FÉLVÉREK IV - AHOGY MEG VAN ÍRVA... - 1

Humiston úgy döntött, él a sors adta lehetőséggel és végleg, még a nyomát is eltünteti Dechantnek a munkásszállásról. Egyáltalán nem hiányzott neki - sőt! -, nagyon is örült, hogy nem kell tovább osztoznia a szobán az olykor antiszociálisan viselkedő férfivel.

Ha eltűnt, hát eltűnt! Mindenkinek így a legjobb! – könyvelte el, s vidáman fütyörészve dobálta a szoba közepére Dechant cuccait. Felnyitotta a szerszámosláda tetejét, hogy abból is kiszedegeti amiket Robert tett a közösbe, aztán egy mozdulattal lazán visszahajtotta.

– Egy fenét! – morogta Humiston. – Minek ezek neki?!

Aztán ahogy újra Robert agyonhordott ruháit kezdte összeszedegetni és a kupac tetejére dobálni, a kezébe akadt egy viszonylag új állapotban lévő bőrdzseki. Robert ezt nagyon ritkán hordta. Nagy becsben tartotta, mert ez volt az egyetlen normális viselhető kabátja. Ebben voltak az iratait is, mer szinte csak akkor vette fel, ha azokra is mindenféleképpen szüksége volt. Humiston ajka önelégült vigyorba húzódott, forgatta nézegette, áttapogatta a zsebeit pénz reményében. Hátha. Bár nem fűzött hozzá nagy reményeket, hogy talál is benne, hiszen Robertnek sosem volt pénze. Kifolyt a keze közül, s igazán azt sem tudta felsorolni, hogy mire költötte. Egyszerűen csak elfogyott. A férfi tárcáját találta csak benne, az irataival. Rövid töprengés után Humiston az asztalra dobta az igazolványtartót, a dzsekit pedig felpróbálta. Igazgatta, többször végignézett magán, majd eldöntötte, hogy ezt a darabot megtartja. Aztán a lábával összébb igazgatta a kupacot, és egy zsákba gyömöszölte, az igényesség teljessége nélkül. Majd benézett az ágy alá, ahol talált még két lábbelit. Egy agyonhasznált bakancsot, és egy jobb állapotban lévő sportcipőt. A bakancsot a ruhák tetejére dobta, a sportcipőt ugyan a lábához mérte, de aztán az is a zsákban kötött ki. Még egyszer benézett az ágy alá, biztos ami biztos alapon. Jóval bentebb valami még sötétlett. Humiston a seprő nyelével piszkálta ki az igencsak kemény valamit. A koppanásból, úgy ítélte meg: fadoboz lehet. Ahogy az ágy alól napvilágra került az ismeretlen tárgy, a vadász arca megnyúlt az őszinte döbbenettől. Egy faragott és tarkára festett zenedoboz volt.

Miket nem tartott ez a degenerált?! – hüledezett magában, s forgatta a kezében a szerkentyűt, megtekerte volna a fémkallantyút az oldalán, de az nem moccant. Ekkor vette észre a ládikán a ráfabrikált pántot a lakattal. Dugipénzt remélve benne, gondolkodás nélkül, erőszakosan távolította el a lakatot. A tartalma újabb meglepetést okozott a vadásznak.

– Mi a szar? – dünnyögte Humiston, ahogy legfelül megpillantotta a kézi imaláncot. – Ez ennyire vallásos? Csak nem még imádkozott is?! – Hitetlenkedve ingatta a vadász a fejét, miközben tovább turkálta a ládika tartalmát. Gyűrött, tépett lapok sokasága gyerekrajzokkal, amik alól egy kovácsolt karikagyűrű is előkerült. Egyértelműen nem valami értékes fémből készült, ezt Humiston meg tudta állapítani, de azt már nem, hogy milyen ötvözet is lehetett az anyaga.

Humiston az igazolványtárcáért nyúlt, s helyet csinálva neki a ládikában, alaposan meggyömöszölte a tartalmát, aztán a tetejére tette. Úgy döntött felhívja Ochoát, mert egyedül, ő soha nem döntött semmiről. Arról is a hírhedt vadász rendelkezett, hogy Dechant ott kapjon munkát és szállást, ahol Humiston is. Így magától értetődő volt számára, hogy önhatalmúlag, csak úgy nem dobja ki Dechant cuccait. Először megkérdezi Ochoát, hogy mi legyen a fölöslegessé vált holmikkal.

– Mit akarsz? – Ochoa barátságtalanul horkant bele a telefonba.

– Ez a nyomorult már úgyse lesz meg – kezdte Humiston. – Valahol rothadásnak indult, vagy éppen emésztik a vadak.

– Ezért hívtál?

– Itt van a holmija! Mi a fenét csináljak vele? A mocskos  ruhái, büdös bakancsa – kezdte sorolni a férfi. – Te! Ez valami beteg elme lehetett! – kacagta Humiston, kezében forgatva a dobozt. – Még zenedoboza is volt! Tudod mivel van tele? Gyerekrajzokkal! – újságolta felfedezését, gúnyos vigyorral a vadász.

– Tessék?

– Úgy ahogy mondom Ernesto! Egy csicsás zenedoboz, tele gyerekfirkával. Sőt! Ha hiszed ha nem, még rózsafűzér, vagy mi a fenéje is van!

– Micsodája?

– Valami vallásos izé lehet, mert kereszt van a végén – rántott a vállán Humiston.

A vonal másik végén olyan csend lett, mintha megszakadt volna.

– Hallasz  Ernesto?

– Jah – morogta Ochoa.

A hírhedt vadász meg sem tudta mondani, hogy utoljára mikor vert ennyire az izgatottságtól a szíve.

– A dobozon… levelek meg virágok… sárga, narancs, kék, piros? – sorolta Ochoa mintha csak látta volna, közben légzése elnehezült, amíg Humiston válaszát várta.

– Jaja! Honnan tudod?

A hírhedt vadász nem válaszolt. Szemei nehézzé váltak, s ahogy lehunyta szinte újra megelevenedett előtte a romániai erdőben mostoha körülmények között élő szedett-vedett társaság, akik között volt öreg, fiatal, nő és gyerek… és az a mocskos ápolatlan kislány, aki a fa tövében kuporogva szorongatta a dobozt és ahogy tekerte, vékonyka hangján énekelte vele a dallamot…

– A ruhákat eldobhatod – szólalt meg hosszas csend után Ochoa. – A dobozért elmegyek.

Humistont őszintén meglepték Ernesto szavai.

– Neked most tényleg kell ez a giccses szar?

– Azonnal ott vagyok érte – jelentette ki Ochoa szárazon, azzal bontotta is a vonalat.

Humiston elkerekedett szemekkel meredt még pár másodpercig a mobiljára. Erre a reakcióra számított a legkevésbé.

 

 

 

Ginger átvette a mosodától a holmikat, aztán hozzáfogott kibontogatni a szobákhoz tartozó zsákokat. Egyhangúan szortírozta az ágyneműket és hajtogatta össze a zsákokat. Tagadhatatlanul fáradt volt. Dunkinék elutaztak a temetésre Clear Creek-re, így mindenkinek több feladat szakadt a nyakába.

A következő zsák tartalma igencsak kizökkentette őt a monotonitásból. Határozottan felismerte nővére nadrágját és pólóját.

Hát ez meg? – A fiatal lány a homlokát ráncolva kapta kézbe a zsákot amiből az előbb kirázta a ruhákat, s elkezdte a szoba számát keresni rajta. Arra számított, hogy a nővéréjé lesz, s hogy Phyllis véletlenül az ágyneművel együtt gyűrhette bele a saját holmiját is. Az igazi döbbenet a zsákon lévő szám okozta Gingernek.

700?! Abban a szobában… Ott Talan Falgaut… Uh! – Az első gondolat ami a fejébe szaladt, hogy nővérének és az őrzőnek olyannyira sikerült tisztázniuk a múltban történt eseményt, félreértést, hogy kissé közelebb is kerültek egymáshoz. Hiszen látta őket kettesben az asztalnál beszélgetni, aztán este is együtt mentek el valahová. Nathan talán többet tudhat kettejükről, mert amikor őt kérdezte, csak annyit mondott: a Bloody Hunterbe mennek.

Ezek szerint már nem haragszik rá Phyllis – Ginger arcára a gondolatai, egy halvány, sokat sejtető mosolyt rajzoltak.

Csak azt nem értem, hogy akkor miért rajtam kereste a ruháit? – bosszankodott a fiatal lány.

Nem emlékezett rá, hogy hol hagyta? Becsípett volna a Bloody Hunterben? Ennyire? – Ginger fejébe újabb kérdések tódultak, aztán hirtelen elhatározással döntött. Összehajtotta nővére holmiját, és elindult, hogy visszaadja neki. Szembesíteni akarta őt az igazsággal, és tisztázni is saját magát a koholt vád alól. No, meg kíváncsi volt, hogyan fog reagálni Phyllis az ő felfedezésére.

Phyllis a szolgálati lépcső felől érkezett, nem kevés ennivalóval megpakolt tálcával a kezében. Egy pillanatra megtorpant, ahogy meglátta húgát szobája ajtajában.

– A francba! – szívta a fogai között, s egy hangos sóhajjal újra megindult. Zavartan pislogott a tálcán felhalmozott ételmennyiségre, s ahogy közeledett Ginger felé, már azon zakatolt az agya, erre milyen magyarázatot találjon ki kíváncsi természetű húgocskájának.

– Szia! – Phyllis igyekezett a legtermészetesebben viselkedni, de Ginger túl jól ismerte a nővérét.

A fiatal lány kérdőn vonta fel a szemöldökét az ételmennyiség láttán, Phyllis pedig úgy tett, mintha észre sem vette volna húga reakcióját. Mosolygott, s ártatlan pillantásokkal kerülte Ginger tekintetét, miközben idegesen billegett a talpán.

Mi ez a rengeteg kaja? Ennyire éhes? És annyira, sietős volt neki, hogy még papucsot sem vett fel – állapította meg Ginger, ahogy végignézett a nővérén.

– Szia! Nézd csak, mit találtam! – újságolta kissé fölényes hangsúllyal a fiatal lány és felmutatta Phyllis ruháit. – Gondoltam visszahozom – mondta, azzal begyűrte nővére hóna alá.

– Megtaláltad? Hol? – Phyllis felvette húga stílusát, felkészült egy újabb testvéri összecsapásra. – Várj, kitalálom! Csak nem a ruháid kö…

– A hétszázas szoba zsákjában – vágott nővére szavába Ginger, s a szemöldökét vonogatva sejtette ehhez fűzött gondolatait.

Phyllis szemei elkerekedtek.

– Talannál? – szakadt fel belőle őszinte döbbenettel.

– Máskor talán ne igyál annyit, hogy ne tudd mit teszel – oktatta ki a testvérét Ginger, mintha ő lett volna az idősebb.

– Bocs – hadarta Phyllis, lesütötte a szemét, s idegesen próbálta a könyökével fentebb ügyeskednie a ruháit, hogy ki ne csússzanak – Ne haragudj, hogy úgy neked estem.

– Nem haragszom – rázta meg a fejét Ginger. Nem indult azonnal. Készségesen segített nővérének, elvette tőle a tálcát, hogy Phyllis megfelelő fogást találhasson visszakapott holmiján. Arra számított, hogy mint mindig lesz egy testvéri kibékülős ölelés, és aztán nővére visszaadja neki a szobakulcsot bizalma jeléül.

Nem ez történt.

Phyllis a vállára vetette a nadrágot és a pólót, majd visszavette Gingertől a tálcát. Már fordult volna, hogy mielőbb visszavonul a szobájába, de húga nem adta fel olyan könnyen.

– Jó éhes lehetsz – jegyezte meg mosolyogva Ginger.

– Hááát… jaaa… sokat rohantam mostanában – hadarta Phyllis. – Néha még enni is elfelejtettem, vagy nem volt időm. Most bepótolom! – magyarázkodott.

– Segítsek? – Ginger előrébb lépett, hogy kinyitja nővére előtt az ajtót, de Phyllis azonnal úgy fordult, hogy ebben megakadályozza a húgát.

– Nem kell! Boldogulok! De, köszi! – Könyökével nyitotta az ajtót, s a lábfejét beleakasztva igyekezett visszatartani, hogy ne nyíljon ki teljesen, belátást engedve a szobába.

Más esetben behívta volna a húgát, de most a legkevésbé sem tehette. Dechant ott ült az asztalnál és éppen a nő laptopján a neten szörfölt. A prikolics után kutakodott. Ahogy nyílt az ajtó, a férfi már ugrott, hogy kintebb tárja azt, de meghallotta, hogy Phyllis nem egyedül van. Egy gyors manőverrel az ajtó mögé húzódott és igyekezett észrevétlenül segédkezni a nőnek, kontrollálni a nyílászáró szabad lengését.

