ÖRÖKÖLT GÉNEK - 22

Judah fejében folyamatosan az zakatolt amit Talan mondott neki, miközben a magángéppel Clear Creek felé tartott.

„Arjunnak kellett erőszakhoz folyamodnia, hogy utóda szülessen anyádtól. Ez azt jelenti, hogy te egy sírig tartó szerelem gyümölcse voltál, anyád pontosan ezért vette Arjun McElhanely esküjét. Az életben maradásodat biztosította vele.”

„Én a helyedben nem hagynám őt, az biztos! És ha szenvedni fog miattad, ne az apjától félj, hanem tőlem!”

Egészen más érzelmek vezették Judahot Clear Creek-re, mint azt Maximus és bárki más is gondolta.

Esküszöm nem zavarlak a hivatalos ügyeidben, és más döntéseidbe se szólok bele. Engem nem érdekel a hatalom, nem akarok a vezetésbe belefolyni. Nekem csak a Liyahval töltött időd kell. Semmi több – hallotta fejében a farkast.

Judahban kavarogtak a gondolatok. Újra kellett gondolnia és terveznie sok mindent. Mindig is taktikus tárgyalófél volt. Arjun nagyon is ismerte az értékeit és nagyra tartotta még akkor is, ha nem a vérszerinti fia volt. Judah most már tudni akarta milyen vér csörgedezik az ereiben. Érezte, hogy sok titokkal kell a közeljövőben szembesülnie, és a benne lévő idegen farkas csak egy volt a sok közül.

Igen, a szemébe akart nézni a Giant Wolfnak, de most teljesen más indíttatásból. Bár kétszer is volt már az alakváltóval összetűzése, az utóbbi viszont a benne lévő farkasból jött.

– „Ismered őt?” – kérdezte belső hangjával a vezér, de a farkas hallgatott. Judahnak eszébe jutott, hogyan nevezte el Jali az állatot, s halvány mosollyal az ajkán szólította ezen a néven.

– „Adahy?!” – Választ nem kapott ugyan, de érezte a farkas keserű fájdalmát, tehetetlen dühét. – „Szóval nincs éppen jó emléked róla?”

Néma csend ült az alakváltó elméjére, de szinte sajátjaként marta a benne lévő idegen identitás szótlan szenvedése.

Judah döntött.

– „Nem tudom, hogyan kerültél te belém és hol az én farkasom, de velem voltál annyi éven át, őrködtél felettem” – motyogta mentálisan Judah a szavait. – „Minden kérdésemre tudni akarom a választ. Kössünk szövetséget, hiszen úgyis egymásra vagyunk utalva. Sokkal tartozom neked. A legkevesebb, hogy megkapod Jaliyaht.”

– „Köszönöm!”

– „A szövetségünk pedig a mi titkunk marad!”

– „Rendben!”

– „Senkinek nem árulhatod el! Még Jaliyahnak sem! Judah és Adahy, mindenki más szemében egy!”

– „Judah és Adahy, mindenki más szemében egy.” – ismételte meg a farkas.

Judah egy hangos sóhajjal tenyerét szívére szorítva bólintott, megpecsételve ezzel kimondott szavai felett az esküjét.

– Szóljak Jalinak, vagy értesítsem Maxot, hogy megérkeztél? – kérdezte Braydon, a frissen érkező vezértől, miközben Judah a pultnál aláírta a vendégkönyvet és magához vette szobájának kulcsait.

– Ne! Nem kell – mondta sejtelmes meghatározatlan mosollyal ajka szegletében a vezér. – Maxhoz úgyis át fogok ugrani, Jalit pedig szeretném meglepni.

– Értem – biccentett Braydon, bár valójában egyáltalán nem tudta mire vélni Judah szokatlan viselkedését. – De ha jól látom, Dean és Max éppen most jöttek meg. – A medve elnézett a farkas alakváltó széles válla mellett az udvar irányába.

– Akkor viszont arra kérlek, ne is említsd nekik, hogy már itt vagyok – mondta kicsit közelebb hajolva a medve felé Judah, mintha csak titkot súgott volna neki. Aztán sietve, kettesével szedte a lépcsőfokokat az emeletre.

– Rendben – dünnyögte Braydon, s zavartan követte egy darabig tekintetével a gyorsan távozó vezért.

Judah minden zsigerét átjárta az izgatottság, ahogy leült az ágy szélére. Nem csak ő érezte így magát. A benne lévő farkas is. Mindkettejük elméje igyekezett megtervezni mit, milyen sorrendben tegyenek.

– A legelső, hogy Jaliyaht a társaddá tesszük – jelentette be Judah.

– „Hogyan?”

– Bízd rám. Majd irányítalak, mikor mit kell tenned. – A vezér hangja bár nyugalmat sugárzó volt, de benne sem volt egy cseppel sem kevesebb izgatottság mint a farkasban. Mély sóhajjal állt fel és az ablakhoz sétált. Figyelte, ahogy Dean kisegítette Maximust a kocsiból és elindultak a bejárat felé. Így szemtanúja lehetett annak is, hogy az egykori testőr még az udvaron összefutott Jalival.

– Azt mondtad a nagyapádhoz mégy – hallotta Maximus kissé dorgáló hangját a nyitott ablakon keresztül Judah.

– Igen, mindjárt megyek is, csak volt itt még egy kis dolgom – rántott a vállán Jali.

– Talan?

– Nem tudom! Talán vadászni ment a farkasával – rántott hanyagul a vállán az őrző, igyekezett leplezni csalódott dühét, de Max ismerte már annyira a lányát, hogy látta rajta megbántódott érzelmeit.

– Harapósnak tűnsz – jegyezte meg Dean, mire kapott is egy elég szúrós pillantást a lánytól.

– Minek örüljek? – vetette oda a két férfinek Jali s köszönés nélkül ment tovább a műhely irányába.

Szóval Max lemegy az alaksorba, Jali pedig a nagyapjához készül – állapította meg az akaratlanul kihallgatott beszélgetésből Judah. Szíve felgyorsult, érezte a benne lévő farkas egyre fokozódó izgatottságát.

– Akkor tudsz Jalival négyszemközt beszélni! Remek alkalom! Tietek az egész délután és az egész éjjel! Telihold van! Ha ezt az alkalmat kihagyod, várnod kell a következő teliholdig  – magyarázta a vezér.

– „Most! Kész vagyok rá!” – vágta rá határozottan Adahy.

