs, öregem – motyogta Talan, s már bánta, amiket mondott. – Nem úgy gondoltam…

A fiatalember egy alig mozdulattal vont a vállán, épp csak megrázta a fejét, nem szólt, csak a mozdulataival mondta: ”Nem történt semmi!” Az arca viszont arról árulkodott, hogy rengeteg más gondolat kavargott benne, amit - mint mindig - bölcs hallgatásba temetett el.

Talan újra a bűnözők begyűjtésével foglalkozott elsősorban, s olykor bevetéseken, nyomozásokban közreműködött, mint civil segítő. Bár nem mutatta ki, legbelül még mindig Haleyhez kötődött. Látta maga előtt a boldogan, évődésben és nevetésben eltöltött perceiket. Sokszor eszébe jutott a kis motelszoba, ahol hennával rajzoltak egymásra. Néha ingerülté vált a magában elnyomott érzelmeitől, s heves vita robbant ki a több mint kétszáz éves szellem és közte. Olyankor Goran higgadtságán múlt csak, hogy nem mérgesedett el a helyzet közöttük még jobban. Aztán a kellő pillanatban Goran felhívta Elit, mert a boszorkány mindig megtalálta a módját, hogy kiengedje a fájdalmas feszültséget a vadászból. Talan viszont egy idő után mindezt kikerülve, inkább bezárkózott a szobájába, és részegre itta magát, mielőtt a farkas koldus segítségül hívhatta volna a húgát.

Goran némán tűrte, és hallgatta, ahogy a bezárt ajtón túl, csörömpölve törtek egymás után a sörösüvegek. Miközben a legnagyobb nyugalomban ücsörgött, s a távirányítót kapcsolgatva a TV csatornái között váltogatott, csengettek.

Az ajtóban Nick Zimmer állt, mikor a fiatalember ajtót nyitott.

– Talan?

Goran, válla felett hátra nézett a gyanús zajok irányába a szoba felé.

– Mennyire sürgős?

– Eléggé – dünnyögte az irattáros.

A szellem nyitva hagyva a férfi előtt az ajtót, megindult, hogy tájékozódjon Talan jelenlegi tárgyalási készsége felől.

– Talan!

– Hagyjál békén! – ordította ki a dühtől szinte felismerhetetlen hang.

– Nick van itt! – A bejelentésre, hirtelen síri csend lett. Hosszú másodpercekig Goran csak hallgatózott annak ellenére, hogy akár minden nehézség nélkül be is léphetett volna a szobába, Nick pedig feszülten várakozott, pár lépéssel odébb.

Talan csapzottan jelent meg az ajtóban, csupán egy farmer volt rajta, az is olyan hanyag módon, épp csak a csípője tartotta meg, még be sem volt gombolva.

– Mi a baj?

– Jól vagy? – kérdezett vissza aggodalmasan a régi ismerős.

– Persze – morogta a vadász, s ahogy elindult a nappali kanapéja felé, becsukta maga mögött a szobaajtót, hogy ne láthassák rombolásának nyomait –, csak kiengedem a fáradt gőzt.

– Azt mondtad szóljak ha… – Nick a torkát köszörülgette, miközben megfelelő szót keresett.

– Mi történt? – Talan láthatóan percről percre higgadtabb lett, s mintha ezzel együtt józanodott is volna.

Nick a dzsekijéből egy aktát húzott elő, a vadász felé nyújtotta.

– Szerintem ez, a te asztalod.

Talan elvette a mappát, s miközben már lapozta és a benne lévő fotókat kezdte vizsgálgatni, kényelembe kuporodott a kanapén. Tele volt az áldozatok helyszínen készített fotóival.

– Először csak véletlen állattámadásnak titulálták. Azt mondták közönséges kóbor kutya, aki megtámadott egy részeg hajléktalant. Ennek az volt az eredménye, hogy aktiválódtak a sintérek – kezdte mesélni Nick, majd ahogy Talan fejével a szemközti kanapé felé bökött hellyel kínálva őt, lassan leült.

– Mitől változott meg a véleményük?