– Nagyon köszi, hogy megtaláltad! Ne haragudj, hogy azt gondoltam, te voltál! Bocsi! – hadarta Phyllis, közben már érezte, hogy a szobából Dechant megtámogatja a bejutását. – Bocsi, de most sietek. Sürgős dolgom van.

– Milyen sürgős dolgod? Tudok segíteni? – ajánlkozott Ginger, még egy lépést is tett nővére felé, hogy vele tart.

– Ó, nem kell! Köszi, nem kell! Talan bízott meg valamivel.

– Talan?

Phyllisnek hirtelen bevillant, hogy hol is találta meg Ginger a ruháit. Bár nem értette, hogy kerültek az őrzőhöz, de tisztában volt vele, hogy amit az előbb elhadart, az totális félreérésre adhat okot. Hirtelen még levegőt is elfelejtett venni, nem még válaszolni.

– Mennem kell. Bocs. Majd legközelebb többet beszélgetünk – Phyllis zavart arckifejezéssel vágott egy sajnálkozó fintort s gyorsan befordult az alig nyitott ajtón, amit aztán Dechant azonnal óvatosan be is hajtott.

Ginger figyelmét nem kerülte el, hogy nővére egyáltalán nem ért az ajtóhoz, az mégis magától, szép lassan becsukódott. Elgondolkodva nézte, majd szándékosan jól hallhatóan megjegyezte:

 – És legközelebb be is hívsz, ugye?

Még várt pár másodpercig a válaszra, ami nem jött. Kicsit közelebb hajolt, hogy hall-e valami szokatlant bentről, aztán visszaindult félbehagyott munkájához.

Az ajtó túl oldalán Phyllis és Dechant mozdulatlanul álltak, s egymásnak szegezett tekintettel vártak. Phyllis hallgatózott, miközben a  férfi élesre állított, kifinomult érzékeivel figyelt, hogy ott van-e még a fiatal lány az ajtó túl oldalán. Aztán mindketten hallották Ginger távolodó kopogó lépteit.

– Én lennék a sürgős dolog? – jegyezte meg Robert, meghatározhatatlan tekintettel, pimasz, halvány félmosollyal, közben átvette az étellel megpakolt tálcát a nőtőt.

– Ne fárassz még te is! – fújta hangos sóhajjal Phyllis.

– Talannál hagytad a ruháidat? – a kérdés kissé szarkasztikusan csengett.

A nő zavartan pillantott a vállán pihenő holmijára.

– Fogalmam nincs hogy kerültek oda! – csattant fel Phyllis.

– Én elhiszem. – Dechant gyermekien ártatlan pillantással húzta vállai közé a nyakát. – Én sem tudtam, hogy kerültem ide. Megesik az ilyen.

– Gúnyolódj csak! Te azt gondolsz amit akarsz! Engem viszont marhára zavar! Valami nagyon nem stimmel! Én pontosan tudom, hol vetettem le a ruháimat!

Dechant csak a tekintetével követte az izgatottan fel s alá járkáló nőt.

– Egyébként, milyen minőségben vagyok itt? – köszörülgette a torkát a férfi.

– Hogy-hogy milyen minőségben? Vigyázok rád, segítek neked – vágta rá Phyllis.

– Az miben segít nekem, hogy gyakorlatilag napok óta szobafogságban vagyok? – érdeklődött tovább Dechant, hangja meglepően nyugodt volt, higgadt. Az asztalhoz sétált, s hozzáfogott enni. Ahogy ránézett az ételre, akaratlanul elmosolyodott.

– Mennyire vagy éhes? – célzott Phyllis nem is olyan régen elhangzott szavaira, amivel Gingernek magyarázkodott.

– Ilyen a gyomrom! – A nő, a férfi felé mutatta az öklét – Én most nem tudok enni. Edd meg az egészet – lendítette a kezét Phyllis.

– Biztos?

– Na, jó! A krumplit hagyd meg, azt szeretem.

Phyllis hozzáfogott pakolászni a szobában, Robert pedig úgy eltüntette a húsokat a tálcáról, mintha ki tudja mikor evett volna utoljára és mikor lesz ugyan megint alkalma. Mikor végzett, forgatta a kezeit, elgondolkodva nézte zsíros ujjbegyeit, majd sután törölte bele a nadrágjába, száját meg az agyonhordott, kissé már kinyúlt felső ujjába.

Phyllis lopva figyelte a férfi mozdulatait. Egyszerre volt mérges rá és sajnálta is. Vett egy nagy levegőt, hogy rászól, de aztán ezt a szándékát ki is engedte a levegővel együtt.

Nem lesz már itt sokáig. Talan pár napot mondott. Lehet ha Dunkinék hazajönnek a temetésről, ő is jön velük és magával viszi – peregtek a gondolatok a nő fejében, aztán leült az asztalhoz a férfivel szemben, s hozzáfogott elfogyasztani a számára meghagyott burgonyát.

– Elhozhatnám a holmimat? – törte meg a köztük lévő csendet Dechant.

– Tessék?

– Elhozhatnám a holmimat? – ismételte meg csendes, szelíd hangon a férfi.

– Hoztam neked cuccokat.

– Van sajátom. Ha nem vagyok fogoly, akkor miért nem hozhatom el? Csak a szállóra mennék el értük.

– Valóban, itt nem vagy fogoly – köszörülgette a torkát Phyllis. – De Ochoánál sem lennél az, ha elkapna?

– Eddig sem bántott – motyogta az orra alatt Robert.

– Eddig is tudta, hogy mi vagy?

Dechant nem tudott teljes biztonsággal válaszolni a nő kérdésre. Még volt benne zavar bőven, hiszen ő maga sem tudta, hogy mennyi alapja van Alisha hozzá vágott szavainak. Tagadhatatlanul törtek rá olyan érzések amik eddig soha, és a meglévőkre is magyarázatot szolgáltatott volna ez a vérfarkasos dolog. Az ő fejében is folyamatosan zakatolt a kérdés: akkor most egyáltalán mi is ő? A vérfarkas verzió azért volt számára hihetetlen, mert soha nem vált vérengző fenevaddá, a bizonytalanság pedig azért ütötte fel benne a fejét, mert olyannak még soha nem látta a szemeit, mint akkor a tükörben.

Mint egy megdorgált gyermek lehorgasztotta a fejét, s elkezdte az anyag hasadását piszkálgatni a farmeren.

– Az irataimat csak el kéne hozni – motyogta.

Phyllis ezzel nem tudott vitába szállni, egyetértett vele. Kényszeredetten bólintott.

– Mikor gondoltad?

– Mindegy – rántott a vállán a férfi.

Phyllis kinézett az ablakon, már sötétedett. Ez csak nekik kedvezett ebben az esetben, hiszen ha bárki is meglátná vele a férfit, nagyon kevés annak az esélye, hogy felismerjék Dechantet. A lenyírt szakáll és haj, alaposan megváltoztatta a férfi kinézetét, amitől világosban sem ismernének rá első ránézésre, nem még sötétben.

– Ezt még megehetem?

Dechant apró bólogatásokkal felelt csak.

– Remek. Akkor mindjárt elviszlek. Rendben?

– Rendben – motyogta Robert. – Köszönöm.

 

 

 

Phyllis ahogy leállította a kocsit a szálló parkolójában, kissé szánakozó pillantással mérte  végig a mellette ülő férfit. Nem gondolta, hogy egyszer kabátra, esetleg valami melegebb felsőre is szüksége lesz Robertnek, amíg nála vendégeskedik. Arról volt szó, hogy Talan pár nap és érte jön, addig pedig úgysem fog kijárni. Gyakorlatilag csak vékony felsőket szedegetett  össze a férfinek, innen-onnan. Most is egy ilyen, kinyúlt nyakú pamutfelső volt rajta, de úgy tűnt mégsem fázik. Phyllis figyelte a mozdulatait, ahogy Dechant, a térdei közé szorított tenyereit összedörgölve, tekintetével a környéket fürkészte.

– Nem fázol? – kérdezte a nő, lelkiismeretfurdalással a hangjában.

Dechantet váratlanul érte a kérdés, pár másodpercig őszinte meglepettséggel nézett Phyllisre, majd zavart pislogással kapta el a tekintetét, s újra a sötétséget fürkészte. Mintha csak később jutott volna el a tudatáig a kérdés, így pár másodperces késéssel válaszolt, egy néma fejrázással. Már egészen máshol jártak Dechant gondolatai. Úgy figyelte a környéket, mint egy vadászó ragadozó, aki a prédáját várja. A fejében már az kattogott, hogy Humiston ugyan otthon van-e, vagy erőszakkal kell bejutnia valahogy egykori lakhelyére. Morzsolgatta az ujjait, miközben agyalt. A zárt helyekre való bejutás soha nem okozott neki gondot, abban már rutint szerzett. Más kérdés volt, hogy senkivel nem akart találkozni. Még Humistonnal sem. Bár a múltkor ijedten menekült előle, de Robert általában meghunyászkodott inkább, mintsem szándékosan verekedésbe keveredjen. Nem is tudta miért, hiszen lett volna hozzá fizikai ereje - azt érezte -, de soha nem is fitogtatta, nem bízott magában. Mély nyomott hagyott benne, amikor egyszer vette a bátorságát és visszaütött, mire aztán többen nekiestek. Akkor verték ki a fogát is. Életre szóló leckének vette, hogy ő nem tud verekedni, nem tudja magát megvédeni, így onnantól kerülte is az ilyen és hasonló helyzeteket.

– Bemenjek veled? – a kérdés kizökkentette gondolataiból.

– Nem kell – tiltakozott azonnal a nő kérdésére.

– Rendben. Akkor itt várlak – bólintott Phyllis.

Dechant vett egy mély levegőt, alig észrevehetően bólintott a fejével, mintha magát biztatta volna, aztán kiszállt a kocsiból és megindult a szálló felé. Hamarosan elnyelték alakját a járdát szegélyező bokrok.

Ahogy Phyllis magára maradt, rengeteg kusza gondolattal futott tele a feje. Kezeit keresztbe fonta mellei előtt és kényelmesen süppedt bentebb az ülésbe.

Dechant megnyitotta az ajtót, zárva volt. Minden lehetőséget végiggondolt, majd hogy biztos legyen senki nincs benn, még bekopott.

Az ajtó váratlanul nyílt előtte. Tagadhatatlanul meglepődött. Humiston nem kevésbé, mert ő már Ochoára számított. A vadászból első pillanatra kifutott minden erő, érezte hogy lábai szinte megkocsonyásodtak. Dechantnek az egekbe szökött a dühe, ahogy meglátta a férfin a dzsekijét.

– Az, az enyém! – dörögte határozottan minden köszönést mellőzve.

Humiston hátrálni kezdett előle, s kapkodva vetette le magáról a kabátot.

– Persze, tudom! – hebegte. – Klassz dzseki! A kezembe akadt, ahogy pakolásztam.  Csak felpróbáltam – rántott a vállán, nem adta vissza azonnal még gyűrögette a kezében. – Nem adod el?

– Nem! – vágta rá határozottan Robert, és kinyújtotta érte a kezét.

Humiston erre a mozdulatra azonnal vissza is adta neki.

Dechant gyilkos pillantása másodpercek alatt megváltozott. Szemében szelíd áhítattal vette fel a kabátot, még végig is simított rajta, ahogy fentebb igazította széles vállán. Aztán áttapogatta a zsebeit, homloka ráncba szaladt. Úgy emlékezett, ebben hagyta az iratait, s most nem érezte benne.

– Ülj le, haver! Kérsz inni? – Humiston megjátszott könnyedséggel indult italért. – Nincs szükséged pénzre? – kérdezte, ismerve Dechant gyenge pontját. Miközben két sört vett ki a hűtőből, egykori szobatársát méregette. Lényegesen ápoltabb lett a külseje, az egészen rövidre nyírt hajjal, a gondozott borostával.

– Jól nézel ki! – vigyorgott Humiston. – Fiatalodtál vagy tíz évet! – biccentett elismerően. – Simán elmentem volna melletted az úton, öregem! – ömlött belőle a szó, miközben addig nyújtogatta Dechant felé a sört míg a férfi el nem vette tőle. Humiston zsebre tette kezét, a telefonját markolászva azon agyalt, hogyan hívhatná fel Ochoát, hogy Dechant itt van.

– Merre jártál?  – kérdezte Ray, tekintetével követte a lassú sétálgatásba kezdett Robertet.

