2018. április 3., kedd

TALAN - 24 - Barlangok

Adahy nagyon ügyesen tudott rejtőzködni. Talan akárhányszor indult el csak úgy az erdőbe, hogy a nyomára bukkanjon, nem sikerült összeakadnia vele, így nem is tudta, hogy hol is figyelhetné meg jobban, akár több napon keresztül. Nem állt szándékában azonnal levadászni, minden háttér-információ nélkül, főleg, hogy nyomozása során egyre több ellentmondással találta szembe magát. Arról nem is beszélve, hogy amit látott, és összepakolt a hallottakból, ő nem tartotta teljesen reménytelennek és elveszettnek az egykori farkas klán vezért, mint ahogy azt a testvére állította róla. Akkor éjjel látta meg egyszer, véletlenül, és az óta se, de akkor tudatosan és együttműködően viselkedett. Talan elég taktikus vadász volt ahhoz, hogy tudja: „Kolomppal nem lehet verebet fogni”. Vagyis nem akart mindenkit beavatni a nyomozásába. Főleg azért sem, mert ha bebizonyosodik, hogy Judah mégiscsak veszélyes, akkor tényleg ki kéne iktatnia.
Éhes volt.
Clear Creek-en mindig elhatalmasodtak rajta az állati ösztönei, a szabadságvágya, az otthon érzése. Itt az lehetett, amit a szívéhez, a lelkéhez legközelebbinek érzett. Farkas!
Rövid hezitálás után döntött. A múltkori vadászatával sem bukott le régi vadőr ismerőse előtt, különben már biztos tajtékozva kereste volna meg őt. Tehát még a híre sem jutott el hozzá, hogy ő újra a városban van. Igaz még csak délután volt, de bízott magában. Egyedül a karambitját rejtette a bakancsába, úgy hagyta el a Menedékházat, mint aki csupán egy erdei sétára indul. Alaposan figyelve, élesre állítva kifinomult érzékszerveit sétálgatott a fák között, míg talált egy megfelelő helyet, ahol kabátjába csomagolhatta levetett ruháit, amit aztán elkapart egy terebélyes bokor tövében. Alakot váltott s elégedetten rázta meg a fejét. A mozdulat végighullámzott az egész testén. Előre tolva mancsait az avarban, kinyújtóztatta gerincét. Jólesőn hatalmasra nyitotta állkapcsát, mint aki ásít, hátrafeszítve a nyakát. A mozdulattól még egy nyüsszentés szerű hang is elhagyta a torkát, aztán felegyenesedve újra megrázta magát. Bárki is látta innentől, csupán egy közönséges farkasnak látszott. Nem is akart több lenni. Ilyenkor nem érezte a döntései és a feladatai ránehezedő súlyát. Legszívesebben így is maradt volna, egész hátralévő életében. Igyekezett kiélvezni ezt a pár óra szabadságot, mert tudta, hogy sajnos ez egyelőre nem megvalósítható alternatíva a számára. Feladata volt, és ígérete. Az adott szava pedig szent és sérthetetlen volt a számára.
Céltalanul bóklászott, olykor meg-megállt, szaglászta a fák, bokrok tövét. Ráérősen kutatott megfelelő zsákmány nyoma után.
Hangok ütötték meg a fülét, amitől egy pillanatra mozdulatlanságba dermedt. Pontosabban egy női hang, aztán valami megmagyarázhatatlan duruzsolás követte, amit inkább a fejében hallott. Női hang, majd megint a szokatlan érzés a fejében. Lassan óvatosan megindult a hang irányába.
– Kemény kiképzőtiszt lennél, tudod?
Jali volt!
Talan lassan lehasalt, de nem akart nagyobb zajt okozni azzal, hogy közelebb kússzon. Egy bokor takarásában lapulva csak hallgatózott, fülelt.
A duruzsolás a fejében néha szavakká formálódott. Ilyet még nem tapasztalt. Minden igyekezetével próbált az új érzésre ráhangolódni.
– Igen. Édesanyám hamvait. Akkor is éreztem, hogy itt vagy.
„– … voltam.”
– Épp erre jártál, vagy követtél?
„– Itt lakom.” – Talanban még a levegő is megakadt, ahogy a hangok a fejében összeálltak az első értelmes mondattá.