– Rendben! Akkor induljunk! – Judah mélyre szívta a levegőt, s eltökélt szándékkal lendületesen indult meg kivitelezni tervüket, nehogy elkerüljék egymást az őrzővel.

Jaliyah csupán egyedül szeretett volna maradni egy kicsit, összeszedni magát mielőtt nagyapjával találkozik. Nem akarta, hogy a szeretett személy megérezze rajta lelke zavart fájdalmát. A műhelyt találta erre a legalkalmasabbnak, hiszen amióta Cody Nez Perce-re ment, szinte mindig üres volt.

Jali egy darabig ücsörgött a szerelőasztal mellett, tekintetét az emlékekkel megrohanva járatta körbe a magas, egykori istállóban. Aztán letörölte a szeméből előszökő könnyeket, s egy mély lélegzettel próbálta lezárni csapkodó gondolatait. Lassan felált és mielőtt kilépett a műhelyből meggyőződött róla, hogy apja és Dean már nincsenek az udvaron, majd sietve indult meg az út túloldalán megkezdődő erdő felé.

Az udvaron átvágva rég nem tapasztalt érzés szinte mellkason ütötte. Megmagyarázhatatlanul mindig megérezte a farkas jelenlétét, akit aztán ő nevezett el Adahynak. Már akkor érezte őt, amikor az anyja hamvait szétszórta a szurdokon. Akkor is magán érezte az állat intenzív kisugárzású tekintetét. Kutatva nézett körbe, mert most is ugyanazt érezte.

Próbálta elhessegetni megérzését, nem akart csalódni, de egyre jobban erősödött benne. Szíve majd kiugrott a helyéről, szinte hallotta ahogy dübörgött a mellkasában. Az út széléhez érve már remegett, megtorpant, és újra körbenézett, mert folyamatosan magán érezte az átható tekintetet.

A legbelső sejtjéig hatolt, összecsaptak benne az érzelmek. Megmagyarázhatatlan izgatottságot érzett, és bizonytalanságot, mert egy újabb csalódás már nagyon nem hiányzott a megtépázott lelkének.

Átment az úton aztán újra megállt.

Légzése kihagyott, ahogy az egyik öreg fa tövénél megpillantotta a hatalmas, gyönyörű farkast, aki rá várt.

– Adahy! – suttogta elcsukló, remegő hangon, szeme telefutott könnyel, ami most az öröm, a meghatódottság könnyei voltak. Lépteit megnyújtotta, s a farkas is megindult felé. Már nem takarták őket a fák az erdő szélénél, ott ahol egymáshoz értek olyan közel, hogy Jali a térdeire rogyva, szorosan magához ölelte Adahyt. A nemes tartású farkas a lány nyakába fúrta a fejét, még jobban belesimulva az őt ölelő puha karokba. Bundája alatt remegtek az izmai a megtartóztatástól, mert legszívesebben azonnal a földre döntötte volna a szeretett személyt, hogy átadhassa magát az újbóli találkozás örömének.

Dean döbbenten nézte végig az alaksor kicsiny ablakából, a két alakváltó gyengéd üdvözlését, aminek véletlenül lett szemtanúja, aztán már képtelen volt elszakítani tőle a tekintetét.

Az apám az! – jött a fájdalmas felismerés az utódban, torka keserűen szorított. Tudatosult benne, hogy akiről Jaliyah beszélt, akit a lány teljes szívéből szeretett, az az ő apja volt.

Hogy versenyezhetnék én vele? Pont vele?! Sehogy! Persze, hogy nem érek fel hozzá! Talannak igaza volt! Neki én nem vagyok ellenfél, vele nem rivalizálhatok. Hol vagyok én hozzá? Semmi vagyok hozzá képest. Egy korcs! – gondolatai pillanatról pillanatra lelkében teljesen megsemmisítették a fiatal őrzőt.

Jaliyah és a farkas úgy sétáltak az erdőben, mint annakidején, amikor a lány a zavarodott vezért gyógyította.

– Pont jókor jelentél meg, Adahy! Ez a találkozás ez a séta már nagyon kellett a lelkemnek – ismerte be szégyenlősen Jali, s zavart mosollyal pillantott le a mellett lépdelő farkasra, aki nem véletlenül simult szorosan a combjához.

Adahy hirtelen megállt, s szembe fordult Jalival.

– „Válts alakot!”

– Tessék?

– „Kérlek, válts alakot!” – ismételte meg a farkas, meleg, kávébarna szemeit a lánynak szegezve.

– Miért?

– „Szeretnék veled vadászni!”

– Vadászni? Velem? – Jaliyat őszintén meglepték a farkas szavai.

– „Úgy szeretnék veled lenni, mint még soha!”

Jali arcán halvány zavart mosoly jelent meg.

– Valóban. Még soha nem vadásztunk együtt farkasként.

A félvér lány lassan, bátortalanul vetkőzni kezdett, ruháit gondosan hajtogatta össze zavarában.

– Lehet, hogy ügyetlen leszek – szabadkozott Jali, s eszébe villant, hogy talán pont ezért nem akarhat már Talan sem vadászni vele. Elszorult a torka, egy pillanatra megállt a mozdulatában.

– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

– „Egészen biztos!” – vágta rá azonnal a farkas s, hogy szavának nyomatékot adjon, fejét a hiányos öltözetű testhez dörgölte.

Jaliyah még attól is jobban izgult, mint amikor Talan vitte el először vadászni, pedig akkor ő maga kérte ezt a félvértől, s előtte soha nem is volt hasonlóban része. Most már tapasztalt vadásznak számított, nem kellett volna lámpalázának lennie. Mégis legbelül valahol érezte, hogy ez most egészen más!

Puhán, némán lépdeltek egymás mellett, s feszültsége percről perce alábbhagyott. Mire megpillantották a becserkészésre alkalmas vadat, már a legnagyobb természetességgel mozdult teljes összhangban a hatalmas hím farkassal. A közös lakoma után jólesőn heveredtek le a még meleg füvön a tisztás szélén, ahol annakidején játékosan hemperegtek együtt. Bár akkor Jalinak fogalma nem volt, hogy képes bármilyen alakváltásra.

Már lement ugyan a nap, de még kellemes volt a levegő.

Jali lehunyta a szemét, közelebb fészkelte magát a hímhez, s hagyta hogy vigyék az emlékek, és az érzések.

– „Nagyon bután hangzik, ha azt mondom, bárcsak így maradhatnék?”

– „Hogy így?”