Nem lehetett nem észrevenni a szoba közepén lévő nagy zsákot. Dechant pillantása sűrűn esett rá, s Humiston úgy döntött megelőzi a bajt.

– Azt hittem már vissza se jössz – hadarta. – Jól eltűntél! Épp most kezdtem el összepakolni a holmid. Nem gond?

– Ebben voltak az irataim – motyogta Robert, újra végigtapogatva magán a dzsekit. – Nem találkoztál vele?

Humiston hirtelen nem tudta mit válaszoljon. Aztán tanácstalanul vállai közé húzva a nyakát, megrázta a fejét.

– De segítek megkeresni, csak ki kell mennem vizelni! – ajánlotta és már indult is a mosdóba. – Egy pillanat, és itt vagyok!

Alig csukta magára az ajtót, azonnal Ochoát hívta.

– Hol vagy?!

– Mi olyan sürgős?

– Ez itt van! Nem tudom honnan került elő, de  beállított!

– Dechant, ott van?!

– Igen! Siess öregem! Nem szívesen vagyok vele egy légtérben a múltkori viselkedése után, no meg ahogy kinézett!

– Szóval visszajött.

– Nem hinném, hogy szándékozik maradni. Az iratait kereste! Bakker úgy ki van vakarva! Új séró, meg levágatta a szakállát is! Meg se ismernéd…

– Ne velem fecsegj akkor, hanem őt tartsd szóval! – mordult fel Ochoa.

– Tartsam szóval? Francokat! Menjen ha akar! Minél előbb annál jobb! – kelt ki magából visszafojtott hangon Humiston.

– Szóval ott tartod! Megértetted?! Nem hagyod elmenni! – pattogtak Ochoa ellentmondást nem tűrő utasításai.

Közben Dechant újra lassú sétálgatásba kezdett. Ezt-azt odébb tologatva kereste az iratait, a zsák mellett elhaladva óvatosan megrugdosta azt.

Bepakolta a ruháimat – állapította meg magában vizsgálódása eredményeként. Aztán lehasalt, hogy kivegye az ágya alól a faragott ládikát. Izmai megfeszültek, ahogy se a cipőit, se a zenedobozt nem látta egykori fekhelye alatt. Nem a lábbelik érdekelték. A láda eltűnése okozott nála, pillanatok alatt dühöt, megemelkedett adrenalin szintet.

Hallotta, hogy Humiston kijött a mosdóból. Kimért mozdulattal állt fel. Nem kellett kérdeznie semmit. Ray halálsápadttá válva kővé dermedt, ahogy látta honnan állt fel volt szobatársa. Azonnal sejtette, hogy éppen mit kereshetett. Dechant mogyoróbarna szemének gyilkos tekintetétől, amit visszafogott dühvel szegezett neki, kirázta a hideg.

– Pakolásztam. Mondtam – hadarta, kissé akadozva Ray. – Mindent beletettem abba a zsákba – fájdalmas arckifejezéssel, sután lendítette a kezét. Tudta, hogy csak időt nyert ezzel, azt se sokat. Hiszen ha Dechant belenéz, és meglátja, hogy feltörte a ládát, abból rá fog jönni, hogy a dzsekiből is ő vette ki az iratokat, mert majd azt is megtalálja a dobozában. Le nem vette a tekintetét Robertről, ahogy a férfi elgondolkodva nézett a csomagra, majd újra rá. Aztán egy mozdulattal összefogta a zsák száját és közelebb húzta magához.

– Nem maradok – jelentette be kurtán.

– Nem? – Ray hangja szinte remegett. – Hát sajnálom – csúszott ki a száján protokollárisan.

Dechant meghatározatlan félmosolyra húzta a száját.

– Dehogy sajnálod – motyogta. Igazgatta a zsák összefogott száját, amitől Humistont elfogta a rettegés.

– Esetleg ha szükséged van pénzre… adhatok – jutott eszébe egy mentő ötlet, mivel terelhetné el Robert figyelmét a zsákról, főleg a benne lévő színes ládikáról.

– Nem mondod, hogy adnál nekem kölcsön?! – Dechant hitetlenkedő mosollyal ingatta a fejét. – Ez most komoly?

– Persze, öregem! – vágta rá harsányak Humiston. – Mennyi kell?

Robert pár másodpercig csak kiveséző tekintettel méregette egykori szobatársát, majd rántott a vállán.

– Nem tudom. Amennyit tudsz. Megköszönöm – motyogta.

Humiston megkönnyebbülten fújta ki visszatartott levegőjét, aztán villámgyorsan el is tűnt az ő kis kuckójába.

Basszús Ochoa! Hol a fenébe vagy már?! – zakatolt a félelem az agyában, remegő ujjakkal, vette ki tárcájából a pénzt, meg sem számolva mennyit.

Dechant közben épp csak megnyitotta a zsák száját és belekukkantott. Legfelül volt a kis faragott ládikája, ami megnyugtatta. Újra  összefogta a markában, biztos fogásra igazgatva az ujjait.

Humiston megtorpant ugyan egy pillanatra, látva, hogy Dechant a zsák szájával bíbelődik, de semmit nem tapasztalt a férfi viselkedésében ami arra utalt volna, hogy észrevette a láda feltörését. Ray lelkesen nyújtotta a pénzt Robert felé.

– Nem kell visszaadnod – hadarta készségesen Humiston.

Ebben a pillanatban megszólalt a telefonja, amitől halálsápadtan mozdulatlanságba dermedt.

Dechant eltette a pénzt és egy biccentéssel köszönte meg. Aztán észrevette, hogy Ray nem kapkod a makacsul hívást jelző telefonja után. Kutatva szegezte neki a tekintetét.

– Baj van?

– Nem! Nincs!

– Vedd fel nyugodtan. Én már úgyis megyek – motyogta Robert, azzal komótosan fordult az ajtó irányába.

Humiston kapkodva fogadta a hívást.

– Ott van még? – csattant fel azonnal Ochoa kérdése, amit Dechant is tökéletesen hallott kifinomult érzékeinek köszönhetően.

Dechant megtorpant.

Rádöbbent, hogy miért is volt olyan zavart Ray, miért nem akarta felvenni a telefont. Tudatosult benne, hogy csapdába került.

Phyllisnek igaza volt! Ochoa vadászik rám! Ez a szarházi biztos felhívta, hogy itt vagyok! – állapította meg, s pár másodperc alatt végiggondolta, hogy mit tegyen.

Phyllis kinn vár a kocsiban! Ki kell jutni! Ki innen! Csak a kocsiig kell eljutnom! – zakatolt a fejében.

Megmarkolta a zsákot és lendítette. Még fordult is vele, hogy növelje ütésének az erejét. Úgy megcsapta a zsákkal Humistont, hogy a férfi a falhoz vágódott tőle, aztán rongybaba módjára csúszott le a padlóra. Telefonja élesen csattanva repült darabjaira, ahogy az is földet ért valahol. Robert nem is bajlódott tovább a zsákkal, ami csak a terhére lett volna. Kimarkolta tetejéről a faragott ládikáját és futásnak eredt.

Ahogy kilépett az ajtón, tekintetével Ochoát kereste, de még nem látta sehol.

Remek! Talán éppen most parkol le valahová… – állapította meg. Magához szorította a zenedobozt és lendült.

Phyllis nyugtalanul pillantott sokadjára a kocsi órájára, mikor meglátta a bokrokon átugrálva rohanó Dechantet, majd oldalról egy felgyorsuló autó tűnt fel.

– Istenem! Fuss! Rob! – biztatta félhangosan a férfit, s azonnal indította a kocsit, hogy eléje hajtson, megelőzze a másik autót, aki egyértelműen célba vette a menekülő férfit.

Dechant, annyira Phyllis közeledő kocsijára összpontosított, hogy mire észrevette a rástartoló járművet, már késő volt.

Ochoa minden lassítás nélkül hajtott neki a rohanó férfinek, aki hatalmas csattanással átfordult a motorháztetőn, majd tehetetlenül végig gurult a kavicságyon.

– Dechant! – ordította akaratlanul a nő torka szakadtából, ahogy szeme előtt gázolták el szándékosan a férfit. Robert mozdulatlanul feküdt, arccal a föld felé, egyik keze hátra csavarodva a derekán. A ládika már nem volt nála, még földre érkezése előtt kirepült a kezéből, tartalma pedig szanaszét szóródott.

Ochoa visszább tolatott, megállt közel a testhez. Kiszállt és elindult, hogy betegye Dechantet a kocsiba. Pár lépés után viszont, kénytelen volt félreugrani a feléje száguldó autó elől.

Phyllis lassítás nélkül hajtott. Ha nem ugrik félre a vadász, minden gondolkodás nélkül nekiment volna. Hirtelen fékezett, úgy állt meg a kocsival, hogy egyfajta falat emelt Dechant és Ochoa közé. Felkapta a hátsó ülésről a vadászpuskáját, azzal szállt ki. A hidegvérű vadászra fogta a fegyvert és ráordított:

– Takarodjon!

Ochoa a Blaine lány személyére számított a legkevésbé. Elkerekedett szemekkel nézte az elszánt fiatal nőt, aki nekiszegezett puskával Dechanthoz oldalazott. Phyllis többször megrázta a mozdulatlanul hason fekvő férfi vállát.

– Robert! Dechant! Hallasz? – szólogatta.

A férfi végre morogva megmozdult, a fejét rázogatva hunyorogva nézett körbe.

– Fel tudsz állni?

Dechant motyogott valamit a kérdésre, imbolyogva, többszöri próbálkozásra végre sikerült négykézlábra állnia. Folyamatosan rázogatta a fejét, pislogott, hogy homályos látása kitisztuljon, de így is forgott vele minden. Szinte vakon tapogatózott.

– A ládám – motyogta.

– Micsodád?

Ochoa megindult, hogy kihasználja a nő pillanatra lankadó figyelmét, de Phyllis egy gyors mozdulattal felhúzta a puskát és újra ráemelte.

– Ott marad!

A vadász kényszeredetten visszább lépett.

Dechant tudata és látása kezdett tisztulni. Tekintetével a faragott ládikát kereste. Először az imaláncot pillantotta meg, ahogy a borostyán gyöngyök megcsillantak a lámpafénynél. Azonnal felmarkolta. Aztán meglátta egy karnyújtásnyival odébb a tárcáját is,  körülötte szanaszét heverve igazolványt, bankkártyát. Tántorogva szedegette össze.

– Nem fog lőni! – kacagta fölényes magabiztossággal Ochoa, s újra próbálkozva, megint tett egy lépést mire Phyllis célzásra emelte a fegyvert.

– Fogadunk?

– Ettől, maga sokkal okosabb Phyillis, hogy lakott területen, szemtanúk előtt lövöldözzön – nyájaskodott a vadász.

– Megjött a havim, és ilyenkor kiszámíthatatlan vagyok – vágta rá Phyllis

– Hol a ládám? – motyogta Dechant tovább botladozva.

– Dechant! Szállj be a kocsiba!

– A ládám – hajtogatta, tekintete kétségbeesett volt, ahogy mindenfelé tekingetett a zenedobozt keresve. Amit eddig megtalált, azt görcsösen markolva szorította a mellkasához.

Dechant szánalmasan nézett ki, s Phyllis torka elszorult, ahogy nézte a férfit.

Döntött.

Folyamatosan Ochoára szegezett fegyverrel odament Dechanthoz, a hóna alá bújva a kocsihoz terelte és támogatta őt. A férfi egyfolytában valami ládáról motyogott, rajzokról, gyűrűről. Phyllis besegítette a hatalmas ütéstől kissé zavarodottá vált férfit az autóba, aztán lendült, bepattant a volán mögé.  Minél előbb el akarta hagyni ezt a helyet. Amikor becsukta a kocsiajtót, látott pár papírlapot szanaszét, a fényszóró fényénél. Elbizonytalanodva nézte, aztán amikor oldalra pillantott Dechantre, aki könnyes szemekkel, remegő ajkakkal szorította magához amit össze tudott szedni… döntött.

Kipattant a kocsiból, felmarkolt annyi papírt amennyit tudott, nem bíbelődött vele, hogy mindet összeszedje. Felkapta még a gyűrűt, amit visszafelé rohanva pillantott meg, bevágódott a kocsiba, aztán gázt adott.

El innen! – zakatolt a fejében. Az ajtót is már menet közben csukta be.

Őrült tempót diktálva hajtott, sűrűn nézett oldalra az egyre kábábban pislogó Dechantre.