– Mikor újabb esetek történtek. Már egyszerre nem csak egy áldozat szétmarcangolt holtestét találták meg. Aztán volt egy szemtanú, aki állította, hogy látott a kutyákkal, egy embert is! Most fentebb akarják vinni az ügyet, hogy az illető sorozatgyilkos, aki betegesen az idomított kutyáival öleti meg a kiszemelt áldozatait. Harci kutyák tenyésztői között keresgélnek.

– Nem csak megölték őket – motyogta a fotókat, forgatva, tologatva Talan. – Ezekből ettek!

– Igen!

– Rendben! – bólintott határozottan Talan, tekintete már tiszta és elszánt volt.

Ezzel el is indult a vadász és az irattáros együttműködő munkája. Nick szállította a szokatlan ügyeket Talannak, amikre a rendőrségen felfigyelt. A különleges vadász hátországává vált, olyannyira, hogy eljött, az az idő is, amikor fegyverrel a kezében Talannal az oldalán részt vett első nem mindennapi bevetésén.

– Ezt idd meg! – utasította a vadász a fiatalembert, s egy neonzöld színű folyadékkal teli fiolát nyomott a kezébe.

– Mi a franc ez? – ráncolta a szemöldökét Nick. – Te drogozol?

– Fenéket! – morogta Talan, fejével az üveg felé bökött. – Idd már meg! Tudom, hogy edzőterembe jársz, de itt ez édeskevés barátom! Állnod is kell az ütéseket, no meg neked is erősebben kell odavágnod.

Nick pillanatnyi hezitálás után beleegyezőn bólintott, és fanyar ábrázattal húzta le az ismeretlen folyadékot.

– Nem érzek semmit – dünnyögte a fiatalember, nyeldekelte a keserű utóízt a szájában –, csak azt, hogy veszettül szar bukéja van.

Goran pedig egyre jobban beilleszkedett. Olyannyira, hogy Talan már többször is hagyta, hogy egyedül mászkáljon, önállóan tegye azt, amihez éppen kedve volt. A tapasztalt szellemnek tetszett Dorothy munkája és érdekelte is. A doktornő a rendelkezésére bocsátotta egykori tankönyveit, jegyzeteit, s még szakmai írásokat is ajánlott a tanulni akaró egykori pásztornak. Goran egyre több időt töltött az intézetben Dorothyval, s megdöbbentő információkkal szolgált a doktornőnek némelyik beteggel kapcsolatban.

– Ő nem őrült – jelentette ki Goran a rejtett ablakon át figyelve a rémült asszonyt, aki úgy tekingetett az üres szobában, mintha valakit követett volna a szemével.

– Közveszélyes. Veszélyt jelentett a közvetlen környezetére, a vele együtt élőkre. Volt, hogy már az utcán is hirtelen, minden indok nélkül úgy rontott neki ismeretleneknek. Azt állítja, hogy ő csak védekezik – mondta el az asszony kórtörténetét.

– Mert tényleg azt teszi – bólintott Goran. – Van mellette egy démon!

– Tessék?

– Én látom, ti nem. Ő is látja! Ez a démon, nyilván olykor használta az éppen közelében lévő ember testét, hogy fizikálisan is tudja őt bántani – magyarázta a több száz éves szellem.

Dorothy döbbenten hallgatta a férfit.

– Istenem! – suttogta, miközben eszébe jutott Talan anyjának az esete. Ő sem volt őrült! Csak olyat tudott, olyan világgal volt kapcsolata, amiről másnak fogalma nem volt.

– Ez rettenetes trauma neki! Mennyire retteghet! Akkor bármikor megölheti az az izé?

– Nem – ingatta a fejét Goran. – Esélye csak akkor van rá, ha egy gyengébb lelkű ember megy be oda és használni tudja annak a testét.

– Hogy lehet neki segíteni? El lehet azt a démont kergetni?

– Talan meg tudja szabadítani tőle – mondta határozottan a valamikori pásztor.

Dorothy az instrukciók szerint járt el. Külön szárnyba vitette a nőt, és csak az az ápoló mehetett be hozzá, akivel Goran előtte beszélt, és akit ő elég erős léleknek tartott. Mikor pedig eljött az a nap, Eli is megtámogatta Talant, nem csupán a jelenlétével, hanem a tanácsaival és a tapasztalatával. Elmondta neki, melyik szert mikor és hogyan kell használnia.