Wao! Hallom a mentális beszélgetést! – szinte érezhetően nagyot dobbant a szíve az izgalomtól. Állát mancsára engedte, de hiába billegtette a fejét, nem látott jobban a sűrű ágaktól. Beérte hát annyival, hogy legalább hallotta őket! Főleg, hogy azt is megtudhatta, hogy Judah, rejtekhelye valahol itt a közelben lehetett.
Akkor lennie kell itt egy veremnek, vagy barlangnak! – agyalt, miközben tovább figyelte a beszélgetésüket.
– Itt? Hol?
„– Akarod látni?”
Ez az! – Talan izmai ugrásra készen megrándultak a bundája alatt, de még a levegőjét is visszatartotta, bár legszívesebben hatalmasat ugrott volna, az ölébe pottyant lehetőségtől – Gyerünk, mutasd meg neki! Tudni akarom, hol húztad meg magad!
Zörrent az avar, reccsent egy gally, a nő és a zavarodott farkas felálltak a szurdok szélénél. Aztán lépések halk nesze, ahogy elindultak. Talan mozdulatlanságba dermedve lapult, fülelt, merre hallja őket távolodni, hogy majd kellő távolságból követni tudja a párocskát. Várt még pár másodpercig, aztán szimatolta a helyet, ahol eddig Jali és Judah beszélgetett. Magába szívta a szagokat, aztán óvatos, halk lépésekkel indult meg követve a nyomukat. A sziklafal tetején megállt, újra lehasalt, úgy figyelte a lefelé tartó párt, amíg el nem tűntek a szeme elől a sűrűsödő bokrok között. Aztán a vadász újra megindult, nesztelenül surranva, puhán lépkedve, hangtalanul. Tekintetét végigvezette a fátyolfüggönyként aláereszkedő vízesésen. Még jobban fülelt, figyelt, hiszen a víz elrejtette előle a szagokat, a további nyomokat.
„Itt lakom.” – érzékelte Judahot az elméjében.
– Itt élsz? Ebben a sötét és hideg lyukban? – hallotta halkan, de kivehetően Jali hangját.
Szóval valahol a vízesés mögött barlang van! Megvagy! – diadalittas megelégedés árasztotta el Talant. Ennyi egyelőre elég is volt neki. Éhes volt, s most úgysem tudott volna szétnézni a zavarodott farkas búvóhelyén. Úgy döntött, oltja éhségét. Fordult, inai megfeszültek, hogy lendületet vesz s visszaugrik a kőről a partra, amikor megállásra késztette Judah fájdalmas vallomása, amiket az elméjével hallott meg.
„– Szenvedett. Én okoztam. Miattam. Annyira fájt! Elvesztettem őket! Elvesztem.”
Pillanat tört része alatt végigsöpörtek Talanon a saját emlékeiből már ismert kínzó érzések. Az önvád, a megbánás. Hangosan engedte ki tüdejéből a levegőt, torkában megakadt egy fájdalmas nyögés, remegés futott át az izmain. Leszegve a fejét mozdulatlanságba dermedve, állt. Képtelen volt elszakadni a halottaktól. Lecövekelt, mintha valami belül arra kényszerítette volna, hogy tovább hallgatózzon.
– Ki szenvedett? – egy darabig az aggódó kérdést csend követte, majd: – Nyugodj meg! Semmi baj!
Jali gyógyítja! Vissza akarja hozni! – jött a hallottakból a felismerés Talanban.
Öljem meg, mikor küzd és segít is neki valaki? Ha megtenném, ez olyan lenne, mintha egy beteget lekapcsolnának a lélegeztetőről, holott talán még van esélye! Gyilkos lennék! – tolongtak a gondolatok a vadász fejében.
„– Miért nem hagytál itt?”
– Mert a barátom vagy. Megmondtam, hogy segítek.
„– Bánthattalak is volna.”
A hallottak mellkason ütötték Talant. Akaratlanul Haley jutott eszébe, amikor ő már önkontrollja határára sodródott, s a kamaszlány életveszélybe sodorva saját magát, kierőszakolta, hogy igyon belőle. Dühös, fájdalommal lendült a partra, s igyekezett minél távolabb kerülni a barlangtól, a hallottaktól. Bár az emlékektől nem tudott szabadulni, sokáig csak céltalanul és őrült tempót diktálva száguldott a fák és a bokrok között. Marták a lelkét a kínzó érzések. Fájó emlékei okozta tehetetlen dühét veszett morgással vezette le egy váratlanul eléje tévedt őzsután. Pillanatok alatt feltépte a torkát, és minden fájdalmát kiadva magából szétszaggatta az állatot. Aztán fújtatva állt felette egy darabig, s miután csitultak az érzései, nekihasalt és hozzáfogott éhségének csillapításának is.