– Robert! Hallasz? Robert! Ne hunyd le a szemed! Beszélj hozzám! Robert! Hallasz? – szólongatta aztán dühösen tanácstalansággal csapott a kormányra. – A francba! És most már Talan sincs itt, hogy segítsen! Nem vihetem kórházba! Ochoa gátlástalanul haza vinné onnan. Ilyen nincs! Komolyan mondom! – mérgelődött folyamatosan, dühében a sírás kerülgette. Fél kézzel igyekezett bekötni a tehetetlenül dülöngélő testet az ülésbe, miközben az utat is figyelte.

Behajtott a Vendégház mögötti személyzeti parkolóba, leállította a motort, és kimerülve borult a kormányra.

Dechant hátra bicsaklott fejjel, csukott szemmel, mozdulatlanul ült. Kezei ernyedten lógtak, s a holmik szanaszét hevertek körülötte a padlón.

Hogy a francba viszem fel egyedül? – fújta tanácstalanul Phyllis, s csak nézte a férfit.

Fogalma nem volt meddig ücsörögtek a sötétségben, némaságban és fogalma nem volt arról sem, hogy hogyan tovább. Szeme telefutott könnyel. Minden egyszerre rohanta meg. A fáradság, most kezdett el remegni az ijedtségtől is. Tulajdonképpen csak most fogta fel, hogy valóban képes lett volna lelőni a vadászt. Megijedt saját magától, hogy olyan énjét hozta felszínre ez a körülmény, amiről még ő maga sem tudott. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer igy fogja használni a kocsijában hordott fegyvert, pedig pont ezért volt nála. Önvédelemre. Most viszont nem a saját életét védte, hanem másét. Ezt sem gondolta volna magáról, hogy bárki védelmében eddig menjen el. Talán a húgáért megtette volna bármikor, gondolkodás nélkül, de hogy pont Dechantért?!

Ginger! Igen! Ginger! Csak benne bízhatok, csak tőle kérhetek segítséget – villant be a megoldás a fejébe, ahogy gondolataiba belekúszott a húga. Előkotorta telefonját, s mielőtt hívta volna újra átgondolta helyes-e amit tesz.

Ő az én kicsi húgom, és megbízhatok benne! Kiben ha nem benne?! – döntötte el végül.

– Phyllis?! – a szinte még kamasz lány hangja valósággal visított. – Ilyenkor? Baj van?

– Igen – vágta rá nyers őszinteséggel Phyllis.

– Istenem! Hol vagy?

– Itt, a parkolóban. Kérlek, segíts!

Pillanatnyi csend után Ginger hangja megváltozott.

– Azonnal lenn vagyok! – hadarta,  kinyomta a telefont, s már kapkodta is magára a ruháit.

Phyllis kiszállt a kocsiból, mélyen szívta be a friss levegőt, próbált nyugodni. Annyira örült, hogy ilyen testvére volt. Míg várakozott, összeszedegette a kocsi padlózatán szétszóródott iratokat, rajzokat. Kitapogatta a gyűrűt merre gurulhatott, aztán a fura imaláncot is az ülésre gyűjtött holmik tetejére tette.

Phyllis meglátta húgát, ahogy éppen kilépett az épület hátsó ajtaján. Teljesen a kocsiig futott a fiatal lány. Kapkodta a levegőt, de azonnal átölelte nővérét, ahogy odaért mellé és első látásra semmi komoly baját nem látta.

– Istenem Phyllis! Azt hittem bajod történt! – szuszogta Ginger szorosan ölelve testvérét.

– Ginger?! Futottál? – Phyllis szemébe könny szökött húga aggódó viselkedésétől, érezte, hogy milyen gyorsan vert a szíve.

– Naná! Mi történt?

– Segítened kéne.

– Persze, hogy segítek! Délután is szólhattál volna! – korholta gyengéden nővérét a kamasz. – Azt hitted nem vettem észre, hogy valami nem kerek? Te annyit nem szoktál enni!

Phyllis mosolyogva ölelte újra magához a húgát.

– Azért bízhatnál bennem! – nyögte egy kamasz sértettségével Ginger.

– Rendben húgi! De ígérd meg, hogy nem fogsz kiakadni!

– Terhes vagy? – a testvér hangja arról árulkodott, hogy még örült is volna a hírnek.

Phyllis kissé bosszúsan vágta rá azonnal:

– Nem!

– Akko miért akadnék ki?

– Ezért – fújta egy hangos sóhajjal Phyllis és kitárta a kocsi ajtaját.

Ginger mozdulatlanságba dermedve elkerekedett szemekkel nézte az igencsak megviselt állapotban lévő eszméletlen férfit.

– A pasid? – nyögte végül a lány, kicsit közelebb hajolt, hogy jobban lássa, de az új külső és a szerpentinen való landolás okozta horzsolások felismerhetetlenné tették Dechantet.

– Nem! – Phyllis heves tagadása, már-már hangosra sikerült.

– Kicsit meggyötört – állapította meg Ginger, kérdőn nézett fel nővérére. – Te csináltad ezt vele?

– Nem ! Ochoa!

– Tessék?

– Telibe nekiment! Elgázolta! – Phyllis hangja megremegett ahogy felidézte a történteket. Még a gyomra is görcsbe ugrott, szeme előtt újra lejátszódott az egész.

– Miért nem kórházba vitted?

– Nem lehet! Onnan simán hazavitte volna Ochoa!

– Miért vitte volna haza? Alakváltó? Istenem! Trófeának akarta? – ömlöttek a kérdések Gingerből. – Csak úgy nem vihet ki senkit a kórházból! Az emberrablás!

– Őt simán kiadták volna neki, hidd el – Phyllis óvatosan kezdte bevezetni védence személyét.

– Őt? Ugyan miért? – Ginger gyanakvóan ráncolta a homlokát, újra az eszméletlen felé hajolt, hogy jobban szemügyre vegye. Ő még annyit sem találkozott ezelőtt Dechanttel, mint a nővére, így szinte esélytelen volt, hogy megváltozott külsővel sérülésekkel az arcán felismerje a férfit.

– Ki ő?

Phyllis nem válaszolt azonnal.

– Dechant – mondta végül, miután Ginger tagadhatatlanul többször is bizonyította már, hogy totálisan megbízhat benne. Több mint egy testvér volt. Barátnő, cinkostárs, hátország.

– Kicsoda? – Ginger hitetlenkedve újra alaposan megnézte a sérültet. – Ő?

– Valahogy fel kéne vinni – sóhajtott Phyllis.

– Ketten csak fel tudjuk…

– Baromira nehéz! Aránylag sima terepen is, lépcsőn felfelé meg lehetetlen. Hidd el nekem! A tapasztalat beszél belőlem.

– A tapasztalat?

– Majd egyszer elmesélem, de nem most! Hogy vigyük fel?

– Szervírozó kocsival a szennyesliftig – hadarta Ginger. – Tök egyszerű! Hozom!

– Mi lesz ha valakivel összefutunk?

– Letakarjuk!

– Ginger! Szerinted, hogy fog mutatni ez a nagy test azon kis szervírozó kocsin? Ha le is takarod, mindenfelé ki fog lógni keze, lába!

– Jajj de pesszimista vagy! – hurrogta le nővérét és már indult a segédeszközért.

Phyllis míg újra a húgára várt, próbálta magához téríteni a férfit.

– Dechant! Hé! Hallasz? – Megpaskolta az arcát, majd az ülés szélére fészkelődte magát fél fenékkel az eszméletlennel szemben és kicsatolta  a biztonsági övet. Robert ki is fordult volna az ülésről, ha ő támasztékként nem ült volna a kocsiajtóban.

– Robert! Hallasz? – szólongatta, óvatosan az álla alá nyúlt, s a vérző horzsolásokat vizsgálgatta a férfi arcán. Jobbra balra fordította a fejét.

– Hallod?! Egész életemben nem volt rajtam ennyi sérülés mint amennyit te szereztél magadnak az elmúlt napokban – morogta a nő. Visszabillentette a férfi fejét, s abban a pillanatban minden izma összerándult, még meg is ugrott. A mogyoróbarna szemek nyitva voltak és egyenesen neki szegeződtek.

– Bazdmeg! – szakadt fel Phyllisből, önkéntelen reflexszel ököllel csapot Dechant vállába. – Megijedtem!

– Auhf! – Robertet fájdalmasan érintette az ütés, amitől előre bukott, egyenesen Phyllis vállára dőlt. – Bocs – nyögte alig érthetően, ahogy arca belefúródott a nő nyakához.

– A szívbajt hoztad rám! – hadarta Phyllis zavartan. – Nem akartam! Nagyon fájt? – érdeklődött gondoskodón, közben igyekezett visszatolni az imbolygó testet az üléshez.

– Áh! Bagatel – morogta Dechant.

– Lábra tudsz állni?

– Amíg az ölemben ülsz biztos nem.

– Nem ülök az öledben! – csattant fel Phyllis s felpattant az ülés széléről. Körbepillantott, látja-e már valahol jönni Gingert a szervírozó kocsival. Dechant pedig magatehetetlenül fordult ki a kocsiból, elterült a kavicságyon.

– Istenem! – nyögte Phyllis, s leguggolt, hogy segítsen a férfinek felállni.

Dechant izmai remegtek, de nem adta fel. Mikor végre már négykézláb tartotta magát, megpihent.

– Hányingerem van – morogta.

– Tuti agyrázkódást kaptál – állapította meg Phyllis. – Csoda, hogy élsz!

Megérkezett Ginger is a szervírozó kocsival.

– Magához tért! Remek! – lelkendezett a fiatal lány. – Akkor elég ha felül rá! Majd betoljuk!

Dechant elkerekedett szemekkel, meghatározatlan tekintettel nézett fel a kamaszra. Phyllis nem említette, hogy időközben segítője is akadt, pláne, hogy pont Ginger. Neki csak annyi rémlett a fiatal lányból, hogy mindig Soyarával látta együtt lógni, harsányak voltak, folyamatosan vihogtak. Idegesítőnek tartotta a lányt.

Csodás! – állkapcsán megfeszültek az izmok, ahogy összeszorított fogakkal inkább hallgatott mintsem hogy bántó megjegyzést tegyen. Ebben a kiszolgáltatott helyzetben, örült, hogy volt segítsége.

A két testvér felsegítette Dechantet a kerekes kocsira. Phyllis a zsebeibe gyűrte a kocsi ülésére gyűjtött holmikat. Lezárta az autót és megindultak fel a szobába. A liftbe először Ginger hátrált be irányítva a kocsit, amin vele szembe ült Robert. Phyllis zárta a sort, s hogy ő is beférjen még bentebb tolta a szállítójárművet. Becsukódott az ajtó, s neki már annyi helye sem maradt, hogy megforduljon. Szegény Ginger valósággal a szemközti falhoz passzírozódott, combját fájdalmasan nyomták a férfi térdei. Robert is szinte az arcába lihegett, ami rettenetesen zavarta. Makacs düh ült az arcára, magában szidta a helyzetet és egyenkén a benne szereplőket is.

Dechant érezte, hogy a lány finoman, de igyekezett kényelmesebb helyzetbe fészkelődni magát. Mogyoróbarna meghatározatlan tekintetét Ginger hatalmas kávébarna szemeinek szegezte. Ő is érezte, hogy térdeivel nyomhatja a lányt.

– Bocs – morogta az orra alatt, s szétnyitotta a lábát, hogy valamivel több helyet adjon neki. Ezzel viszont másfajta helyzet alakult ki. A kellemetlen fájdalmat, felváltotta a mérhetetlen zavar a lányban. Igy, ugyan kényelmesebben elfértek a lábai, viszont Dechant combjai közé ékelődött és a férfi arca még közelebb került. Ginger ha ölni tudott volna a szemével, Dechant minimum már haldoklik. Robertnek is több mint kellemetlen volt a helyzet. Hogy lefoglalja magát igyekezett másfelé tekingetni, de minduntalan találkozott a pillantásuk, mivel közvetlen egymással szembe voltak kényszerítve.

Feszült néma csend telepedett közéjük, s az egyébként rövid út, most mérhetetlenül hosszúnak tűnt.

Phyllis úgy döntött megtöri a csendet.

– Nem tudom mennyire ismeritek egymást – köszörülgette a torkát a nő. – Dechant, ő Ginger a húgom. Ginger! Ő meg Robert Dechant.

– A sürgős dolga  – tette hozzá egy kisfiús, szemtelen félmosollyal a férfi.