– „Farkasként. Veled!”

Jali azon kapta magát, hogy Adahy kényeztetőn nyaldosni kezdte a nyakát, a pofáját, a szája szélét, és ő hagyta.

– „Mit szólnál hozzá, ha én is ezt szeretném?!”

– „Hogy farkas maradjak, veled?” – Jali játékosan viszonozta a kényeztetést.

– „Farkasként… és” – Adahy teste emberivé formálódott, de még így is a karjaiban tartotta a nőstényfarkast, simogatva túrta a bundáját. – Emberként is!

– „Judah?!” – Jali tanácstalanul pislogott a most zokatlanul mélysötét, vágytól csillogó szemekbe.

– Judah és Adahy egy – kezdte szinte duruzsolva a vezér, s egy perce sem hagyta abba a simogató kényeztetést. – Nem hasadt meg a személyiségem, Liyah. Csak nehéz volt. Nehéz volt magamnak is beismernem, elfogadnom. Féltem.

– „Mitől?”

– Mindentől! Magamtól, másoktól, tőled.

– „Tőlem?” – Jali is lassan felvette emberi alakját. Testén jóleső borzongás futott végig, ahogy bőrén érezte a férfiét.

– Légy a királynőm, Liyah! – A gyengéden viselkedő hím nem tűnt el azzal, hogy Judah emberi mivoltát mutatta. – Légy a társam! – Nem vált távolságtartóvá mint eddig. Sőt! Jali felé hajolva gyengéden szájon csókolta, aztán vágyakozva nézett a szemeibe a válaszra várva.

Jali kereste a szavakat. Csak döbbenten pislogott a férfi fekete gyémántként csillogó íriszébe. Nem tudta mit mondjon, hogy ne hangozzon bután, vagy nevetségesen. Első ami eszébe jutott, hogy talán nincs is ébren. Álmodik és az ébredés majd megint fájdalmas lesz. Hiszen Judah annyira más volt most. A szeme színe kávébarna, hangja mélyebb, s ahogy álla vonalán végigsimított érezte kissé karakteresen megerősödött álkapcsán az enyhén megnagyobbodott fogait. Mintha a benne lévő farkas nem húzódott volna vissza.

– Kérlek, Liyah! – súgta Judah s türelmetlen szenvedéllyel kezdett érzéki ostromba. – Mondj igent! – Egyre mohóbban csókolta, simogatta és ölelte Jaliyaht. Azzal, hogy Judah a köztes állapot határára engedte sejtjeit, Adahy kiengedhette az eddig elfojtott érzéseit, vágyát a lány iránt. Fogalma nem volt meddig tudják megtartani közös együttműködéssel ezt az állapotot, de minden másodpercét ki akarta használni és élvezni. Tudta, érezte, hogy az idő amit kapott bizonytalan.

Jali egy pillanatra látta a teljes pompájában ragyogó teliholdat, ahogy a férfi izmos válla felett felnézett a csillagos égboltra.

– Telihold van – jegyezte meg a félvér lány, maga sem tudta miért. Különös érzés járta át. Mintha megrészegült volna, pedig nem is ivott egy csepp alkoholt sem.

– Tudom – bólintott Judah. Tekintetét Jali sötétkék szemébe fúrva fészkelődött, igazodott a forró testen. Jaliyah simogató kezei alatt érezte a hím csontjai, izmai hullámzó mozgását.

– Judah?!

– Mondj igent, Liyah! Kérlek! – A vezér izmai remegtek a megtartóztatástól, fekete íriszében a tűz színei kavarogtak. – Mondj igent! – lihegte sürgetve Jalit. – Legyél a társam! Mondj igent! Itt és most azzá teszlek! Nem akarlak elveszteni! Soha! Legyél az úrnőm! – duruzsolta a hím, arcát a nő bőréhez dörgölve, a nyakába fúrva.

– Igen! – mondta ki Jaliyah, magához szorítva a remegő, forró testet. Lehunyta a szemét s átadta magát az aktusnak, amiben a két farkas alakváltó elindult az eggyé válás felé. Hagyta, hogy Judah vezesse és terelje őt abba a rituális mozdulatokban, amik közben ősi szokás szerint társakká, sírig tartó kötelékben egyesültek. Jaliyah olykor érezte a hím fogát, karmait, állatias erejét, miközben ő sem finomkodott kiengedni szenvedélyét. Önkívületi állapotba sodródva olyan hangok kísérték aktusukat amiket eddig soha nem tapasztalt és nem is hitte, hogy még csak hasonlóra is képes lenne.

Judah minden izmában remegett, s a következő erőteljes mozdulatban belefeszülve hihetetlen hangerővel kísérte férfias feladatának beteljesítését.

Jali is érezte a remegést, minden izmában, amin képtelen volt uralkodni. Igyekezett rendezni szabálytalanul felgyorsult légzését. Még jobban belefúrta magát a férfi ölelésében és egyáltalán nem érezte súlyosnak a ránehezedő fújtató testet sem.

– Ha ez csak egy álom volt, nem akarok felébredni! – lihegte suttogva Jali, megnedvesítette kiszáradt ajkát. Lehunyt szemmel élvezte a pillanatot, ahogy cirógatva, átölelve tartották egymást. Simogatva siklott a férfi testén a keze, érezte a szabálytalanul hullámzó csontokat, izmokat, azt, hogy nem egészen emberi formát tart a karjai közt. Adahy boldog kielégüléssel belemosolygott Jali bőrébe, hozzádörgölte az arcát. Egyiküket sem érdekelte a köztes állapot. Az egymás iránti érzések minden mást felülírtak. 

A hosszan kiengedett üvöltésre, Dean és Max is szinte egyszerre kapták fel a fejüket. Már a vadászházban voltak és éppen vacsorához készülődtek. Dean fejében még mindig a keserű, csalódott gondolatok kavarogtak.

– Ez meg mi volt? – kérdezte döbbent arckifejezéssel Maximust. Homlokát ráncolva várta a választ a tapasztalt farkastól, aki zavart tekintettel láthatóan alaposan elgondolkodott azon amit ő is hallott.

– Telihold van – motyogta végül Max.

– Igen. És?

– Hát itt farkas alakváltók is élnek – köszörülgette a torkát az egykori testőr.

Deanben robbant a felismerés. Eszébe jutott mit mesélt neki a telihold hatásáról annakidején McGinty. Elszorult a torka, ahogy megjelent előtte, amikor meglátta az apját Jalival találkozni az erdő szélénél.