Magába fordult érzéssel állt meg a bokor mellett, ahol elkaparta a ruháit. A gondolataiba zuhanva, egykedvűen nézte pár másodpercig a feltúrt földkupacot, aztán kelletlenül előrángatta alóla a kabátjába csomagolt holmiját. Egy darabig az orrával turkálta, majd alakot váltva lassú mozdulatokkal bontogatta, simítgatta szét. Ijedten kapott a nyakához, ahogy bevillant az agyába, hogy a nyakláncot nem vetette le, aztán hangosan, megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, mert megérezte a medált. A viaszos sodrott fonal ugyan lényegesen lazább volt, de nem vesztette el. Szorosabbra húzta a nyakán, aztán magára vette ruháit és elindult vissza a menedékházba.
„Bánthattalak is volna.” – jutottak eszébe Judah szavai.
Vagyis saját bevallása szerint sem egészen megbízható. Vagy talán, mint olykor én, csak ő a zavarodottságtól, nem tud magáról – jártak a gondolatok a vadász agyában.
Egy pillanatra felötlött benne lehetőségként, hogy talán szövetkezhetne Jalival. Aztán gyorsan el is vetette, mert ha mégis meg kéne ölnie a farkast, a nő ezt úgysem fogadná el. Akkor inkább jobb, ha továbbra is maga intézi a dolgait a saját elképzelései szerint.
Döntött.
A menedékházba érve összepakolta nyílpuskáját, arra az eshetőségre, ha olyan helyzet alakulna ki, hogy kénytelen lenne védekezni. Nem igazán tartotta szerencsésnek közel engedni magához egy ilyen idős és erős farkas alakváltót. Nem volt benne biztos, hogy közelharcban lett volna esélye Judah ellen, főleg zavarodott állapotában. Csak remélte, hogy Jali nem fog sokáig a barlangban tartózkodni a farkassal. Mivel délelőtt nem látta a nőt a Menedékházban, kikövetkeztette, hogy hamarosan munkába kell állnia. Akkor viszont Judah, el fogja őt kísérni, és a barlang, a rejtekhely szabad lesz!
Elgondolását tett követte.
Ügyesen és észrevétlenül el tudott mindent helyezni kabátja találékonyan kialakított belső rekeszeiben. A fegyvereit ehhez igazítva, még korábban kombinálhatóvá alakította át.
Magán érzett több tekintetet is, ahogy átmasírozott a kantinon. Pontosan tudta, érezte, hogy figyelik. Tisztában volt vele, mert megtapasztalhatta már nem egyszer, hogy itt összetartó nép élt. Ivant ugyan tisztelték annak ellenére, hogy vadász volt, de emlékezett arra is, amikor féltestvére figyelmeztette őt, hogy Clear Creek-en bizalmatlanul fogadják az idegeneket és a vadászokat. Nem is igazán értette, hogy őt miért nem tüntették még el nyomtalanul, hiszen megtehették volna már nem is egyszer, főleg, hogy neki nagyon nem volt jó híre. Talán annak köszönhette, hogy kiszivároghattak infók a rúnáiról, csak senki nem tudta róluk a teljes igazságot. Valóban csak egy félvér vámpír pingálta a félholtan talált ismeretlenre, vagy mégis valódiak? Őrző? Vadász? Félvér? Tulajdonképpen csak McGinty tudott róla néhány dolgot, de ő sem a teljes igazságot, s bár megmagyarázhatatlanul ellenszenves volt vele, mégsem jutott el addig a pontig, hogy megölje őt, annak ellenére, hogy alkalma sőt, oka is lett volna rá. Viszont azt mindig is látta a több évszázados farkason, hogy valamiért tart tőle.
Bámuljatok csak – dünnyögte magában, fölényes mosollyal ajka szegletében. Sugárzott róla a határozott magabiztosság.
Talan tapasztalhatta a saját bőrén a nagy igazságot, hogy amit nem ismertek, ami más volt, eltérő, attól féltek, azt ellenségesen fogadták. Őt sem tudták hová sorolni! Hiszen McGintytől tudta meg azt is, hogy rajta nem érzik, hogy nem csupán ember. Hiszen valójában ember volt ő, csak egy genetikai mutációval. Igaz rúnák vannak rajta, de több mint más őrzőkön.