Dorothy a kezét tördelte, ordított róla az ideges aggodalom, amikor Talan már az ajtóban végezte az utolsó ellenőrzéseket a fegyverein, és a kabátja belső, speciális kis zsebeibe süllyesztett fiolákon.

– Vigyázz magadra!

– Tudom – biccentett motyogva a vadász –, különben kinyírsz! – Magához vonta a doktornőt és homlokon csókolta. – Most egyenes adásban nézheted a kis kukkoló ablakotokon keresztül, hogy miket szoktam én csinálni.

– Még nem tudom, hogy akarom-e látni – vett egy mély levegőt Dorothy.

Mikor Talant beengedték a tökéletesen és biztonságosan zárt helyiségbe, a nő elkerekedett szemekkel kezdett tőle hátrálni. Hirtelen nem tudta, kitől féljen jobban. A vadásztól és a különleges fegyvertől, amit a kezében tartott, vagy a körülötte egyre idegesebben és dühösebben keringő torz és félelmetes démontól.

Talan várt, hogy hasson a kint lehúzott kis főzet. Lecsukott szemmel állt miközben határozottan érzékelte, hogy a szer már szétáradt a testében és elkezdte kifejteni a hatását. Amikor kinyitotta a szemét, írisze vakító sárgán villant fel egy pillanatra. Igaz nem látta még a szörnyeteget, csak érezte, hogy több lökéshullám érte a testét. Megpróbálta birtokba venni őt. Talan arcán elégedett magabiztos mosoly terült el, ahogy óvatos mozdulattal, az öklébe rejtve vette elő a kis fiolát a kabátjából, aztán egy gyors mozdulattal szétmorzsolta az ujjai között s elhintette a láthatatlan valamit, ami másodpercek alatt egy gyöngyöző ködöt alkotva szertefoszlott. Viszont ahogy újra kitisztult a helység, már hárman voltak láthatóak. A nő, Talan és a nem kívánatos, csupasz vörös szemű démon, aki meglehetősen agresszívan reagált arra, hogy felfedték az álcáját. Megnyúlt végtagokkal és különböző előtörő csápokkal kezdett csapkodni kiszemelt áldozata felé, aki sikítozva, halálfélelemmel szaladt és húzódott az egyik sarokba. Talan közéjük lépett, s felvette a harcot az ismeretlen dühös erővel. Elkezdődött a halálos adok-kapok, véres sebeket ejtve egymáson erőteljes és kíméletlen csapásokkal esve egymásnak. Az ezüstösen csillogó dárda többször is végighasította a hamuszürke nyálkásszerű testet, amire a démon fülsüketítő visítással reagált. Talan sem maradt sértetlen. A túlvilági szerzet, többször is mély vágásokat hagyott rajta hosszú sarló alakú karmaival, s könnyedén vágta a falhoz a vadászt. Talan mégis kitartóan küzdött, s a sérülései ellenére továbbra is fürgén mozgott. Nem úgy tünt, mintha a vérző sebei hátráltatták, vagy gyengítették volna őt. Visszakozásra kényszerítette a démont, amikor lendületes, kitartó csapásokkal lassú, de határozott lépésekkel a falhoz szorította. Nem engedte, hogy újra tere legyen a fenyegető szerzetnek. A gyors, és szinte követhetetlen mozdulatsor végén, átszúrta a lény irreálisan kitüremkedő szegycsontjánál a testét, amivel egyúttal a falhoz is szegezte. Az visítva kapálódzott egy darabig, mire Talan a kezébe vette két különleges technikával többfajta fémből ötvözött karambitját, s egy mozdulattal kereszt alakzatot rajzolva a démon testére felnyitotta azt, majd egy újabb suhintással elválasztotta a visítozó fejet a nyaktól.

Hirtelen síri csend lett.

A nő megkönnyebbült zokogással kuporogva borult átölelt térdeire.

Talan mély légzésekkel állította vissza a szertől mutálódott belső szerveit, normális működésre. Dorothy mindvégig arca előtt tartotta kezét s ujjai közül csak néha kukucskált ki. Most végre megkönnyebbült sóhajjal engedte le a karját, s rohant át a megfigyelő helységből a kórterembe. Bár leírhatatlanul aggódott a vadászért, mégis először a nőhöz ment, s leguggolt mellé, átkarolta a vállait.

