ÖRÖKÖLT GÉNEK - 27

Kuchur egy kidőlt fa megmaradt törzsén ücsörgött. Nagyon régen vonszolta ezt a rönköt padnak a kunyhójához. Elgondolkodva farigcsált egy fadarabot csak úgy céltalanul a vadászkésével, miközben gondolatait rendezgette. Rég álmodott már úgy, ahogy az éjjel. Már-már elfelejtette, hogy megmagyarázhatatlanul álmodott olykor személyekről, olyan tartalommal, ami a jövőre mutatott utalást. Most is ez történt. Igazából nem tudta miért történik ez vele, mert soha senkihez nem akart közelebb kerülni, távolságtartó volt.

Codyval álmodott.

Az álomban a fiatal medve jóval idősebb volt, robosztusabb és nem hiányzott a lába. Egy tőle jóval fiatalabb lány társaságában látta, aki inkább a lányának tűnt, mint a társának…

Azon hezitált a tigris, hogy elmondja-e ezt a fiatal medvének vagy se? Befolyásolja-e esetleg ez a jövőjét és ha igen, milyen irányba? Tanácstalan volt.

Hallotta bentről a mozgást, s hamarosan a kunyhó ajtaja is tompa recsegéssel nyílt. Halkan dobbant a Kuchur által készített mankó rongyba csavart vége a fatornácon, ahogy Cody bicegve ügyeskedte át magát a küszöbön, aztán le a lépcsőn. Minden szó nélkül lebotorkált szállásadója mellé. Ő is leült a rönkre, s sokáig csak némán forgatta térdein a járását segítő fadarabot.

– Hogy aludtál? – kérdezte motyogva a tigris, továbbra is bíbelődve a nagy semmivel.

Cody csak rántott a vállán. Napról napra egyre kevesebbet beszélt. Inkább gondolkodott, és emlékeket idézett fel.

– Mit álmodtál? – Kuchur halvány mosollyal pillantott oldalra a fiatal medvére, aki egykedvűen piszkálta a földet a mankó végével.

– Nem szoktam álmodni – morogta Cody az orra alatt.

– Mindenki szokott – mondott ellen a tapasztalt tigris egy hangos sóhajjal. – Maximum nem emlékszünk rá, amikor felébredünk.

– Akkor nem szoktam rá emlékezni – javította ki magát dünnyögve Cody.

– Az az Őrző, mikor jön vissza a válaszodért?

Cody újra csak rántott a vállán.

– Nem mondta?

– Azt mondta később még visszajön. Ennyi.

– És… hogyan döntöttél?

A fiatal medve  egy darabig hallgatott, majd megrázta a fejét:

– Nem megyek haza.

– És a szüleid? A barátok?

– Új életet akarok – mondta határozottan Cody.

– Azt úgy is megteheted, hogy nem okozol a szeretteidnek fájdalmat.

– Amikor a nagyapám meghalt, gyászolták egy darabig, aztán néha felidézték az emlékét. Elmúlik a fájdalom.

– Így gondolod?

– Így.

– Szeretteink elvesztése akár a sorsunkat is megváltoztathatja. A jellemünket. Minden kihatással van valamire. Ilyen vagy olyan formában de…

– Nem ismered az apámat, Kuchur – vágott a tigris szavába keserű fájdalommal az arcán Cody. – Nem lenne saját életem. Így meg, elgyászolnak és kész. Eltemetnek aztán folytatják az életüket. Szeretem annyira Fyrát, hogy lemondjak róla. Jobb lesz így, neki.

– Honnan tudod?

– Ott lesz mellette, Juan. Ő való hozzá.

Újra közéjük telepedett a csend. Kuchur végül úgy döntött megosztja az álmát a fiatal medvével.

– Én álmodtam – kezdte, megtörve a hallgatást. – Rólad.

– Rólam?

– Nem tudom miért jönnek elő ilyen álmok és azt sem, miért azokkal álmodok, akikkel éppen.

– Talán azzal álmodunk, ami leginkább foglalkoztat minket.

– Meglehet – motyogta Kuchur rándítva a vállán. – De ezek másfajta álmok. Mintha látnám a jövőt. Nem utópisztikusan, hanem nagyon is valósághűen.

– Látod a jövőt? – Cody csodálkozva vonta fel a szemöldökét. – Láttad, mi történik velem?

– Nem igazán tudom mit jelent – szabadkozott a tigris. – Álmomban nem hiányzott a lábad, és idősebb voltál.

– Hát akkor az életem, már ez előtt félresiklott. Egy elmulasztott lehetőség jövőjét láthattad – legyintett Cody.

– Volt veled egy fiatal lány…

– Hogy nézett ki? A társam volt? – a medve érdeklődése felélénkült.

– Hogy nézett ki? Hosszú fehér haja volt…

– Dagny? – Codyt őszintén meglepte a leírás amiről azonnal a befogadott árva jutott az eszébe.

– Nem, de hasonló. Ez a lány jóval fiatalabb volt, apró rajz, vagy tetoválás volt a szemöldöke felett és az a nagyon hosszú fehér haja olyan mindenféle fonatba volt, mint William lányának, Soyaranak. Inkább a lányod lehetett mint a társad.

– Kizárt.

– Miért?

– Nem tervezem…

– Jajj Cody! Most, nem tervezed! Rendben! Elhiszem. De soha ne mond, hogy soha!

A csend megint közéjük ült pár percre.

– Nem lesz társam, így nem lesz gyermekem sem – morogta Cody, s szedelőzködni kezdett. – A lábam meg pláne nem fog kinőni – szögezte le, s azzal a ház felé fordult. – Elmegyek. Nem hozok rád kíváncsiskodókat. Ne zaklasson téged, miattam senki.

– Cody! Még nagyon nem vagy olyan állapotban – Kuchur aggodalmasan dobta el a kezéből az eddig farigcsált fadarabot és a fiatal medve után lendült. – Őrültség még egyedül…

– Jól vagyok!

– Hogy szerzel magadnak élelmet?

– Megoldom!

– Azt a makacs fejedet! – engedte ki tehetetlen dühvel a hangját a tigris.

Cody megállt, szembefordult Kuchurral.

– Hagyjon már engem mindenki békén! Én akarok a sorsomról, a jövőmről dönteni! – emelte fel a hangját Cody egy kamasz makacsságával.

– Rendben – fújtatott a tigris. – Innentől nem mondok semmit. Azt csinálsz, amit akarsz. A te életed!

Talan kényelmesen ült a padlózatot takaró szövött szőnyegen, ujjai között elgondolkodva forgatta az üvegkorsó törött, véres darabjait. Nagy volt a kísértés, hogy azonnal belevesse magát Ochoa emlékeibe. Tudni akarta mi köti össze őt Bardwellel.

Barátomnak nevezte őt! Engem is úgy köszöntött, mintha ki tudja milyen jól ismert volna. Akár egy rég látott rokon… – gondolataitól végigfutott a gerincén a hideg. Nem igazán szerette volna, ha bármi genetikai kapcsolata lett volna a véres kezű, gátlástalan vadásszal. Mély sóhajjal csomagolta végül vissza ingje letépett cafatjába az üvegdarabokat és utazó táskája mélyérre süllyesztette a fegyverei közé. Úgy döntött először is lezárja Cody ügyét, majd mielőbb kielemzi Ochoa emlékeit, aztán gyorsan védőszárnyai alá veszi azt a Dechantet. Megmagyarázhatatlan, kusza érzések törtek rá, ha csak felidézte a meggyötört férfi arcát. Azok a szemek! Igaz nem fakókékek voltak, mint Ivannak, de valahogy hasonló érzés szaladt át rajta, mint amikor Bardwell irodájában először találkozott a fehér vadásszal. Miután megölte Ivant, akkor döbbent rá, hogy valamilyen szinten a köztük lévő köteléket érezhette.

De milyen kötelék lehetne köztem és ez a Dechant között? – töprengett Talan. Makacsul azt érezte, hogy vigyáznia kell rá. A keservesen megtapasztalt évek során pedig megtanulta, hogy a megérzéseire hallgasson. Vagyis szilárdan elhatározta, hogy vissza fog jönni Dechant miatt. Sőt! Nem is igazán akart úgy elmenni, hogy ne tudja mi történt vele a múltkori eset után, amikor olyan alaposan megalázott és megvert állapotban látta.

Cody! – vett egy nagy levegőt és könnyedén ugrott talpra a szőnyegről. Hanyagul vállára lendítette félkabátját, hogy indul, de ahogy kinyitotta az ajtót, a küszöbön ott ült Chidalu.

– „Hová mégy?”

– Teszek még egy kört, igyekszem lezárni Cody ügyét.

– „Veled me…

– Nem! – mondta határozottan az őrző. – Vannak amiket egyedül kell intéznem, Dalu. Ez, olyan.

A farkas sértetten szegte fel az orrát és büszke lépésekkel kikerülve Talant megindult a szobába.

– Majd kitalálom mivel kárpótolhatnálak – Talan gyengéden taszított a térdével a nőstényfarkason ahogy elhaladt mellette.

– „Rendben. Majd kitalálom mivel kárpótolhatsz.” – prüszkölte Chidalu, s egy fordulat után leheveredett a szőnyegre ahol eddig Talan ült.

– Megbeszéljük – biccentett a félvér, majd magára hagyta a különleges farkast.

Phyllis elnyújtotta a reggeli ébredését. Nem sietett lemenni a konyhába sem, hogy összekapkodjon magának valami harapnivalót, mielőtt útnak nem indul - az Őrzőnek tett ígéretét betartva -, hogy Dechant után nézzen. A személyzeti lépcsőt használta, hogy lejusson a konyhába, ahol Dagny egy néma kedves mosollyal köszöntötte, s már nyújtotta is feléje a kóstolót az egyik menüből. Phyllis igazgatta magán a köntösét, néha körbepillantott, nehogy William valahonnan előlépjen és megdorgálja a nem éppen illendő viseletért, ami egyértelműen nem egy üzemi konyhába való volt. Összekapkodott pár finomságot aztán gyors léptekkel szedte a lábát vissza a szobájába.

A tárcát az asztalra csúsztatta és fordult, hogy öltözködik, amikor döbbenten vette észre, hogy a széken hagyott ruhái eltűntek. Azonnal elöntötte a testvéri harag.

– Ginger! – sziszegte a fogai között.

Dühösen kapkodott ki újabb ruhákat a szekrényből, s öltözködés közben fogyasztotta el a felhozott ételt is.

Aztán magához vette a kocsikulcsot, a leürült tárcát és útnak indult. Kifelé menet beadta a tálcát a konyhára. A recepción megpillantva a húgát nem tudta megállni, hogy oda ne menjen hozzá.

– Mi lenne, ha nem vennéd el szó nélkül a cuccaimat?! – esett neki visszafojtott hangon, mert nem akart a vendégek előtt jelenetet rendezni, viszont egyszerűen nem tudott szó nélkül sem elmenni Ginger feltételezett „lopása” mellett.

– Nem kellenek a cuccaid!

– Amíg lementem kajáért eltűntek a székről! Nem hagytam nyitva az ajtót és csak neked van a szobámhoz kulcsod!

– Tudod mit? – Ginger dühösen vette le a saját kulcscsomójáról nővére szobakulcsát és a pultra csapta Phyllis elé. – Most már nekem sincs!

– Ginger!

– Nem érdekelnek a cuccaid! Ha nem tűnt volna fel, nem is egyezik az ízlésünk! – vetette oda a fiatalabbik Blaine lány a nővérének sértetten, azzal lezárva a vitát hátat fordított neki.