Az erdőbe érve, elővette fegyverét és élesre állította, felkészülve egy esetleges támadásra. A felhúzott nyílpuskát a föld felé tartva puhán, óvatosan lépkedett tovább, érzékeit élesre állítva. A szurdokhoz tartott, abban a reményben, hogy alaposan körülnézhet a zavarodott farkas rejtekhelyén.
Megtorpant, fogait összeszorítva legszívesebben eleresztett volna egy cifrát. Arcán megfeszültek az izmok, ahogy megpillantotta a terepszínű egyenruhában ácsorgó férfit a szurdoknál.
Ez nem Ginty! Ki a franc ez? – Talant elkapta a tehetetlen düh. Markolta a fegyvert és várakozón figyelt. Az alak leguggolt, hol a talajt nézte, hol a távolba engedte a tekintetét a felhők felé, aztán beleszagolt a levegőbe, s ezzel az apró mozdulattal el is árulta magát. A vadász ajka fölényes mosolyra rándult.
Nem ember! – analizálta őt Talan. – No, akkor lássuk ki vagy!
Döntött.
Mélyre szívott levegővel, s már egyáltalán nem óvatoskodva indult meg az ismeretlen felé. Talpa alatt reccsent a száraz gally, csörgött az avar. Az egyenruhás lassan felállt, közben kabátja zipzárját egészen felhúzta az álláig, ahogy Talan felé fordult még a gallérját is felhajtotta. Úgy tett mintha meglepné a fák közül előlépő vadász, ami visszafogott mosolyt csalt Talan arcára, hiszen az idegen, előtte már lebukott.
– Szép napot! – köszönt Talan udvarias kedvességgel, kezében hanyagul lógatva a nyílpuskát.
Amaz nem volt ennyire barátságos. Sűrű sötét szemöldökét ráncolva mordult rá.
– Maga mi a fenét csinál itt? – Kezét a fegyver felé lendítette. – Engedély nélkül nem vadászhat!
Ez a hang! Az ifjú McElhanely! Dean! Bingó! Wao! Micsoda szerencsés napom van ma! – Talan nem tudta visszafogni elégedett mosolyát.
– Lát nálam elejtett vadat? – a vadász nyájasan vigyorogva széttárta kezeit.
– De felhúzott íjpuskát, igen.
– Tán csak megvédhetem magam, nem?
– Nem kéne egyedül kószálnia.
Talan bevetette a már jól bevált hivatalos bemutatkozást, hogy csillapítsa a heves félvér farkas barátságtalan hozzáállását.
– Talan Falgaut vagyok. – Feléje nyújtotta a kezét. – Sok erre az új ember mostanság. – Tekintete végigsiklott az ifjú McElhanelyn, alaposan végigmérte. – Nem láttam még erre.
– Pedig itt lakom – biccentett a fiatal férfi, s úgy lépett előre, hogy bakancsát húzta az avarban, túrva a földet is.
Ő is falaz a zavarodott farkasnak! Vajon tudod, hogy az apád az, kölyök? – morfondírozott Talan miközben futólag pillantott csak a földre, az eltüntetett nyomok helyére. Aztán fürkészve emelte tekintetét a fiatal félvér alakváltó arcába, kutatta benne megbízója vonásait, a rokoni szálakat.
– Már nem McGinty a vadőr? – kérdezte Talan puhatolózva. Nem lepte volna meg, hiszen amióta megérkezett nem is látta a mogorva farkast.
– De. Ő a főnököm – vágta rá, kissé erőltetett idétlen vigyorral az ifjú McElhanely.
– Nocsak! Emelték az állomány létszámát? – A félvér vadász próbálta felvenni a barátkozó stílust.
– Ezek szerint – biccentett Dean, aki ugyan már nem volt durván mogorva, de finoman tartózkodó maradt, és udvariasan tartotta a fegyveres idegennel a pár lépés távolságot.
Talan úgy döntött kipuhatolja mennyit is tudhat a fiatal alakváltó róla és az eseményekről.
– Segíteni hívtak – mondta mély lélegzetet véve.
– Segíteni? Kinek? Mit?
– Úgy értesítettek, állattámadás történt.
– Említésre méltó eset, úgy öt évvel ez előtt volt itt. – Dean visszafogott, gúnyos mosollyal billentette oldalra a fejét. – Egy kicsit elkésett.
