A
gyász rengeteg feszültséggel volt telve a McElhanely rezidencián annak
ellenére, hogy Lawrence utódlását senki nem vonta kétségbe. Bridget bár tudta,
hogy ki követné törvényesen az elhunyt vezért, de több okból is hallgatott.
Esküt tett a haldokló Arjunnak, de mindezek mellett okos, taktikus alfanőstény
volt. Lawrence fenyegetése mélyen belé égett, és a legkevésbé sem akarta, hogy
elsőszülött gyermekének bármi baja is essen.
A
nevelőapa pedig tett róla, ha nem is likvidálja, de eltávolítsa a kormányzás
közeléből is a törvényes utódlás várományosát.
– Döntöttem
– mondta kemény határozottsággal Lawrence, amit Bridget makacs, néma
hallgatással nyugtázott. Nem szakította félbe semmilyen ellenvetéssel férje
mondandóját.
– Kap
egy kemény kiképzést, ami majd csak a javát fogja szolgálni. – Lawrence az
íróasztal fiókjából egy nagyobb méretű borítékot vett elő és párja felé
fordította, hogy a nő is jól lássa a feladót és pecsétjét. Bridget szemei
elkerekedtek, tekintetét vezér párjának szegezte.
– Te,
a Kapun túlra küldöd? – szakadt fel az anyából a felismeréssel az aggódás.
Lawrence
önelégült vigyorral rántott a vállán.
– Légy
büszke a fiadra, Bridget! Felvételt nyert az Akadémiára!
– A
Kapun túl! – Bridget indulatosan csapott ököllel az asztalra. – Miért küldted a
Kapun túlra, Rence?
A
férfi fölényes mosollyal állta társa gyilkos tekintetét.
A
Kapu a föld alá nyúló barlangrendszerben volt, ahonnan a legendájuk szerint az őseik
jöttek át sok-sok évszázaddal ezelőtt. Akkor menekültek arról a helyről, amit
az idők elteltével az ott rekedteknek a maguk módján és törvényeik szerint mégis
sikerült élhetővé tenniük. Ki maradt erőfölényben a sok ott élő létforma
között, mi lett az alakváltók és az emberek viszonyával, arról hiteles
információk nem igazán voltak. Ám nagyon kivételes esetekben volt rá példa,
hogy különböző okokból küldtek és fogadtak fajtabélieket. Egykor például így
érkeztek Marcus N. Weaver szülei is a klánhoz. Az ő tapasztalatszerzésük akkor
annyiból állt, hogy omega besorolást kaptak. A hallgatag és visszahúzódó fiatal
farkasra még McGinty figyelt fel, s annak ellenére, hogy rendellenességgel
született a hím alakváltó, ő meglátta benne a csiszolatlan gyémántot és a
testőrség elitjéig egyengette az útját. Az idő McGintyt igazolta, mert Marcus
elismert és megbecsült tagja lett a személyi testőrségnek.
Egyértelmű
volt, hogy Bridgetnek azonnal ő jutott az eszébe.
– Rendben,
ha ezt akarod, legyen – Bridget nagy levegőt vett, büszkén húzta ki magát. – De
ahhoz ragaszkodom, hogy ne egyedül menjen.
– Dadust
akarsz mellé? – kérdezte gúnyos éllel az új vezér.
– Apád,
Judahot sem egyedül küldte tanulni! – vágott vissza azonnal az alfanőstény.
Lawrence
pár másodperces töprengés után, legyintett.
– Legyen
– biccentett egy vállrándítással. – Van kiszemelt személyed is?
– Marcus
N. Weaver – mondta határozottan Bridget, mire a férfi arcán újra megjelent a
gúnyos vigyor.
– Marcus!
Hát ki más!? – engedte ki a hangját a vezér, mintha csak szónokolt volna. –
Ginty kutyája!
– Nem
Ginty miatt! – vetette oda a nő. – Te is tudod, ő onnan való.
– A
szülei valók onnan, ő már itt született. Amúgy meg, egy selejt! – fröcskölte
Lawrence megvetéssel. – Isten tudja, miért volt apám ilyen szamaritánus, hogy
körülvette magát mindenfelől összekapart árvákkal meg számkivetettekkel. De
tudod mit? Ha te, egy ilyenre akarod bízni a fiad életét, ám legyen! Az sem
érdekel, ha Juan mellé rendeled, mint apám Gintyt, Judah mellé.
Bridget-et
nem tántorította el párja véleménye. Ismerte annyira az elhunyt Arjunt, hogy a
megboldogult vezér, semmit nem tett ok nélkül! Sejtette azt is, hogy nem
szenilitásból ragaszkodott annyira Juanhoz, és az idő őt igazolta, amikor az
öreg alakváltó halálos ágyánál megtudta, hogy Maximus, Arjun McElhanely első
szülött utóda!
– Mikor
megy át?
– Te
is tudod, hogy a kapu nem mindig nyílik meg. Évente kétszer, a tavaszi és az
őszi nap-éj egyenlőség napján, vagy pedig megadnak egy időpontot.
A nő
magában már azonnal számolta az időt.
A
tavaszi kiesett, azt már elhagyták. Az őszi dátumig pedig, még volt pár hónap.
Vagyis volt néhány hónapja kitalálnia valamit, hogy Juan elkerülje az átlépést
a kapun.
Dean
fejében kavarogtak a gondolatok, ahogy gázolt a bokrok között, szokásos
körútját járva az erdőben.
„Te,
nem fogsz átalakulni, Dean. Nem leszel farkas.” – dübörögtek keresztapja szavai
a fejében.
„Sajnálom
fiam, ezzel barátkozz meg.” – Mint egy zombi úgy menetelt, csak néha tolta el az
útjából az ágakat, húzta félre a fejét.
Hirtelen
megtorpant, ahogy elfogytak a fák és csak a kék eget látta. Előtte pár lépésre
még volt föveny, aztán sziklás rész és eltűnt a talaj. Úgy belemerült a
gondolataiba, hogy észre sem vette, hogy a szurdokhoz ért. Lassú léptekkel
kisétált a peremig, lenézett az alatta elterülő erdőre, sziklákkal szegélyezett
patakra.
Zakatolt
a szíve, zubogott a fejében a vér, milliónyi dobként szaggatta a dobhártyáját.
Nehéz volt levegőt vennie, mintha csak a mellkasára ültek volna. Szorította a
torkát, marta a szemét a könny. Próbálta rendezni a levegőjét, úgy érezte
szétszakad a mellkasa. Úgy érezte, ordítania kell.
Kiengedte
a hangját.
Mint
egy vadállat üvöltött fel, szabad utat engedve fájdalmának.
A
friss szél beletúrt a hajába, jobban már nem kócolhatta össze.
Lassan
visszatért a levegő a tüdejébe, egyre tisztábban hallotta a vízesést. Lenézett
a mélybe. A kiszögelés alatt hatalmas, éles sziklák, kövek között zubogott a
víz. Hol gyorsabban, hol csendesebben.
A szurdok,
és a vízesés, amiről a keresztapám beszélt! – jött a felismerés.
Nincs
az, aki ilyen zuhanást túlélne. Hiszen, ha apró darabokra zúzza a csontjait, a
fejét, már a gyógyulási képességét is elveszíti… vagyis belehal – vezette végig
logikusan a gondolatát a történteken, amit Ginty mesélt neki.
Szóval,
eddig tudta követni. – Dean lenézett a mélybe, aztán hátrálva pár lépést
tekintetét körbevezette.
Itt
készült a fotó is! – bevillant a szüleiről a kép, a helyszín. Érezte, hogy újra
gyorsabban vert a szíve.
Hát
persze, hogy ide jött végezni magával. Ide jött meghalni, miután mindenkit
elvesztett, akit szeretett – zakatoltak agyában a gondolatok, torkát újra
szorították a könnyek. Átérezte apja elkeseredett fájdalmát, hiszen
tulajdonképpen most ő is egyedül érezte magát, ahogy megtudta: a szülei
meghaltak.