– Ginger!

– Hagyjál! Dolgom van!

Phyllis kényszeredetten tette el a húgától visszakapott kulcsot, majd indult belevetni magát az elvállalt feladatába.

Cody ragaszkodott hozzá, hogy kinn beszéljenek. Egyébként sem akart már az ágy fogja lenni - s ha gyakran el is fáradt -, makacsul újra és újra felkelt, és még ha céltalanul is, de botorkált a kunyhó előtt. Készült az útra, amit a fejébe vett.

Ott ücsörgött Talan mellett, ahol nem is olyan rég Kuchurral.

Az őrző nem tetszését fejezve ki, ingatta a fejét:

– Gondolj édesanyádra!

– Ezt nevezik érzelmi zsarolásnak – köszörülgette a torkát Cody.

– És azt amit te teszel, minek nevezik?

– Döntöttem, Talan. Azt mondtad tiszteletben tartod.

Talan kényszeredetten bólintott, hangosan szívta mélyre a levegőt ahogy tanácstalanul nézett körbe.

– Mit mondjak az apádnak?

– Mond azt, az volt az utolsó kívánságom, hogy temessen el.

– Miért nem tudtam hazavinni a testedet?

– Ezt is én kértem. Az állapotom miatt nem akartam, hogy bárki úgy emlékezzen rám. – A fiatal medvének megdöbbentően volt mindenre válasza. – Elbújva, haldokolva találtál rám. Azt akartam, hogy ne lásson senki olyan roncsként, főleg az anyám ne. Azt kértem itt temess el és az volt az utolsó kívánságom, hogy apám is vegyen tőlem búcsút, ott Clear Creek-en.

– Cody…

– Cody meghalt. Az a Cody aki eljött ide, meghalt.

Talan fejet hajtott a fiatal medve makacs, kitartó akarata előtt, nem is próbálta tovább győzködni őt.

Kuchur kunyhója ablakából figyelte őket. Látta, ahogy Talan beletörődve Cody döntésébe, lehorgasztott fejjel felállt. A tigris megindult, hogy ő is elköszönjön az őrzőtől. Cody már visszafelé bicegett a házba, épp csak találkozott a tekintetük, ahogy elhaladtak egymás mellett.

– Sajnálom – motyogta Kuchur, ahogy Talanhoz ért. – Próbáltam más megoldások felé terelni.

– Semmi baj. Nem a maga hibája. Felnőtt. Ő akarta a döntéseiért vállalni a felelősséget. Most megteheti.

– Segíthetek valamiben?

Talan elgondolkodva körbetekintett.

– Azt hiszem keresek egy alkalmas helyet, ahol csinálok valami síremlék félét.

– Segítek – ajánlotta Kuchur. – Legalább az itteni szeretteinek is lesz valahol leróni a kegyeletét.

– És kell, hogy valami őt is kösse a múltjához. Kell, hogy valami emlékeztesse önmagára.

A tigris egyetértően bólintott az őrző szavaira.

Együtt indultak helyet keresni, ahol aztán köveket hordtak össze síremléket állítva Codyac Dunkin múltjának. Talan már nem ment vissza Kuchur kunyhójához. Elbúcsúzott a tigristől és visszaindult a cuccáért a Vendégházba.

Mikor a tigris belépett az ajtón, Cody az ágy szélén ült egy lepedőből kötött közepes batyu mellett, indulásra készen.

– Te mit művelsz? – ráncolta a homlokát Kuchur.

– Mondtam, hogy elmegyek. Nem hozok rád senkit.

– Megértettem, elfogadtam, de most még esztelenség! Várj legalább pár napot! Erősödnöd kell! – sorolta indulatosan az érveit az alakváltó, de Cody csak a fejét ingatta. – Ugyan már! Innentől nem fog keresni senki!

Vitájukat halk kopogás zavarta meg.

– Igen?

Kuchur szavára lassan nyílt az ajtó, óvatosan lépett be rajta Adaoha.

– Elnézést! Nem akarok zavarni. Hoztam a gyógyfűveket – mondta szabadkozva a fiatal sámán nő a két férfi felé nyújtva a kosarát.

– Beszélj a fejével, Adaoha! El akar menni – fakadt ki Kuchur, abban a reményben, hogy Cody talán a nőre hallgat.

– Hová? – Adaoha aggódó tekintettel fordult a fiatal medve felé.

Cody sután rántott a vállán:

– El. Nem akarom, hogy zaklassák miattam Kuchurt. Keresek fentebb valami barlangot. Innentől mindenki számára meghaltam. Eltűnők.

– Elég erős vagy hozzá? – A nő érdeklődve ült le Cody mellé az ágyra.

– Igen! – vágta rá határozottan a lábadozó alakváltó.

– Én tudok egy barlangot.

– Adaoha! Ne add alá a lovat! – horkant fel hitetlenkedve Kuchur.

– De hát ő érzi, hogy mit bír – kelt Cody pártjára a fiatal sámán. – Megmutathatom neked. Segítek vinni a holmid – ajánlkozott Adaoha.

– Egy nő segítsen, nekem? – Cody szégyenkezve horgasztotta le a fejét. – Nem kell!

– Nem azt mondtam, hogy a hátamra veszlek! – csattant fel a fiatal nő, azzal felkapta a batyut. – Azt mondtad, bírod az utat! Akkor gyerünk! Sötétedés előtt, én haza akarok érni!

Kuchur elfordította a fejét, hogy Cody ne lássa a halvány mosolyt, amit a sámán határozottsága csalt az arcára. Megértette mi is van a fiatal és okos nő segítőkészsége mögött. Adaoha sokadjára bizonyította a tigrisnek, hogy mennyire bölcs sámán vált belőle, már most.

Cody egy szóval sem ellenkezett. Kapkodva sután nyújtotta a kezét a tigris felé, aki férfiasan szorította meg azt.

– Mindent nagyon köszönök! Tarts meg jó emlékezetedben – hadarta Cody és bicegve megindult az ajtó felé.

– Úgy lesz! Egyébként nincs mit köszönnöd. Mondtam! Vedd úgy, hogy egyenlítettem.

Cody csak biccentett a tigris szavaira és átlépte a küszöböt.

Kuchur némán formálta a szájával: „Köszönöm!”, ahogy elhaladt mellette Adaoha, s találkozott a tekintetük. A fiatal nő alig bólintással kísért pislantásában pedig, minden benne volt, szavak helyett is.

Mintha csak azt mondta volna: „Ne aggódj, vigyázok rá!”

Bár Ochoa úgy festett mint aki legnagyobb nyugalomban ül megszokott asztalánál a Bloody Hunter-ben és iszogatja a sörét, de ez csak a látszat volt. Egyáltalán nem volt nyugodt. Sőt! Gondolatai Dechant körül forogtak, s azokon, amiket Humiston rémülten mesélt. Az meg csak megfejelte az egészet, amilyen állapotban aztán beállított a kocsmába a férfi. Ochoát dühítette, hogy akkor mégsem ment utána. Most fogalma nem volt merre jár Robert, és milyen állapotban. Zakatolt az agyában, amiket olyan zavaros tekintettel mondott neki:

„– Nem akar egy trófeát? Farkasa van már?”

Nyugtalan idegesség fogta el a tapasztalt vadászt. Emlékek között kutatott, számolgatott magában. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy már csak arra kapta fel a fejét amikor az ismeretlen leült vele szemben az asztalához.

Nő volt.

Magas, kecses de izmos, formás alakkal. Fekete bőrnadrág feszült rajta, olyan mint a múltkor Phyllisen. Kapucnis felsőt viselt, láthatóan több számmal nagyobbat, amit felismerhetetlenségbe burkolózva az arcába húzott.

– Jó napot!

– Magának is – viszonozta a köszönést barátságtalanul morogván az orra alatt a férfi. – Mit akar?

– Segíteni.

– Nekem? Minek? – Ochoa legyintett. – Nincs szükségem rá!

– Óóó! Dehogynem van – bizonygatta félig suttogva a nő. A fölsője ujjából egy hosszúkás tárgyat vett elő, ami alaposan be volt bugyolálva egy rongyba, bőrszíjjal átkötözve. Ochoa elé csúsztatta.

– Erre szüksége lesz.

– Mi a fene ez?

– Talan Falgaut újra meg fogja magát keresni.

– Tessék? – A vadász ide-oda billegtette a fejét, próbált a kapucni takarásából valamit látni a nő arcából.

– Csak ezzel tudja őt megölni!

– Ki maga?

– Az nem érdekes – Ochoa csak egy pillanatra látta a cinikus mosolyba húzódó formás ajkakat. – Vegye úgy, hogy esélyt kapott megvédenie magát – mondta a nő, s már fel is állt az asztaltól.

A vadász tekintete követte a távolodó ismeretlent, hosszan nézte a nő kecses, magabiztos mozgását, aztán figyelme a csomagra irányult. Kibontotta, lesimogatta róla a kirojtozódott textilanyagot.

Az a mesterien megmunkált különleges anyagok ötvözetéből készült tőr volt, amit Talan a Pádisban készített, hogy a gyilkosa legyen. A fegyver, amit aztán elküldött Grimmetnek, s ami kivéreztette a prikolicsot.

Phyllis a sokadik kört tette meg a Bloody Hunter és a munkásszállás környékén, hátha valahol ráakad a bolyongó Dechantre. Nem igazán tartotta jó ötletnek kérdezősködni a férfi után, azzal felkeltette volna Ochoa figyelmét is, amit a legkevésbé sem akart. A benzinkútnál miután tankolt, leült meginni még egy kávét. Akaratlanul ütötte meg a fülét, ahogy éppen Dechantról beszélt két másik vendég. Csak foszlányokat hallott, ahogy kibeszélték, amikor véresen megverve betántorgott a Bloody Hunterbe, aminek tulajdonképpen ő is szemtanúja volt. Aztán elhangzott a két idegen között az is, hogy mások is látták, amikor az erdei úton tántorgott, még rá is dudáltak, mert majdnem eléjük esett.

Erdei út? Ennyi erővel be is vethette magát az erdőbe! Ch! Talan! Ez tű a szénakazalban! Én biztos, hogy nem fogok az erdőben bóklászni utána! – okvetetlenkedett magában, miközben ment fizetni, aztán újra útnak indult.

Erdei út, de melyik?

Úgy döntött újra a Bloody Huntertől kezdi. Megfordult a kocsma parkolójában, s mielőtt ráhajtott volna az útra, azon gondolkodott merre is indulhatott el Dechant. A szállást kizárta. Arra nem volt erdei út.

Vagyis nem haza ment! – Figyelme a másik irányba fordult.

Nekiindult a semminek – állapította meg, ahogy a városból kivezető utat nézte.

– Fantasztikus! – fújta, majd indított és abba az irányba fordította az autót. Figyelte az út szélét, néha még az utat szegélyező erdősáv felé is be-bepillantott, ahol ritkábban nőttek a fák, és nem voltak sűrűn bokros részek. Eszébe nem volt ezen a kihalt területen megállni és kiszállni az autóból.

Valami oda nem illőn siklott át a tekintete, kicsit bentebb a fák között. A visszapillantóból még kereste, aztán beletaposott a fékbe, ahogy meglátta újra a ruhakupacszerű valamit. Visszatolatott és az út szélére kanyarodott. Még szemezett egy darabig a barna, fakókék és fekete színű kupaccal.

– Istenem! Miért csinálod ezt velem? – nyafogta, majd nagy levegőt vett és kiszállt a kocsiból. A csomagtartóból elővette vadászpuskáját. Leellenőrizte a fegyvert, miközben sűrűn tekingetett körbe, aztán megindult a fák között. Egyre jobban kivehető volt, hogy a kupac, egy az arcán fekvő ember.