– Most már nincs baj! Nem kell többet védekeznie tőle! – nyugtatgatta betegét a doktornő.

– Ő kicsoda? – az asszony zavart tekintettel pislogott Talan felé, láthatóan rettegett tőle, s annak ellenére, hogy neki köszönhette a szabadságát, bizalmatlanul méregette.

– Talan Falgaut – mutatta be készségesen Dorothy vérszerinti apja testvérét, hangjában kicsengő büszkeséggel. – Ő egy vadász.

– Erőszakból jött a világra – suttogta átszellemült tekintettel a nő – és erőszak veszi körül, mellette van a halál!

Dorothy szemei elkerekedtek, rémülten pislogott a kis társaságra, ami közben köréjük gyűlt. Tekintete tanácstalanul járt Eli, Goran és Talan között.

– A poklot járja, nap, mint nap! Vér tapad a kezéhez és vér tapad a lelkéhez! – kántálta tovább az asszony leírhatatlan kifejezéssel az arcán.

– Segített magának! Megszabadította attól az izétől! – emelte fel a hangját védelmezően Dorothy. – Meg kéne köszönnie, nem pocskondiáznia!

– Ő egy látó! – mondta csendesen Eli, s guggolásba ereszkedett a nő előtt. – Nem bántani akarja a szavaival Talant, csak azt mondja, amit lát. – A fehér boszorkány, kutató tekintettel fürkészte, vizsgálgatta az asszony réveteg arcát.

– Erős képességei vannak, csak használni nem tudja – motyogta az orra alatt Goran. – Nem véletlenül szemelte ki a démon. Csak azzal nem számolt, hogy a hölgy igenis erős! Kitartóan ellen tudott állni.

– Segíteni fogok, hogy meg tudja magát a továbbiakban védeni. Szüksége lesz rá! – mondta szilárd elhatározással Eli, tekintetét Dorothynak szegezte. – El tudod intézni legálisan, hogy egy darabig mellette maradhassak?

– Persze! – bólintott a doktornő. – Megoldom!

Talan, innentől egyre több különleges lénnyel találta szembe magát, s vette fel ellenük a kesztyűt. Volt, amit megtalált Ivan feljegyzései között, és volt, amivel már ő maga bővítette a vaskos irományt. Dorothy vérkapszuláit már csak gyors segítségnek használta. Rendszeres vadászatot iktatott be az életébe, de nem szörnyként, hanem farkas alakban, amihez Goranban megfelelő partnerre talált.

Talan minden érzelmet nélkülözve csúszott le egy hangos sóhajjal Eli testéről, miután férfias vágyát kielégítette a fehér boszorkány.

– Valami nagyon nincs rendben veled, Talan – suttogta a nő, miközben még mindig cirógatva kényeztette a vadászt, aki elfordította a fejét és kifejezéstelen arccal meredt a semmibe.

– Nincs semmi bajom – motyogta hosszú csend után a félvér.

– Tudom, hogy ami köztünk van, az mögött semmi lángoló érzelem nincs. Nem is úgy kezdtünk bele – Eli felkönyökölve öklére támasztotta fejét, s szórakozottan rajzolta tovább a szabálytalan vonalakat a férfi mellkasára. – Az a nő nem hiába mondta, amit! Melletted van a halál, a poklot járod nap, mint nap – idézte a látó asszony szavait a boszorkány, aztán hirtelen lovagló ülésbe fordult a vadászon, arcát a kezébe véve tekintetét a férfinek szegezte. – Te meg akarsz halni? Miért? Azt hittem, új célt találtál! Úgy tünt, hogy mint a főnix újjászülettél a lelki romjaidból. Mit csinálsz te, hogy nap, mint nap a poklot járod? Beszélj!

– Hagyj békén! – Talan egykedvűen ütötte el a nő kezeit, s határozottan megmarkolva Eli vállait, lefordította magáról, miközben ő maga kikelt az ágyból.

– Inkább öntudatlan részegségbe iszod maga, minthogy velem legyél! Azt hiszed nem vettem észre, hogy kerülsz? Nem érdekel, ha csak annyira sem tartasz, mint azt a rohadt piát! Nem ez aggaszt! Hanem, az, hogy nagyon rosszat érzek! – fakadt ki a boszorkány. – Aggódom érted!