– Sejtettem – Ginger kávébarna őzike szemeit dacosan szegezte Dechantnak, aki hosszan és némán állta a kamasz tekintetét. A férfi arcáról lassan eltűnt a mosoly, vonásai meghatározatlan arckifejezéssé simultak. Ginger egyenletes tompa dobbanásokra figyelt fel, pislogva hallgatózott. Szíve felgyorsult, mert nem igazán szerette volna, ha most elakadna a lift. Izgatottan tekingetett, kereste a hang forrását. Nem merte biztosra állítani, de egyre gyanúsabb volt neki, hogy a férfi felől hallja.

Mit is mondott Phyllis? Ochoa vadászott rá. Alakváltó lenne? Dechant alakváltó? És most miért ad ki ilyen hangot? – Ginger félelme egyre jobban kezdett felkúszni, főleg amikor Robert megérezve a lány izgatottságát, ösztönösen beleszagolt a levegőbe.

Basszús! Felérünk már?! – visított a lány fejébe a kétségbeesett gondolat.

Megállt a lift, s Phyllis is érezhette, hogy húga milyen sürgető vehemenciával tolta ki a kocsit. Ahogy kiért a kamasz a szűk helyről, vett egy mély lélegzetet.

– Klausztrofóbiás vagy? – kérdezte váratlanul Dechant.

– Nem! – vágta rá Ginger. – Csak kisé szűken voltunk, nem gondolod?

A férfi nem válaszolt. Lassan engedte a sötét szemek dühös tekintetét, végül elfordította a fejét.

Lehet, hogy elviselhetetlen, de veszélyesen szép szemei vannak – állapította meg magában Dechant.

Mindhármuk ugyanazt a jóleső megkönnyebbülést érezte, ahogy beértek végre a szobába.

Dechant még elég bizonytalan mozdulatokkal állt fel a szervírozó kocsiról, némi kis segítséggel aztán suta mozdulattal söpörte le magáról Phyllis kezét. A nő nem is erősködött, hogy tovább pátyolgassa őt. Kivette a zsebéből amit közös erővel, összeszedtek a parkolóban és odaadta a férfinek.

Dechantnak attól a pillanattól fogva szinte megszűnt a külvilág. Olyan mozdulattal tekerte az imaláncot a csuklójára s kezdte el morzsolgatni a gyöngyöket, mintha ez a napi rutinjai közé tartozott volna. A gyűrűt forgatta egy darabig, aztán hogy el ne kallódjon felhúzta az ujjára. Mikor a matracához ért, hagyta testét rázuhanni, s a fal felé fordulva összekuporodott. Tompán csörgött a papír a kezében ahogy magához szorította a gyerekrajzokat.

A két Blaine lány szótlanul figyelte egy darabig a férfit.

– Köszi Ginger! – fújta Phyllis egy mély sóhajjal.

– Nincs mit – rántott a vállán a kamasz. – Bármi van, csak szólj. – Ginger megindult az ajtó felé, húzta maga után a kocsit, miközben sűrűn pillantott vissza. Hol a sarokban kialakított kuckóra, hol a nővérére, aki Dechantet nézte még mindig, szánakozó, együttérző arckifejezéssel.

ÖRÖKÖLT GÉNEK - 30

Juan belépett az erdészház ajtaján, s lassú léptekkel ment bentebb a kanapéig; utazótáskáját arra engedte. Tekintetét körbevezette a galérián is, azt kereste, merre lehet az apja.

– Szép napot! – engedte ki a hangját a fiatal farkas, de sokáig sehonnan nem érkezett válasz. Ráérős sétálgatásba kezdett. Megnézte talál-e valami fogához valót a hűtőben, aztán a tűzhelyen lévő fazékba is belekukkantott.

– Hello – köszöntötte őt Dean ahogy belépett. Kezei földpiszkosak voltak, igyekezett a nadrágjába törölni róla a nagyját. – Mikor jöttél?

– Most – rántott a vállán Juan. – Apa?

– Biztos sétál – Dean fejével az udvar felé bökött.

– Kinn, nem találkoztam vele.

– Lehet már messzebb merészkedett.

– Mi újság van erre?

Dean rosszkedvűen csak rántott a vállán.

– Semmi jó – morogta.

– Hallottam Codyt – köszörülgette a torkát Juan. – Nagyon sajnálom a barátodat. Őszinte részvétem!

Dean csak kelletlenül billegtette a fejét, nem igazán jöttek belőle a szavak. Sok fájdalom feszítette a lelkét.

– Hallom neked is megjött az időpont.

– Igen – fújta Juan. – De… úgy döntöttem mégsem megyek át.

– Nem? – Dean elkerekedett szemekkel nézett fel az ifjú McElhanelyre.

– Nem.

– Értem. Gondolom Fhyra miatt. Most, hogy kikerült Cody a képből.

– Igen, Fhyra miatt. Tudnod kell Dean, ha Codyval nem történik ez a tragédia, akkor… én félreálltam volna.

– De most így, Fhyra szabad préda – Dean hangjából nem kevés szarkazmus érződött.

– Ne beszélj így róla! Fhyra nem préda! – Juan haragosan húzta össze a homlokát. – Egyedül maradt! Totál fájhat neki Cody elvesztése…

– És majd te megvigasztalod – vágott a farkas szavába a félvér.

– Dean! Mi lett veled? Elhiszem, hogy fáj a legjobb barátod halála, de azért nem kéne bunkón viselkedned! – emelte meg a hangját Juan.

– Hát neked már nincs ellenfeled! Gratulálok! Én meg nem vagyok ellenfél – fújta dühösen Dean, s a fiatal McElhanely legnagyobb döbbenetére a félvér Whiskyt vett elő és jót húzott az üvegből.

– Dean?! Mi történt?

– Cody meghalt – rántott a vállán Dean s megint meghúzta az üveg tartalmát.

– Azon kívül.

– Jali az apám társa lett – bukott ki a félvérből.

Juant kővé dermesztette a hír.

– Uh! Sajnálom! Ezt… ezt nem tudtam.

– Most már tudod – biccentett Dean.

Feszült, kínos csend ült közéjük, a félvér elgondolkodva kezdte forgatni a kezében az üveget, millió gondolat járt a fejében. Elszégyellte magát a viselkedése miatt, hiszen az őt ért sérelmekről nem Juan tehetett. Tulajdonképpen a farkas drukkolt is neki.

– Bocs – motyogta Dean. – Összejött mostanában.

– Semmi gond! Megértelek.

– Ha nem mégy át, akkor érted jönnek, nem? Vagy valami hasonlót hallottam.

– Igen – bólintott Juan. – Fejvadászok.

– Üldözött leszel. Örök menekülés lesz az életed.

– Átgondoltam. Felkészülök rájuk.

Újra csend telepedett a szobára.

Nincs Jali… nincs Cody… semmi hasznom itt – zakatolt a félvér fejében

– És ha valaki átmenne helyetted? – kérdezte váratlanul Dean.

– Nem fogadják el. Marcus már megtette volna.

– És ha úgy megy át, hogy neked adja ki magát? Úgy tudom, csak az aláírásodat kérték.

Juan kutatva fürkészte Dean kissé eszelőssé vált tekintetét.

– Igen, az aláírásom kellett…

– Nem tudják, hogyan nézel ki.

– Mi jár a fejedben? – kérdezte gyanakvóan a farkas.

– Semmi! – vágta rá azonnal Dean. – Csak… csak azon agyalok, hogyan úszhatnád meg.

– Köszi az aggódást, de már átgondoltam mindent. Szembe nézek velük – Juan megindult az ajtó felé. – Megkeresem apát.

– Persze. Kinn van valahol – lendítette az udvar felé a kezét Dean, utat engedve az alakváltónak.

Juan visszalépett az ajtóból egy pillanatra.

– Amit az előbb mondtam, az maradjon kettőnk között, ha lehet.

– Micsoda? Hogy nem mégy át?

– Igen, az – bólintott Juan. – Senkinek nem mondtam, és nem is akarom egyenlőre.

– Mikor akarod közölni?

– Majd ha itt lesz az ideje. Még nem most.

– Értem. Rendben.

– Köszönöm – biccentett Juan és magára hagyta Deant kavargó gondolataival.

 

 

 

Chyntia sokadjára próbálta hívni Grekot. A sikertelenség a kétségbeesés felé sodorta a nőt. Miután beszéltek Tizianoval, még jobban aggódott a különleges férfiért. Az zakatolt a fejében, amit az idegen mondott, hogy Greko akár bele is halhat a testében végbemenő változásokba. Remegtek az ujjai, ahogy újra próbálkozott a hívással.

– Istenem! – suttogta Chyntia, dühös kétségbeeséssel, tehetetlenül engedte le kezeit a teste mellé. – Nem veszi fel! – szinte nyögte, a könnyeivel küzdött.

Sarkis egy darabig csak figyelte a nőt, majd döntött.

– Csomagolj. Vissza megyünk Clear Creek-re – jelentette ki a férfi, felpattanva a nappali kanapéjáról.

– Téged vissza tud vinni…

– Igen. Majd egyeztetek vele máskor időpontot – rántott a vállán Sarkis. – Egyébként is Clear Creek-en fogok átkelni a kapun. Te meg munkanélküli vagy és egyébként sem tudsz még dolgozni. – a férfi a nő gipszbe csomagolt lába felé lendítette a kezét. – Most is mehetünk!

– Van ott valami munkalehetőség?

Sarkis tanácstalanul húzta fel a vállát, meglepte a nő kérdése.

– Annyira nem vagyok ott ismerős. Miért? Fel akarod mondani az itteni munkádat?

– Greko tuti nem fog a nagyvárosba jönni. Én meg nem maradok itt nélküle – döntötte el Chyntia. – Vele maradok. Ha Clear Creek-en akkor ott, ha a kapun túl, akkor a kapun túl.

Sarkisban tiszteletet ébresztett a nő önfeláldozó kitartása Greko mellett.

– Akkor pláne nincs miért tovább maradnunk, igaz? Akár csomagolhatunk is.

Chyntia hevesen bólogatva adott igazat a férfinek, s bicegve indult a szobájába, hogy mindent amire csak szüksége lehet, bepakoljon.

Wasil agyában folyamatosan kavarogtak a gondolatok. Chyntia biztosra állította, miután eljöttek Tizianotól, hogy az a férfi nem az volt, aki a fura betegért felelősséget vállalt és elvitte magával.

Akkor az öreg Tizianonak több rokona is ideát ténykedhet – állapította meg magában Sarkis.

 

 

 

– Judah McElhanely vagyok – mutatkozott be Judah az ír kocsmárosnak, barátságosan feléje nyújtva a kezét, ahogy nyílt előtte a fogadó ajtaja. – Azt hiszem mi még nem találkoztunk.

Chris elfogadta a feléje nyújtott kezet, aztán kintebb tárva az ajtót a vezér előtt, bentebb invitálta.

– Még nem – Az ír kézműves egy kézmozdulattal hellyel kínálta vendégét, majd itallal. – Önthetek valamit?

Judah a fejét ingatta.

– A Giant Wolf érdekelne, aki itt szállt meg.

– Ha nem McNulty ajánlásával jött volna, be sem engedem. Már nem igazán adok ki szobát.

– Minek kellett neki a jeladó a maguk kutyájából?

Chris vállai közé húzta a nyakát.

– Talán őt kérdezze.

– Kérdeztem. Nem beszél.

– Én meg pláne nem tudom.

– A kutyát nem olyan rég fogadták örökbe, igaz? A fiam és a lánya találták egy híd alatt.

– Így van. Szegénnyel elég ramatyul elbántak. Nem igazán hiányzott neki még egy ilyen támadás.

– Nos – Judah mély sóhajjal tekintetét az Írnek szegezte. – Azt hiszem fölösleges udvariaskodó körökre pazarolnunk egymás idejét.

– Nem értem mire céloz.

– Miféle az a kutya?

– Egy kutya – rántott a vállán Chris. – Meg akarja nézni? – ajánlotta készségesen a férfi, kezét a hátsó épület irányába lendítette. – Vagy kinn van az unokaöcsémmel, vagy fenn az unokahúgom szobájában. Jodie odáig van érte. Valóban gyönyörű példány.

– Semmi szokatlant nem vett rajta észre?

Convel sokáig hezitált, hogy mit mondjon el a vezérnek, közben whiskys poharát elgondolkodva forgatta a pulton. Nem akarta elárulni Tobias nyiladozó képességét. Azon töprengett, hogyan hagyhatná ki őt a történetből.

– Azt hiszem, tudja, hogy én mi vagyok – köszörülte a torkát Convel, mire Judah csak egy néma bólintással felelt. – Ez a kutya mentálisan kommunikál. Azt mondta, ő nem kutya, és Betonak hívják – hadarta röviden az ír.

Judah agyában zakatoltak a gondolatok.