Lehet már nem is él! – villant át Phyllis agyán.

Ne legyen hulla! Nem akarok hullát találni! – hajtogatta magában míg oda nem ért. Bizonytalanul állt felette egy darabig, tekintete többször végigsiklott a testen. A ruhája is meg volt szaggatva, és az élet legkisebb jelét nem mutatta első ránézésre. Azért felismerte az elég morbid módon megtépázott hajáról a férfit. Ahogy sokadjára nézett végig rajta, megkönnyebbülve vette észre, hogy lélegzik. Elég érdekes ritmusban, de meg-megemelkedett a lapockája.

Aztán erőt vett magán és óvatosan fordította meg a lábával a magatehetetlen testet, miközben minden izmában megfeszült. Felkészült, hogy azonnal lő, ha támadás érné a férfi részéről. Dechant teste rongybaba módjára fordult át a hátára. Föld és vérmaszatos volt az arca, sebekkel tarkított. Phyllis megfeledkezve az óvatosságról, leguggolt mellé és vizsgálgatni kezdte a férfi sérüléseit. Összeszorult a torka.

– Ki csinálta ezt veled? – suttogta elszörnyedve csak úgy magának a nő. Óvatosan, egy ujját Robert álla alá támasztva billentette a fejét, aztán tekintete a kezeire siklottak. Valamit kaparhatott. Szilárdabb dolog lehetett, mert felsértette az ujjbegyeit, némelyik körme is felszakadt.

– Istenem!

Dechant mellkasát csak cafatokban takarta megtépázott felsője. Bőrén karmolások nyoma volt, mintha valami állat mardosta volna, aki meg akarta kezdeni.

Phyllis felkapta a fejét, körbenézett nem-e lát valahol egy ragadozót, aki esetleg megérezhette a vér szagát, s talán csak ezért húzódhatott el, mert ő jött. Nem kockáztatta meg, hogy talán visszatér a vad, többedmagával. Nekilódult, hogy mielőbb valahogyan a kocsihoz húzza a testet. Vállára akasztotta vadászpuskáját majd szakszerűen fogta át a hóna alatt Dechantet, de így is többször meg kellett állnia vele pihenni.

– Basszús! Baromi nehéz vagy! – fújta Phyllis, s leengedte a testet a földre. Miközben igyekezett rendezni légzését, újra a férfi meggyötört arcát nézte. Már nem a sebek kötötték le a figyelmét, hanem a makacs vonalú ajkak, amik most eszméletlenségi állapotban nem voltak szorosra zárva, a keskeny metszésű orr, a sűrű, egyenes vonalú sötét szemöldök, és a hihetetlenül hosszú koromfekete szempillák.

Phyllis végül megköszörülte a torkát, hogy visszazökkentse magát.

– Na jó. Talán mégis kár lenne érted – motyogta, s újra nekiveselkedett az újabb táv megtételének.

A kocsi mellé érve azonban hosszabb pihenőt tartott. Csak remélte, hogy nem tett az eszméletlen testben ettől is több kárt, s talán csontját sem törte mire betuszkolta őt a hátsó ülésre. Hazafelé tartva sűrűn tekingetett hátra, a kissé kusza testhelyzetben heverő férfire, miközben azon kattogott az agya, hová vigye? Egyáltalán a kocsiból, hogyan fogja úgy bárhová is elszállítani, hogy azt senki ne lássa?! Rengeteg kérdés merült fel benne. Még azon is elgondolkodott, hogy tulajdonképpen miért is volt neki ellenszenves eddig ez a férfi, hiszen igazán még csak nem is beszélt vele akkor sem, amikor Bakerrel együtt jártak. Úgy emlékezett rá: mindig szótlan volt, csupán szomorúan tekingetett, mély fájdalommal a szemében, jellegzetesen makacsul összeszorított ajkakkal.

Leparkolt a Vendégház szolgálati parkolójában, s egy darabig figyelte az alkalmazottak mozgását. Azon agyalt kitől kérhetne segítséget. Hirtelen még Gingerre is gondolt, aztán el is hessegette az ötletet. Mire arra a megállapításra jutott, hogy igazából nem számíthat senkire, megpillantotta a parkolón éppen átvágó Talant. Kipattant a kocsiból és utána szaladt.

– Hé! Várj!

Talan megtorpant a hangra.

– Mi az? – Fürkészve nézte a nőt, akiről ordított az izgatottság. – Baj van?

– Itt van a kocsiban!

– Kicsoda?

– Dechant!

– Megtaláltad?!

– Meg! De járóképtelen!

– Micsoda?

– Gyere! Segítened kell! – Phyllis karon ragadta a félvért s valósággal húzta maga után a kocsihoz. – Tessék! – A nő a hátsó ülés irányába lendítette a kezét. – Kábé kettőszáz font tehetetlen hústömeg! Baromira nehéz! – panaszkodta ki magát visszafojtott hangon Phyllis.

– Van terved, hogy hová vigyük?

– Sok választás nincs – rántott a vállán a nő. – Egyenlőre a szobámba. A kocsiban csak nem maradhat!

– Rendben – bólintott Talan s már lendült is, hogy felnyalábolja Dechantet a hátsó ülésről. – Mutasd az utat!

– Nem kéne, hogy felismerjék – nyögte zavartan Phyllis, miközben igyekezett segédkezni.

Talan, amennyire lehetett megigazította az eszméletlen ruházatát, aztán egy hírtelen ötlettől vezérelve az amúgy is megszaggatott kabát béléséből szakított ki egy nagyobb darabot, amivel átkötötte Dechant homlokát.

– Ez jellemző rá?

Phyllis határozottan megrázta a fejét.

– Helyes! – vágta rá az őrző és átvetette a vállán a férfi kezét. Úgy indult meg vele, mintha csak egy erősen ittas egyént támogatna. A fejével intett a nőnek, hogy mutassa, merre menjenek.

Talan lényegesen könnyedébben vitte a magatehetetlen testet. Lépést tudott tartani vele együtt is az előtte már-már szaladó nővel. Csak egyszer kellett megállniuk és félrehúzódniuk a szolgálati lépcsőn, amikor szembejött velük Phyllis egyik kollégája, s végigmérte Talan kezében csukladozó idegent.

A nő zavart mosollyal szabadkozott:

– Kicsit bepiált.

Phyllis alig várta, hogy becsukhassa maguk mögött végre szobája ajtaját. Azonnal el is fordította a zárban a kulcsot, véletlenül se nyisson rájuk, esetleg Ginger. Magában végig azon imádkozott, nehogy összefussanak vele, mert az egyértelmű lebukás lett volna.

Talan az ágyra engedte az eszméletlent, aztán föléje hajolva ő is vizsgálgatni kezdte a férfit. Óvatosan húzta félre felrepedt ajkát az ínyéig.

– Bakker! – fújta hitetlenkedve – Kitépték a fogát!

– Jesszus! – Phyllis azonnal a mosdóba ment s egy elsősegélyládával tért vissza, majd hozzáfogott leápolni Dechant sebeit. – Szerinted megkínozták? – kérdezte, közben igyekezett lemosni a földdel keveredett vért ahonnan éppen csak tudta.

Talan tovább vizsgálgatta a férfi sebeit. A kezét, a mardosások nyomait a mellkasán. Óvatosan fordította a fejét, ahol több ütésnyom volt a halántékán, arccsontján. Összeugrott a gyomra. Akaratlanul jutott eszébe Judah, amikor a saját szemével látta, hogyan csapdosta a fejét és a testét saját maga a sziklafalnak.

– Nem biztos – motyogta Talan.

– Nem biztos? – hüledezett a nő. – Hát senki nem csinál ilyet magával!

– Én már láttam – ismerte be a félvér, amitől Phyllis megdermedt a mozdulatban, s elkerekedett szemekkel nézett hol az őrzőre, hol az eszméletlenre.

– Miért tett volna ilyet? Ez nagyon durva!

– Hogy valaki ilyet műveljen magával, ahhoz nagyon nagy lelki fájdalom kell.

– Öngyilkos akart lenni?

– Még az is meglehet – Talan torka elszorult, marták a keserű emlékek a múltjából. Egyszerre tört rá minden érzés, amikor maga is azt érezte: meg akar halni.

– Vigyázz rá – suttogta a félvér aggódó, együttérző tekintettel, miközben tovább vizsgálgatta a megmagyarázhatatlanul ismerős idegent. Óvatosan fogta meg mindkét csuklóját és a kezeit a mellkasa felé fordította, a karmolások ejtette sebek felé. Beleillettek. Ezzel egyértelművé vált számára, hogy két kézzel mardosta magát, mint McGinty azon az éjjelen, amikor véletlenül meglátta őt a szurdokon.

Phyllis csak néha, lopva pillantott fel elfoglaltságából, kutatva figyelve az őrző vizsgálódását.

– Mi a diagnózisod? – kérdezte a nő.

Talan válasz helyett visszakérdezett:

– Itt tudod tartani?

– Tessék? Mégis meddig?

– Nem tudom – rántott a vállán a félvér. – Van egy befejezésre váró feladatom, aztán visszajövök érte.

– Mikor?

– Pár nap.

– Mennyi az a pár nap?

– Nem tudom. Kettő vagy három.

– Pf! És hogyan gondoltad? Lekössem az ágyra? Nevetséges!

– Ugyan már! Nem lesz nehéz! Mindenki azt mondta, a farka után megy! – tárta szét a kezét Talan, mire Phyllis felpattant az ágy mellől, felháborodottan emelte meg a hangját.

– Mit képzelsz te rólam?!

– Azt, hogy baromira jó nő vagy, aki bármire rá tud venni egy férfit! – vágta rá azonnal a félvér.

Phyllisben benn akadt a szó, de még a levegő is, pedig készült valami csípőssel visszavágni.

– Ne fáradj! – vett egy nagy levegőt végül. – Ilyen és ehhez hasonló bókokkal tele a padlás!

– Elhiszem, de én nem bóknak szántam. Te kérdezted mit gondolok rólad én meg válaszoltam – hadarta egy vállrándítással Talan.

Hirtelen csend lett, hihetetlenül mély csend.

– Codyról van már valami? – kérdezte váratlanul Phyllis.

Talan nem számított a kérdésre, nem is tudta hogyan válaszoljon, mert nem akart becsapni senkit sem, de ígéretet tett a fiatal medvének is.

– Megtaláltam – motyogta, hangja megremegett. Lehajtotta a fejét, igyekezett a gondolatokat rendezni a fejében.

– Igen? Hol? Mi van vele? Él?

Talan megköszörülte elrekedt torkát, nehezen jöttek belőle a szavak. Igyekezett a gondolatait megfelelő szavakban kifejezni, amivel kielégítő választ tud adni, amivel nem hazudik, de Codyt sem árulja el.

– Nem tudtam haza hozni, mert már nem volt önmaga. Az a Codyac Dunkin, akit én megismertem, nincs többé.

– Tessék? – Phyllis szeme teleszaladt könnyel.

– Eltemettem, ahogy kérte…

– Még élt?! – szakadt fel a nőből,  megállíthatatlan zokogásba tört ki.

– Ez volt az utolsó kívánsága. Ott temessem el. Szóval nem kell tovább keresni. Codyac Dunkin… eltávozott közülünk.

Phyllis nehezen tudta megállítani a könnyeit. Jó ideig csak céltalanul járkálva zokogott a szobában.