Félkábultan
a gondolataitól, újra a peremhez araszolt. Tekintetét vonzotta a mélység. A
tiszta vízen csillogva táncoltak a nap sugarai, el-elvakították.
Csak
egy lépés – villant át az agyán –, hiszen én úgy sem vagyok hallhatatlan.
Mozdult
a lába, miközben végigszaladt a gondolat a fejében, hogy ugyan mégis ő mennyi
évig fog majd élni?
A
vészjósló morgás mögüle jött és azonnal kijózanította kusza, homályos
gondolataiból. Csak a fejét fordította a hang irányába, válla felett hátranézett.
A
mélybarna és fekete árnyalatai keveredtek az átlagosnál jóval nagyobb termetű
farkas bundáján, aki fenyegető tartással vicsorgott rá.
Dean
szemöldökét meglepetten vonta fel, az állat láttán. Nem csupán a mérete volt
szokatlan, de a viselkedése is. A félvér semmilyen hirtelen mozdulatot nem
tett, mégis legalább olyan vehemenciával acsargott felé a vadállat, mint ahogy
keresztapja dorgálta pár napja a fiatal férfit.
– Menj
a dolgodra – morogta Dean, szinte csak az orra alatt, a félelem vagy ijedtség
legapróbb jelét sem mutatva. Aztán visszafordult a mélység felé.
Az
állat egy hirtelen mozdulattal Dean lábánál volt, elkapta a bokáját. A fiatal
félvérnek védekezni sem volt ideje. A fogakat szinte a csontjáig érezte hatolni.
Párszor még egyik lábán szökkent a soha nem látott farkas után, ahogy az húzni
kezdte, aztán egyensúlyát vesztve hanyatt esett.
– A pokolba
veled! – eresztette el a fogai között dühösen Dean, még legyintett is az állat
felé, aki továbbra sem eresztette, kitartóan cibálta el a peremtől. A fiatal
félvér érezte a bakancsában is a meleg ragadós vért, ami átfestette nadrágja
színét a lábszárán.
– Takarodj!
– szólt rá az állatra erélyesebben, mert bántani nem akarta. Nem igazán látott
a farkas viselkedése mögött valódi gyilkos szándékot, hiszen csak húzta és
cibálta őt, mintha a szakadéktól akarná távol tartani.
Dean
nem is tudta mi fájt most jobban. Az állat okozta sebe, vagy a tehetetlen dühe,
lelke fájdalma.
A
hatalmas vadállat miután behúzta őt a fák közé, váratlanul eleresztette, aztán
úgy fordult, hogy elállja az útját a perem felé, miközben pár lépést hátrált
tőle, de továbbra is vicsorgott rá.
Dean gyanakodva
méregette a furcsa farkast. Eszébe jutott, amikor medve alakjában találkozott
Codyval, és még nem tudta, hogy ő az.
Keresztapámat
még soha nem láttam farkasként – futott át az agyán.
– Max?
– kérdezte bizonytalanul Dean, mire az állat egy pillanatra megdermedt a névre,
tekintetét az övébe fúrta. A fenyegető vicsorgás abbamaradt. Szemei zavarossá
váltak, lassan besötétedtek, s mint aki tanácstalan, furán ingatta a fejét, hol
leült, hol talpra állt, topogott.
Nem,
mégsem ő az. Bajban is lettem volna, ha igen! Akkor lebuktam volna, hogy
majdnem mit is tettem, s akkor kapnám csak igazán a nagy fejmosást! –
zakatoltak Dean fejében a gondolatok, miközben az egyre furábban viselkedő
állatot figyelte. Valami nagyon nem volt rendben vele. A méretei ugyan
meghazudtolták, hogy közönséges állat lenne, de nem úgy viselkedett, mint egy
alakváltó.
Valami
zavar lehet a fejében – állapította meg végül Dean.
– Hagyj
engem békén! – legyintett felé egy tessékelő mozdulattal. – Keress más
játszótársat, vagy kaját, vagy mit tudom én mit – morogta a félvér, miközben - azért
óvatosan -, feltápászkodott.
A
farkas furcsán forgatta a fejét, kapkodta zavaros tekintetét, és lassan
hátrált.
– Na,
menj a dolgodra, az enyémbe meg ne szólj bele! – Dean dühösen küldte az állat
felé a szavait. Megmozgatta a bokáját. Nem lepte meg, hogy a vérzés hamar
elállt. Nem először tapasztalta már meg, hogy irreálisan gyorsan gyógyultak a
sebei, de a mozdulatra még belenyilallt a fájdalom.
– Addig
takarodj előlem, amíg meg nem gondolom magam, és ágyelőt csinálok a bundádból –
fenyegette meg morogva a félvér a farkast. Felfogott egy száraz fadarabot, ami
éppen kézközelben volt, és az állat felé dobta. A farkas odébb lépett ugyan -
bár az elszáradt fadarab nem sokat tudott volna neki ártani -, s csak nézett a
fiatal, dühös férfire. Az értelem visszajött a szemeibe, s vele együtt az
érdeklődés. Úgy pislogott Deanre, mintha már találkoztak volna, mintha a fiatal
félvérnek emlékeznie kellett volna rá, s azt kérdezte volna a szemeivel: „Nem
ismersz meg?”
Vegyes,
s mindkettőjük számára megmagyarázhatatlan érzelmekkel nézték egymást.
Dean
egyáltalán nem érezte, hogy a legkisebb veszélyt is jelentené rá az állat, még
annak ellenére sem, hogy az pár perce nekiugrott és elég csúnya sebet ejtett
rajta. Úgy mondott volna még valamit, de fogalma nem volt, hogy mit. Korholni
nem akarta az állatot, a dühe már szertefoszlott.
Legyintett
egy suta mozdulattal, aztán elindult haza, maga mögött hagyva a tanácstalan
zavartságban ácsorgó farkast.
Egy
idő után már gond nélkül tudta használni a lábát, hiszen gyorsan gyógyult.
Arra
számított, hogy Max nem lesz otthon, de nem így volt. Amikor benyitott a
vadászház ajtaján, az alakváltó éppen kávét öntött magának a konyhaszekrénynél.
Végig nézett az elég zilált fiatal félvéren, a véres nadrágszár láttán
felszaladt a szemöldöke.
– Veled
meg mi az ördög történt?
Szóval,
nem ő volt! – konstatálta Dean magában.
– Én
is kérek – mondta aztán elodázva a választ, fejével a kávé felé bökött, mire
Max egy biccentéssel tett eleget a kérésnek. – Elkapott egy farkas – sziszegte aztán
a fogai között Dean, mintha még mindig fájt volna a sérülése, miközben
leengedte magát az asztal melletti székre.
– Egy
farkas? – Max a homlokát ráncolva ült maga is az asztalhoz, a gőzölgő fekete
italt Dean elé tolta.
– Jah
– fújta a fiatal félvér, zavarában öt újjal próbálta rendezni kócos haját.
– Az
meg, hogy?
– A
fogaival – húzta félre a száját Dean, bár pontosan értette, hogy keresztapja
mire célzott a kérdésével.
A tapasztalt
alakváltó valószínűtlennek tartotta, hogy egy farkas minden ok nélkül támadjon.
– Na,
nem mondod?! – horkant fel McGinty, s kihajolt egy kicsit az asztaltól, hogy
jobban lássa a sérült végtagot. – Mutasd! – intett aztán a kezével is.
Dean
kényszeredetten ámde engedelmesen bontotta a bakancsát, letaposta a sarkáról,
aztán kelletlenül odébb rúgta. Lehajolt, és felhajtotta a nadrág megtépett,
véráztatta szárát. Halványan még látszottak a hatalmas fogak nyomai.
Maximus
elég tapasztalt volt ahhoz, hogy azonnal kiszúrja a szokatlanul nagy állkapocs
méretet a harapásból.
– Hogy-hogy
neked esett? – kérdezte McGinty, közelebb hajolt, aztán visszaegyenesedett.
Dean
a vállát vonogatta, kerülte keresztapja kutakodó pillantását.
Hát,
ha nem ő volt az a farkas, akkor nem is kell tudnia – döntötte el magában a
félvér.