A nyomkövető azért lehetett benne, mert tudni akarták: hol van. Ha nincs benne, így nem is tudják merre van. Vagyis az apám védi őt  – állapította meg magában a vezér.

– Esetleg meg van még a jeladó? – köszörülgette a torkát Judah.

Convel megint csak hezitált, hogy mit válaszoljon.

– Akárki is ez a kutya, valakinek fontos, hogy éljen és valakinek úgy lenne jó, ha nem. Meg akarja tartani ezt a gyönyörű és okos példányt?

Az ír makacsul hallgatott.

– Ha a Giant meg akarta volna ölni, akkor csak simán kitekerte volna a nyakát és kész.

– Miért védi?

– Nem védem. Most is ki van láncolva a Menedékház pincéjében – közölte szárazon Judah. – Csak utána akarok járni a dolgoknak. És a józan logika azt súgja nekem, hogy mivel csak a jeladó kellett neki, nem az állat élete, talán ő is az intelligens eb oldalán áll. Nem gondolja? Nincs benne a jeladó, így nem bemérhető! Már nem tudják megtalálni azok, akik olyan csúnyán elbántak vele.

– Akkor talán jobb is lenne megsemmisíteni, nem?

– Nem hinném, hogy az okos döntés lenne. Mi van ha ez a jeladó a bizonyíték arra, hogy életben van, vagy esetleg a halálára. Akár így, akár úgy, mindenképpen könnyelműség lenne megsemmisíteni – magyarázta Judah, őszintén megosztva ezzel a gondolatait és a feltevéseit az ír farkas sámánnal.

Convel a vezért hallgatva, döntött. Ellökte magát a pulttól és megindult a privát szférája felé nyíló ajtóhoz.

– Egy pillanat – motyogta, aztán magára hagyta Judahot. Nem sokáig. Hamarosan visszatért, egészen pici dolgot szorongatott a markában. Egy kis zacskóba csomagolt valamit rakott az asztalra a vezér elé.

– Ez volt benne.

– Köszönöm! – Judah azonnal eltette a gondosan becsomagolt jeladót, aztán elköszönt és sietett vissza a Menedékházba.

 

 

 

Eljött a temetés napja. A gyász, mindenkire rányomta a bélyegét.

Braydon teljesen magába zárkózott. Annyira, hogy akkor sem jött elő dolgozószobájából, amikor testvére és annak családja megérkeztek. Williamnak kellett őt megkeresnie.

A hatalmas alakváltó dolgozószobája sötét félhomályában ácsorgott az ablaknál és onnan nézte a már rég csendesen és elhagyatva álló műhelyt, amiből egykor mindig kihallatszott, ha Cody szerelt, barkácsolt. Azóta volt csend, amióta ő Nez Perezre küldte őt. Magát hibáztatta a történtekért. Szorította mellkasát a lelkiismeret, hogy a halálba küldte a fiát. Elmerült az önmarcangoló gondolataiba, nem felelt arra sem amikor kopogtak az ajtón.

William mégis megkockáztatta, hogy benyit testvéréhez.

– Szervusz, Braydon!

– Üdvözöllek, William!

A két fivér sokáig némán osztozott egymás gyászában.

– Annyira sajnálom! Bocsáss meg, hogy nem tudtam vigyázni a fiadra! – szakadt fel Williamből.

– Nem a te hibád. Baleset volt – morogta Braydon. – Ami nem történt volna meg, ha én nem küldöm Nez Perez-re. Csak magamat okolhatom!

Újra nehéz csend telepedett közéjük. Braydon szeme sokadjára futott tele könnyel, nehéz, hangos sóhajjal kezdett a szavaiba.

– Soha nem gondoltam volna, hogy ugyanúgy fogom elveszteni a fiamat mint az apámat! Azért kapta az ő nevét, mert ugyanazt a tüzet és erőt láttam benne! És most nézd! – a megtört alakváltó kelletlenül lendítette a kezét. – Az ő vesztét is egy gyilkos csapda okozta! Ugyanúgy! – zokogott fel a medve.

William szemébe is könnyeket csalt az emlékezés.

– Újra együtt vannak, és fentről vigyáznak ránk… mindketten.

 

 

 

Bridget gondoskodón igazgatta fia nyakkendőjét, Juan pedig türelmesen hagyta. Húgával épp csak összekacsintottak, ahogy Veronica elsuhant mellettük egy visszafojtott mosollyal. Az anya gondolatai az átkelés körül forogtak.

– Miért kell annyira kiszámolni mindent? – nyögte a nő. – Milyen dolog lesz otthagyni a temetést? Senki nem vette volna rossz néven, ha nem jövünk el. Tudják, hogy most nekünk is…

– Anya! – Juan homlokon csókolta aggodalmaskodó anyját. – Nem lesz semmi gond. Részvétemet nyilvánítom, aztán Marcussal indulunk az átjáróhoz. Ott sem lesz semmi baj! Meg tudom védeni magamat! Nem fogok belehalni!

– Juan! Hogy tudsz ilyen nyugodt lenni? – csattant fel az anya, kapkodva törölte ki a könnyet a szeméből. – Életünk ezen részét, nagyon kihagynám! Még jó hogy apád elfelejtette közölni, hogy mit egyezkedett Veronicaról.

– Lawrence nem az apám – morogta Juan, a torkát köszörülgetve. Lazított a kissé szorosra sikerült nyakkendőn, aztán felvette a zakóját.

– Egyik gyermekedet sem fogod elveszíteni, anya! Esküszöm neked!

Bridget hálás, büszke tekintettel nézett fiára.

– Hiszek neked, Juan! Te vagy az egyetlen férfi, akinek hiszek és akiben bízok!

 

 

 

Jali, Fhyra mellett ült az ágy szélén, és fogta a kezét. A fiatal farkas nőstény lényegesen összeszedettebb volt, de úgy érezte sok-sok évet öregedett az elmúlt napok alatt. Edmond a szoba küszöbén ácsorogva, aggodalmasan figyelte lányát.

– Biztos, hogy ezt akarod?

Fhyra heves bólogatással felelt.

– Melletted leszek, rendben? – ajánlotta Jali. – Végig!

– Köszönöm. – Fhyra megszorította az őrző kezét. – Dorothy?

– Hamarosan ő is itt lesz Talannal, csak még megvárják, hogy Grimmet oda érjen Grekohoz.

– Judah nem haragszik, hogy most itt vagy velem? – szipogta a lány, mire Jali jóságos mosollyal megrázta a fejét.

– Dehogy! Ő meg elment az apámért.

– Dean?

– Deant nem tudom hol van – rántott a vállán Jali. – Apa haragszik is rá, nagyon. Teljesen kifordult önmagából az elmúlt napokban. Szinte nem lehet vele normálisan beszélni sem. Azt is nehezen fogadta el, hogy nekem más van a szívemben, nem ő. Attól meg végképp kiborult, hogy az apja az. – Az őrző egy nehéz hangos sóhajjal zárta le a szavait.

– Cody is… – Fhyra hangja elcsuklott. – Haraggal váltunk el!

– Haraggal?

– Azt hitte, hogy én meg Juan! Csalódást okoztam neki! Csalódott bennem!  Meg sem tudtam neki magyarázni! – zokogta a lány, Jali vállára borult. – Most meg már pláne nem… Istenem, Jali! Csúnyán váltunk el! Miattam!

 

 

 

McGinty állapota rengeteg javult. Most pedig a düh is lendületet adott neki. Szinte már hadonászott a járását segítő bottal, ahogy Judahhal a terepjáróhoz bicegett.

– Szét fogom rúgni a seggét! – morogta az egykori testőr mérgelődve.

– Hagyd már, Max! – motyogta Judah. A vezér együttérzett fiával.

– Felelősségteljesen kéne viselkednie!

– Majd úgy fog. Most gyászol.

– Ne védd! Már Cody halála előtt kifordult magából! Úgy viselkedik mint egy dacos, taknyos gyerek!

Dean mindeközben a szurdokon állt, s random módon dobálta le a semmibe az apró kavicsokat. Maga is meglepődött az érzésein, mert nem reményvesztettnek érezte most magát. Mindent eltervezett. Alaposan átgondolt döntést hozott magában, amit már nem lehetett a sértett dacra fogni. Úgy érezte ő egy gépezet része, s hogy az jól működjön, most máshová kell illeszteni az ő darabkáját. Magában mindenkitől búcsút vett. Az éjjel még az apjának levelet is írt, mert senkitől nem akart haraggal elválni. Tisztában volt azzal: nem biztos, hogy bárkit is itt, látni fog még valaha.

Megbékélt.

Elrendezett gondolatokkal és érzésekkel indult vissza a Menedékházba végső búcsút venni legjobb barátjától is.

Judah pillantotta meg előbb az út szélén sétáló fiát.

– Mi a fenét bóklászik itt?! – mordult fel Ginty.

– Hagyd! Erre volt szüksége! – hurrogta le testőrét a vezér. Dean mellé kanyarodott, s leengedte az ablakot, ahogy lassított.

– Beszállsz, vagy koptatod még az utat?

Dean nem válaszolt, csak megállt. Judah megnyitotta a hátsó ajtót, ő pedig szótlanul csúszott be az ülésre.

Feszül, gyászos csend uralta a kocsit. Ginty elnyelte kioktató szavait, Judah csak egy együttérző pillantást vetett a visszapillantón keresztül fiára. Dean elgondolkodva nézett túl az ablakon, a szaladó fákat figyelte. Keze a zsebében lapuló levélen pihent. Hirtelen előrébb hajolva megveregette apja vállát. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, aztán zavartan nézett félre, s visszadőlt az ülésre.

Ebbe a gesztusban minden benne volt szavak nélkül is.

Mindkettejük torka elszorult, szemükben könnyel viaskodva, pislogva tekingettek mindenfelé.

Ginty lehajtotta a fejét, az ő szemébe is könny szökött A kemény katona elérzékenyült apa és fia néma békülésétől.

Lehet, hogy sokszor keményen bírálta a fiatal farkast amikor hibázott, hiszen mindig is szigorúan fogta Deant - viszont ha nem is mondta neki -, de büszke volt rá, hogy milyen jellemmé vált, ahogy a kezei alatt felnőtt.

 

 

 

Dorothy és Talan az utolsó pillanatban érkeztek. A doktornő azonnal Fhyra másik oldalára ült, így közrevették a veszélyes lelki állapotba kerülhető nőstényt. Jali azon gondolkodott, hogyan tudná megosztani Talannal az információt ami a tudomására jutott. Úgy gondolta ezt mindenféle képpen tudnia kell a szakrális őrzőnek. Aztán azt a közlési formát választotta, ami már a gépen is sikerült nekik.

– „Talan! Fhyra babát vár!”

– „Tessék?” – Talan arcára csak egy villanásra ült ki a döbbenet, aztán idegesen tekingetett körbe, nem-e látta valaki a önkéntelen reakcióját.

– „Cody apa lesz!”

– „Basszús! Ez előbb is kiderülhetett volna!”

– „Most már ez van. Ezzel a helyzettel kell valamit kezdenünk.”

– „Kezdenünk?”

– „Nem gondolod, hogy magadra hagylak a szarban?!”

– „Hát ha ezt tudom, hazáig rugdostam volna Codyt!”

– „De nem tudtad. Ezen már kár mérgelődnöd.”

Elkezdődött a szertartás.

Emma vigasztalhatatlanul zokogott, de most nem a társa vállán. Kifejezte ezzel, hogy úgy érezte, fiúk halálában közrejátszott férje döntése, hogy be akart avatkozni Cody párválasztásába. Braydon érezte felesége mérhetetlen keserves dühét, ami csak sokszorozta benne az önmarcangoló lelkiismeretfurdalást. Ő is pont ezt érezte. Nem csak a felesége, de ő sem bocsátotta meg magának, hogy fiúkat Nez Perezre küldte.

Veronicat nyomasztotta a temetés hangulata. Tekintetét sokadjára vezette végig a gyászolókon. Legbelül kényelmetlenül érezte magát, és egyetértett abban az anyjával, hogy nem is igazán kellett volna eljönniük. Tulajdonképpen Judah és Juan miatt tették mégis, hiszen a két nőnek nem volt olyan szoros kapcsolata a családdal.

Döntött.

Odahajolt anyjához, úgy súgta fülébe:

– Ne haragudj, de nekem most azonnal ki kell mennem!

– Veronica! – korholta elfojtott hangon a lányát az anya.

– Sajnálom! – A lány szinte minden zaj nélkül hagyta el a helyiséget. Csupán Talan vetett utána egy pillantást, de ő sem firtatta, hogy miért és hová megy az utód.

Aztán hírtelen minden felbolydult.