– Cseréljünk számot – mondta az őrző, s végigtapogatta a zsebeit telefonja után –, hogy tudjuk egymást hívni, ha kell.

Phyllis kapkodva, szipogva törölgette a könnyeit miközben lediktálta a telefonszámát Talannak, a félvér pedig azonnal megcsörgette őt.

– Azért, valami használati utasítást adhatnál hozzá – morogta a nő, s visszafordult az eszméletlen felé, hogy tovább folytassa a sebek kitisztítását, leápolását.

– Ha jól sejtem, nem ismeretlenek számodra a másfajta létformák – kezdte Talan, még mindig Dechantet vizsgálgatva. Phyllis megrázta a fejét, majd eljutott a tudatáig mire is célozhatott az őrző.

– Azt akarod mondani ezzel, hogy Dechant nem ember? – döbbenten elkerekedett szemekkel nézett hol Talanra, hol az ágyon fekvő férfire.

– Nagyon valószínű – biccentett a félvér, majd folytatta: – Mivel jelen pillanatban nem tudok kérdezni tőle semmit, mert nincs éppen beszédes állapotban, így csak találgatni tudok.

– Találgatni? És mi a tipped?

– Farkas alakváltók képesek lelki trauma miatt ilyen önsanyargatásra.

– Kizárt, hogy ezt Ochoa tudná róla – dünnyögte magaelé elgondolkodva Phyllis. – Már rég kinyírta volna!

– Vagy szándékosan hunyt szemet felette, mert hasznot húzott a kifinomult érzékeiből.

Talant elragadták az emlékei. Nagyon is tudta miről beszél, hiszen megtapasztalta. Ahogy agya lázasan dolgozott, pakolgatta a lehetséges verziók puzzle-darabkáit, arcán megfeszültek az izmok.

Bardwell szándékosan intézte úgy, hogy hozzá kerüljek! Tudta ki vagyok! Végig tudta, hogy a fia vagyok… Mi van ha Ochoa is pont ezért?! Mi van, ha Dechant a fia?! Akkor Ochoa sem… Nem éreztem rajta! – peregtek a gondolatok Talan fejében. Megakadt mellkasában a levegő.

„A Prikolicson nem érzed!” – jutottak eszébe McGinty nagyon régen elhangzott szavai.

Beleszédült mindabba, ami hirtelen megrohanta őt. Hátrébb lépett az eszméletlen testtől, miközben sokadjára nézett végig rajta.

– Prikolics – suttogta.

A foga! Nem más tette! Ő volt! Kiszaggatta, mert gyűlöli magát! Gyűlöli, mint én akkor! Meg akart szabadulni minden fajtájára mutató jellegtől! Vagy bántották ez miatt, vagy durva elutasításban volt része. Talán valaki ezért fordított neki hátat. Váratlanul érhette. Mélyen csalódhatott ebben a valakiben. Olyan lehetett akit szeretett. Nagyon szeretett, és az miatt, ami, elvesztette őt. – Másodpercek leforgása alatt állt össze benne a kép.

– Nagyon szenved – Talanból lassan jöttek a szavak.

– Mi van ha nekem jön?

– Nem fog bántani. Téged nem. Magában akar majd kárt tenni.

– Honnan tudod?

– Ismerem az érzést – mondta elrekedt, halk hangon a félvér. Szégyenkezve, mély fájdalommal a szemében csak egy pillanatra nézett a nőre, aztán sietve indult az ajtó felé.

– Mi a fenét csináljak vele, ha észhez tér? Mi van ha őrjöngeni kezd?

– Beszélgess vele sokat – hadarta Talan. – Az érzelmeire hass ne az eszére! Egyenlőre nem fog józan ésszel gondolkodni. Erősítsd benne, hogy értékes!

– Hogy értékes? – Phyllis hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét. – Nem is ismerem! Milyen értékeire mutassak rá?

– Nem féltelek! Okos lány vagy te, megoldod! – Talan egy biztató kacsintással ki is fordult az ajtón.

Még beszélnie kellett neki Williammel, intézni, hogy állítsák le Cody keresését.

Phyllis azonnal ugrott, hogy visszazárja utána az ajtót, majd nekivetette a hátát és messziről nézte pár másodpercig az ágyán fekvő, igencsak zilált Dechantet.

– Basszús! – szívta a fogai között.

Lassan, millió gondolattal a fejében sétált vissza az ágyhoz. Magában felállított egy sorrendet, mihez fogjon először, aztán eszébe jutott: ha a férfi elfoglalja az ágyát, ő hol alszik majd?

– Még hogy erősítsem benne, hogy értékes?! – motyogta okvetetlenkedve, miközben próbálta lehámozni róla a mocskos és véres megviselt dzsekit. – Mi a fene értékes lehet benned? – morgolódott, aztán belefáradva tevékenységébe, hátrébb lépett és azon agyalt, hogyan szabadítsa meg a legkíméletesebben a hasznavehetetlenné vált ruháitól a férfit, hogy végre rendesen hozzáférjen a sebeihez. Aztán döntésre jutott. Az egyik fiókból ollót vett elő.

– Sajnálom, haver! – dünnyögte, majd hozzáfogott levágni róla a ruháit. – Azt hiszem több szempontból is jó ötlet – morfondírozott miközben leügyeskedte a dzsekit, aztán a felsőt is Dechantról. – Egy szál semmiben pláne nem fogsz kimenni. Remélem legalábbis. – Végül a nadrágot is szétvágta a két oldalán végig és azt is az összegyűlt kupac tetejére dobta. Mint aki jól végezte dolgát, összeütötte a tenyerét, aztán csípőre téve a kezét szemezett az elvégzett munkája eredményével: Dechant egy szál alsónadrágra lecsupaszított testével, tulajdonképpen ellátásra előkészítve.

– Hová tettem az eszem, amikor én ezt bevállaltam?! – sóhajtotta hangosan a fejét csóválva a nő, aztán felnyalábolta a kupacot, amit egy - a vendégszobák takarításánál használt - szennyeszsákba gyömöszölve az ajtó mellé dobott.

ÖRÖKÖLT GÉNEK - 26

Chyntia rutinos mozdulattal tekerte hosszú szőke haját a törölközőbe, ahogy kilépett a fürdőszobából. Wasil a nappali kanapéján ült, s a dohányzó asztalon heverő jegyzeteket rendezgette. A nő egyenesen a konyhába ment, vagyis inkább sántikált, mert a lábán még ott volt a gipsz.

– Olyan, mintha menekülne – állapította meg Wasil az orra alatt motyogva. – Sehol nem tartózkodott hosszabb ideig és legalább három bejelentett lakása volt egyszerre.

– A legtöbb helyen meg csak a vállukat vonogatták a szomszédok, hogy soha nem találkoztak vele. – A fiatal nő hozzáfogott teát készíteni. – Te kérsz? Esetleg kávét?

– A kávé jöhet.

– Mitől menekülhet?

Wasil sután rántott a vállán, folyamatosan agyalt, az alternatívákat pakolgatta össze a fejében.

– Bármitől. Talán ő is valami elől jött át ide. Vagy lázadó, aki pont azért van itt, hogy segítsen a rászorulóknak túlélni az átkelést. Talán tudják, hogy itt van, és pont azért nincs egy helyen sokáig, hogy ne találják meg.

– Sokat segítene, ha legalább tudnánk képet mutatni róla, amikor keressük és kérdezősködünk. Így az egész olyan lehetetlen próbálkozás. Azt sem tudjuk pontosan, hogyan néz ki.

– Nos – Wasil mély hangos levegővétellel dőlt kényelmesen hátra a kanapén – Valamiből meg kell élni. Pénzt valahonnan keresnie kell. Tehát valahol biztos, hogy dolgozik. Még akkor is ha csak alkalmi munkákat vállal. Itt mindenki nyilván van tartva, vagyis személyi azonosítója csak van valamilyen! A jegyzőkönyvön ott vannak az adatai, azt bizonyára a rendőrség ellenőrizte is. Tehát valahol a nagy-nagy rendszerben lennie kell róla valaminek.

– Rendőrségi nyilvántartásokhoz nincs hozzáférés. – Chyntia az elkészült forró italokkal csatlakozott a férfihez a dohányzó asztal mellé telepedve. – Tiziano, Tiziano… Olyan ismerős valahonnan ez a név.

– Csak most mondod? – ráncolta a homlokát Wasil. – Honnan ismerős?

– Már egy ideje azon gondolkodom – mondta eltöprengve a fiatal nő, az asztalra könyökölve, állát öklére helyezve. – Egyszer csak beugrott, hogy valahol már találkoztam ezzel a névvel. De olyan bosszantó, hogy minél többet gondolkodom rajta…

– Pláne nem jut eszedbe – morogta az orra alatt a férfi.

– Jah – húzta félre a száját Chyntia, s elmerengve bámult a semmibe.

– Benn senkinek nem tűnt fel Greko mássága? Orvosok vizsgálták! – motyogta Wasil, szinte a csészébe, ahogy közben elkezdte kortyolni a kávét. Hitetlenkedve ingatta a fejét.

– Sok fura szerzet van egy pszichiátrián – legyintett Chyntia. – El sem hinnéd!

– Sokáig tartják ott őket? Gondolom van akit élete végéig zárt osztályra tesznek.

– Igen – bólogatott elgondolkodva a nő, munkahelyi emlékek szaladtak a fejébe. – Volt olyan is akit vagy húsz huszonöt év kezelés után engedtek ki.

– Huszonöt év? Hihetetlen! Huszonöt év begyógyszerezés meg mindenféle kezelés után még alkalmasnak tartották az emberek közé engedni? Gondolom volt oka, hogy olyan sokáig benn tartották.

Chyntiának egyre több emlék tódult a fejébe.

– Még mondhatni zöldfülű voltam, új az intézetben. Igazából csak a távozásakor láttam a beteget, és mivel átment a kezem alatt a papírja az iktatáskor onnan olvastam ki futólag pár dolgot az aktájából. Nem mélyedtem bele – rántott a vállán a nő. – Nem tudta azt sem, hogy kicsoda ő, amikor bekerült. Zavart volt, gyakran agresszív. Nem is mindenki mehetett be hozzá. „Megrögzötten keresi és követeli vissza a farkasát.” Ezt még megjegyeztem. Ez volt a felvételi státuszához lejegyezve. Alaposan zakkant leehetett. De egyszer csak jelentkezett egy rokon és elkezdte látogatni. Jóval kezelhetőbb lett utána. Aztán ez az unokatestvér felelősséget vállalt érte és hazavitte.

– Hogy mik vannak – vonta fel a szemöldökét Wasil. – Nem egy unalmas munkahelyen dolgoztál.

– Hát nem! – rázta a fejét Chyntia. – Bevállaltam, hogy kirittyentem a fizimiskáját, mire jön érte az unokatestvére. Iszonyatosan féltem! Naná, hogy nem mutattam! Te! Mikor elindult felém?! Aztán csak elvitte a hajnyírót és levágta magának a haját meg a szakállát – rántott a vállán a fiatal nő, ahogy befejezte egy régi emlék történetét.

Wasil elgondolkodva bámult magaelé.

– Ki az aki huszonakárhány év után jelentkezik egy rokonáért?

– Nem huszonakárhány év után jelentkezett. Előbb. Csak bizonyítani kellett papírokkal, hogy valóban rokon. Csak úgy nem mondhatod, na ő az uncsitesóm és végre hazaviszem.

– Értem.

Chyntia arcvonásai megfeszültek.

– A felelősségvállalási nyilatkozat! Ott olvastam! – kapott a fejéhez a nő. – Valami hosszú neve volt az unokatestvérének de a Tiziano benne volt!