– Megtaláltam
azt a szurdokot – kezdte –, a vízeséssel. Épp lenéztem, hol vethette le magát
az apám, amikor elkapta a bokámat.
Max
tekintetét kivesézően szegezte Deannek. A gondolatok összecsaptak benne, amikbe
elnehezült légzéssel még az izmai is beleremegtek.
Judah?
Mégis csak élne? Ennyi év után… hol volt eddig? Tudja, hogy Dean a fia? Miért
bántotta? – tódultak a kérdések a fejébe. Nagyot sóhajtva felállt az asztaltól,
felfogta a két kiürült csészét és a mosogatóhoz sétált.
– Milyen
volt?
– Mint
egy farkas – rántott a vállán Dean, szándékosan nem említette az állat méretét.
– Igen,
ezt már letisztáztuk – morogta az orra alatt Maximus, miközben szokatlanul
sokáig bíbelődött a két csészével a csap alatt. – Nagyobb volt az átlagosnál?
Milyen volt a színe? Nem tapasztaltál rajta semmi furcsát?
Deanben
egy pillanatra még a levegő is megakadt a sok kérdésre, amiket úgy tett fel
keresztapja, mintha nagyon is tudta volna milyen farkas volt a szurdoknál.
–
Sötét árnyalatú, mély barna, fekete… – kereste a legjobb hasonlatokat a színekre
–, aranysárga.
Max
figyelmesen hallgatta a szavait, miközben elgondolkodva forgatta a már patyolat
tiszta csészét a vízsugár alatt.
–
Sérült lehetett – mondta ki végül Dean. – Volt egy pillanat, mikor elég
érdekesen forgatta a szemét, meg a fejét. Biztos valamikor komoly ütés érhette
a koponyáját – hadarta.
–
Lehet – bólintott Maximus, rántott a vállán, aztán nagy levegőt véve hirtelen
témát váltott. – Minden etetőt végignéztél? – kérdezte.
– Nem
– vallotta be Dean. – A szurdoktól egyenesen haza jöttem.
McGinty
bólintva vette tudomásul a fiatal félvér válaszát.
–
Majd én, megnézem a többit. Hátul, kicsit lentebb megrongálódott a kerítés.
annak fogj neki – utasította keresztfiát Max, miközben felvette a szolgálati
dzsekijét.
–
Meglesz – bólintott Dean, tekintetével fürkészve követte az alakváltó minden
mozdulatát. Maximus McGinty láthatóan nagyon elgondolkodott valamin. Dean
biztos volt benne, hogy utána fog járni a támadásnak.
Tuti a
szurdokhoz megy, szétnézni – állapította meg, miközben még mindig a keresztapja
után becsukódó ajtót nézte.
– El
akarsz költözni? – Homero az ajtóban állt, onnan nézte unokáját, aki pár
ruhadarabját gondosan hajtogatta az ágyra. Az idős indián szemében keveredett a
csalódottság, és az ijedtség.
Jali
sűrűn pislogott nagyapja felé, megsajnálta a láthatóan aggodalmaskodó öreget.
Egy lépéssel ott volt előtte, magához ölelte.
–
Dehogy nagyapa – ingatta a fejét a lány, aztán hátrébb lépett, és pakolászott
tovább –, csak egy kicsit megváltozott a feladatköröm. Teljes munkaidőben
leszek a kocsmában. – Arra számított, hogy nagyapja majd, elkezdi ontani felé
az aggodalmait, de nem így történt. Homero beletörődve, jóságosan mosolygott.
– Az
jó hely.
Jali
szemöldöke meglepetten emelkedett meg.
– Az
egy kocsma! Te nem aggódsz az unokádért? Az előbb pedig nagyon úgy festettél.
Az
öreg sokat sejtetőn mosolygott.
– Ne
légy olyan, mint az apád Jali! Nézel, de nem látsz – ingatta a fejét. – Több
az, mint egy kocsma – legyintett. – Mindegy is. Majd meglátod te is, ha nyitott
szemmel jársz.
Jaliyah
két váltás garnitúra ruhát nyomkodott a hátizsákba. A katonaiba. Mikor nagyapja
meglátta mibe pakol, arca komorrá vált.
–
Elhoztad onnan?
A
lány dacosan rántott a vállán.
–
Megtettem, amire anyám kért. Itt vannak a hamvai. Szétszórtam a szurdokról –
magyarázta hadarva. – Annak semmi értelme, hogy ott lógjon egy fán, és szétegye
az idő.
– Ne
keresd a bajt! Tudom, hogy nem ezért vetted le onnan – figyelmeztette az öreg
az unokáját, miközben rosszalló pillantása, a hátizsák és a lány között járt. –
Valaki felismerheti.
–
Helyes – bólintott rá Jali –, legalább előkerülhet a vérszerinti apám. –
Eltökélt volt. Futólag felnézett a faliórára. Megállapította, hogy késésben van,
sietnie kell. Ha lekési a buszt, gyalogosan kell átvágnia az erdőn, hogy időben
beérjen.
– Ne
mutogasd Jali! Kérlek! – Nagyapja tekintete, hangja, valóban aggódó volt.
Jali
elengedte füle mellett Homero kérését, felkapta a vállára a hátizsákot, és
indult.
– Ha
nem jönnék, ne aggódj. Akkor ott alszom – hadarta. – Cody adott egy
személyzetis szobát.
Nagyapja
hangját még távolabbról is hallotta a makacs lány, ahogy az öreg ismételten
utána kiabálta:
– Ne
vidd magaddal, Jali!
A megállóban
reménykedve várt úgy tizenöt percen keresztül, végül szembesülnie kellett a
ténnyel, hogy lekéste a buszt.
Hezitált
még ugyan, fogaival elbizonytalanodva csipkedte alsó ajkát, míg végül anyja
szavaival a fejében, hatolt be a fák közé.
„Az
emberektől kell félned, nem az állatoktól!”
Cikáztak
a gondolatai. Benne volt az az éjszaka, amikor szemben vele a sötétben valahol,
ott volt az a farkas. Akaratlanul is beleborzongott. Nem mert se jobbra, se
balra nézni, csak szedte a lábait. Valahol legbelül érezte, hogy nem egy
közönséges állat volt.
Szereznem
kell, egy fegyvert! – jött az elhatározás. – Valahogy meg kell védenem magam.
Puszta kézzel nincs esélyem, se ember, se állat ellen.
Egy
sötét árny kúszott a bokrok között. Megtorpant. Az is megállt. Jobban
megmarkolta a zsák vállpántját, aztán hunyorogva próbálta kivenni, mi az, ami
követi.
Már
egyáltalán nem tartotta jó ötletnek, hogy gyalog vágott neki az erdőnek, és
egyedül. Bátortalan léptekkel indult tovább, aztán egyre határozottabban szedte
a lábait. Az árny, a bokrok között, vele együtt újra elindult. Egyre közelebb
hallotta. Mikor oldalra pillantott, hogy felmérje, merre van követője, már
tisztán láthatta.
Nem
takarta semmi.
Ahogy
ő megtorpant, az állat is megállt. Hatalmas volt. Legalábbis, Jali kisebb
termetűnek gondolt egy farkast. Hajtotta az izgatott kíváncsiság, hiszen eddig,
csak érezte őt, csupán a világító szemeit látta. Most itt volt az alkalom,
megnézhette ki az, aki a nyomába szegődött, aki napok óta figyelte őt.
Lassan
feléje fordult, miközben szinte hallotta a saját szívverését.
Nemes
tartással mozdulatlanul állt a fák között a farkas, Jaliyaht nézte, s olyan
zavart tekintettel pislogott, mint egy gyermek, aki valamire rácsodálkozik.
Jali
is lenyűgözve nézte az állatot, hiszen most először láthatta tisztán, nappali
világosságnál és szemtől szemben.
Méltóságteljesen
gyönyörű volt!
Jali
egész belsője beleremegett, s ahogy tekintetük hosszan egybeolvadt, döntött.