Rá várt! És most biztos együtt vannak!

Dean próbált tapintatosan és finoman  fogalmazni:

– Vagyis intim együttlét?

– Attól azért valamivel több.

– Attól is több?

– Egy aktus, aminek a végén egymás társai lesznek. Két farkas kötelékbe lép – magyarázta Maximus.

Dean légzése szabálytalanná vált már a gondolatára is, hogy amit hallottak, az az apja és Jali kötelékbe lépésének hangjai voltak.

Fyra a rosszulléttől meggyötörten ült a konyhában az asztalnál. Kezében szorongatta a gyógyteával teli bögrét. Dorothy ült le vele szembe.

– Eddig a pontig vártam! – sóhajtott fel a doktornő.

– Tessék? – Fyra úgy emelte fel a tekintetét mint aki most ébredt. Gondolatban egészen máshol járt. Megviselték amik az elmúlt napokban történtek vele.

A lánykérés, Cody érthető reakciója, és az, hogy hiába is hívja azóta a medve alakváltót, az nem veszi fel a telefont.

– Hetek óta hánysz, alig marad meg benned valami. Ez nem normális Fyra! Ha egy vagy két alkalomról lett volna szó, nem teszem szóvá, de ez napról napra rosszabb! Látnia kell orvosnak! Nincs vita!

– Dorothy! Jobban leszek! Csak összejöttek a dolgok! – nyögte a lány.

– Talan elharapja a torkom, ha valami komoly bajod esik. Márpedig, ha nem csípünk el időben egy alattomos betegséget, az is okozhat nagy bajt – magyarázta Dorothy, szavai olyan felelősségteljesen csengtek, akár egy aggódó anyáé. – Szóval tessék öltözni, mert kértem neked időpontot. Elviszlek orvoshoz!

Fyra belefáradt a hadakozásba. Megadóan bólintott, s karjára borulva az asztalra dőlt.

– Kapok még pár percet összekaparni magamat a romjaimból? – morogta a lány a kezével betakarva a fejét.

– Pár percet – biccentett a félvér doktornő, s magára hagyta a fiatal farkast.

Fyra nem sokáig maradhatott egyedül, mert még egy perc sem telt el, Dorothy visszatért a konyhába.

– Téged keresnek – jelentette be kurtán.

– Cody? – kapta fel reménykedve a fejét Fyra.

– Nem.

– Nem akarok Juannal beszélni! – ráncolta dühösen a homlokát az alakváltó nőstény.

– Nem is Juan az. – Ahogy Dorothy kimondta, Calimero már a konyha ajtajában állt.

– Pf! Remek! – fújta Fyra. – Téged sem akarlak látni! Fölöslegesen jöttél ide a haverodért lobbizni! – vágta a férfinak a szavait egy fintorral kísérve a lány.

– Juan nem is tudja, hogy itt vagyok – mondta a warlock. – Sőt! Nem is beszéltünk már egy ideje.

– Ó! Majd ha ráérek, sajnállak érte!

– Ne rá haragudj a lánykérésért – kezdte beismerő vallomását a kapun túli harcos. – Az én ötletem volt.

– Attól még nem kellett volna megtennie! – emelte meg dühösen a hangját a farkas alakváltó. – Ha azt mondod neki, hogy ugorjon a kútba, azt is megteszi?

– Érted akkor is, ha én nem mondom – vágott vissza azonnal Calimero. – Szorította az idő, azért tudtam könnyen meggyőzni.

– Milyen idő? Ketyeg a biológiai órája?

– Jelentkezett egy katonai akadémiára.

– Fantasztikus! Na és?

– Csőbe húzták a jelentkezéssel. Kihasználták, hogy a szerelme elvesztése miatt meg akart halni.

– Mi van?

– Azért jött megkérni a kezed, ha igent mondasz, akkor nem megy át, ha kikosarazod átmegy.

– Nem értem mit hablatyolsz itt össze! – Fyra lekicsinylő mozdulattal legyintett. – Ha meg akar halni akkor öngyilkos lesz és kész! Mi köze ennek egy katonai akadémiához?

– Az akadémia egy kapun túl van, ahol fizettek azért, hogy Juan ne élje túl a kiképzést.

– Tessék?

– Kikosaraztad! Át fog menni! – emelte meg a hangját Calimero, amire Fyra is hangosabban reagált.

– Ezt meg érzelmi zsarolásnak hívják! Pláne nem leszek olyan társa aki öngyilkossággal fenyeget! – kelt ki magából dühösen a farkas nőstény.

– Nem fenyeget ő semmivel! Mondtam! Azt sem tudja, hogy ide jöttem! Azért mondtam el, hogy tudd, nem az ő ötlete volt, és hogy miért ment bele mégis! Amikor elmentünk innen, azóta nem akar velem szóba állni!

– Jól teszi! Ebben az egyben legalább egyetértek vele! De a legkevésbé sem érdekelnek az öngyilkos hajlamai! Ráadásul még gyáva is, mert még ezt sem képes saját maga elvégezni! Elmegy valahová, ahol majd megteszik neki azt a szívességet, hogy kinyírják!

Meroban robbant a dühe.

– A jelentkezésével már aláírta a halálos ítéletét! – ordította a férfi, indulatos kézmozdulatokkal kísérve szavait. – Ha maradt volna is átjönnek, hogy kinyírják! Csak érted harcolt volna az életért, hogy melletted maradjon! Hogy ne hagyjon egyedül! Téged akart védeni te szerencsétlen!

– Nem vagyok szerencsétlen! Nem kell engem védeni! Leszarom, hogy mit csinál Juan! Takarodj! – engedte ki Fyra is a hangját, mire Dorothy robbant be a konyhába az elharapódzó kiabálásra.

– Befejezni! – csattant fel a doktornő. – Fyra, te menj öltözni! – utasította az alfanőstényt Dorothy majd a férfi felé fordult. – Maga meg azonnal hagyja el a házat!

– Itt sem vagyok – Mero mély légzéssel igyekezett higgadni. – Elnézést a zavarásért! – A fejével éppen csak biccentett köszönésképpen, aztán sietve távozott.

Nathan lopva figyelte unokatestvérét, aki napok óta egyre mélyebb szótlanságba burkolódzva szinte már csak árnyéka volt régi önmagának. Az életvidám mosoly eltűnt az arcáról, s Nathan már komolyan kezdett aggódni, hogy az a nap is el fog lassan jönni, amikor Cody majd olyanná válik mint Dagny, és nem szól senkihez egy szót sem.