– Azt mondod egy Tiziano vállalt érte felelősséget? – Wasil felvillanyozódott az információtól.

– Igen!

– Akkor az nem véletlen! A Tiziano nem itteni név!

– Ez mit jelent?

– Csak gondolj bele! Grekot egy véletlen arra kiránduló Tiziano nevezetű túrázó találta meg. Azért a másik fura betegért meg szintén egy Tiziano vállalt felelősséget és haza is vitte. Ki volt az a beteg?

– Nem emlékszem a nevére – rázta a fejét sajnálkozó tekintettel Chyntia. – De hátborzongató egy nézése volt, az biztos! Megismerném, ha még egyszer látnám.

– Ha még egyszer látnád! De közel sem biztos, hogy többet látni fogod. Lehet kapun túli volt ő is és visszajuttatták. Meg tudnád szerezni a kartonját?

– Nincs rá sok esély. Felmondtam – Chyntia vállai közé húzta a nyakát és tehetetlenül tárta szét a kezét.

– Az unokatestvért láttad? Felismernéd?

– Ha esetleg már másképpen hordja a haját, nem biztos. Tucatmacho volt. Magas, kigyúrt, hosszú melírozott haj. Biztos tele lehetett tetoválással, mert a felsője alól néha kilátszott a karján, ami teljesen a kézfejéig volt.

– Valami jellegzetes tetoválás?

– Teljesen egyöntetű volt, és egyáltalán ki sem vettem mit ábrázol, nem hogy emlékezzek rá.

Talan a vendégház étkezőjének félreeső sarkában fogyasztotta reggelijét. Chidalu az asztal lábánál heverészett, közben a teremben cserélődő vendégek között nézelődött. Kissé sértett volt és unatkozott. Zokon vette, hogy Talan kihagyta őt a kereső erdőjárásából. Nathan közeledett az asztalhoz, s mint egy közlegény aki szolgálatra jelentkezik éppen még ki is húzta magát egy pillanatra, ahogy oda ért.

– Itt vagyok. Hová megyünk?

Talan a fejét ingatta:

– Egyenlőre sehová. Érdekelne pár ember. Nyilván vadászok. Az egyik fekete kötött sapkát hord…

– Ochoa – vágta rá Nathan, meg sem várva, hogy az őrző leírja az illető külsejét. – Bakerrel szoktak együtt járkálni. Ernesto Ochoa és Jeffrey Baker. Ők állították a csapdákat. Soyara zokogva mesélte, hogy Ochoa azt mondta Codynak, hogy szép ágyelő lesz belőle. – Nathan egyre indulatosabban mesélt a két férfiről.

Talan leírhatatlan tekintettel húzta dühösen ráncba a homlokát.

– Mifélék?

– Emberek – rántott a vállán Nathan, mire Talan azonnal hitetlenkedve ingatta a fejét.

– Kizárt – sziszegte a fogai között a félvér. – Alakváltók a célpontjaik. Nem szimpla haszonszerzésből vadásznak.

– Azt mondod szándékosan alakváltóknak tették ki a csapdákat?

Talan kimérten bólintott.

– Miből gondolod, hogy nem emberek? Alakváltó, alakváltóra nem vadászik élvezetből! – Nathan szemében megjelent a döbbenet, ahogy az őrző nekiszegezte a tekintetét. – Melyik faj tenne ilyet?

– Én is tettem – morogta az orra alatt Talan, aztán kiszáradt torkát köszörülgetve elragadták az emlékek. – Először mert tapasztalatlan fiatal tacskó voltam és félrevezettek a hangzatos szavakkal. A jogos büntetés eszközének hittem magam, majd idővel rádöbbentem, hogy csak bérgyilkosnak használtak. Aztán esküt tettem az anyám sírjánál, hogy üldözni fogom és megbüntetni azokat, akiket más nem tud.

– Ochoa már se nem fiatal és se nem tapasztalatlan – sziszegte a fogai között Nathan.

– Ő nem. De talán az a Jeffrey nem is pontosan tudja mit tesz.

– Kizárt! Elég szemét alak ő is! Sőt! Van egy kutyájuk is.

– Micsodájuk?

– Mindenki így hívja, Dechantet. Sokszor viszi magával Ochoa, de Robert elég távolságtartó. Fura fazon. Sehova se tartozó, kívülálló. Amolyan magának való. Inkább a farka irányítja – Nathan arcán sokat sejtető mosoly jelent meg. – Az özvegyen maradt füvesasszony körül forgolódik állandóan.

Talanra átragadt a medve mosolya, tekintete a semmibe révedt. Kicsit régi önmagára emlékeztette az ismeretlenről adott leírás.

– Hol találom őket? Van valami szórakozóhely, törzshelyük?

– Van – válaszolt kurtán és élesen Phyllis mielőtt Nathan megtehette volna. A fiatal büszke nő nem kért engedélyt, hogy csatlakozzon a megbeszéléshez, egyszerűen leült az asztalhoz.

– Remek! – vágta rá Talan. – Hol?

– Bloody Hunter. Amolyan vadász kocsma.

– Értem. A nevéből ítélve nem szimpla kocavadászok járnak oda.

– Hát nem – biccentett Phyllis. – Egy jó tanács! Ne egyedül menjen oda.

– Nem kell engem félteni – húzta magabiztos vigyorra a száját Talan.

– „Majd én elkísérlek!” – élénkült fel Chidalu.

– „Nem, Dalu!”

– „Miért?”

– „Vadászok közé farkassal nem állíthatok be!”

– „Csak mert emberi formájuk van úgy gondolod, ők nagyobb védelmet jelentenek neked, mint én?”

– „Nekem nem védelem kell, Dalu! Helyi ismeret, és tapasztalat.”

– „Helyi ismeretük lehet, hogy több van mint nekem, de tapasztalatuk?! Azt nem hinném!”

– Oda, én nem igazán tudlak elkísérni – Nathan kínosan feszengett a széken, tekintetét zavartan kapkodta.

– Semmi baj, Nathan. Megértem. Majd megoldom. Hívlak ha kell a segítséged.

A medve alakváltó sűrű bólogatások közepette magára hagyta Phyllist és Talant. Ginger a pultnál szinte minden izmában megfeszült, ahogy látta nővérét kettesben maradni gyűlölete tárgyával.

– Phyllis – Talan szinte csak motyogta a nő nevét, megköszörülte a torkát.

– Tudja a nevemet? – vonta fel a szemöldökét az idősebbik Blaine lány. – Nem emlékszem, hogy bemutatkoztam volna.

– Rájöttem, honnan ismerős.

– Igen?

– Nagyon sajnálom, ami történt.

– Tőlem nem jobban, az biztos! – fakadt ki Phyllis, s még igyekezett visszatartani a szemében csillogó könnyeket.

Talan lassú, kimért mozdulattal állt fel az asztaltól. Lelkét marta a szűnni nem akaró lelkiismeret, hogy akkor - ha tudatlanul is -, indulatból megölte a saját testvérét. Ezzel a bűntudattal neki kellett nap mint nap együtt élnie. Szörnyű teher volt ez neki, amit kevesen tudtak róla. Talán csak Jali és Dorothy.

– Azért fáj nekem is, higgye el – motyogta az őrző, közben pénzt kotorászott a tálcájából, s letette az asztalra.

– Hát persze! Gondolom mennyire?!

Talan csak egy pillantással köszönt el a nőtől, ahogy válla felett még csendesen megjegyezte:

– Ivan, a testvérem volt.

A halk szavak mellbe vágták a nőt. Döbbenten elkerekedett szemekkel meredt a távozó egykori vadász után. Csak egy pillanatra láthatta Talan elfojtott könnytől vöröslő szemét, tekintetéből sugárzó mély fájdalmát, mert az őrző gyorsan hátat fordított neki. Pár másodpercig Phyllis szinte kővé dermedt. Aztán hirtelen elhatározással a félvér után lendült.

– Várjon! – szólt utána, mire Talan megállt, s a válla felett nézett vissza, éppen csak fordítva a fejét. – Ha elfogad kísérőnek, én elmegyek magával abba a kocsmába.

– Nem hinném, hogy nőnek való hely.

– Nem kell engem félteni – vágta rá Phyllis magabiztos büszkeséggel, s fel sem tűnt neki, hogy pont azokkal a szavakkal válaszolt az őrzőnek, mint amivel Talan tette nem is olyan rég neki.

– „Ezt most nem mondod komolyan! Tényleg azt látom az arcodon, hogy elgondolkodol az ajánlatán?!” – hüledezett Chidalu, miközben Talan tekintete végigsiklott Phyllisen.

– Mennyire ismeri őket?

– Nagyon jól, higgye el – rántott a vállán a nő, de pillantását zavartan kapta félre a félvér kiveséző, szinte zsigerekig hatoló tekintetétől. – Jeffreyvel együtt jártunk egy ideig – ismerte be Phyllis, nem túl büszkén.

– Értem – dünnyögte Talan. – Akkor ezek szerint már gondolatban több féle módon fog kinyírni ez a Jeffrey, ha meglátja önt velem.

– „Talan! Mi van, ha ez csapda?! Beismerte, hogy a nője volt! Mi van, ha a kezükre akar téged játszani?!”

– „Hallgass már, Dalu! Tudom mi csinálok!”

– „Nem! Nem tudod! Megint a farkad után mégy!”

– „Féltékeny vagy!”

– „Rá? Ch! A lábam nyomába nem érhet!”

– „Valóban! Neki kettő van, neked meg négy!”

Talan szája szegletében halvány, szarkasztikus mosoly jelent meg, tekintete akaratlanul tévedt Phyllis formás lábaira.

– Azt hiszem célszerű lesz tegeződnünk – Phyllis szemöldöke megemelkedett, ahogy észrevette merre kalandozott el a félvér pillantása, megköszörülte a torkát. – A látszat kedvéért.

– Persze – bólintott Talan. – A látszat kedvéért, mindenképp.

Alisha a frissen mosott ruhákat teregette, gondolatai pedig mindenfelé csapongtak közben. Ő is hallott a szörnyű tragédiáról, hogy mi történt Dunkinék fiatal rokonával. Nem is olyan rég találkozott vele, amikor olyan hősiesen Kuchur védelmére kelt és még a sebei leápolásában is segédkezett. Tudta, hogy Cody is egy medve alakváltó volt, akárcsak eltűnt társa. Régi fájó emlékeket szaggattak fel benne a történtek…

… A kamasz ijedt tekintete, amikor Brenden a pincéjükben lopáson kapta azt a fiatal fiút, akinek már elég rossz híre volt, mert látták udvarokban itt-ott ólálkodni. Még Alisha volt, aki azért könyörgött, hogy ne bántsa a gyereket, hiszen csak a szükség vihette rá a lopásra. A mogorva medve pedig megenyhült. Pláne, hogy nekik nem volt gyermekük. Alisha vállalta volna, de a medve alakváltó nem kockáztatta a szeretett nő életét egy félvér világra hozásával. Befogadták és a mogorva Brenden fiaként bánt a kamasz Roberttel. Addig az éjszakáig, amikor arra ébredtek, hogy a fiú eltorzult arccal, üvölt a fájdalomtól. Akkor döbbentek rá, hogy kit is fogadtak be, és milyen veszélynek van kitéve a szenvedő kamasz, és a közelében talán ők is. Brenden minden előítéletét félretéve mégis fejet hajtott Alisha ötletére és Shikobahoz fordultak segítségül. Az idős Sámán asszony a - szinte gyerek - leánykájával érkezett a házukba, hiszen Adahoa úgy tanult anyja mellett, hogy árnyékként kísérte őt mindenhová. Shikoba azon az éjjelen kötést rakott az önkívületi állapotban, fájdalomtól fetrengő és ordítozó kamaszra. A sámán akkor megkötötte a benne nyiladozó változásokat, ezzel elnyomva a fajtáját. A kamaszra soha többé nem törtek rá hasonló rohamok, csak pár képessége fejlődött tovább. Brenden és Alisha a kifinomult és éles érzékszerveit dicsérve meséltek neki a Sentinelekről és az öreg medve büszkén úgy is hívta őt. A különleges képességű kamasz híre hamar Ochoa fülébe jutott, aki értett a kalandokra éhes fiatalok nyelvén. Robert egyre többet tartózkodott a hírhedt vadász társáságában. Végül mint minden kamasz, lázadva és követelve az önálóságot, maga mögött hagyta az erdei házzal együtt azokat, akik addig segítették és otthont biztosítottak a számára. Brenden aggodalmasan fordult újra magába, Alisha pedig próbálta megérteni Robert döntését és igyekezett társát vigasztalni.