Már
úgyis késésben volt, s ezt a pillanatot nem akarta kihagyni. Leengedte a válláról
a zsákot, miközben leguggolt.
–
Szia! Liyah vagyok – kezdte bátortalanul. – A teljes nevem Jaliyah. Szinte
mindenki Jalinak hív. Pedig én – megrázta a fejét –, nem szeretem. Anyám hívott
egyedül Liyahnak. Azt szerettem. – Lassan kényelmesen leült.
A
farkas is ülésbe helyezkedett, miközben nézték egymást. Az állat, néha úgy forgatta
a fejét, mintha ismeretlen támadástól tartana, sűrűn pillantott a lány mellett
heverő katonai zsákra.
– Nem
bántalak – mondta Jali, zavarában elkezdte piszkálni, turkálni az avart. – Én
most költöztem ide, nagyapámhoz. Homero Ovideo. Nem hiszem, hogy ismered. – Halvány
mosollyal lehajtotta a fejét. Nem is tudta, miért kezdett el beszélni magáról,
egy állathoz. De jól esett neki. Talán mert a farkas nem szakította félbe, nem
kontrázott rá a szavaira. Jó hallgatóság volt.
–
Nagyapa jó ember. – Elkezdte hintáztatni a testét, ahogy beszélt. – Te meg,
gyönyörű vagy.
Őszintén
szakadt fel belőle a dicséret, mert az állat tényleg az volt! A barna összes árnyalata,
megtalálható volt a bundáján, a legsötétebbtől, a fehérig.
A
farkas felállt, és elindult felé, mire Jali minden izma megfeszült. Megint matt
helyzetben volt. Ült, és tudta, hogy semmi esélye nincs menekülni. Törökülésben
ült, megmarkolta a bokáit, abbahagyta a ringatózást, várta mi fog történni.
Az
állat egy pillanatra megtorpant, elgondolkodva nézte a lányt. Hihetetlenül
kifejezőek voltak a szemei. Mintha azt mondta volna velük: „Ne félj, nem
bántalak!”
Jali
lehajtotta a fejét. Emlékezett rá, hogy valahol azt olvasta: kihívásnak veszik,
ha a szemükbe néznek. Nem állt szándékában, egy ekkora farkast kihívni.
Óvatosan pislogott fel rá. Az állat újra elindult felé, úgy egy karnyújtásnyira
megállt. Figyelme, viszont most megoszlott a hátizsák, és a lány között. Jali a
homlokát ráncolva figyelte, ahogy a farkas a katonai hátizsák felé nyújtogatta
a nyakát, és szimatolni kezdte.
Hirtelen,
őrült gondolat villant át az agyán.
–
Megkereshetnéd nekem az egykori tulajdonosát – fakadt ki belőle felbátorodva,
közben nézte az állatot, ahogy az egyre izgatottabban szaglászta a táskát. –
Na, mit szólsz? Neked, az ilyenhez, biztos jó orrod van.
A
farkast egyértelműen érdekelte a zsák. Már hozzá nyomta az orrát, bökdösni
kezdte. Ételt nem érezhetett benne, csak ruhával volt megtömve. Valami más
kelthette fel a figyelmét.
–
Azért jó lenne, ha nem vinnéd el – szólt rá óvatosan Jali, amikor már a fogai
közé fogta. – Benne van a fél ruhatáram! Hé! – Akaratlanul kapott a zsák felé.
A farkas kiengedte a fogai közül, s fenyegetően, vicsorogva húzta fel az ínyét.
De nem a lányra, hanem mintha a zsákra haragudott volna.
–
Oké! Nyugi! – Jali visszakapta a kezeit. – Ne rontsd el a barátságunk, már az
elején. Kérlek, hagyd békén a cuccomat. Az, az enyém – magyarázta neki, mintha
legalább megértette volna, aztán lemondóan sóhajtott. – Biztos, hogy nem
nőstény vagy – morogta a lány az orra alatt, akaratlanul esett a pillantása a
farkas lábai közé, aztán gyorsan le is sütötte a szemét, mert nem volt elég
tapasztalt, hogy meg is tudja állapítani az állat nemét. – Kifejezetten úgy
viselkedsz, mint egy hím – köszörülgette a torkát Jali.
A
farkas, mint aki elszégyellte magát leült, a fejét forgatva tekingetett körbe,
néha Jali felé pislogott. Ki tudja meddig ülhettek így zavart, kínos csendben,
mire Jaliyahnak eszébe jutott, hogy csak el kéne már indulnia. Nagyon sokat fog
késni, azt pedig a legkevésbé sem akarta, hogy kirúgják ez miatt.
Összeszedte
minden bátorságát, és lassan felállt.
A
farkas felpattant, tágra nyílt szemekkel nézett a lányra, közben hátrált. Jaliyah
ugyan nem igazán ismerte az állatok viselkedését, de úgy tűnt neki, mintha a
farkas mondani akarna valamit, ám tanácstalan.
– Nem
bántalak. De elkések – vágott egy sajnálkozó fintort Jali, és a hátizsákért
nyúlt, amit az állat a tekintetével követett. – Hát… – biccentett a lány –, majd
dumálunk még. – A félvér indián felbátorodott, hogy nem vicsorgott és még csak
nem is morgott a farkas. Sietve elindult, kapkodta a lábait. Pár lépés után,
reccsent mögötte egy gally, mire hátranézett a válla felett. A farkas
határozott lépésekkel követte, mint egy kutya, aki a gazdáját kíséri. Jaliyah
homloka ráncba szaladt.
– Én
a városba megyek. Biztos velem akarsz jönni? Te tudod! – rántott a vállán Jali.
– De szerintem félő, hogy megnyúznak a gyönyörű bundádért.
A
lány figyelmeztetése ellenére az állat kitartóan követte őt az erdő széléig.
Ott leült. Jaliyah még hátrapillantott párszor, ahogy átment az úton.
A
farkas csak ült, és őt figyelte. Tekintetében egyszerre volt bizonytalanság és
vágy. Lábán az izmok meg-megrándultak, mintha csak indult volna, meg nem is. Mint
akinek fáj, hogy otthagyták.
Jaliyah
bár késésben volt, de még beszaladt pár dolgot venni a kisboltba. Sietve
kacsázott a polcok között, annyira még nem volt ismerős a helyen, hogy kapásból
tudná, mit hol talál a vegyes kereskedésben. Volt, amit keresgélnie kellett.
Rajta
kívül még voltak páran a boltban. Egy anyuka két kisebb gyerekkel, egy idősebb
néni, aki nyújtózkodva próbálta elérni a felsőbb polcon lévő konzervet. Jali
már mozdult, hogy segít neki, de egy vadőr egyenruhát viselő, magas, robosztus
termetű férfi megelőzte őt.
–
Nagyon köszönöm, Maximus! – mosolygott a hajlott hátú nénike. Az első látásra,
félelmet keltő férfi, szolidan viszonozta a mosolyt, aztán továbbsétált a
polcok között.
Jali
csak a tekintetével követte a szinte a semmiből megjelenő férfit, ahogy aztán
lazán tovább sétált. Nem akarta feltűnően mustrálni.
Kissé
arrogáns kisugárzása volt. Válláig érő, dús sötét haja, copfba volt fogva.
Borostáját már-már szakállnak lehetett minősíteni. A vadőr egyenruha ellenére,
Jali megállapította, hogy nem szívesen futott volna össze vele éjjel. A
véletlen úgy hozta, hogy egyszerre léptek a pénztárgéphez. A férfi egy
főhajtással kísérve, kezével jelezte, hogy előzékenyen maga elé engedi a lányt.