Fhyra artikulátlan ordítással zokogott fel, mire Talan azonnal a karjába kapta a lányt, miközben Jali a kezeit tartotta, hogy ne okozzon magában kárt. A két őrző tökéletes összhangban mozdulva elindult ki a zavarodottság határára sodródott kismamával. Dorothy összekapkodta a szétszóródott táskáikat, és sietve követte őket. Edmond is megindult, de Talan határozottan pár szóval lebeszélte az aggódó apát, hogy ő is velük menjen. Nem akarta, hogy Ed gyanút fogjon lánya állapotát látva.

– Vigyázunk rá, Ed. Maradj!

Juan úgy pattant fel akár a rugós bicska, mire Bridget azonnal az órát nézte, hogy az indulásig még mennyi ideje van a fiának.

Dean kihasználva, hogy mindenkinek másfelé járt a figyelme, Juan után ment. Úgy gondolta itt az ideje, hogy közölje vele a tervét. A farkast a folyosón állította meg. Juan szerette volna utolérni Fhyráékat, hogy a lány mellett legyen, de a sokadik felszólításra, visszafogott türelmetlenséggel szinte Deannek esett.

– Mit akarsz?

– Átmenni!

A farkast ledöbbentette a bejelentés.

– Mi van?

– Átgondoltam! Téged nem keresnek, ha elméletileg átmégy – hadarta Dean. – Én leszek, te!

– Nem vagy normális!

– Juan! A nő, akit szerettem az apám társa lett, a legjobb barátom meghalt… Eldöntöttem! Nincs miért itt maradnom! Segíteni akarok! Neked… Fhyrának! Maradj mellette! Jó páros lesztek! Én meg gondoskodom róla, hogy a kapun túlról ne keressen téged senki!

Juant ledöbbentették Dean szavai, s hogy mennyire eltervezte és átgondolta ezt magában az őrző.

– Te ezt most komolyan…

– Kell az aláírásod! – Dean egy papírlapot s tollat nyújtott Juan felé, aztán már tartotta is a hátát. – Amíg Wyomingbe érünk lesz időm gyakorolni!

– Dean… – Juan annak ellenére, hogy csábító volt a félvér ajánlata, ő nagyon is tudta mit vállal ezzel Dean. Az ismeretlenbe, s talán a halálba megy helyette.

– Siess már! – sürgette a félvér.

Juan végül a papírra firkantotta a nevét.

– Egy életre az adósod vagyok!

– Dehogy! Őrző vagyok! – húzta ki magát büszkén Dean. – Úgy érzem ezt kell tennem.

– Felhívom Marcust, ne lepődjön meg, hogy te mégy. Tudod hol a gép? – Juan végigtapogatta zsebeit a telefonja után, zavart izgatottságában nem is tudta hirtelen hová tette. Dean mint egy küldetésre induló katona bólintott, s utoljára biztatva vállon csapta Juant.

– Legyetek boldogok! Aztán mire visszajövök, itt szaladgáljanak nekem az utódok!

A kemény önfegyelemhez szokott farkas szeme telefutott könnyel. Hirtelen egészen kicsinek érezte magát Dean mellett.

– Te vezér vagy, Dean! – Csak ennyit tudott mondani a távolodó félvérnek.

Dean arcán az elégedettség látszott, hogy véghez tudja vinni a tervét. Hiszen eddig, szinte minden simán ment. Egy ironikus mosollyal biccentett vissza válla felett Juan felé.

– Majd a következő életemben! – mondta meglepően vidáman és futásnak eredt.

Juan azonnal testőrét hívta aki a géppel rá várakozott és éppen a szertartásról kisurrant Veronicával beszélgetett.

– Egy pillanat – mondta Marcus elnézést kérő mosollyal a lánynak, aztán fogadta a hívást. – Juan?!

– Marcus! Én nem megyek! – hadarta a fiatal farkas.

– Tessék?

– Ne lepődj meg! Dean fog felszállni! Hamarosan odaér, indulhattok is.

– Juan?!

– Mi van? – Veronica látva a testőr döbbent arckifejezését, a homlokát ráncolva esett neki a kérdéseivel. – Mi történt? Juan volt? Mit mondott?

Mielőtt Marcus bármit válaszolhatott volna, Dean már odaért a helikopterhez. A nőstény mellett becsúszott a gépbe. Veronica értetlenül kapkodta a tekintetét.

– Mi folyik itt? Dean?! Mit keresel itt? Hol a bátyám?

– Fhyrával – válaszolta kurtán az őrző, közben már kötötte be magát az ülésbe.

– Mi ez az egész?

– Mehetünk? – kérdezte Marcus, s a félvér bólintására indította a gépet.

– Hé! A fenét mentek nélkülem! – emelte meg a hangját Veronica s egy gyors mozdulattal bevágódott Dean mellé.

– Nica!

– Tudni akarom mi folyik itt!

– Veronica! Nekünk, indulnunk kell! – szólt rá a lányra Marcus, mire a farkas nőstény tett a kezével egy sürgető mozdulatot.

– Hát akkor induljunk! Gyerünk, gyerünk!

Marcus egy hangos sóhajjal kényszeredetten fogadott szót az alfanősténynek, s a gép a magasba emelkedett.

Dean elővette a tollat a papírt és buzgón elkezdte gyakorolni Juan aláírását. Ezt látva Veronica rádöbbent mire is készül a félvér.

– Nem vagytok normálisak! – fakadt ki. – Azt hiszitek nem fogják észrevenni? Dehogynem! Azonnal ki fognak nyírni, Dean! Ettől már az is jobb lett volna ha senki nem megy!

– Ez az egy lehetőség van, hogy ne keressék Juant!

– Ki fogják szúrni! Ennyi idő alatt nem tudsz ugyanúgy írni! Egy írásszakértő kiszúrja, hogy nem ugyanaz az aláírás!

– Ha nem próbáljuk meg…

Veronicának eszébe jutott, az apja alkuja.

– Én vagyok a biztosíték, hogy sikerüljön!

– Mi van?

– Az apám úgy egyezett meg az ottani vezérrel, hogy én is átmegyek. Velem fizetett!

– Tessék? Ez új! – ráncolta a homlokát Dean.

– Mivel apa erről elfelejtett halála előtt nekünk szólni, anya úgy gondolta amiről nem tudunk azt nem kell teljesíteni.

A megdöbbentő információ egy pillanatra mindkét hímben kiverte a biztosítékot.

– Ha nem hinnék el az aláírás hitelességét, nekem csak elhiszik, hogy te vagy a testvérem!

– Azt se tudod mi vár…

– Te sem tudod! – vágott Dean szavába a lány.

– Neked itt az életed! Miért hagynád…

– A miértemet én tudom – rántott a vállán a Veronica. – Én sem kérdeztem a tiédet.

 

 

 

Bridget aggodalmasan tekingetett körbe. Se Juan se Veronica nem volt sehol. Egy pillanatra találkozott a tekintete Judahéval, aki láthatóan úgy nézelődött mintha szintén keresett volna valakit.

– Nem láttad Deant? – súgta oda Gintynek a vezér, akinek pillantása azonnal a félvér utód üresen maradt helyére esett. Tanácstalanul húzta vállai közé a nyakát, a fejét rázta.

– Ő is kimehetett Jalival meg Talannal. Szegény Fhyra eléggé rossz állapotba került.

Judah egyetértően bólintott ugyan, de azért még egyszer körbepillantott. Megmagyarázhatatlan rossz érzés kezdett benne szétáradni.

Mikor a szertarásnak vége lett, még egyszer részvétüket nyilvánították a gyászukban megtört medve alakváltóknak.

Bridget a mosdóba nézte meg először a lányát, aztán Juant kereste sűrűn pillantva az órájára.

Judah is keresésbe kezdett, McGinty pedig követte őt és közben próbálta nyugtatni.

– Akkor láttam kimenni, amikor Fhyra rosszul lett.

– És miért nem szólt? Mellettünk ült! Csak annyit kellett volna mondania, hogy: bocs, azonnal jövök, vagy nekem most mennem kell! – A vezér nyugtalanul szelte a folyosókat.

Bridget a fiát az egyik szoba ajtaja előtt találta meg. Juan aggódva várakozott, hogy megtudja, milyen állapotban van Fhyra.

– Hát te? – hüledezett Bridget elkerekedett szemekkel. – Azt hittem már elmentél!

Juan zavartan kapta el a tekintetét.

– Úgy döntöttem nem megyek – hadarta.

– Istenem, Juan! – Az anya hirtelen nem is tudta, hogy örüljön, vagy ne fia döntésének. – Veronicát nem láttad?

Juan tanácstalanul rázta meg a fejét.

– Kijött a szertartásról, és most hiába keresem, sehol nem találom – mérgelődött Bridget.

Judah és McGinty is feltűnt a folyosón, ők  Deant keresték.

– Juan! Nem láttad Deant? – támadta le a fiatal farkast az apja. – Akkor láttam őt is kijönni, amikor Fhyra rosszul lett és úgy megindult mindenki – magyarázta az egykori testőr.

Juan arcán megfeszültek az izmok, hirtelen fogalma nem volt mit mondjon. Judah is kérdőn nézett rá a válaszát várva.

Bridget az ablakon túl nézve tekintetével az udvaron kereste Veronicát, amikor észrevette, hogy a gép - amivel érkeztek és amivel Juan ment volna vissza Wyomingre az átjáróhoz -, Marcussal együtt nincs sehol.

– Hová ment Marcus a géppel? – fakadt ki az alfanőstény, dühös tekintetét fiának szegezte.

Juan nem bánta volna, ha most hirtelen elnyelte volna őt a föld.

– Wyomingre – válaszolt kurtán.

– Minek? – kerekedett el értetlenül az anya szeme.

– A kapuhoz – motyogta a farkas utód, lesütve a szemét. Nem bírta állni az apja és a vezér tekintetét. Már bánta, hogy elfogadta Dean makacs önfeláldozó tervét és még segítette is benne.

– Veronica?!

– Őt nem láttam! – rázta a fejét Juan. – Veronicával nem találkoztam.

– És Deannel? – Max tett egy fenyegető lépést fia felé.

– Deannel, igen – mondta ki végül Juan. – Ő, elment Marcussal.

– Tessék?! – Judahból ordítva tört fel a kérdés, dühösen ragadta meg az utód öltönyét, Max pedig egy mozdulattal sem avatkozott közbe. – Mit mondasz?! – Megrázta a fiatal farkast, gyilkos tekintettel a falhoz penderítette, valósággal belepasszírozta. – És végig nézted?! Miért nem szóltál?! Ha tudtad, miért nem szóltál?!

– Juan?! – Bridget szemében a csalódástól keserű könnyek jelentek meg. – Mit tettél?!

Felhívni Wyominget! – futott át első megoldásként a nő fejében, s már remegő kézzel kotorta is elő a telefonját.

– Marcus odaért már? – kérdezte azonnal, ahogy a testőrség egyik katonája bejelentkezett.

– Igen, asszonyom!

– Hol vannak?

– Egyenesen lementek…

– Állítsa meg őket! – szakadt fel Bridgetből. – Hogy jutott az eszébe idegent a kapuhoz engedni?!

– Elnézést asszonyom, de nem idegen… – próbált hebegve védekezni a katona.

– Talán ismeri azt aki Marcussal ment?

– Őt nem asszonyom, de a lánya is velük volt. Ő mondta, hogy minden rendben ez így lett megbeszélve.

Bridget légzése elakadt a választól.

– Mit mond? Veronica velük volt?!

Juan szemei elkerekedtek anyja szavaitól. Lelkébe mart a keserű felismerés, hogy a húga is velük ment. Ő, erről nem tudott.

– Azonnal állítsák meg őket! – kiáltotta Bridget kétségbeesetten.

– Igenis!

Feszült néma várakozás vette kezdetét.

Judah lassan elengedte Juant, aki már ezerszer kívánta a saját halálát, főleg, hogy kiderült a húga is velük ment.

A telefon hívását Bridget azonnal fogadta.

– Sajnálom, asszonyom. Átkeltek.

– Az nem lehet!

– Sajnálom. Csak egy borítékot találtunk itt a kapunál az asztalon…

Bridget könnyei egyre sűrűbben szántották végig a kilátástalan félelemtől elfehéredett arcát.

– Átkeltek – suttogta elcsukló hangon, kezéből hagyta a készüléket kicsúszni. A nő zokogva temette kezeibe az arcát.

Judah ordítva vágott ököllel a faburkolatba, ami azonnal be is szakadt a vezér erejétől.