Talan a fejét ingatta.
– Ezt most jelentették – mondta határozottan, komoly arccal.
– Magának? – az ifjú vadőr lekicsinylő tekintettel mérte végig Talant. – Ki maga, hogy magának jelentették? Láthatnék valami igazolványt?
A vadász tekintete sötétté vált. El kellett ismernie, hogy fiatal kora ellenére a McElhanely utód elég dörzsölt volt. Hivatalosan, kapásból a falhoz állította kérdésével a tapasztalt vadászt úgy, hogy nem fitogtatta félvér származását.
– Aaazzz, most nincs nálam…
– Aaazzz, szar ügy – vágta rá Dean, szándékosan leplezetlenül utánozva Falgaut stílusát.
Talan igyekezett higgadt maradni, sóhajtozva nézelődni kezdett, közben agyalt. Dühös volt, hogy nem talált fogást az ifjú McElhanelyn.
A franc essen beléd! – forrongott magában, de arcára nem engedte kiülni az érzéseit. A haragot, hogy bárhogy szerette volna, de úgy tűnt nem kerülheti el McGintyvel a találkozást.
– Szóval engedélyt McGintytől kell kérnem?
A fiatal félvér pimaszul állta Talan tekintetét, s csak bólintott a kérdésre. A vadász legszívesebben taszított volna az ifjú McElhanelyn, ahogy az halvány önelégült mosollyal, makacsul állt, nem mozdult. Így Talan kényszerült távozni a helyről, ami miatt bosszankodott is magában.
– Akkor majd megkeresem McGintyt – szinte csak dünnyögte a szavait, ami mellé tessék-lássék módon intett, ahogy elköszönt. – Viszlát! – Fordult s indult vissza a Menedékház felé.
– Viszlát! – hallotta a háta mögött elköszönni az ifjú McElhanelyt.
Talan legszívesebben felordított volna tehetetlen dühében.
Azt a pimasz mindenedet! A tenyérbemászó fajtádat! – morgott, de csak magában a vadász olykor indulatosan lendítve a karján. – Le se tagadhatnád, hogy annak a féregnek az unokaöccse vagy! – sziszegte a fogai között Talan, hangosan szuszogva fújtatott. Megállt, s igyekezett higgadni. Megmagyarázhatatlan okból eszébe jutott a barlang, ahová annak idején Amariont és Kailat kísérte. El akarta terelni a gondolatait, hogy aztán indulatok nélkül tervezhessen újra.
Döntött.
Irányt váltott, és elindult fel, Amarion egykori rejtekhelye felé.
Az emlékek friss érzésként törtek rá, mintha nem is évek teltek volna el, hanem csupán napok, órák. Látta maga előtt a szinte porig égett sátrat, a brutálisan megtépett madarat, és Amarion kegyetlenül megkínzott testét. Kaila emlékére, oldalán a sötét, tetoválásszerű hegek égetően sajdultak meg. A boszorkány karmainak nyomai. Kaila hiába volt társának nővére, és hiába a gondoskodó ápolása Nicholassal való találkozása után, megmagyarázhatatlan módon mégsem bízott benne. Előbb tette volna életét a vajákosként bujkáló üldözött Warlock kezébe.
Kavargó gondolatokkal, emlékekkel a fejében és a lelkében, ért fel az elhagyatott barlanghoz. Fagyos hideg fuvallat simogatta végig a vadászt, mintha csak Amarion lelke üdvözölte volna őt régi barátként. Talan hangos sóhajjal szívta mélyre a friss, hideg levegőt. Kicsit zavartan pislogott, attól, ami átjárta az érzékeit. Szinte a torkán is érezte a Warlock vajákos sátrában egykor tapasztalt tömény illatok ízét.
– Irigyellek téged Amarion! – fújta ki szavait a levegővel suttogva a vadász, ahogy leengedte testét az egyik kőre a bejárat előtt. – Neked már megengedték az istenek, hogy pihenj. Hidd el barátom, a szenvedéseidet is vállalnám, ha azt mondanák, hogy akár már holnap ott lehetnék, ahol most te vagy – motyogta Talan. Íjpuskáját a sziklafalnak támasztotta, s térdeire könyökölve, összefűzött ujjakkal merült el a lemenő nap látványába, ahogy izzó, lángoló tűz színeire festette az eget.