– Ez az élet rendje, Brenden. A gyerekek elhagyják a szülői házat.

– Tudod, hogy itt egészen másról van szó, Alisha – morogta a medve. – Te is tudod, hogy micsoda Robert.

– Shikoba lekötötte…

– Mégis jöttek elő a fajtájára jellemző tulajdonságok, igaz?! Almafából, soha nem lesz körte, Alisha! Benne van a vére!

– Soha nem bántana minket! – kelt a lázadó fiatal védelmére Alisha.

– Rossz társaságba keveredett – motyogta mérgesen Brenden. – Ne nekem legyen igazam, de ki fog rajta ütni előbb vagy utóbb ami a fajtájára jellemző.

Aztán amikor a medve egyszer nem jött haza, és Alisha napokig az összeomlás határán volt, Robert újra megjelent a háznál.

...

Alisha kapkodva törölgette arcáról az egyre sűrűbben előtörő könnyeit. Dühös volt magára, hogy senkire nem hallgatott, és annyiszor adott bizalmat a mindenhonnan kivert fiatal férfinek. Maga sem tudta, hogy mégis miért, hiszen Kuchur is hányszor jegyezte meg neki, hogy nem bízik benne és jobb lenne, ha ő sem tenné. Pedig a tigris nem is tudott arról az éjszakáról, amikor Robertben megállították és elnyomták a kötéssel a fajtájára jellemző változásokat. Az asszony most dühös keserűséggel mindenért magát okolta. Férje eltűnéséért, a kirakott csapdákért, és azért is ami Codyval történt.

Nem kellett volna akkor beavatkoznom a természetbe! – jutott ítéletre maga felett.

– Szép napot, Alisha! – A köszöntés, az ismerős hang, olyan váratlanul érte a nőt, hogy minden izma összerándult, és kiesett a kezéből a frissen mosott ruha, ahogy megpördült a hang irányába.

Robertet meglepte Alisha reakciója. Fürkésző tekintettel hajolt le készségesen az elejtett ruhadarabért és a nő felé nyújtotta.

– Nem akartalak megijeszteni – mondta halvány zárt mosollyal. Soha nem látták őt nevetni, s ha ritkán jelent is meg mosoly az arcán, akkor is szorosan összeszorította makacs vonalú ajkát.

– Nem ijedtem meg – rázta tiltakozóan a fejét Alisha –, csak el voltam gondolkodva.

– Bocsánat – motyogta Robert és hátrébb lépett. Úgy állt a nő előtt, mint egy megdorgált gyermek.

– Minek jöttél?

Robertet meglepte a kérdés, főleg a hangnem, amit soha eddig nem tapasztalt Alishatól. Kelletlenül rántott a vállán.

– Csak erre jártam, gondoltam…

– Minek jártál erre? – csattant az újabb kérdés, elég ellenségesen a nőtől.

– Csa…

– Csapdákat kitenni Ochoa megbízásából? – Alisha nem is hagyta szóhoz jutni egykori védencét.

– Nem.

– Elmondtad Ochoának amit láttál a múltkor, igaz? – támadta tovább a nő, keserű dühvel.

– Én… én nem…

– Bíztam benned, Robert! Eddig, mindig kiálltam érted! – fakadt ki a nő, s maga sem tudta miért, a férfihez vágta a kezében lévő félig vizes ruhát. – Tényleg, Ochoa kutyája vagy!

– Alisha?! – Robert torka összeszorult, hogy most ugyanazt a fájdalmat látta a nő szemében, amit akkor, amikor Brenden utáni keresést lezárták.

– A szó szoros értelmében! – ordította Alisha, könnyei patakban folytak végig az arcán. – Tudod te miféle az az ember?! Hogyne tudnád! Nyalod a talpát! Te vezeted oda a prédáihoz!

– Én… nem…

– Azért kedves veled, mert ő nem tudja mi vagy! Ha tudná, te is ott lógnál trófeaként a nappalija falán!

– Tessék? – Robert légzése elnehezült. Szerette volna vigasztalóan magához ölelni a nőt, mert látta, hogy valami alaposan kiboríthatta, de jobbnak látta, ha inkább most hátrál előle.

– Te is az vagy, amire vadászik!

– Miről beszélsz, Alisha?

– Vérfarkas vagy a legrosszabb fajtából!

– Tessék? – Robert zavart zárt mosollyal kapkodta a tekintetét. – Ugyan már! Ez hülyeség…

– Nem lázálmodban láttad azt az embert alakot váltani! Ő egy medve alakváltó volt! Igen! Olyan, mint Brenden! Te meg vérfarkas vagy! Olyan, aki a saját fajtájának is nekimegy! Átkot és rontást hoz mindenre és mindenkire!

Robert minden idegszálával tagadta, meg sem akarta hallani, amiket a nő rákiabált, a fejét ingatva hátrált. Alisha szavai éles késként hatoltak a lelkébe. Értetlenül állt a szeretett nő kitörése és ellenséges viselkedése előtt. Eddig soha nem ezt kapta a nőtől. Támogató volt, megértő. Most pedig minden egyes szavával a teljes lelki megsemmisülés felé lökte a fiatal férfit.

– Alisha, én szeretlek! – nyögte elcsukló hangon Robert, makacsul összeszorított ajkai remegtek. – Soha, de soha nem bántanálak! Nagyon szeretlek! Mond el, hogy mi a baj! Miben segíthetek?

– Gyűlöllek! Soha nem lett volna szabad megbíznom benned! – ordította Alisha magából teljesen kikelve, újabb ruhadarabot hajított a férfihez. – Takarodj!

– Kérlek! – Dechant úgy érezte elhagyta minden ereje, sután, remegve hátrált megbotlott, egyensúlyát vesztve féltérdre rogyott. Éles fájdalom mart a mellkasába, égett a szeme a könnyektől.

– Takarodj!

Az újabb határozott felszólításra Robert felegyenesedett és egyre sietősebb léptekkel megtette, amire a magából teljesen kikelt nő utasította. Azt vette észre, hogy már nem sietett, hanem futott, mint akit kergetnek, üldöznek. Egyre gyorsabb iramot diktáltak az izmai, az adrenalinját az egekben érezte, dübörgött, zakatolt tőle a feje, a mellkasa. Az izmaiba hasító váratlan fájdalomtól a földre bukott. A csontjáig hatoló újabb fájdalomtól ismét megrándult az egész teste. Dübörögve akart szétrobbanni a feje a mellkasa, fulladozva kapkodott levegőért, miközben a karjába csomagolta a fejét, mintha össze akarná tartani.

– Isteneeemmm… – nyögte fetrengve. Találomra hadonászott valami kapaszkodót keresve, mert annyira szédült, hogy azt sem tudta merre van az előre. Minden forgott vele. A látótér hullámzott, eltűntek a színek. Bizonytalan mozdulattal húzta el arcán a kézfejét, mert úgy érezte patakokban folyik róla a víz. Sötét valami festette meg a bőrét. Vér volt.  Pislogva meredt a foltra, aztán maga előtt a földre, ahol sűrű cseppekben gyűlt az orrából egyre vastagabb csíkban szivárgó vér.

Érzékei kiéleződtek, rengeteg szag kúszott fel az agyáig.

Kellemes virágillat… arra fordította a fejét, de mindent elmosódva látott.

Az illat hirtelen irányt változtatott, aztán gyorsan távolodott, majd eltűnt.

Nem értette.

Soha hasonlót sem érzett… vagy mégis?

Zavaros, ködös emlékfoszlányok jöttek elő, lassan…

…

Hideg… aztán forróság… kiverte a veríték… elviselhetetlen fájdalom… monoton kántálás… dob… virágillat…

Ezt érezte az előbb! Már érezte! Már emlékszik! – villant az agyába.

Zihálva igyekezett megtartania magát a józanság határán, vakon hadonászva keresett biztos pontot. Remegett az egész teste, ahogy négykézláb  szinte nekiment az egyik fának, aztán a törzsét tapogatva a gyökerei közé kuporodott. Igyekezett lassítani a légzését, a vállait ölelve szorosan hunyta le égő szemeit. Fogalma nem volt meddig tartott ez az állapot. Kimerülve fújtatott még akkor is, amikor újra összekaparta magát a romjaiból, s bizonytalan botladozó léptekkel megindult a szállására, ami egyetlen szoba volt egy munkásszálló féle motelben.

Nem volt mindig észnél, estek ki idők a hazafelé útból. Nem igazán tudta, hogyan és mennyi idő alatt jutott haza, és közben kikkel találkozhatott, kik láthatták ilyen állapotban. Ray idegesítő hangjára eszmélt, miközben ő maga a mosdókagylóra támaszkodva igyekezett megtartani bizonytalanul imbolygó testét. A fehér kagylót vörösre színezte az orrából még mindig intenzíven szivárgó vér, s makacsul pislogva próbálta visszanyerni látását. Közelebb hajolt aztán visszább húzódott a tükörtől, végre lassan, szeme előtt kibontakozott benne az arca.

Megdöbbent a szeme látványától. Soha hasonlót még nem látott. Megijedt attól a valamitől, ami a tükörből nézett vissza rá. A látványhoz párosult Ray szinte visító hangja, ami éles késként hasított az agyáig.

– Bazz’meg te, hogy nézel ki? Mi van a szemeddel? Begyulladt? Atyaég!

Robert megnyitotta a csapot, belehajolt a kagylóba s remegő kézzel mosni kezdte az arcát, a szemét, aztán újra magát vizsgálgatta a tükörben.

Csapzott volt, zilált. Egy torzonborz ősemberféle nézett vissza rá, vérben forgó szemekkel.

– Basszús! – suttogta lihegve, miközben újra és újra beléhasítottak a nő szavai.

„Tényleg, Ochoa kutyája vagy! A szó szoros értelmében!”

„Te is az vagy, amire vadászik! Vérfarkas vagy a legrosszabb fajtából!”

– Marhaság! – dünnyögte, aztán önkéntelenül kezdte el vizsgálgatni a fogait. Remegő ujjakkal simította végig a fogsorát, aztán végighúzta az újbegyét a rendellenesen nőtt szemfogán, ami miatt mindig is jellegzetesen szorította össze ajkait. Már csak az egyik oldalon volt meg. A másikat egy verekedés alkalmával vesztette el, amikor kamaszként az intézetben egyszer csúnyán nekiestek többen is. Hirtelen jött az ötlet, s maga sem tudta milyen indíttatásból. Mint egy eszelős, bizonytalan mozdulatokkal kotorta elő a szerszámosládát, belőle a lapos fogót.