Talan lassan összeszedegette szanaszéjjel hagyott ruháit, ahogy lassú léptekkel körbejárta a szobát, közben felöltözködött.

– Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy a szörnyek ellen egy még félelmetesebb szörnyeteg kell – motyogta a félvér. – Hát azzá váltam – fújta fájdalmas, sötét tekintettel, ahogy szembefordult a nővel. – Ha hiszed, ha nem, nekem Goran a lelkiismeretem – mondta Eli szemébe. – Üresnek érzem magam. Érzéketlenné váltam. Szembe köpném magamat, amikor a tükörbe nézek, hogy milyen jogon döntöm én el, hogy ki milyen büntetést érdemeljen? Mi jogon török pálcát bárki felett is? Soha nem volt egy átgondolt, józan döntésem! Magamhoz kötöttem egy gyereket, miután megöltem pénzért az anyját! Megerőszakoltam a bátyám lányát, aztán dühből, indulatból szétszaggattam a testvéremet! Kutyája, vérebe voltam egy aljas szarházinak! – Talan egyre hangosabban és indulatosabban mondta a magáét. – Megöltem azt is, aki a kenyeret adta nekem!

– Fejezd be! – ordította el magát Eli parancsolóan. – Senki nem tökéletes!

– Tudom! Na de ennyire? – A vadász, arcán leírhatatlan fájdalommal tárta szét kezeit, ahogy szembefordult a boszorkánnyal. – Átvettem az apám helyét! – szakadt fel belőle a beismerés.

– Tessék?

– Egy prikolics falkát vezetek!

– Mit csinálsz?

– Hagytam volna őket rászabadulni a városra, az emberekre? – Talan indulatos kézmozdulatokkal kísérte a szavait. – Te mit tettél volna a helyemben? Irtottam volna ki őket? Öltem volna meg egytől egyig mindet, csak azért, mert vezető nélkül maradtak? Akit mellesleg én magam öltem meg! Nincs jó döntés!

– Valóban – adott igazat csendes szavakkal Eli a vadásznak, s lehajtotta a fejét. – Nincs csak jó és csak rossz döntés. Minden döntésünkkel áldozatot is hozunk.

– Megesküdtem, hogy még egyszer nem emelek kezet önmagamra – folytatta lecsendesedve Talan. – De nem érdekelne, ha bármikor, akár most ebben a pillanatban eljönne értem a kaszás. Sőt! Igen, várom a halált! Azzal megszabadulnék minden hazugságomtól, fájdalmamtól, terhemtől. Csak Dorothyt tudjam biztonságban, és azt sem akarom, hogy csalódjon bennem.

– Tőlem nem fogja megtudni senki, amiket most elmondtál nekem – ingatta a fejét Eli. – De te is tudod, hogy nincs az, amit az idő ki nem forgat.

Talan Nick felé nyújtotta a már ismerős folyadékkal teli fiolát, mire a rendőr a fejét ingatva nyúlt érte.

– Ha egyszer a másvilágra kerülök, az anyám szét fogja rúgni a seggem – motyogta aztán fintorogva öntötte le a torkán.

– Csak büszke lehet rád! – Talan vállon veregette a fiatalembert.

– Hát persze! – Nick a kabátjába törölte a száját, ahogy a keserű ízre összeszaladt a nyála. – Amikor az apám meghalt, még kamasz voltam. Hisztérikusan ígértette meg velem, hogy én a közelébe sem megyek ennek az egésznek, amivel az apám, meg a testvére foglalkozott.

Talan fájdalmas együttérzéssel nézett végig a rendőrön.

– Hogy halt meg az apád?

Nick vállai közé húzta a nyakát.

– Nem tudom. Ami megmaradt belőle, azt hamvasztották.

– Nick. – Talan megköszörülte elrekedt torkát. – Mi lenne, ha most kimaradnál ebből?

– Ugyan már, haver! Semmi gond! Az én seggem! – vigyorgott a fiatal rendőr, miközben a késeket igazgatta, amik a testére voltak csatolva. – Azt csinálok vele, amit akarok! – kacsintott, s vállon csapta a félvért.