Elöntötte a nyugalom, a békesség. Válla felett hátrapillantott, a barlang titokzatos sötétjébe. Valami megmagyarázhatatlanul vonzotta őt be, mintha Amarion hívogatta volna.
Döntött.
Felállt, lehunyta szemét és úgy lépett be a barlangba. Érezte a fagyos, nyirkos hideget, minden sejtjében az alkalmazkodás változását, s ahogy lassan újra nyitotta a szemét, már tökéletesen látott a sötétben. Kint szürkült, s egyetlen porcikája sem kívánta a menedékház légkörét. Bár nem okozott volna neki semmilyen nehézséget akár sötétben visszamennie a bérelt szobájába, de jelen pillanatban nem akarta maga körül tudni a civilizációt. Mindig is a természetben és a szabadban érezte magát otthon.
Céltalan, lassú sétálgatásba kezdett a nem túl tágas barlangban, sután nyújtotta ki a kezét a sziklafal felé, ujjbegyét épp csak végigvezetve a természet által kialakított formákon.
Hirtelen, villámcsapásként hasított elméjébe egy ismeretlen kép. Nem egy emlék! Ebben biztos volt. Legalábbis nem az övé! Megtorpant, s újra végigsimított azon a falrészen, ahol azt az előbb megtapasztalta.
Újra a villanásnyi kép egy felismerhetetlen hang kíséretében.
Annyira a pillanat töredékéig tartott, akár egy pislantás, így akárhányszor is ismételte meg, kivehetetlen volt.
Mi lehet itt? – zakatolt az agyában, ahogy kiélezett érzékszervekkel kezdte célirányosan simogatni a falat. Előkotorta öngyújtóját, hiszen megváltozott látásával nem érzékelte a színeket. Másképp akart szétnézni! A pici táncoló lángot végigvezette ott, ahol az előbb az ujjbegyeivel érzékelte a bevillanó képet. Más, semmi figyelemreméltót nem látott volna a falon, de Talanban dolgoztak eddigi életében megtapasztalt események emlékei. Azt látta, amit akkor is, amikor McGintyvel feljött szétnézni. Viszont akkor nem ért hozzá! Most igen! Az odaszáradt, már barnás-feketévé színeződött vér!
„Te is képes vagy rá!” – hallotta Amarion egykori szavait.
Igen! Olvasni a vérben! Látni a vérben az emlékeket! – zakatolt Talan agyában. Az izgalomtól, felgyorsult a szívverése, a kínálkozó lehetőségtől kiszáradt a torka is.
– Rendben! Mesélj nekem öreg barátom! – suttogta. Megnedvesítette ajkát, ahogy közelebb hajolt a sziklafalhoz, s nyelvét lassan végighúzta a megöregedett vérmaradványon. Egyszer, aztán még egyszer, majd nekitérdelve, többször egymás után.
Amíg így tett, már el is döntötte, hogy az éjjelt a barlangban fogja tölteni. Hezitált, alakot váltson-e, hiszen a hideget úgy jobban viselte volna, de tartott attól, hogy úgy nem fognak előjönni az emlékek. Inkább gyűjtött fát, tüzet rakott a barlang egykori kővel körberakott tűzhelyében, kabátját meg a feje alá gyűrte párnaként.
Kavargó gondolatokkal várta, hogy elragadja az álom, a mély állapot, ahol majd előjönnek az emlékképek, mint annak idején Iváné. Tekintetét túlengedte a barlang bejáratán, s a sötét égen a csillagokat figyelve, olykor bágyadtan pislantott. Addig-addig, amíg végül hosszú fekete szempillái lecsukva nem maradtak.
Elaludt.
A kép, ami kínzó érzésekkel újra és újra eléje villant, a dobhártyaszaggató hanggal, nem lett hosszabb. Nem mutatott többet. Csak a hozzá tartozó érzések lettek egyre erősebbek és egyértelműbbek.
A mély csalódottság érzése már könnyeket fakasztott a félvér vadász szemébe, ahogy újra és újra belefeszült a teste az éles leírhatatlan fájdalomba. Ismerős volt az árulás érzése, a hátba támadottak csalódottsága egy olyan személytől, aki a legközelebb állt hozzá. Mint amikor tudatosult benne, hogy Ivan elárulta őt! Viszont amit most érzett, még attól is kínzóbb volt.
Elárulták! – jött a felismerés, ami azonnal hozta a kérdést: – Kicsoda?