–
Köszönöm – morogta az orra alatt Jali, épp csak fel-felpislogott a magas
férfire. Igyekezett nem felvenni vele a szemkontaktust. Válláról lecsúsztatta a
hátizsákot, előkotorta a pénztárcáját. A zsákot a bokái közé engedte, míg
fizetett. Bármennyire is akart természetesen viselkedni, nem lehetett nem
észrevenni, hogy a férfi tekintetével követte minden mozdulatát. Pontosabban a
katonai zsák vonzotta szinte mágnesként a figyelmét. Még a fejével is abba az
irányba fordult, amikor Jali újra felemelte, és elkezdte belepakolni, amiket
vett. A lányt zavarta, hogy magán érezte a férfi kutató tekintetét, s hogy
mindezek fejében még a zsák szája is minduntalan bezáródott, mintha csak direkt
az is bosszantani akarta volna őt. Ráadásul pont most, amikor sietett. Dühösen lökdöste
már sokadjára szét a hátizsák száját, türelmetlenül vett egy hangos mély
levegőt. Váratlanul érte, amikor feléje nyúlt a férfi keze és segített neki
megtartani a táskát. Tekintetük többször is találkozott, bár Jali sűrűn
pislogott inkább másfelé, míg a férfi hol a lányt, hol a katonai zsákot nézte.
Hihetetlen
sötét szemei vannak! – állapította meg magában Jali, s legnagyobb igyekezete
ellenére sem bírta megállni, hogy újra és újra ne nézzen fel rá.
Ez
kék! Nem is sötétbarna! Wao, de sötétkék! Igaz az enyém is sötét, de nem
ennyire! – cikáztak a gondolatok Jaliyah fejében.
–
Köszönöm – mormogta illedelmesen, ahogy mindent belepakolt a zsákba, futólag
újra felpillantott a szokatlan színű szemekbe, de nem bírta sokáig állni a tekintetét.
–
Nincs mit – biccentett Maximus. Hangja szinte a mellkasából jött, s hallotta a
saját szívverését, ahogy a kezében tartotta az anyagot. Próbálta ott fogni,
ahová annak idején Kylei belevarrta a fényképet, hogy érzi-e benne. Biztos akart
lenni, hogy ez az a zsák! Nem igazán sikerült, mert a fiatal lány igencsak
kapkodott.
Jali
visszadobta vállára a zsákot, elhadart egy félhangos „Viszlát!”-ot, és hátra
sem nézve sietve maga mögött hagyta a kis boltot.
Nem
kellett megfordulnia, hogy érezze, a férfi követte a tekintetével, figyelte őt.
Miközben
Dean a kerítést javította, volt ideje elmerülni a gondolataiban. Senki nem
zavarta. Eltávolította a megtört léceket a kerítés gerincéről, kihúzgálta
belőle a szögeket. Az oszlop sem volt már mai, és tele volt lyukasztgatva szöggel.
Hiába ütötte volna fel új kerítéslécet, már nem nagyon volt, ami megtartsa azt.
Rámarkolt és addig mozgatta, amíg engedett annyit, hogy ki tudta húzni a
földből.
A
farkason járt az agya.
Nem
engedte, hogy leugorjam – állapította meg magában már sokadjára.
Az
érzelmileg zavarodottak, a zakkantak, valahogy fogékonyabbak bizonyos rezgésekre,
érzésekre. – Próbált magyarázatot találni az állat hihetetlen viselkedésére.
Hiszen
az embernél is így van! Akinél valami nem volt egészen rendben az „emeleten”,
azokból voltak a jósok, varázslók meg egyebek, az idők kezdete óta. Sőt!
Olvastam valahol, hogy voltak olyan népek, ahol a bolondokat egyenesen
tisztelték. Közvetítőknek tartották az emberek és az istenek között. Végül is,
minden hiedelem alapszik valami tapasztalaton – morfondírozott.
Aztán
Miriam jutott az eszébe.
Sajnálta,
hogy hirtelen ilyen szakadék lett közöttük. Szerette. Az asszony nem igazán
éreztette vele, hogy Dean nem a saját gyermeke. Gondoskodó volt, gyengéd; ha
megsérült, akkor ápolta és vigasztalta. Most jutott csak el a tudatáig, hogy
talán a sérülések voltak Miriam számára a jelek, hogy Dean inkább ember, mint
farkas. Hiszen Dean soha nem volt vad, nem kötekedett. Sőt! Inkább visszahúzódó,
zárkózott gyerek volt, többnyire őt bántották, ő volt a célpont. Visszaemlékezett
arra is, hogy az asszony hányszor dicsérte, példálódzott vele saját fiának, és
sokszor pártolta ki az arrogáns Edwinnel szemben.
Kézfejét
végighúzta izzadt homlokán, ujjaival beletúrt a frufrujába.
Mi
lenne, ha hagynám nőni a bozontom, addig, amíg lófarokban nem tudnám hordani,
mint keresztapám? – Átfutó ötlete halvány, elmerengő mosolyt rajzolta az
arcára.
Áh!
Az, nem az én formám – ingatta aztán lemondóan a fejét.
Aztán
gondolatai újra Miriam körül jártak. Vissza akarta szerezni az asszony beléje
vetett bizalmát, hogy vérszomjból, dühből ő soha nem fog bántani senkit.
Döntött.
Nem
kell, keresztapámnak mindenről tudnia – rántott a vállán. Vezette elhatározását
a dac is.
Ő sem
mondott el nekem semmit. Néma szemlélője volt eddigi életemnek – duzzogott
magában Dean, mint egy kamasz.
Végzett
a kerítés javításával, és Max még nem volt otthon. Ki tudja merre barangolt az
erdőben, vagy éppen hol járt.
Dean
összepakolt, aztán átöltözött, hogy kissé rendezettebb képet mutasson. Pár
pillanatig hezitált a vadászkés felett, szemezett vele.
Magával
vigye-e, csupán önvédelmi célokra, vagy ne?!
Aztán
hátat fordított a megmunkált fegyvernek.
Békülni
megyek, nem ölni – állapította meg magában. Mélyre szívta a levegőt, amit aztán
hangosan fújt ki.
Szilárd
elhatározással lépett ki az ajtón. Rengeteg, kavargó gondolattal a fejében
menetelt egykori otthonához. Oda, ahol felnőtt.
Csendes
volt az udvar. A kapu, nem volt teljesen becsukva. Ahogy megfogta a kilincsét,
megbillent a kezében. Az egyik kapupánt le volt szakadva. Óvatosan, lassan
nyitotta, aztán csukta maga mögött. Végigsétált az udvaron a házhoz, közben
valami életjel félét keresett. Ijesztő csend volt.
Semmi
mozgást nem tapasztalt. A kutyát sem látta a szokott helyén, a futtatóra fűzött
láncon. Mint egy elhagyatott porta, ahol nem lakik senki. Kissé kísérteties
volt.
Kopogott,
amire semmi válasz nem jött bentről. Megnyitotta az ajtót, nem volt kulcsra
zárva. Óvatosan, kiélezett figyelemmel lassan lépett bentebb.
Miriam,
magába roskadva ült a konyhaasztalnál, összefont ujjait bámulta. Mint aki
kábult, és fel sem fogta, hogy valaki belépett a házba, úgy nézett fel Deanre.
Arcára lassan kiült a döbbenet. Mintha, egy kísértetet látott volna a személyében.
–
Szia – mondta, csendesen a fiatal férfi, megállt az asszony előtt. Miriam tekintetében
azt látta, tán el sem hiszi, hogy ő az.
– Nem
akarok senkit bántani – hadarta Dean, szinte suttogva: – Azért jöttem, hogy… – megnedvesítette
kiszáradt ajkát. – Bocsánatot szeretnék kérni. Nem akartalak megijeszteni. Nem
akartam senkit bántani. Megölni meg, pláne nem. – A fiatal félvér lehajtotta a
fejét, mint aki bűnbocsánatot vár az asszonytól. Miriam még mindig csak
döbbenten meredt rá.
– Ne
haragudj rám, kérlek – mondta Dean, nagy levegőt vett, amit remegő mellkassal
engedett ki. Újra a nőre emelte a tekintetét. Miriam szemei könnytől
csillogtak.
– Ne
félj! Nem bántalak! Senkit nem bántok! – A fiatal félvér férfinek fogalma nem
volt, hogyan győzhetné meg szavai hitelességéről az asszonyt, aki szólni nem
szólt, csak a fejét ingatta. Dean nem tudta eldönteni mit is jelent Miriam
reakciója, és amit a szemében látott.