– Jah – dünnyögte Talan az orra alatt. Eszébe jutott, amikor Nick határozottan kijelentette, hogy ő nem akar ebbe belefolyni, s most mégis ott van mellette a sűrűjében.

A szórakozóhelyen több vendégnek veszett már nyoma. A megsűrűsödött razziáknak nem volt eredménye az ügyben. Az áldozatokat minden esetben látták megérkezni, de távozni már nem. Hiába hallgatták ki a többi vendéget, azok soha nem ugyanazzal látták az eltűnteket. Holtestek pedig egyik esetben sem kerültek elő. A nyomozás topogott, miközben egyre több verzió merült fel, s sokáig házkutatási engedélyt sem adott ki az ügyészség, mert nem volt bizonyíték, hogy a szórakozóhelynek és a személyzetnek köze lenne az eltűnésekhez. Most végre sikerült kicsikarni a parancsot. Talannak viszont meg volt a maga verziója, amiért ragaszkodott ahhoz, hogy részt vegyen a rendőrségi akcióban. Igaz Nickkel is megosztotta a gyanúját, amivel viszont nem állhattak a többiek elé. Így csupán igyekeztek a részvételükkel megtámogatni az egységet.

– Mi van, ha észreveszik rajtam, hogy valami nem stimmel velem? – morfondírozott Nick.

– Ez legyen a legkevesebb. Különben meg – Talan magabiztos vigyorba húzta a száját –, ha én kivetkőzöm önmagamból, hidd el, veled senki nem fog foglalkozni.

A szórakozóhelyen elégedetlenkedő morgolódással fogadták a rendőrségi egységet, ami felfegyverkezve, zárta le a bejáratot és azonnal hozzáfogott a vendégek igazoltatásának.

Talan sétálgatva lődörgött, az érzékszerveit élesre állítva. Nicknek csak a szemével jelzett, ha valakit figyelemreméltónak vélt, főleg azért, mert nem érezte a szívét dobogni. Pimasz vigyorral vonta ki az egyik ilyen vendég karjából a partnerét. Az agyonfestett fiatal lány elkerekedett szemekkel pislogott fel rá.

– Ezt most miért? – kérdezte nyafogva, mire a vadász határozott mozdulattal indította a bejáratnál összegyűjtött többi lány felé.

– Nem kell, most megköszönnöd – morogta az orra alatt a félvér.

– Ő a barátnőm! – pattant fel a bőrülésből a fiatal férfi felháborodottan.

– Hát persze – biccentett Talan. – Ha tényleg az, akkor most hagyod elmenni!

Tekintetük egymáséba fúrták, mire aztán a férfi megfordult és siető léptekkel távozott volna, de a vadász utána kapott és visszalökte a bőrülésbe.

– Senki nem mondta, hogy elmehetsz! Ott maradsz a seggeden! – Talan pontosan tudta, hogy hová készült volna a felháborodott vendég. Azt is tudta, hogy nyilván megérezte, hogy a civil tanácsadó nem ember, és figyelmeztetni akarta a társait. Láthatóan idegessé vált, ahogy Talan közelebb hajolt hozzá.

– Ha együttműködsz, ígérem, hogy a védelmem alatt fogsz távozni innen! – sziszegte a fogai között a vadász a férfi fülébe, aztán felegyenesedett és mintha mi sem történt volna tovább nézelődött, de nem tágított a láthatóan nyugtalan vendég mellől. A férfi egy észrevétlen bólintással jelezte a beleegyezését. Talan futtában körbepillantott a teremben, aztán a fejével intett jelt adva, hogy kész követni. A vendég felállt s határozott léptekkel elindult a privát szobák irányába, Talan pedig utána. Olyan gyorsan húzta le menet közben az egyik fiola tartalmát, hogy vezetője semmit nem vett észre belőle. Kanyargós szűk folyosókon, mentek végig, nehéz függönyökkel takart rejtett ajtókat nyitott a férfi a vadász előtt. Aztán hirtelen fegyverropogás törte meg a csendet, ahogy fenn hallhatóan elszabadult a pokol. Talan megtorpant, válla felett hátrapillantott, aztán egy gyors mozdulattal elkapta vezetője nyakát és a falhoz nyomta. Szemeit éles sárga fénnyel szegezte a megrémült vámpírnak.