Nehezen, és meggyötörten ébredt, és tisztult a tudata a mély állapotból. Kibotorkált a bejárat elé, rágyújtott. Áttúrta ujjaival izzadságtól csapzott haját, aztán egy mozdulattal áthúzta felsőjét a fején, s áttörölte vele az arcát, a mellkasát, majd hanyagul dobta maga mellé. Mélyre szívta a cigarettát. Halvány fájdalmas mosolyt rajzolt az arcára az emlék, amikor a vajákos visszahívta őt a sátrába és leitatta, meg drogos cigarettát szívatott vele…
– Kiben csalódtál öreg, hogy ennyire fájt? – dünnyögte hangosan gondolkodva. Elnyomta a cigarettát, messzire pöckölte, majd gyújtott egy újabbat.
– A lányodban? Kaila! Elárult! Igaz? A kis számító szuka! Róla simán el tudom képzelni – motyogta a semmibe a vadász a gondolatait. – Viszont McGinty azt mondta látta a széttépett maradványaikat. Vagyis Kailáét is. Bár nem lepődnék meg, ha az árulásának az lett volna a jutalma. Hiszen általában így szokott történni. Ezt kapják az árulók, amikor eljön a kifizetés.
Ahogy jártak a gondolatai, lassan motoszkálni kezdett benne egy gondolat:
Vajon letépték a fejét is? Biztos, hogy meghalt ő is? Neki mennyi kell a halálhoz? A visszafordíthatatlan halálhoz!
Olyan érzés futott végig a gerincén, mintha figyelték volna. Mozdulatlanságba dermedt, érzékei kiéleződtek. Bárhogy fülelt, szimatolt, semmi mást nem érzett az erdő éjszaka vadászó állatait kivéve. Préda után bóklászó ragadozók, amik őt egyáltalán nem rémisztették meg. Elnyomta a sokadik cigarettát, felmarkolta nyirkos felsőjét és visszasétált a barlangba. Kényelembe helyezte magát a pattogó kis tábortüze mellett, megigazgatva feje alatt alkalmi vánkosát. Nézte a táncoló lángokat, hallgatta a tűz tompa lobogását, s elaludt…
Zavaros képek peregtek előtte. Zaklatott lelkének kusza álomképei, mert egyik sem emlék volt. Haleyt látta, más karjaiban, ahogy boldogan adta át magát az ismeretlen férfinek, s tagadhatatlanul élvezte is együttlétüket. Ő pedig ott állt a hatalmas baldachinos ágy mellett, sajgó lélekkel figyelte, ahogy őt levegőnek nézve szenvedélyesen feledkeztek egymásba.
„- Már nem kell megvédened!” – mondta Haley tekintetét az ágy mellett ácsorgó vadász szemébe fúrva. Talan kifejezéstelen arccal, lelkében nehéz fájdalommal hátat fordított a vadul szeretkező párnak, s lassú lépésekkel elindult az ajtó felé. Mikor kilépett rajta, Clear Creek erdejében találta magát, a szurdokon. Lassan enyhült a lelkén a szorítás, puha meleg kéz érintette meg az övét… Jali volt! Sokáig álltak némán, egymás szemébe nézve. Megmagyarázhatatlanul érezte a fiatal őrző támogatását, együttérzését. Tekintete, egészen mást sugárzott, mint amit eddig látott benne, amit eddig a személyes találkozások alkalmával megtapasztalt. Nem a harcias dac volt benne, nem a vádló, hideg elutasítás. A hihetetlenül sötétkék szemek mintha a lelkét ringatták volna nyugalomba, mint anya a síró gyermekét. Forogni kezdett minden körülötte, összekuszálódtak a képek, a hangok. A sötétkék szempár már nem Jali-é volt, hanem Lorelei áll vele szemben, amitől a vadász egész belsője megremegett. Elgyengült, beleszédült az érzésbe. Sokáig merültek el egymás tekintetébe, miközben körülöttük zavaros képek és események váltakoztak. Ők viszont rendíthetetlenül álltak egymással szemben és felkavaró mély érzésekkel néztek egymás szemébe. Váratlanul rántást érzett minden tagjában, egy erős kéz pördítette meg. Pillanat tört része volt, ahogy közvetlen-közelről belenézett az ismerős vonású arcba, a smaragdzöld dühös szemekbe, majd izmai görcsbe rándultak a hideg érzéstől, ahogy valami elmerült a testében, gyomra, majd mellkasa tájékán. Belsőjében a hideget érezte terjedni, bőrén a forró vért.