– Rob! Mi a fenét művelsz?! – szólt rá Ray, miközben kellő távolságot tartva körözött körülötte. Robert nem válaszolt. Elhatározását tett követte. Gondolkodás nélkül rángatta ki a szájából a rendellenesen nőtt, még meglévő szemfogát. A fájdalomtól el-eltorzult az arca, de véghezvitte az esztelen, véres beavatkozást.

– Bazz’meg, ember! – ordította visszahőkölve Humiston. – Mi a francokat művelsz?

A tükörből így már egy vérmaszatos, csapzott valaki nézett vissza rá. Az arcába lógó sötét haját is felelősnek tartotta Alisha rákiabált vádjaiban, így hát annak is nekiesett. Őrülten kutatott valami után, amivel megszabadulhat bozontos hajától. Először egy késsel esett neki, csomókba fogva szabdalta le amit ért, aztán borotvára váltott, majd a kezébe akadt egy olló is. Kapkodva váltogatta az eszközöket.

– Meglágyult az agyad, haver?! Mit szívtál? – Ray élénk kézmozdulatokkal hadonászott, de nem mert egy lépéssel sem közelebb menni barátjához. – Elment a józan eszed?! Te megvesztél!

Robert szobatársának szegezte vérben forgó tekintetét.

– Mit mondasz? Mit csináltam én?

– Semmit! – ingatta a fejét Ray, hátrálni kezdett az ajtó felé.

– Megvesztem?

– Nem! Dehogy!

– Mit gondolsz, mi vagyok én? Állat? Mi az, hogy megvesztem?! – Robert már teljes testével fordult Humiston felé, s ahogy tett felé egy határozottan fenyegető lépést, Ray elkerekedett szemekkel kifordult az ajtón és hátra sem nézve futásnak eredt.

Robert dühösen engedte ki a hangját, ahogy az a tüdejéből kifért. Semmihez sem volt hasonló az üvöltés, ami az ablakok üvegét is megrezegtette.

A Bloody Hunter egy füstfelhővel befújt túlzsúfolt pincehelységben üzemelt. A kiszolgáló pult a helyiség közepén volt, körbevéve a színpadot, természetes védfalat emelve a fellépő lányok és a vendégek közé. Így teljességgel kellő távolságban tartották az alkalmazottakat az esetleges tolakodó vendégektől.

Jeffrey Baker egy fájdalmas fintorral lassan igazított karja helyzetén, miközben tekintetét egy pillanatra sem vette le a színpadon kihívóan táncoló lányokról. Ochoa közömbös pillantást vetett vadásztársára, együttérzésnek nyoma nem volt a sokat élt férfin.

– Ne nyafogj! – mordult Jeffreyre. – Rosszabbul is végződhetett volna!

– Igaza volt annak a nyomorultnak! Van fenn egy tigris! – sziszegte a fogai között Baker.

– Persze, hogy igaza volt – horkant fel Ochoa. – Mit képzeltél? Mer ő nekem hazudozni?

– Nem is neked mondta, hanem annak a másik idiótának mesélte, részegen. Nem is értem mit látsz benne – ingatta a fejét Jeffrey. – Egyébként a szeme sem áll jól! Nem bízom meg benne! Sunnyog.

– Hazudni se tud a szerencsétlen – Ochoa, mélyen lenéző hangsúllyal szinte köpte a szavakat. – Az igaz, hogy a száját se tudja tartani, de nem mindent kell az orrára kötni. – A vadász arcán önelégül gonosz vigyor terült el. – Ne becsüld túl, mert önállóan nem tudja használni az eszét se. Jó kutya! Idomítható.

– Csak meg ne vesszen egyszer – morogta az orra alatt Baker, sűrűn pislogva a fellépő hölgyek előadása felé.

Ray a levegőt kapkodva tört utat magának Ochoáék asztalához. Minden szó nélkül szinte lezuhant az egyik székre, az sem érdekelte, hogy közben olyat taszított az aztalon, hogy az egyik üres üveg felborult, Ernesto csapolt söre kilöttyent. Ochoa mérgesen húzta ráncba a homlokát.

– Óvatosabban, hé! – mordult rá.

Humiston arca még mindig meg volt nyúlva a rémülettől. Maga sem gondolta volna, hogy a szállásától a kocsmáig végig tudja futni a távot. Megtette, de most levegőhöz alig jutott.

– Téged meg, ki kergetett meg? – Jeffrey gúnyos vigyorral méregette a halálfélelem határán, légzését rendezni igyekvő férfit.

– Esküszöm elment az esze! – lihegte Ray. – Én, még ilyennek soha nem láttam!

– Kiről beszélsz? – Ochoa közelebb húzta a sörét s jót húzott belőle mielőtt a zaklatott vadász pocsékba nem küldi azt is, ami még megmaradt a pohárban.

– Dechant!

Baker azonnal egy „Na ugye, megmondtam?!” ábrázattal szegezte tekintetét Ochoának, aki szobormerevségbe dermedt pár másodpercre.

– Mi van vele? – kérdezte mogorván. Még mindig közömbösséget színlelt, miközben kötött sapkáját lentebb húzta a szemöldökére.

– Nekiesett a fogainak, meg a hajának – hadarta Ray. – Valami nagyon kibaszhatta nála a biztosítékot. Én úgy tudtam az özvegyhez ment. Talán közben valakikkel összeakaszkodhatott, mert olyan furcsák voltak a szemei, mint akinek szétrugdosták a fejét.

– Mindig keresi a bajt – rántott a vállán Baker – Vagy egyszerűen csak olyan szerencsétlen, hogy nem kell azt neki keresni, megtalálja az.

– És mi a fenétől vagy így bepánikolva? – érdeklődött Ochoa, tovább kortyolgatva a sörét. – Lehet berúgott. Majd kialudja magát.

– Nekem fordult! – emelte meg a hangját Ray. – Képes lett volna nekem jönni! Mint egy veszett kutya, úgy nézett rám! Ordított! Késsel meg ollóval jött felém!

Baker arcára egyre szélesebb vigyort rajzolt Humiston félelemmel előadott beszámolója.

– Beszartál attól a szerencsétlentől? Ha megütik, csak összehúzza magát, még védekezni se tud! Miért nem pancsoltál be neki egyet?

– Te nem láttad őt! Kiszaggatta a szájából a fogait! – Humiston még mindig remegett a felidézett látványtól. – Ha saját magával képes volt ilyet tenni, szerinted velem mit csinált volna? Szerinted hülye vagyok én, hogy megvártam volna míg nekem esik?!

– Fejezzétek be! – Ernesto hangja kemény parancsként dörgött, mellé még a kiürült korsót is az asztalra csapta.

Hirtelen csend lett.

A félelmetes vadász előkotorta tárcáját, hogy fizet és indul utána nézni a történteknek, de ahogy felállt, szemtől szembe találta magát a szinte a semmiből eléje lépő Talannal.

– Szép estét – köszöntötte kimért hangsúllyal a félvér, rekedt mély hangján Ernesto Ochoát.

A két férfi teljesen közelről nézett egymással farkasszemet. Mindkettőjükön több érzelem is átfutott. Hosszú másodpercekig feszült csend ereszkedett az asztal köré.

Baker mindenesetre több figyelmet szentelt a számára ismeretlen férfi mögött álló hölgynek, akinek bőrnadrágba öltöztetett csípőjén pihent az idegen keze.

– Hát te élsz? – törte meg a csendet Ochoa.

Ismer! Nocsak! Honnan tudja, hogy ki vagyok? – Talan az idők folyamán alaposan megtanulta használni póker-arcát, hogy ne mutassa ki még a gondolatait sem. Ezt a kamasz börtönévek alatt Iván alaposan beleverte.

– Úgy tűnik – biccentett Talan. – Siet valahová?

– Igen, épp menni készültem – köszörülte a torkát Ochoa.

– Te ismered, őt? – kérdezett közbe nagy hangon Baker, mire Talan tettetett barátsággal a középkorú vadász sérült vállára tette a kezét. Tudta, hogy a tigris hol ejtett rajta igen komoly sebet. Kiengedte magából szarkasztikusan kegyetlen énjét.

– Bemutatna a barátjának, Ochoa?! – mondta nyájasan Talan és szándékosan megszorította Baker amúgy is sajgó vállát. A férfi minden izma belefeszült a fájdalomba, de összeszorított fogakkal inkább lehajtotta a fejét, hogy pláne a nő ne lássa őt szenvedni. Fájdalomküszöbének határára érkezett az erősödő szorítástól, és csak felszakadt belőle egy elfojtott nyögés.

Talan szándékosan ült Baker mellé, kezét a vállán hagyva. Rávigyorgott a vadászra és ráadásként megpaskolta a fájdalmas sebet, mintha nem is tudna a létezéséről. Baker kényszeredetten elvörösödött arccal, kínosan viszonozta a vigyort.

Ochoa visszaereszkedett a székére, szúrós pillantást küldve az ismerős nő felé. Talan közelebb vonta magához Phyllist, átkarolva a csípőjét. A félvér minden mozdulatával és tekintetével jelezte a tapasztalt vadász felé, hogy a nő hozzá tartozik az ő védelme alatt áll.

– Minek köszönhetem a látogatásodat, fiam? – kérdezte Ochoa egy mély hangos sóhajjal.

Talan minden idegszála kamaszos, makacs dühvel reagált a megszólításra: „fiam”. Nem kötötték ehhez a szóhoz túl jó emlékek. Viszont már magyarázatot tudott adni az érzésnek, ami az első pillanattól rátelepedett, ahogy a vadász szemébe nézett.

De ja vu.

Hirtelen még a gyomra is felfordult a vele szembe ülő vadász lényétől, annak ellenére, hogy most látta őt először.

– Erre jártam – válaszolt kurtán.

– Megbízás?

– Az – bólintott Talan. – Egy medvét keresek – mondta Ochoa szemébe.

Újra feszült csend lett.

– Az van erre bőven.

– Úgy tudom magának trófeagyűjteménye is van.

Ochoa és Talan tekintete úgy szegeződött egymásnak akár két kivont kard.

– Akad – morogta Ochoa. – És kitől hallottad?

– Egyik nagyon jó barátomtól – válaszolta a félvér meghatározhatatlan mosollyal a szája szegletében, hiszen azt a fát nevezte így, akinek a törzséhez tapasztva a tenyerét oly sok mindent „mesélt” el neki.

– Mi újság Bardwell barátommal? Előkerült már? – váltott hirtelen témát a vadász.

Talant tagadhatatlanul meglepte a kérdés, de az agyában tudatosult a felismerés, viszont az arca egy pillanatra sem árulta el.

Bardwell barátom? Ennyire jól ismerte? Akkor rólam is tőle hallhatott! Téma lehettem közöttük! – zakatolt a félvér agya.

– Nem – Talan válaszát szándékosan vette kurtára.

– Hát jól eltűnt, az biztos! Egyik napról a másikra! – Ochoa felélénkülni látszott. Fejével intett a pincérnek aki hamarosan újabb csapolt sörökkel érkezett az asztalhoz.

– Én fizetem! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Ernesto Ochoa, hamis nyájassággal.

Talan agyában pillanatok alatt felidéződött az az emlék, amikor Bardwell szándékosan törte el a poharat a kezében, hogy a véréből olvashasson. Azonnal bekapcsolt benne a vészjelzője. Simogatva húzta magához közelebb Phyllist, észrevétlenül terelve a nő válltáskáját kettejük közé, takarásba. Belehajolt alkalmi partnere nyakába, mintha csak csókkal kényeztetné.