– Te mi vagy? Nem is vagy közülük való! – fakadt ki magából a vérszívó.

– Mi legyek? – Talan a hím vámpír arcába hajolt, kiengedte a fogait, ahogy végigszagolta annak, félelmének fanyar bűzét. – Mondjuk a hóhérod? Rajtad múlik!

– Megmutatom, hogy hol vannak! Mind ott vannak! – hadarta elkerekedett szemekkel a férfi. – Élnek!

Talan bólintott s elengedte a faltól a vámpírt, de a nyakát nem eresztette, úgy követte tovább.

Egy sötét, szűk helyen kuporogtak, láthatóan kába, eufórikus állapotban az elmúlt hetekben eltűnt személyek. Botorkálva, bizonytalan léptekkel indultak el a szabadságuk felé, miután Talan kitessékelte őket, aztán váratlanul becsukta a hangszigetelt szoba ajtaját, ahogy mindenki kiment.

– Mit akarsz? Megmutattam hol vannak! – hadarta a sakkban tartott vámpír, ahogy kettesben maradtak.

– Igen, meg – bólintott Talan. – Amiért tuti ki is nyírnának majd téged. Hidd el, velem jobban jársz!

– Feladom őket! Na?

– Nem vagy alkuképes helyzetben – ingatta a fejét a vadász. – Így is mesélni fogsz nekem – mondta nyájas hangon, magabiztos mosollyal a szája szegletében Talan, azzal kieresztette fogait s a vámpír nyakába harapott. Egyre szomjasabban és mohóbban nyelte a vérét, megrészegült morgással kísérve. Amikor oltotta vele állatias szomját, hagyta a magatehetetlen szárazra szívott testet a földre zuhanni. Kabátja ujjába törölte szájáról, álláról a vért, aztán nekilódult egyre gyorsuló iramban vissza a bárterembe, ahonnan lehallatszottak a rémült, kétségbeesett sikítások, a kiabálva adott parancsszavak, és a fegyverek ropogása.

A káosz, leírhatatlan volt. Rommá lövöldözött, összetört berendezések hevertek szanaszét. A vámpírok nyomát feltépett torkú rohamosztagosok jelezték. Amikor Talan meglátta az első fejét vesztett testet, megkönnyebbülve állapította meg, hogy Nick akcióba lendült. A vendégek egy része visítozva, tolongva próbált kijutni a káoszból. Kintről szirénák hangja jelezte, hogy megérkezett az erősítés és az orvosi segítség is. Talan előkapta a két speciális nagyobb méretű karambitját, s tett róla, hogy egy vámpír se jusson ki élve az utcára. Sajnos a mesterlövészek által bedobált füstpatronokkal éppen hogy ellenkező hatást értek el. A vámpírok látását ugyanis nem zavarták meg vele és a sima lövedékek sem ártottak a vérszívóknak, viszont ezzel lecsökkentették a benn lévő emberek védekezésének és életben maradásának esélyeit.

Talan döbbenten torpant meg egy feltépett torkú, de még élő test felett. Nick volt az! Elkerekedett szemekkel tátogva kapkodott levegőért, miközben a nyakából pulzálva bugyogott a vére. Normális esetben már ő sem élt volna. Hogy még küzdeni tudott és több időt kapott a haláltusájára az a bevetés előtt elfogyasztott keverékeknek köszönhette. Talan már nem a harcra figyelt, hanem térdre vágta magát barátja mellett, s megfelelő főzet után kutatott a kabátja belsejében.

– Bazdmeg! – lihegte, ahogy a véres, vergődő testet a combjára húzta. Volt, amit a sebbe öntött, volt, amit itatni próbált a tátongó fiatalemberrel.

– Tarts ki! – parancsolta szinte a vadász, ahogy a zűrzavarban körbetekintve segítséget és menekülési útvonalat keresett. Egy asztalterítőt cibált ki a romok alól, amit a fiatalember tátongó sebére szorított, aztán a karjaiba kapva, megállíthatatlanul lendületes lépésekkel indult ki vele az utcára, buldózer módjára menetelve át a hatalmas üvegablakon. Nem érdekelte ki mit lát és mit gondol majd ezek után.