–
Istenem, Dean! – suttogta végül Miriam. Tekintetét le nem vette Deanről,
miközben óvatos mozdulattal emelkedett fel a székről, közben megkapaszkodott az
asztal szélében. Láthatóan bizonytalanul tartotta magát.
– Mi
történt veled? – kérdezte Dean, végignézett a meggyengült asszonyon. – Hol van
mindenki? Tate? Maggie? Edwin? Hol vannak?
Miriam
arcán, végig gördült az első könnycsepp, kinyújtotta nevelt fia felé az egyik
kezét. Ahogy Dean figyelte az asszony mozdulatait, rádöbbent: hogy támaszték
nélkül nem is tudott volna megállni a nő. Jobb lábára nem is állt rá, csak
lógatta. Cipő sem volt rajta. Annyira be volt dagadva, hogy nem is bírt volna
ráhúzni egy papucsot sem.
– Mi
történt a lábaddal? – kérdezte döbbenten Dean, félig térdre ereszkedett előtte.
Ahol már nem takarta a szoknya és kilátszott a bőre, sötétlila, sárgás-fekete
foltok tarkították a lábszárát. Zúzódások. Dean nem is merte megérinteni,
nehogy fájdalmat okozzon neki. Ráncba szaladt a szemöldöke, ahogy a nőre emelte
a tekintetét.
– Mit
csináltál vele? – horkant fel, kissé dühös éllel a hangjában. – És hol van
mindenki? – kérdezte újra.
–
Maggie és Tate elköltöztek – mondta a könnyeit nyeldesve Miriam. – Mire Edwint
kiengedték, ők már nem akartak itt lenni.
Deant
egyáltalán nem lepték meg a hallottak. Azon csodálkozott, hogy Maggie nem tette
már meg ezt a lépést jóval előbb.
– És
Edwin?
Miriam
makacsul szorította össze a száját, hallgatott. Zavart tekintete viszont elárulta,
hogy félt. De nem a nevelt fiától!
Dean
felegyenesedett, tekintetét az asszonynak szegezte.
– Ő csinálta
ezt? – tette fel határozottan a kérdést.
Miriam
szeméből, már patakokban jött a könny. Megmarkolta a Dean kabátját, s a félvér
érezte mennyire remegett a nő keze.
–
Ígérd meg, hogy nem bántod! – Miriam hangja kétségbeesett volt, kérlelőn nézett
nevelt fia szemébe.
–
Szóval ő tette! – fújta visszafogott indulattal Dean. Miriam lesütötte a
szemét, némán bólintott.
Agya
lázasan dolgozott, rendezte a gondolatait. Eszébe jutott a vadászkés, amit némi
hezitálás után mégis otthon hagyott, és az is, hogy miért döntött
így.
– Nem
ölni jöttem – mondta ki hangosan a gondolatait, aztán óvatosan a karjába vette
a remegő asszonyt.
– Mit
csinálsz? – meredt rémülten Dean szemébe Miriam, ijedten kapaszkodott a nyakába.
– Mit akarsz?
– Nem
hagylak itt vele – vágta rá a félvér határozottan. Fordult és elindult az ajtó
felé, amit a lábával rúgott ki maguk előtt. Edwin, épp akkor támolygott be a kapun.
Dean érezte, ahogy nevelő anyja jobban belekapaszkodott a nyakába. Remegett.
– Nem
fogom bántani – súgta neki Dean, s biztatóan szorította magához. Meg sem
torpanva menetelt tovább.
Edwin
hadonászva próbálta megtartani az egyensúlyát, miközben fenyegetően nézett
Deanre. A félvér állta az inuminált rokon tekintetét, s határozott léptekkel
haladt Miriammel a kezében, a kapu felé. Eltökélt volt. Felkészült, hogy a
kezeit bár nem fogja tudni használni egy esetleges támadás során, de
unokabátyja jelenlegi állapotát látva, teljes erőbedobásra nem is volt szüksége.
–
Állj meg! – Edwin igyekezett határozottan utasító lenni, de a nyelve is alig
forgott. Úgy gondolta megállíthatja Deant, mert bátran eléjük állt. A félvérnek
viszont esze ágában nem volt még lassítani sem. Szorosabban fogta magához
Miriamet, hogy biztosan tartsa miközben lendületet vett. Tett egy fordulatot, s
egy rúgással eltávolította az útból az ittas rokont, aki nyögve ért földet.
Miriam
döbbenten nézett Dean szemébe, halkan mondta csak:
– Azt
mondtad nem bántod!
– Nem
bántottam – mondta szinte csak az orra alatt, tekintetét a kapura szegezve,
mint egy kitűzött célra, hogy kijuttassa rajta, akit anyjaként szeretett. – Még
él – állapította meg motyogva Dean, ahogy elhaladtak Edwin fetrengő teste
mellett. Az ital és a rúgás együttes hatásától kissé elvesztette egyensúlyát,
tájékozódási képességét.
– És
életben is hagyom, amennyiben a földön marad. – Dean megemelve a hangját, úgy
mondta ezeket a szavakat, hogy unokabátyja is jól hallja. Edwin zavart
tekintettel pislogott fel rá, tekintetével követte őket, de már nem
próbálkozott felkelni sem.
Miriam
pedig nem vitatkozott. Nem kezdte el püfölni Dean vállát sem, mint akkor, Edwin
védelmében. Némán tűrte, hogy nevelt fia kivitte az udvarból. Deannek pedig erőt
adott, hogy az asszony bízott benne annak ellenére, hogy fogalma nem volt mi
lehet a terve, mit akar vele. Lassan alább hagyott Miriam remegése, Dean
vállára hajtotta a fejét.
A
félvér farkas pedig elindult vele az erdei úton a város felé.
Codynak
igaza volt.
Jaliyah
munkája nem lett kevesebb azzal, hogy csak a fogadóra korlátozódott a
munkaterülete. A lány így gyakrabban találkozott Cody szüleivel - akik
tulajdonképpen alapítói, tulajdonosai és vezetői voltak a helynek -, személyesen
megismerkedhetett velük. Cody sem volt egy kistermetű férfi - fiatal kora
ellenére -, de apja még őt is felülmúlta. Ha kellett elővette következetesen
szigorú pillantását, tekintélyt parancsoló volt már csak a nézése is, mind e
mellett Jali gyakran láthatta barátságos, megértő mosolyát is. Braydon a
pultnál vele együtt állta a vendégek rohamát. A lány a robosztus férfi egy
tekintetéből, mozdulatából már tudta, hogy mennie kell valamelyik asztalhoz. Jali
hamar ráérzett főnöke utasításaira, jelzéseire. Viszont azt is érezte, hogy folyamatosan
szemmel tartja őt, csak még azt nem tudta eldönteni: pontosan mi okból?
Csupán
azért mert új munkaerő és figyeli, hogyan végzi a dolgát, vagy mint fiatal,
gyenge nőt óvni akarta.
Jaliyah
megtapasztalhatta, hogy Codynak abban is igaza volt: a fogadó biztonságos,
inzultusoktól mentes. Egy kisebb baráti társasággal Kieran is befutott a késő
esti órákban. Figyelme a lány irányt azzal ki is merült, hogy meghatározatlan
tekintettel végignézett rajta, mert Braydonnak elég volt csupán egy szúrós
pillantással figyelmeztetnie a vehemens titánt, hogy még a szemét is vegye le
Jaliról.
A
Dunkin család láthatóan hihetetlen tiszteletet tudhatott magának. Elég volt a
tekintetük, vagy egy rendre utasító, jelzés, mozdulat, figyelmeztető gesztus,
hogy csírájában elfojtsanak, egy levegőben lógó, vagy akár csak egy fejben
megszülető konfliktust.
Egy
öt főből álló csoport érkezett. Braydon az emeletre vezető lépcső felé intett a
fejével, s ők egy fejbólintás után már mentek is fel.
–
Menj! Segíts Emmának – mondta az öreg Dunkin és kivette Jaliyah kezéből az üres
poharakkal megpakolt tálcát, majd kiengedte a hangját a fiát szólítva. –
Cody!