William magát okolta a történtekért, hogy engedett a kérésnek és nem akadályozta meg a látogatást. Ő is aggódott testvére fiáért. A probléma, annak megoldása viszont legalább közelebb hozta apát és fiát. Nathan és William egyre többet beszélgettek, egymást nyugtatták, biztatták, amikor valamelyikük éppen önvádaskodásba merült volna.

Nathan kibontotta a gyártó által küldött csomagot, amiben a különböző rendelt alkatrészek jöttek meg a munkájához, aztán csoportosítva elkezdte őket kipakolni. Cody is  letette amivel éppen foglalatoskodott és csatlakozott Nathanhoz.

– Ezeket Kuchur kérte, igaz? – kérdezte Nathan, hogy beszéltesse unokatestvérét, mire Cody csak bólintott. – És mit mondott? Jön értük, vagy felvigyem? – folytatta Nathan.

Cody sokáig hallgatott, láthatóan gondolkodott. Majd lassú mozdulatokkal a cuccok mellé húzott egy dobozt és belepakolta azokat.

– Majd én felviszem – mondta csendesen a medve.

Nathan legszívesebben azonnal tiltakozott volna. Nem tetszett neki Cody viselkedése, így eszébe nem volt egyedül bárhová is elengedni unokatestvérét.

– És mi lenne, ha együtt mennénk? Legalább jót dumálnánk?

– Nincs kedvem dumálni – morogta Cody. – Azt mondtad nem vagyok fogoly. Jó lenne egy kicsit egyedül bóklászni. Ez remek alkalom. Kellemeset a hasznossal.

– Értem – fújta Nathan, de nem mondott le a tervéről, hogy ne egyedül engedje a depresszióba zuhant rokont. Úgy tett, mint aki elfogadta Cody kérését és beleegyezett. Biztatóan vállon veregette, aztán megindult a ház felé.

– Gyere! Tartsunk kajaszünetet!

Cody nem követte azonnal. S amikor Nathan megpillantotta a húgát Soyarat, újabb ötlet pattant ki a fejéből, és szövetkezett a cserfes kamaszlánnyal.

Ebéd után Soyara valósággal rátapadt Codyra. Egyébként is kedvelte rokonát a lány, amióta csak megérkezett és volt az a kis kalandjuk a vadászokkal, amiről Cody cinkosan hallgatott, pedig akkor Soya a suliból is lógott.

– Hagy menjek veled, Cody! Légyszííí!

– Soya! Arra veszélyes!

– Ott leszel velem!

– Magamba szeretnék lenni kicsit!

– Rendben, akkor majd hagylak, és másfelé barangolok kicsit!

– Most mondtam, hogy veszélyes!

– A közeledben leszek! Te is csatangolsz egyet, meg én is! Cody! Ne csináld! Ismersz! – A lány közelebb hajolt a hímhez. – Téged sem akarnak egyedül engedni,  engem meg pláne nem! Mi lenne ha összefognánk és alibit biztosítanánk egymásnak?! Na?!

Nathan és William a nappali ablakából figyelték, ahogy a fiatal szinte kölyök medve győzködte a búskomor Codyt.

– Cody most önmagára is veszélyes és pont Soyarat akarod vele küldeni? – morogta a fejét ingatva William. – Felelőtlenség!

– Apa! Bízhatsz Soyában! Nagyszerű lányod van, hidd el! Cody lehet, hogy most önveszélyes, de Soyarára az élete árán is vigyáz! Most az kell hogy Cody ne egyedül legyen, másra keljen figyelnie, ne magára! – magyarázta Nathan.

– Veszélybe sodrod Soyarat! – aggodalmaskodott az öreg medve.

– Ilyet soha nem tennék és Cody sem! Meglásd!

– Ha valamelyiküknek baja esik Nathan, nem állsz meg előttem! Én magam foglak szétszaggatni! Megértetted?!

– Nem lesz baj, apa! Én bízok bennük! – erősködött lelkesen Nathan.

Soyara szökdécselve közeledett a ház felé, és ahogy elhaladt a két medve mellett, rájuk kacsintott. Ezzel adta a tudtukra észrevétlenül, hogy Cody beleegyezett, és vele tart.

William ragaszkodott hozzá, hogy amíg az út engedi kocsival menjenek. Az öreg aggodalmaskodása nem volt feltűnő. Cody természetesnek vette, már csak Soyara miatt is az idősebb Dunkin kikötését. Soyara lázongott a rá jellemző módon, s még Cody csitította a lányt. A kamasz tökéletes választásnak bizonyult figyelem elterelés szempontjából. A cserfes nősténykölyök szája be nem állt. Olyan témákat dobott fel, amik még Codyt is meglepték.

– Nekem egy embersrác a legjobb barátom – ismerte be Soyara, ahogy ráérősen sétáltak fel az emelkedőn, már hátrahagyva a kocsit. – De ezt csak Dagnynak mondtam el eddig.

– Hát ő biztos megőrzi a titkodat – szaladt ki Cody száján, amit azonnal meg is bánt. – Nem úgy értem!

– Tudom! – legyintett a lány. – Egyébként miért nem jössz össze vele?

Cody elkerekedett szemekkel nézett oldalra a mellette menetelő rokonra.

– Kivel? Dagnyval?

– Igen! Miért?

– Ez most honnan jött neked?

– Bír téged!

– Ezt ő mondta? – kérdését újra megbánta a hím alakváltó. – Bocs! – hadarta Cody, szégyenkezve hajtotta le a fejét.

– Egyébként, tényleg ő mondta – vallotta be a lány, s kíváncsi tekintettel pislogott fel a termetes alakváltóra, hogyan reagál a kipattant igazságra.

Cody megtorpant, s zavartan kapkodta a tekintetét. Nem igazán tudta, hogyan kérdezzen rá tapintatosan.

– Beszél?

Soyara válaszképpen hevesen bólogatott.

– Csak veled, vagy mással is?

– Csak velem. De megígértem, hogy senkinek nem árulom el! Szóval, érted?! Titok!

– Rendben – bólintott Cody. – Én sem mondom el senkinek.

– De neki se, hogy most már te is tudod!

– Neki sem.

Soya jelentőségteljesen bólintott, aztán újra megindultak.

– Egyébként Dagny az unokatestvérem – köszörülgette a torkát Cody.

– Jajj, ne nézz már gyereknek! Nem a vérszerinti rokonod! – legyintett Soyara.