– Hé! – ordított oda az egyik egyenruhás rendőrnek, aki a menekülőket terelte a mentők irányába. – Segíts!

Talan maga fektette haldokló barátját a mentőautóba, s fenyegető pillantásával egyértelművé tette, hogy nem fogja egyedül hagyni, nem szándékozik kiszállni.

Nick még akkor is levegőért és az életéért küzdött, amikor betolták a műtőbe. Talan akkorra már a sokadik löttyöt csempészte le a fiatalember torkán, aminek tulajdonképpen azt köszönhette, hogy kibírta az utat a műtőasztalig. Talant ott már határozottan a folyósón tartották. Nem tehetett mást csak várakozott, amit arra használt, hogy felhívta Elit, hogy segítséget kérjen a boszorkától. A nő nem egyedül érkezett.

– Hát te? – fújta a vadász, ahogy Goran a húga mellett állva nekiszegezte a tekintetét.

– Ne csinálj hülyeséget, Talan! – figyelmeztette a szellem higgadtan.

– Nem hagyom meghalni! – sziszegte a fogai között a félvér.

– Nem fogja megköszönni – érvelt Goran. – Ez az élet rendje. Neki a halál a természetes. Nem szabad akaratából választja azt, amire készülsz! Emlékezz, mit mondott! Nem akar a te világodba belefolyni!

Talan ordítva tett egy fenyegető lépést a bölcs szellem felé, akinek viszont a szeme sem rebbent.

– Ne pofázz bele! Te sem hagytál megdögleni!

– Ez nem ugyanaz, Talan! – ingatta a fejét Goran.

– Fejezzétek be! – Eli a két férfi közé ékelte a testét, s a vadász mellkasának nyomta a kis üveget. – Tedd, amit jónak látsz! – suttogta. A fivére előtt maradt, s ezzel az útját állva jelezte, hogy a félvér döntése mellett tette le a voksát.

Talan csak egy pillanatig habozott, s miután még vetett a két testvér felé egy zavart pillantás, siető léptekkel elindult a műtő irányába. Amikor dühös, elszánt mozdulattal valósággal kivágta az ajtót, a műszerek már fülsüketítően sípoltak, s az egyik orvos éppen készült, hogy levegye az érzékelőket az élettelen testről. Talan durván lökte el az útjából a benn lévő embereket, s eszelős tekintettel vette a kezébe Nick véres csukladozó fejét. Tudta, hogy a fiatalember már nem képes nyelni, a műszerek a halál beálltát jelezték. Szétmorzsolta a fiolát a tátongó szétharapott torok felett, és belecsurgatta.

– Isten! Hogyha létezel! – suttogta a fogait összeszorítva, arcán patakokban folyt a könnye. – Hogyha hallasz! Hogyha látsz! – ordítva engedte ki a hangját – Ne hagyd meghalni!

Senki nem mert az orvosok, és az ápolók közül közbeavatkozni, de a biztonságiakat már rutinosan riasztották.

A műszerek még sípoltak, amikor Talan kényszeredetten hagyta, hogy elráncigálják a műtőasztaltól, s Nick élettelenül csukladozó teste kicsúszott a kezéből. Lemondó fájdalommal nézte, ahogy az orvosok sorba lekapcsolták a készülékeket, levették az érzékelőket a véres testről. El kellett fogadnia, hogy kitartó próbálkozása ellenére Nick meghalt, elvesztette őt.

– Sajnálom fiatalember – fordult a félvér felé az egyik orvos. – Őszinte részvértem!

Talan tehetetlen dühvel rántotta ki magát a biztonságiak szorításából, s elindult a folyosón.

– Most boldog vagy? – ordított Goran arcába, ahogy elhaladt mellette. Már majdnem elérte a liftajtót, amikor valaki felsikított.

– Istenek az égben! – hallotta aztán az egyik orvos kiáltását is, mire megfordult. Megélénkült a műtő személyzete, ami eltakarta Talan szeme elől azt, ami a felbolydulást okozta. Aztán egy pillanatra csak sikerült meglátnia, hogy Nick a műtőasztalon már nem feküdt, hanem ült!