Jali
nyújtott léptekkel, sietve szedte a lábait az emeletre főnöke utasítására. Mire
felért, Emma már kinyitotta a szobát a vendégeknek.
– Ő
Jali – mutatott Jaliyah-ra. – Ha bármire szükségetek van lentről, neki
szóljatok.
Az
egyik magas vállas férfi a lány mögé lépett, annyira közel, hogy Jali a nyakán
érezte az idegen leheletét. Emma megköszörülte a torkát, ahogy megfogta az új
alkalmazott karját és odébb húzta a férfitől.
–
Áraink, nem tartalmazzák a személyzetet! – Hangja nyugodt volt, de határozott.
A vendég bólintott, és hátrébb lépett.
Jali
összeírta a rendelésüket, amit a szobájukba kértek, aztán sietett vissza a
földszintre. Agyában közben zakatoltak a gondolatok.
Mi a
fenére gondolhattak, hogy Emmának ki kellett hangsúlyoznia, hogy nem tartozom a szoba árában?! -
Cody
éppen a poharakat mosta, amikor a lány a pulthoz ért, az alakváltó medve
rámosolygott.
– Na?
– kérdezte szemöldökét vonogatva. – Milyen?
Jali
viszonozta a mosolyt, rántott a vállán.
– Még
kicsit fura, de pörgős! – Kifújta a laza kontyból elszabadult, szemébe lógó hajtincsét.
– Csípem az ilyet!
–
Akkor jó! – kacsintott Cody, de tekintete mintha fürkészte volna a lány zavart,
kissé erőltetett mosolyát, miközben kiöntötte a kért italokat, és a konyhai
kiadóablakon áttolta az ételrendelést. – Végre mosolyogni látlak – jegyezte meg
szándékosan, pillantása szokatlanul mélyreható volt.
Jali
zavarba is jött tőle. Fejét, a vállai közé húzta. Nem tudta mit mondjon rá. Fejében
még mindig ott zakatoltak Emma szavai, s gyomra beleremegett, hogy mit
akarhatott a férfi, aki olyan közel lépett hozzá.
Mi a
fenét gondolt? Hogy a szoba mellé megkap engem is? Hogy elszórakoztatom? Egyéb
szolgáltatást is várt? Hová kerültem? Mire mondtam igent? – kavarogtak idegesen
Jaliban a kérdések, miközben felpakolta a rendelt menüt a tálcára. Gyomra remegett,
úgy indult el újra az emeletre, vissza az új vendégek szobájába, ahol most már
nem lesz mellette Emma.
Mielőtt
kopogott, még vett egy nagy levegőt. Szinte azonnal nyílt előtte az ajtó.
Igyekezett
higgadtnak és határozottnak mutatkozni, mint akinek több éves rutinja van ilyen
helyen. Bár igazából, fogalma nem volt milyen helyen is van.
Zord
külsejük ellenére, a kis társaság tagjai udvariasak voltak. Ahogy nyílt az ajtó
Jali előtt, ketten is segítőkészen ugrottak. Aki az ajtót nyitotta, azonnal
elvette az egyik tálcát a kezéből. A frissen sült húsok fölé hajolt, illatát mélyen letüdőzte.
Nyelvét végighúzta fogsora külső ívén. A lány egy pillanatra láthatta
rendellenes fogakat, s csak eztán tűnt fel a karakteres állkapocs. Próbált nem
leragadni a látványnál. Nyújtott lépésekkel igyekezett sietősre fogni a dolgát,
pár lépéssel az asztalnál volt. Letenni már nem volt ideje a tálat, mert
másikuk, vigyorogva vette át tőle, majd levágta magát vele az ágyra. Azonnal
hozzá fogott a sült húsnak. Fogai, ugyanúgy méretesebbé váltak egy normál
emberénél, mint a társának
– Jó
étvágyat! – Jali kipréselt egy mosolyt, pár lépéssel kihátrált.
Nem
akart egy menekülő, rémült nőnek tűnni. Tekintete még végigsiklott a kis
társaságon, akik már nem is igazán figyeltek rá, hiszen közben nekifogtak az ételnek. Csupán
az egyikük nézett még fel rá egy fejbiccentéssel megköszönve a vacsorát. Jali
lélegzete kihagyott egy ütemet, ahogy a borostyánsárga szemekkel találkozott a
pillantása. Nem állt meg a mozdulatban, csukta maga után az ajtót. Nagy levegőt
vett, úgy érezte kiverte a hideg veríték. Remegett az egész belsője, tenyerét beletörölte
a kis csapos köténybe.
Jézusom!
– Hang nem jött ki a torkán, csak magában szörnyedt el a látottakon.
Mikor
leért, Codyt kereste, próbálta félrehívni pár szóra.
– Egy
perc! Beszélhetnénk?
Cody
látta Jali szemében a rémületet, mire bólintott. Mindent letett, ami éppen a
kezében volt, megfogta a lány karját és behúzta a konyhába vezető folyosóra,
ami lényegesen csendesebb volt.
–
Mond!
Jalinak
fogalma nem volt hol is kezdje, csak kapkodta a levegőt, szavakat keresett.
Cody megértő mosollyal nézett a lány idegesen pislogó szemébe, nyugtatóan
simított végig a vállain
–
Most ez, mélyvíznek tűnik, tudom.
– Mert
az is! – szakadt fel Jaliból. – Kik… mik ezek? Mi ez a hely, Cody?
– Mindent
el fogok mondani részletesen – bólogatott hevesen a fiatal férfi: – De én
tudom, hogy… tudsz úszni! – kacsintott, és ment a dolgára.
Jali
feje zúgott, szinte forgott vele a világ, beleszédült a sok-sok új
megtapasztalásba. Négylábú fura ismerőse jutott eszébe.
Ehhez
képest, ő egy szelíd kutyus! – állapította meg.
Jóval
tíz után, jött a váltása. A karcsú, magas, kifogástalan idomokkal rendelkező
lány, előbb Kieranék asztalához lépett, és vad csókba forrt össze, az arrogáns
fiatal férfivel. Bár Jali már nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy Kieran hétköznapi
ember lenne. Aztán, mintha misem történt volna, a lány széles, magabiztos
vigyorral lendületesen szelte át a távolságot a pultig. Barátságosan nyújtotta
Jali felé a kezét.
– Még
nem találkoztunk. Erica – mutatkozott be.
Jali
elfogadtam a kézfogást, és ő is bemutatkozott:
–
Jaliyah.
–
Szólíthatlak Jalinak?
Valahogy
mindenkinek ez volt a természetes, így Jali egy fáradt mosollyal biccentett:
– Persze.
Aztán
átadta a műszakot a kolléganőnek.
Kimerült
volt, de ugyanakkor fel is volt pörögve a sok új dologtól, amiket
megtapasztalt. Volt mit feldolgoznia. Elköszönt a többiektől, és oldalazva
indult ki a pult mögül. Cody valósággal utána vetette magát.
–
Ugye eszedbe sem jutott ilyenkor haza indulni? – kérdezte s elállta a lány
útját a kijárat felé.
–
Miért?
–
Mondtam. Veszélyes.
Jali
fáradt mosollyal megrázta a fejét, közben a lépcső felé hátrált. Igaz
elgondolkodott rajta, hogy talán mégis hazaindul, de amit az elmúlt órák alatt
megtapasztalt és látott, inkább már nem akart az éjszaka kellős közepén
nekivágni az erdőnek.
–
Rendben! – bólintott egyetértően Cody. – Akkor aludj jól!
– Jó
éjt!
Jaliyah
felballagott az emeletre, miközben mindvégig magán érezte fiatal főnöke
tekintetét. A folyosón szokatlanul csend volt. Jali akaratlanul nézett végig az
ajtókon, ahogy csendben lépdelt, s átfutott fejében a gondolat:
Ugyan
melyik szobában, kik lakhatnak?