– Hogy te mikre nem figyelsz?!

– Nem tűnt fel, hogy nem öt éves vagyok? Szóval ne sértegess a megjegyzéseiddel! – A kamasz tettetett sértődöttséggel megnyújtva lépteit hátrébb hagyta a rokont.

Codynak szinte agyáig kúszott a dögszag, megtorpant.

– Állj meg! – parancsolt rá a lányra. Soyara szót fogadott.

– Mi van? – a kamasz a homlokát ráncolva fordult vissza felé.

– Ne mozdulj! – Cody megindult, közben felkapott egy száraz, letört ágat. Az alkalmi eszközzel és a lábával is túrni kezdte az avart. A dög mellett érezte a fém szagát is.

– Nem érzed? Vagy valahol egy csapdában megdöglött állat már bomlik, vagy éppen egy felállított csapda! – okította a kamaszt a tapasztalt medve. Alig mondta ki gondolatát, élesen csattan a lábán, a csontjáig hatolva a nehéz fém szerkezet. A fájdalomra ordítva roggyant meg, kezéből az avarba borult a doboz. Soyara már ugrott volna, hogy összeszedi de ráparancsolt.

– Ne! Ott maradj! – ordította Cody. – Még lehet máshol is!

Soyara mozdulatlanságba dermedve nézte a sebesült, csapdába szorult rokont.

– Hogyan segítsek akkor?

Cody kikotorta zsebéből a kocsikulcsot és odadobta a lánynak.

– Hozz valamit a kocsiból, amivel szétfeszíthetem. – Dühösen csapta a földhöz a száraz ágat ami azonnal több darabra tört. – Ezzel nem sokat érek.

Soyara bólintott s már indult volna, de Cody fejében közben végig peregtek a gondolatok:

A vadászok! Mi van ha itt vannak valahol a közelben? Soya nem mászkálhat egyedül!

– Várj! Ne!

– Mi van?

– Maradj itt! Lehet a közelben vannak vadászok!

– Talán van térerő – Soyara áttapogatta zsebeit a telefonjáért. – Felhívom apát, vagy Nathant, hogy jöjjön értünk.

Cody helyeslően bólintott. Tekintetével az avart pásztázta maga körül, hol lát még láncot, fémet. Már nem érezte a lábát. Csak éppen átsiklott a tekintete a sérült végtagon, amit szinte teljesen leválasztottak a csapda fogai.

– A francba – szívta a fogai között. Nem a lábáért aggódott. Soyaraért. Azért, hogy csapdába szorulva - ha bármi is történik -, hogyan védje meg a lányt.

Soya a telefonjával bíbelődött, mikor reccsent az avar, s óvatos lépések hallatszottak.

Több.

Legalább ketten vannak – állapította meg Cody, érzékei kiéleződtek.

A bokrok takarásából először a kötött sapkás öreg vadász alakja bontakozott ki, majd egy pillanattal később mellé lépett egy középkorú, magas, szélesvállú másik fegyveres is.

– Lám-lám – mormogta tettetett nyájaskodással a fiatalabbik. – A kis Dunkin lány! Megint kettecskén? Titkos légyott? Nem túl öreg hozzád a barátod?

– Ő az unokatestvérem! – csattant fel Soyara.

– Igen? – Ochoa tekintetét Codyéba fúrta. – Ez igen! Akkor Jeff, fogtunk egy medvét! – állapította meg jelentőségteljesen a hírhedt vadász.

Tudják! – robbant Codyban a felismerés.

Az a másik vadász, tuti, hogy beszélt nekik a múltkor történtekről! Azért van itt kirakva csapda! – cikáztak a gondolatok a medve fejében, közben tekintetével folyamatosan követte a két vadász mozgását. Minden sejtjében felkészült egy azonnali alakváltásra, hogy Soyat védje, ha esetleg jobban megközelítenék a lányt. Kész volt akár széttépni őket.

A vadász és a medve gyilkos elszántsággal szemezett egymással.

– Gyönyörű ágyelő lesz a bundádból barátocskám – Ochoa cserzett bőrű arcán gonosz mosoly jelent meg. Kijelentésére - hogy mi is a szándéka a csapdába esett Codyval -,  Soyara szemei elkerekedtek.

Jeff célzásra emelte a fegyverét, mire a kamasz lány elszántan ugrott neki a vadásznak, hogy Codyt mentse. Baker, az indulattal fűtött taszításnak köszönhetően elhibázta a lövést, és egyensúlyából kibillenve hanyatt esett az avarban. A kezéből kieső fegyver működésbe hozott egy újabb csapdát, ami szétroncsolva a puskát, használhatatlanná tette azt. Jeff szitkozódva pattant fel.

– Fuss, Soya! – ordította Cody s a következő pillanatban már hatalmas medveként csapta ki Ochoa lábait, ideglenesen ártalmatlanítva a másik vadászt is.

Soyara futásnak eredt. Kezéből kicsúszott a telefonja de most ez érdekelte a legkevésbe. Markában görcsösen szorította a kocsikulcsot. A fejében az zakatolt, hogy elérje a járművet. Hallotta maga mögött Cody és a vadászok viaskodásának hangjait, de hátra sem mert nézni. Lövés dörrent, újabb csapdát hallott elcsattanni, hol fájdalmas, hol dühös, fenyegető morgás és ordítás rázta meg a levegőt.

A kamasz lány remegett, ahogy bevágódott a kocsiba és indította. Most hasznát vette, hogy Nathan, William tiltása ellenére sokszor tanította s hagyta őt vezetni.

– Tarts ki, Cody! Tarts ki! – ismételgette Soya, miközben mindenen keresztülhajtott. – Hozom a segítséget!

Cody alsó  lábszárát vesztve, de kitartóan védekezett a két vadásszal szemben. Több lövés is gyengítette ugyan, de a védelmező ösztön hihetetlen erővel és kitartással vértezte fel a medvét. Esélyt nem akart adni egyik vadásznak sem, hogy Soya után indulhasson. Érezte ugyan, hogy gyengül, s néha már csak találomra, elhomályosult látással, félvakon hadonászott. Kezdte elhagyni az ereje, meg-megtántorodott, forgott vele minden. Összemosódtak a hangok, a zajok. A hatalmas test végül magatehetetlenül zuhant az avarba. Még hallott egy csapdát elcsattanni, tompa fájdalom mart a karjába, aztán filmszakadás.
Se kép, se hang.