– Bízz bennem – súgta a bőrébe. – Segítened kell.

Phyllis egy szóval sem reagált, csak közelebb húzódott hozzá, még a fejét is billentette, mintha élvezné a látszatkényeztetést.

Ochoa és Talan koccintásra emelték az italt, s úgy néztek egymás szemébe, mint ahogyan a cowboyok pisztolypárbajkor.

Mindketten szándékosan nagyobb erővel ütötték a másikéhoz a méretes poharat. Hangos pukkanással tört darabokra az üveg, szétfolyt a sör, amihez pillanatok alatt vegyült a vér. Phyllis a torkában érezte a szívét, s próbálta kivenni ki a sérült. Talan egy gyors csuklómozdulattal kerülte el az éles szilánkokat, amivel azonnal felkapott vagy három vér szennyezte üvegdarabot és egy mestertolvaj ügyességével el is tüntette azokat Phyllis táskájába. Ochoa idegesen csavarta sérült kezét az asztal nem éppen patyolattiszta díszterítőjébe, miközben kapkodva kotorta magafelé a törmeléket. Sűrűn pislogott Talan keze felé, de rajta nem látott sérülést.

– Annyira sajnálom! – hazudta nyugodt hangon Talan, szemtelen félmosollyal húzódott visszább a székkel együtt az asztaltól, hogy még helyet is adjon Ochoa igyekezetének. – Tudok valamiben segíteni?

– Nem kell – dünnyögte a vadász. – Semmi baj – próbálta elbagatellizálni, pedig igenis dühítette, hogy nem úgy sikerült minden, ahogyan azt ő szerette volna. – Majd hozatok ki másik kört.

– Ne fáradjon vele – Talan lassan felállt, egy pillanatra sem engedve maga mellől bátor segítőjét. – Már úgyis menni készültünk.

– Ha találkozol Bardwellel, add át neki az üdvözletem! – hadarta szertartásosan a vadász.

– Nem hinném, hogy teljesíthetem – biccentett fölényes mosollyal a félvér. – Porrá vált az öreg.

Ochoa értetlenül hunyorgott fel Talanra, aki közben pénzt dobott az asztalra.

– A szó legszorosabb értelmében – mondta a vadász kegyetlenül hideg szemeibe, majd belevigyorgott a férfi arcába. – Engedje meg, hogy fizessem a kárba ment körét.

Ochoa arcán másodpercek alatt több érzelem szaladt át. Értetlenség, felismerés, aztán döbbenet, és a bosszú dühe.

– Jah, és igen! Meghaltam – mondta nyájasan Ochoa szemébe Talan. – Legalábbis az a Talan Falgaut, akit maga ismert, már nincs! Vadász vagyok most is, bizonyos értelemben – biccentett a fejével elgondolkodva az őrző. – Csak a célpontjaim változtak. Olyanokra vadászok, akik megszegik a törvényt! Az íratlan, de mindenkire vonatkozó törvényt! – Talan egészen közel hajolt Ernesto Ochoa arcába. – Maga pontosan tudja, hogy miről beszélek! – A félvér őrző büszkén húzta félre lazán kigombolt ingjét a rúnáiról.

– Azt a szukád pingálta oda! – sziszegte a fogai között Ochoa.

– Nem árt bővítenie az ismereteit, hogy a henna meddig is marad a bőrön – mondta Talan vigyorogva, majd felegyenesedett. – Azt meg ajánlom, hogy vigyázzon a nyelvére, mert legközelebb ilyen beszólásért kivágom a szájából! – Szorosabban magához vonta Phyllist és határozott léptekkel megindult vele a kijárat felé. Érezte, hogy a nő egész testében remeg, de profi módon tartotta magát, még az arcával sem árulta el, hogy azért félt a kialakult helyzetben.

– Ügyes kislány! – súgta dicséretét Phyllis fülébe Talan, s azzal a lendülettel arcon is csókolta, amit megtoldott egy elismerő kacsintással.

Majdnem összeütköztek az éppen - kimondottan megviselt állapotban - érkező férfivel. Arca vérmaszatos volt, vágások nyomával tarkított, haja döbbenetes módon megszaggatva. Volt ahol szinte látszott a fejbőre, és volt ahol még egy-egy véresen összetapadt tincs árulkodott eredeti hosszáról. Fél arcát lilás színű puffadás torzította el, mint aki almát tart a szájában, ajka szeglete fel volt repedve.

Talan szembe találta magát vele, ahogy a válluk összekoccant. Ledermedt a döbbenettől. A férfi majdnem olyan látványt nyújtott, mint Ivan, amikor az emlékeiben tett utazásakor látta őt…

…

Ott a tükör előtt, véresen és lelkében meggyötörve szinte húsig borotválta a fejét…

…

Talan légzése elnehezült, s hosszan nézett a fakóbarna, hidegen a semmibe meredő szemekbe.

Phyllis is megdöbbent a férfi látványától, főleg, hogy ő ismerte is Dechantot. Neki viszont azonnal az jutott az eszébe, hogy megint alaposan megverhették szegényt. S bárki is tette, most igencsak átlépett egy határt.

– Dechant?! – szakadt fel a nőből, tekintetében szánalom volt. Bármennyire nem szimpatizált Roberttel, most őszintén megsajnálta, ahogy végignézett rajta.

– Dechant? – kérdezte suttogva Talan, felocsúdva gondolataiból. – Robert Dechant? – Hosszan nézett a bizonytalan léptekkel tovahaladó férfi után. – Rá mondta Nathan, hogy Ochoa kutyája?! Azt mondta, hogy különc, de nem gondoltam, hogy ennyire!

– Biztos megint elkapták a szerencsétlent – Phyllis szánakozva figyelte az imbolyogva lépkedő férfit, aki szinte hagyta, hogy terelje a tömeg egy félreeső sarok felé. Ott lekuporodott a földre és onnan nézte semmitmondó arckifejezéssel a vendégek sokaságát. Tekintete semmihez sem volt hasonló. Legalábbis a nő nem igazán tudta hová tenni. Talan viszont igen.

Rátörtek az emlékek a börtönből, amikor hosszú idő után, első fájdalmas változása után kiengedték a zárt sétálóra. Ő is ugyanígy nézte a többieket a másik udvaron, a kerítésen túl.

Talan fejében tolongtak az információk, amiket Nathantól hallott a különc, magának való férfiről. Letaglózva figyelte, kavargó gondolatokkal. Aztán akaratlanul Ochoát kereste a tekintetével. A vadász is Dechantet figyelte. Mereven kivesézően.

Talanban szétáradt egy megérzés, s bár igyekezett óvatosan kezelni, de akaratlanul felülkerekedett benne az „És ha mégis?!”. Közelebb húzta magához Phyllist.

– Lenne egy nagyon fontos feladatom a számodra.

– Mond.

– Tartsd rajta a szemed! – fejével a sarokban kuporgó meggyötört férfi felé bökött.

– Mi van? Most maradjak itt?!

– Dehogy! – Talan nyújtott léptekkel indult ki a helyiségből, szinte húzta maga után a nőt. – Nem! Az most veszélyes lenne a számodra.

– Akkor nem igazán értelek – Phyllis tanácstalanul húzta a vállai közé a nyakát.

Talan nyugtalan lett, ideges attól, hogy ha bízhat a megérzéseiben, akkor mi várhat most arra a szerencsétlenre odabenn. Megoldáson zakatolt az agya, olyanon, amivel nem veszélyezteti a nő testi épségét.

– Le kéne valahogy szakítani Ochoától.

– Minek? Jól el vannak ők!

– Nem! Nem szabad a közelébe maradnia! Szakítsd le róla!

– Mégis hogyan? Ochoa füttyent, ő ugrik!

Talan a fejét rázta. Magában szidta a sorsot, hogy nagyon rosszkor szaladt össze ennyi minden most neki.

– Add ide az üvegeket!

– Ezek, egyébként minek? – Phyllis készségesen kotorta őket elő, két ujjai közé fogva lassan egyenkét adogatta át az őrzőnek.

– Megvagy te szemét! – motyogta az orra alatt Talan, miközben óvatosan tekerte bele a véres darabokat az ingje aljából szakított anyagba.

– Ezekkel meg tudod találni Codyt?

Talan nem igazán figyelt a nő kérdésére, egészen máshol jártak a gondolatai.

– Elkapom ezt a szemetet! – sziszegte a fogai között az őrző, amire Phyllis lelkesen reagált.

– Ezekkel? Wao!

– Te csak vigyázz arra a Dechantre!

– Remek! Minek?

– Ha minden kitisztul és egyértelművé válik, elmondom!

– Fantasztikus! És addig?

– Vigyázol rá! Szemmel tartod!

Phyllis  arckifejezése egyértelműen árulkodott arról, hogy nem örül az őrző utasításának, de pár másodperces durcás hallgatás után kelletlenül rábólintott a szavaira.

– Rendben.

Talan a fejével intett - jelezve -, hogy itt mára végeztek és visszaindulhatnak a Vendégházba.

Odabenn pedig a döbbenetes külsővel megjelent Dechant igen nagy érdeklődést váltott ki. Ray izgatottan fészkelődött az asztalnál.

– Ugye megmondtam! Nézzétek! – hadarta visszafojtott hangon, mintha csak a sarokban átszellemült arccal nézelődő Robert bármit is hallhatna a szavaiból a zajban.

– Megveszett – konstatálta egy fintorral Baker, óvatosan áttapogatva meggyötört sebét.

Ochoa csak némán figyelte védencét, aztán felállt és lassú léptekkel odaballagott hozzá. Sokáig csak méregette a fiatal férfit, ahogy megállt előtte feléje tornyosulva.

– Te meg hogy nézel ki?

Ochoa kérdésére viszont nem jött válasz. Robert úgy nézett el mellett, mintha ott sem lett volna.

– Hé! Hozzád beszélek! – förmedt rá a vadász, és durván rúgott Dechant lábába a nehéz csizmájával, majd leguggolt elé.

Robert hidegbarnává fakult szemében a félelem és az alázat szikrája sem volt, amikor tekintetét Ochoára emelte.

– Nem akar egy trófeát?

A kérdés őszinte döbbenetet váltott ki a sokat élt vadászból:

– Mi van?

– Farkasa van már?

– Mennyit ittál? – kérdezett vissza Ochoa, közben körbepillantott, ki hallhatja a beszélgetésüket.

A válasz elmaradt, mire Ernesto karon ragadta a férfit és durva mozdulattal rántotta fel a földről.

– Haza viszlek – jelentette be a vadász, de legnagyobb meglepetésére Dechant határozott mozdulattal szabadította ki magát a szorításból.

– Vegye le rólam a kezét! – hörögte Robert, írisze szinte rozsdabarnává vált.

Senki nem merte ugyan feltűnően bámulni őket, de tagadhatatlanul a figyelem középpontjába kerültek. Dechant még soha nem emelte fel a hangját Ochoával szemben.

– Nem megyek magával, sehova! – közölte határozottan a vadász arcába hajolva Robert.

– Akkor takarodj haza és aludd ki magad! – utasította Ernesto, s a kijárat felé taszította.

Dechant pedig megindult, megnyugtatva ezzel Ochoát és a vendégeket is. A helyiséget ugyan elhagyta, de esze ágában nem volt visszamennie a szállásra. Fogalma nem volt hová is indult és minek. Nagyon nagy volt benne a zavar, a keserűség. Bizonytalan léptekkel, akár egy részeg megindult az úton, az orra után.

Menetelt a sötét semmibe.