Végre,
beléphetett kis szobája ajtaján. Letaposta a sarkáról a cipőit, bontotta a
farmerja gombjait. Hagyta lecsúszni, és ahogy a fürdőszoba felé menetelt, kilépett
belőle.
Úgy
aludt az éjjel, mint akit agyonütöttek. Ugyanabban a helyzetben ébredt, ahogy
tusolás után az ágyba zuhant; arra, hogy valaki verte az ajtót.
Hunyorogva,
pislogva nyitogatta a szemét. Előbb tekintetével a falat pásztázta, órát
keresve, mert nem emlékezett rá, hogy van-e a szobában vagy sem, aztán kissé
nehézkesen ült fel az ágy szélére. Körbetekerte magán a takarót, és elindult
ajtót nyitni. Dörzsölte a szemét, aztán kuszaságba elfeküdt laza kontyát
tapogatta. Csak sejtette milyen hajmeresztően nézhet ki, de most képtelen volt
még arra is, hogy ez a legkevésbé is zavarja.
Csak
résnyire nyitotta az ajtót, a nyíláshoz szorította az arcát, hogy minél
kevesebbet mutasson magából, miközben megtudja, ki zargatja, eme ki tudja hány
órai, reggeli időben, az ajtaját verve.
Cody
vigyorgott rá, tálcával a kezében.
– Mennyi
az idő? – kérdezte hunyorogva Jaliyah. – Kezdenem kell?
–
Neeem! – mondta Cody, s a lány felé nyújtotta a tálcát. – Csak hoztam neked
reggelit.
–
Most vendég, vagy alkalmazott vagyok? – mosolyogta félkómásan Jali, sután
igazgatta kusza haját az ajtó takarásában.
– Ha
beengedsz, megmondom! – kacsintott az alakváltó.
Jali
mélyet sóhajtott, hezitált pár másodpercig alkalmi öltözete miatt. Végig nézett
magán, aztán hátrébb lépve az ajtótól, beengedte fiatal főnökét.
– Sajnálom
a tegnap esti mélyvizet – hadarta Cody, határozott léptekkel az asztalhoz
menetelve.
–
Semmi baj. Gyorsan tanulok. – Jali fáradt mosolyra húzta a száját. A férfi után
indult, s mielőtt Cody letette volna a tálcát, elvette tőle és feltelepedett
vele az ágyra.
–
Meg, improvizálni is tudok – biccentett és hozzáfogott az ínycsiklandozó
reggelinek.
–
Igen. Anyu nagyon meg volt veled elégedve. Azt mondta, ügyes vagy.
–
Köszönöm – mondta egy fél mosollyal a lány.
–
Szóval… – köszörülgette a torkát Cody, maga alá fordította a széket –,
említettem már neked, hogy ez egy másfajta világ.
–
Igen.
– Ez,
egy menedékház.
–
Menedékház?
Cody bólintott.
– Ez
mit jelent pontosan?
–
Erre, sok mindenki megfordul.
– Mint
a tegnapi vendégek – szúrta közbe Jali. – Ők mik voltak? – szegezte egyenes,
határozott kérdését Codynak.
A
medve alakváltó pár másodpercig elgondolkodva nézte a lányt, majd tegnap esti
ígéretéhez tartva magát, őszintén beszélni kezdett:
–
Farkasok. Farkas alakváltók.
–
Wao! – szaladt ki Jali száján, s bár egy pillanatra megállt a mozdulatban,
mégsem tűnt túlzottan meglepettnek. Eszébe jutott, amit a nagyapja mesélt neki,
s azonnal felmerült benne a lehetőség, hogy talán az ő vérszerinti apja is
hasonló szerzet lehet.
–
Majd beletanulsz, hogy meglásd, ki micsoda. Nem árt, ha nem lepődsz meg rajtuk.
Nem bámulod meg őket. A természetes, magabiztos fellépés sokat jelent –
magyarázta Cody.
–
Megértettem – bólintott Jali, szorosabbra húzta magán a takarót. – Most már
tudom, miért mondtad, hogy itt biztonságban vagyok.
Cody,
félszeg mosollyal, kényelmesen hátradőlt.
–
Örülök, ha már nem nézel rám bizalmatlanul.
– És
te?
– Mi
van velem?
– Te
mi vagy?
A
fiatal férfi arca megváltozott. Zavart döbbenettel meredt a lányra, szemöldöke
kérdőn szaladt fel.
–
Cody! Tegnap láttam pár dolgot – rántott a vállán Jaliyah. – A nagyapám egy
indián sámán…
–
Indián sámán?
– Igen,
Homero Ovideo a nagyapám.
– Az
öreg indián a hegyi kunyhóban, a nagyapád? – Cody szemei elkerekedtek, több
érzelem szaladt át az arcán.
Mivel
Jali éppen teletömte a száját, csak bólogatni tudott, miközben igyekezett
lenyelni, a túlméretezett falatot.
– Nem
is mondtad! – fakadt ki aztán lelkesen Cody, láthatóan örült a rokoni kapcsolatnak,
ami Jali és az öreg Homero között volt. – A neved, semmiben nem utalt erre.
Jaliyah Crabb.
–
Jaliyah G. Crabb – mondta ki a teljes, anyakönyvezett nevét az indián lány.
Büszkén húzta ki magát, ahogy végigmondta. Szerette, olyan dallamosan hangzott.
– És
mi a „G”? – kérdezte Cody őszinte érdeklődéssel a szemében egy alig mosollyal.
– Crabb
az apám neve… – billegtette a fejét Jali –, vagyis… – legyintett –, ez nem
érdekes. Szóval a „G” az annyit jelent, hogy Ginty. Anyám ragaszkodott hozzá –
magyarázta, aztán tanácstalanul vállai közé húzta a nyakát. – Miért pont ezt?
Ne kérdezd! Neki voltak fura dolgai, amikhez ragaszkodott.
–
Értem. – Cody térdeire csapott, felállt. – Ha ezt a szüleimnek elmondom,
biztos, hogy nagyon fognak örülni! – Elindult az ajtó felé.
–
Cody!
–
Igen?
– Nem
mondtad.
–
Mit?
– Te
mi vagy?
Codyac
Dunkin zavartan kapkodta a tekintetét.
– Nem
vagyok hülye – motyogta Jali, odébb tolta a tálcát. – Tekintélyt parancsolóak
vagytok. Tisztelnek benneteket! Elég egy pillantás, és a legkötekedőbb vendég
is, haptákba vágja magát. Nem hinném, hogy ilyen kaliberű vendégek, mint
például a tegnapiak is, halandó embernek, így fejet hajtanának.
Cody még
mindig hallgatott, látszott rajta, hogy hezitál.
– Nem
gondolod, hogy tudnom kéne, ki a munkaadóm?
Hangosan
vett egy nagy levegőt.
–
Alakváltó medve vagyok – fújta a fiatal hím a szavait. – Vagyunk.
–
Szóval, egy menedékházban dolgozom, és alakváltó medvék a főnökeim – foglalta
össze Jaliyah. Tagadhatatlanul tetszett neki, ez az extrém helyzet.
–
Akkor gyúrnom kell, hogy megfeleljek erre a pozícióra.
Tekintetük
találkozott, sokáig csak néztek egymás szemébe. Látszott Codyn, hogy
gondolkodott valamin, aztán szétdobta kezeit, és megadón bólintott.
–
Rendben! Mutathatok pár fogást, amivel egy alakváltót is le tudsz majd
szerelni. A meglepetés ereje egy első találkozásnál sokat jelent.
–
Köszönöm!
Az
alakváltó megindult kifelé, de az ajtóból még visszafordult.
–
Azért, délig érj majd vissza.
–
Rendben – biccentett Jali – Rájöttem, hogy elég hosszúak lesznek a műszakjaim,
hiszen éjjel-nappal nyitva vagytok.
Cody
bólintott.
– Ha
máskor is így végzel, és itt alszol, akkor nyugodtan gyere le a konyhába, és
keress magadnak valami harapni valót – magyarázta a fiatal alakváltó. – Érezd
magad otthon!
–
Oké! Köszönöm! – bólintott mosolyogva Jaliyah.