Fogalma nem volt mennyi idő telhetett el, amikor eszmélt. Érthetetlenül csend volt körülötte. Fázott, s olykor a szemébe vágott a levelek között beszűrődő nap.

Hová lett mindenki? A vadászok? Soya legalább hazaért? Majd egy nagy szart leszek én ágyelő! Soya! Hol van mindenki? Vagy akárki! – kavarogtak mindenféle gondolatok és kérdések a medve fejében. Csak pislogni volt ereje.

Elvesztettem a lábam, nem érzem a karom. Sőt! Semmimet nem érzem! Hasznavehetetlenné váltam és Fyra is Juant választotta. Minek életben maradni? Élek még egyáltalán, vagy ez már a túlvilág?

– Vissza fognak jönni! – hallott egy határozott, ismeretlen női hangot. – Itt nem maradhat!

– A Vendégházig hosszú az út, lehet ki sem bírná addig. Felviszem hozzám.

– Kuchur? – suttogta az alakváltó nevét Cody, ahogy megismerte a jellegzetes akcentust, s ezzel hallotta a saját hangját is.

Tudok beszélni! Akkor talán mégis csak élek – állapította meg magában

– Igen, kölyök?

– Meg akarok halni – lehelte alig hallhatóan a medve. – Hagyjatok meghalni – nyeldekelte.

– Az életet tisztelni kell, fiacskám! – dorgálta egy újabb ismeretlen női hang. – Majd ha az istenek szólítanak, akkor mehetsz. Csak úgy, senkit nem hagyunk meghalni!

– Majd én szólok Dunkinéknak… – ajánlotta Kuchur, de a medve a szavába vágott.

– Ne! – nyögte erőtlenül Cody. – Nem akarom!

Pár percig néma csend lett.

– Rendben, kölyök. Ez teljesíthető kérés – fújta Kuchur, s Cody érezte ahogy a tigris megpaskolta az arcát. – Hozzám visszük és senki nem tud róla semmit – jelentette ki az alakváltó az ősz hajú idős asszony felé fordulva.

A két nő szinte egyszerre bólintott rá Kuchur döntésére.

A tigris, egykedvűen vezette végig tekintetét a szanaszét szóródott alkatrészeken. Bár tudta, hogy veszik a pénze és az alkatrészek is, de nem szedte össze őket. Azzal elárulta volna, hogy a helyszínen járt. Hátrahagyva azokat megindult a kis csapat Kuchur otthona felé. Míg a két őslakos nő, anya és lánya gondjaikba vették a haldokló medvét az erdei faházban, a tigris alakváltó visszament és alaposan eltüntette a nyomaikat.

Soya eszeveszetten nyomta a dudát, ahogy a Vendégház elé kanyarodott. Nem érdekelte, hogy az ott sétálgató vendégekben milyen rémületet okozott. Kiugrott a járműből és kétségbeesett ordítozással rohant az épületbe.

– Apa! Apaaa! Nathaaan!

Ginger azonnal rohant a pult mögül barátnője elé.

– Soya! Mi történt?

– Hol van apa? Nathan? Hol vannak? – a kamasz patakzó könnyekkel kapkodott levegő után. – Baj van! Nagyon nagy baj! – zokogta a lány.

Nathan mindent eldobálva rohant át a műhelyből, amint meghallotta húga kétségbeesett kiáltozását.

– Soya?! Mi történt? Cody? Hol van Cody?

– Nathan! – Soyara alig tudott beszélni, úgy zokogott rémült kétségbeesésében. – Ochoa!

– Ochoa? – William hangja szinte dörgött a gyűlölettől, s félelmetes fenyegetésként közeledett a homlokát ráncolva.

– Csapdákat tettek ki! – zihálta Soya.

– Micsoda? – Nathanban még a levegő is bennakadt. – Hol?

– Fenn! Az egyik elkapta Codyt!

– Mutasd! – a fivér már lendült is volna, de William megragadta a karját.

– Nem mehetsz egyedül!

– Ochoa azt mondta szép ágyelő lesz belőle! – zokogta rémülten Soyara, mire Nathan egy mozdulattal lerázta apja kezét.

– Ezek olyan gyilkosok apa, akiket a törvény ezért soha nem fog felelősségre vonni! Ezt te is tudod! – ordította az utód s megindult a kocsihoz. Soyara a könnyeit törölgetve követte bátyját. A járműbe már hárman szálltak be. A hátsó ülésre Phyllis vágódott be egy vadászfegyverrel.

– Csak nem gondolod, hogy hagylak egyedül menni?!

William azonnal hívta régi barátját - Richard Cannont -, aki a törvényt és a rendet képviselte a környéken.

– Richard! Ochoa elkapta az unokaöcsémet! – hadarta minden udvarias üdvözlést mellőzve Dunkin, amiből Cannon pontosan értette, hogy az öreg alakváltó miről is beszél.

– William! Semmi butaságot ne csináljatok! Intézem!

– Nathan és Phyllis már elindultak! Soya is velük van!

– Merre?

– Cody és Soya, Kuchurhoz vittek volna pár cuccot. Útközben történhetett már felfelé a hegyen. Soya azt mondta csapdákat tettek ki Ochoáék.

– Rendben. Megpróbálunk eléjük kerülni, de legalábbis beérni őket!

– Köszönöm!

– Majd jelentkezem!

Mike Ozor, ugrásra készen hallgatta felettese telefonbeszélgetését.

– Esemény van?

Richard csak bólintott, miközben már indult.

– Jól hallottam, hogy az öreg Dunkin telefonált?

– Jah. Az unokaöccsét elkapta egy csapda.

– Mennyire súlyos? A mentőknek szólt már?

Richard kerülte Mike tekintetét. Sokszor lefuttatta már a fejében, hogy megoszt pár dolgot a városból áthelyezett kollégával, hogy legalább neki ne kelljen magyarázkodnia bizonyos esetekben. Bármennyire is volt tapasztalt Richard Cannon, ezt még fogalma nem volt, hogyan is tálalhatná ésszerűen a kollégának.

– Hívd Dewittet! – utasította a kortalan férfit Richard.

– A vadőrt?!

– Persze! – morogta az orra alatt Cannon. – A kipakolt csapdákról neki is tudnia kell.