McGintynek azonban már ösztönösen megoldásokon kattogott az agya. Megszorította Judah karját, hogy csillapítsa a vezér elkeseredett dühét és, hogy maga felé irányítsa a figyelmét.

– Átmegyek értük! – vágta rá határozottan az egykori testőr. – Lenn van a pincében az a Giant! Ő át tud menni, akkor talán engem is át tud juttatni, vagy magával vinni – vázolta fel a tervét McGinty.

Judah láthatóan csillapodott, ő is elgondolkodott Maximus szavain. Egy határozott mozdulattal lerázta magáról testőre kezét s megindult az alaksor felé. Aztán eszébe jutott a jeladó, amit vissza kellett volna vinnie Jarednek. Útba ejtette a szobáját és magához véve, rohant kiláncolt apjához.

Ginty már lenn volt és ordítozva hadonászott a béklyóba vert Jared előtt.

– Hagyd! – csattant kemény parancsként Judah hangja, s egészen közel menetelt az egykori Giant vezérhez – Ha bármit is jelentett neked az anyám – sziszegte gyűlölettel a szemében, a hatalmas alakváltó arcába hajolva –, akkor visszahozod a fiamat, a kapun túlról!

Jared légzése elakadt egy pillanatra, aztán igyekezett továbbra is hideg közömbösséget mutatni.

– Hogy került a fiad a kapun túlra?

– Átment valaki helyett. Nem ez a lényeg! Hanem az, hogy hozd őt vissza! – ordította Judah megragadva a Giant Wolf szakadozott felsőjét. – Üzletet ajánlok neked! Nálam van, ami neked kell, nálatok, ami nekem! – A vezér úgy csapta a kis csomagot Jared mellkasához, hogy szinte a bőrébe passzírozta azt. – Vedd úgy, hogy ez a fizetséged! Az, hogy elengedlek és befejezheted a küldetésed. Viszont, ha nem hozod vissza a fiamat, esküszöm utánad megyek, megtalállak és feltépem a torkodat! Nem érdekel, hogy szeretted-e az anyámat vagy sem! Kiforgatom a beleidet! – Judah gyilkos tekintettel ordította szavait a Giant Wolf arcába.

– Judah! Ne engedd el! – szólt rá Ginty. – Hiszen neki, semmit nem jelent Dean!

Judah eleresztette a füle mellett testőre szavait, miközben sorra kinyitotta a hatalmas alakváltó bilincseit. Jared nem rohant el azonnal.

– Visszahozom a fiadat – mondta csendesen, lassú mozdulattal tette el a jeladót.

Meghatározhatatlan érzelmekkel, hosszan szegezte egymásnak a tekintetét a két alakváltó, mialatt Jared elhaladt fia mellett. Aztán ahogy a felvezető lépcsőhöz ért a Giant, lendült, s a méreteit meghazudtoló könnyed mozdulatokkal tűnt el a szemük elől.

Gyilkos tempót diktálva egyre gyorsuló iramban szelte át az erdőt a barlangig. Minden zsigerében lüktetett a védelmező féltés. A tudat, hogy a vére odaát van a kapun túl, ráadásul ellensége kezei között, érzékeit pattanásig feszítette. Minden mentális erejét össze kellett szednie, amikor a kapuhoz ért, hogy ösztöneit csitítsa, elnyomja. Nem érezhették meg rajta a félvérhez való kötődését, mert azzal mindenkit elárult volna. Azokat akik eddig segítették a kapun túl, és a saját vérét is, akiben a népe, a jövendölés szerint a felszabadítójukat várta.

Majd szétszakadt mindene. Térdeire rogyott, s hatalmas ordítással engedte ki magából a veszélyes feszültséget, a határtalan féltést. Ezekkel a lelkében nem mehetett vissza. Előbb át kellett hangolnia minden emléket, és érzést ami itt érte.

Még a menedékházban is hallották a semmihez sem hasonló hangot. Sokan kérdőn, tanácstalan, ijedt pillantással tekingettek egymásra, a közelükben állótól várva választ a félelmetes vérfagyasztó üvöltésre.

Judah arca megváltozott a hangra. Szemében meghatódottság volt, és az elérzékenyülés könnyei csillogtak a szemében, amit Ginty egyáltalán nem értett.

– Vezérem?! – Maximus hangja elcsuklott.

Annyi mindent mondott volna, tolongtak a gondolatok a fejében. Hiszen ő is minden félelem nélkül átment volna Deanért!

Miért pont benne bízik ennyire? – zakatolt Maximus fejében elkeseredetten.

– Miért?! – A testőr csak ennyit tudott mondani, ezt is szinte nyögte.

– Mert biztos vagyok benne, hogy meghalna a fiamért – mondta halk de magabiztos szavakkal a vezér.

Fedro sűrűn pislogott lakótársa felé, aki a kanapén kuporgott, térdeit átkarolva ringatta testét és túlbámúlt az ablakon. Fedro hiába ajánlotta fel a segítségét amikor kihozta őt az intézetből. Gray ritkán szólalt meg, és kérdései sem voltak. Azt viszont észrevette Fedro, hogy védence nagyon is figyelmes. Ezért sem vállalta be, hogy magára hagyja, ha ő dolgozni megy, mert attól tartott, hogy szép csendben észrevétlenül felszívódik ki tudja milyen szándékkal.

Mero elég nagy zajt csapva érkezett meg. Hangosan köszönt, lendületes mozdulattal vonta egy testvéri ölelésre Fedrot, majd levágódott Gray mellé a kanapéra.

– Kártyázunk? Vagy sakkozunk?

A kortalan férfi sokáig hallgatott, lassú mozdulattal fordult ülésbe a kanapé szélére a dohányzó asztal felé.

– Sakk – mondta kurtán.

– Remek! – bólintott Mero s kezével tett egy tessékelő mozdulatot testvére felé, hogy nyugodtan mehet a dolgára.

Gray félelmetes és nehéz ellenfél volt. Mero néha úgy érezte, hogy a férfi biztosan bír valami mentális képességgel és előre látja a fejében az ő lépési szándékait. Rövid időn belül a sokadik játszmát nyerte meg a warlock ellen.

Mero elgondolkodva pislogott fel a szótlan védencükre, miközben felállította a táblára a bábúkat.

– Gondolom hiába is kérdezem, milyen érzés lehet elviselni egy alakváltónak, hogy kiszakítják belőle a hozzá tartozó állatot – mormogta szomorú együttérzéssel Mero. – Én eddig úgy tudtam, az alakváltó egy, a benne lévő állattal. Ha meghal… mindkettő…

– Fájdalmas – mondta halkan, magaelé merengve Gray.

– Fájdalmas? Gondolom…

– Fáj a lelkem. Fizikailag érzem a fájdalmat – motyogta monoton hangon a férfi.

Meroban megakadt a levegő.

– Fizikailag? Te akkor… ez azt jelenti, hogy úgy huszonöt éve élsz együtt egy ilyen fájdalommal? Atyaég!

– A fájdalmat meg lehet szokni. Néha ki lehet kapcsolni.

Mero csodálkozva vonta fel a szemöldökét. Nem azon lepődött meg, amit a férfi mondott - hiszen ezt ő maga is tudta, és olykor alkalmazta is -, hanem az döbbentette meg, hogy ezt egy állatától elszakított alakváltótól hallja. Ő azt hitte, hogy a folyamatos fájdalom elviselése teljesen leszedálta a férfit. Most döbbent csak rá, hogy védencük tulajdonképpen nem leépült az évek alatt, hanem pont ellenkezőleg! Egyfajta alvó állapotba kapcsolta magát és erősödött.

Nem volt ideje sokáig elmélkednie. Kopogtak az ajtón.

Mero felpattant a kanapéról, kavargó gondolatokkal a fejében ment ajtót n

itni. A vendég egy magas, kortalan férfi volt. Ezüstös és hamuszínű hosszú haját rendetlen kontyba viselte. Nem volt egy csupaizom, inkább vékony testalkatúnak tűnt, de széles vállai azért árulkodtak, hogy nem egy vézna gyenge egyén. Férfias kisugárzását nagyban megtámogatta az ápolt szakáll.

– Chid?!

– Hello Mero! – biccentett, s lendületes léptekkel menetelt bentebb a lakásba. – Hello Gary!

– Gray! – javította ki Mero az érkezőt.

– Nem, nem! – ingatta a fejét a férfi – Innentől Gary Wyant! –  Chid farmerkabátja belső zsebéből borítékot vett elő, s letelepedett védencük mellé a kanapéra. A dohányzóasztalra szórta a boríték tartalmát, aztán szétterítette az igazolványokat.

– Személyi, biztosítási kártya, bankkártya – sorolta. – Gary Wyant! Jól tanuld meg legalább az alap adataidat. Születési hely, idő, szüleid neve.

– A valódi adataimat mikor tudhatom meg? – kérdezte váratlanul immáron Gary.

Mero és Chid tekintete egy pillanatra találkozott.

– Ha fel leszel rá készülve – mondta Chid rövid gondolkodás után.

– Fel vagyok rá készülve.

– Ez felkavaró beavatkozás – kezdte Chid a torkát köszörülgetve, de Garyből megindultak a szavak.

– Soha nem tudtam ki is vagyok. A hosszú évek során magam jöttem rá, hogy más vagyok. Nem ember. Eddig is váltogattam a személyazonosságomat. Meg tudom jegyezni ezt a Gary Wyantot is. Csak… csak most már szeretném tudni ki vagyok. Szeretném megérteni miért történik velem mindez. Mikor már beállt az életem egy kerékvágásba, jött az a nagydarab fazon és minden felborult. – Gary szeméből sugárzó fájdalom, döntésre sarkalta Chidet. A megtört férfi felé fordult, két tenyerét Gary homlokához nyomta úgy, hogy ujjai a fejére simultak.

– Készülj fel, mert valószínű lesznek fájdalmaid.

– Bírom a fájdalmat!

– Chid! – szólt rá Mero mikor ráeszmélt, hogy mit is akar a nem kevés erővel és nem is akármilyen képességekkel rendelkező ismerőse. – Nem hinném, hogy...

– Igaza van, Mero! – fojtotta Calimeroba a szót, Chid. – Joga van tudni!

– Nem azt mondtam, hogy nincs. Csak talán… – Mero tanácstalanul dobta szét a kezeit.

– Visszahozom az emlékeidet, az sokat segít neked? – kérdezte Chid, mire Gary hálás tekintettel buzgón bólintott.

Chid mélyre szívta a levegőt, aztán benn tartotta pár másodpercig, majd lassan kifújta. Párszor megismételte ezt, aztán lehunyta a szemét.

Gary pedig izgatottan adta át magát a nem mindennapi beavatkozásnak. Nézte a mozdulatlanságba dermedt idegent, aki szinte alig vett levegőt, azt is egészen furcsa ritmusban. Aztán Gary lassan érezte a fejében szétáradó tompa feszítő érzést, szédülni kezdett. Laposakat pislogva mély sóhajtásokkal igyekezett elviselni az erősödő fájdalmat. Aztán már megfeszültek állkapcsán az izmok, ahogy összeszorította fogait, de nem akart megállni. Nem csak a fájdalmat érezte egyre jobban, minden felerősödött benne. A tudatossága, a magabiztosága, fizikai ereje…

Orrából vékony csíkban szivárogni kezdett a vér, amire Mero hevesen reagált.

– Hé! Chid! Hagyd abba! Vérzik! Chid! Vérzik! – A warlock már ordított. – Hagyd abba!

Gary felsőteste megbicsaklott Chid kezei között. A nem mindennapi képességgel bíró férfinek ez volt a jel. Lassan engedte a kanapéra fekvő helyzetbe az elgyengült Gary testét, aki zavart pislogással nézett a semmibe.

– Mi a szent szart csináltál vele?! Mit mondok Fedronak, ha megölöd itt nekem?!

– Semmi baja. Csak elfáradt – mondta a legnagyobb nyugalommal Chid. - Eszemben nincs megölni. Az a cél, hogy újra rendben legyen.

– Cseszd meg! – Mero a ziháló férfi mellé térdelt, a pupilláit vizsgálta, amik hihetetlenül kitágultak, mint akit teljesen leszedáltak.

– Piszok szívós! Erős! – állapította meg elismerően Chid. – Hamarosan folytathatjátok a sakkot.

– Mit csináltál vele?

– Hosszú lett volna mindent elmondani neki. Egy hétig is itt ülhettem volna. Ez gyorsabb – magyarázta Chid. – Átadtam neki mindent, amit én tudok, róla. A családfájáról, a szüleiről, a születéséről…

– Nem veszélyes ez?

– Hidd el, sokkal veszélyesebb valakit tudatlanságban tartani.