Mike bólintott és buzgón tett eleget felettese utasításának. Cannon csak néha pillantott oldalra a férfire. Mike-ot egy balesete után helyezték át a városból. Továbbra is a rend védelmében akart szolgálni. Az élvonalban, az akciók sűrűjébe már nem javasolták, de kitartásával és lelkesedésével elérte, ha ugyan vidékre is került aránylag a semmittevésbe, de rendőr maradhatott. Cannonnak pedig nagy türelme volt az állandóan kérdező s kissé fura viselkedésű kollégához. Talán azért állt ki mindig mellette, mert a kortalan férfi folyamatosan mosolygott, emberségesen tudta kezelni a károsultakat, krízishelyzetben olyan volt, akár egy szamaritánus és egy pszichológus keveréke. A bántó megjegyzéseket sem vette fel soha, pedig pontosan tudta, hogy sokan tartották kissé bolondnak. Cannon nem győzte hallgatni, a sok sajnálkozást, hogy milyen kollégát raktak mellé. Elintézte egy legyintéssel: „Egy kicsit más. Ennyi!”

Phyllis kibiztosított fegyverrel állt a véres helyszín peremén. Soyat elfogta a zokogás, ahogy megpillantotta a csapdában a gyilkos vasfogak által leszakított végtagot.

Nathan úgy érezte nem kap levegőt, tekintetét döbbenten vezette végig a feltúrt véres avaron.

– Istenem! Cody! Mit tettem?! – térdeire zuhanva, arcát tenyerébe temette.

– Nathan, miről beszélsz? Nem te tehetsz róla! – szólt rá a fiatal nő a könnyeivel küzdve.

– Miért engedtem, hogy ő hozza fel ezeket? – nyögte a medve, kezeit sután lendítette a szétszóródott alkatrészek felé, arca fájdalmas fintorba torzult.

– Ha te hozod fel őket, most téged keresnénk – állapította meg Phyllis szárazon, de bölcsen.

Határozottan közeledő lépések zaja zavarta meg az önvádló gyászt. Richard és Mike érkezett a helyszínre, amit pár percig a döbbent csend vett az uralmába.

– Apád értesített… – kezdte volna Richard, de Nathan a szavába vágott.

– Már csak ennyit találtunk belőle – nyögte.

Richard zavartan kapta Mike felé a tekintetét az alakváltó kijelentésére. Értetlen kérdések tömkelegére számított a kollégájától, hiszen a telefonban emberről volt szó, s a csapdában egy medve leszakadt bal hátsó lába volt.

Mike szótlanul meredt, meghatározatlan arccal a végtag felé, de inkább a semmibe. Olyan volt, mintha lélekben, gondolatban egészen máshol járt volna, mint aki úgymond elbambult.

– Jézusom! – szakadt fel a vadőrből, ahogy a helyszínre ért. Önkéntelen mozdulattal ölelte magához a zokogó kamaszt, s úgy fordult vele, hogy a lány ne is lássa tovább a véres helyszínt. Christian Dewitt kérdőn vonta fel a szemöldökét ahogy megpillantotta a mozdulatlanságba dermedt egykori városi rendőrt. Tekintetét Cannonnak szegezte, fejével pedig egy alig mozdulattal  bökött a révülő Mike felé. Richard reakciója csupán egy vállrándítás volt.

– Beszélek Ochoáékkal – jelentette ki Dewitt.

– Minek? Úgysem fogják beismerni mit tettek! – fakadt ki dühösen Soyara, s kifordult a vadőr vigasztaló öleléséből.

– Mike! Vidd haza Soyat – utasította beosztottját Cannon. Mike összerezzent a felszólításra, mintha csak most ébredt volna.

– Bocsánat – hebegte. – Elbambultam. Persze! Viszem – hadarta, s gyengéd együttérzéssel terelte a kamaszt a járőrkocsi felé.

– Szólok pár megbízható embernek és átfésüljük a környéket – mondta Dewitt, miközben lassú léptekkel járta körbe a helyszínt, vigyázva hová lép. Tekintetével kutatón pásztázta át az avart, a szanaszét heverő alkatrészeket.

– Ezek?

– Kuchurhoz vitték volna – motyogta Nathan, nehezére esett még levegőt is vennie a fájdalomtól. – Soya azt állítja, Ochoa azt mondta Codynak, hogy szép kis ágyelő lesz belőle.

– Pf! – Richard tehetetlen dühvel, simította hátra őszes-szőke, arcába lógó félhosszú haját.

Dewitt állkapcsán megfeszültek az izmok, keze akaratlanul ökölbe szorult.

– Hogy lehet valaki ennyire morbid barbár?! – sziszegte a fogai között a vadőr.

– Mintha nem ismernéd?! – morogta a serif.

– Ezt is megússzák, igaz?! – fújtatott Nathan, keserű indulattal csapott tehetetlen dühében a levegőbe.

– Sajnos Nathan, ebből csupán egy szenzációéhes hír lenne a médiában – állapította meg remegő hangon Phyllis, kezét vigasztalóan tette az alakváltó széles vállára. – De hidd el, az ilyen előbb vagy utóbb megkapja amit megérdemel.

– Előbb vagy utóbb? – Nathan mindenre elszántan pattant fel. – És addig hány életet fog kioltani, pusztán morbid élvezetből?!

– Nathan! – Richard próbálta nyugtatni a medvét. – A személyes bosszú nem vezet sehová. Chris és én elintézzük.

– Hát persze! Mint eddig! – ordította Nathan. – Még mindig gyilkol!

Az alakváltó dühös lendülettel indult vissza a kocsihoz, Phyllis  pedig követte.

Cannon és Dewitt pár percig csak némán szemlélődtek a helyszínen, a legapróbb dolog sem kerülte el a figyelmüket.

– Szerinted el kellett volna mondanom neki, hogy én mit gondolok? – törte meg váratlanul a csendet szinte csak az orra alatt mormogva Dewitt.

– Hm?

– Például, hogy én mit tennék Ochoával…

– Nem biztos, hogy tudni akarom, Chris! – torkolta le Cannon a vadőrt. – És jobb, hogy hallgattál, mert azzal csak lovat adtál volna alá!

A gyilkos félmosoly, a szemforgató, fölényes grimasz, amit a magas, széles vállú vadőr még megtoldott egy eszelős pillantással, sokat mondott Richard Cannon számára. Nagyon is jól ismerte Christian Dewitt eme reakcióját. A serif élő, két lábon járó példának tekintette a vadőrt, hogy az őrültet csak egy hajszál válassza el a zsenitől, a szeretetet a gyűlölettől, és Lucifer is angyal volt valamikor…