Grimmet! – lehelte utolsó gondolatként, s lecsukta a szemét. Torka összeszorult, szeméből elindult a könny, végigfolyt az arcán. Lassan fordította a fejét, hogy válla felet visszanézzen, s még utoljára láthassa Loreleit.
– Várj még! Ne! Csak még egyszer! – suttogta egyre elhalóbban, miközben érezte rohamosan hagyja el az ereje. – Csak még egyszer! Kérlek!
Sötétség borult rá, zuhanni érezte a testét, aztán puha kezek ölelték át, tartották. Nem akarta kinyitni a szemét, attól félt akkor eltűnik vele a csodálatos érzés is, az ölelő, simogató kezek. Egész teste beleborzongott, ahogy megérezte a puha érintést az ajkán. Bátortalanul nyitotta a szemét. Lorelei volt! Egészen hozzásimulva, felé hajolt. A gyilkosa és a fegyver sehol nem volt már, csak a fiatal nő, akit a karjaiban tartott, simogatva ölelt magához. Szinte tudatosult benne a közelség, a helyzet, s egyre jobban felbátorodva adta át magát a felkavaró, magával ragadó érzésnek. Csókjuk pillanatról pillanatra szenvedélyesebbé vált, türelmetlenül bontogatták egymás testét a ruhákból. Ez sem emlék volt! Így, ebben a helyzetben soha nem volt a nővel, mégis érzett minden érintést. Elöntötte a forróság, izzani érezte egész belsőjét, eufórikus kábasággal szédült bele az együttlétükbe. Önkívületi állapotban sodródott a mélységekig, mégis valóságként, fizikálisan érzékelt mindent. A csókot, a simogatást, a nő forró bőrét, leheletét, az illatát. Hallotta a hangokat, a szuszogást, a saját hangos nyögését, ami félig még vissza is hozta az ébrenlét határára. Ez meg is ijesztette, s szinte rémülten hasított belé: „NE!” Mintha kétségbeesetten kapott volna a pillanat után, minden érzékszervével kapaszkodott belé. Nem szűnt meg sem az érzés, sem a képek. Sikerült ebben a semmihez sem fogható álomban tartania magát. Mindent félretett, kisöpört az agyából. Teljesen átadta magát ennek az önfeledt mámornak. Hagyta magát az eszméletvesztés mélységéig elmerülni benne.
Fogalma nem volt mikor és hogyan ért véget az álma. Amire utoljára emlékezett az a kielégülés érzése volt, a mély nyugalomé. Nem akart megmoccanni, kinyitni a szemét. Érzékelte a hajnali friss hideget, hallotta a madarak hangját, de ő még az éjszaka átélt álom képeivel érzéseivel kényeztette érzékeit. Nem érdekelte a hideg a bőrén, hogy nyomta a kő, ami lassan húzta vissza az ébredés valóságába. Fordult, mint egy makacs gyerek, aki a tudatát kérlelőn inti türelemre: „Csak még egy kicsit!” Érezte, hogy horzsolta a hátán, a csípőjén a bőrt a barlang talaja, ahogy a másik oldalára fordult.
Fájdalmasan kijózanító volt, s kényszeredetten, hunyorogva nyitogatta a szemét. Pislogott a bejáraton túlra az éles napfény felé, ami a fák levelein csillogtatta meg sugarait.
Mintha egy árnyék suhant volna el, hallotta, ahogy megmozdultak a bokrok vékony ágai, zizzentek a levelek. Ülésbe pattant, fülelt, minden érzékszerve egy pillanat alatt élesre állítódott. Mozdulatlanságba dermedve hallgatózott még pár percig, de az előbbi árny és a hangok valóságát már semmi nem támasztotta alá. Mélyet sóhajtva konstatálta, hogy lehet, csupán az érzékei játszottak vele, vagy csak egy bóklászó állat suhant el a barlang előtt.
Áttúrta kócos haját, aztán megtámasztva háta mögött a testét, végignézett magán. Azt tudta, hogy a felsőjét ő maga vetette le még mielőtt aludni tért, de a nadrágja is ki volt bontva, s csípő alá tolva.
– Basszús! – konstatálta morogva ruházata látványát. – Mi a szar? – ráncolva a homlokát, szemezett a ruhadarabbal. Több alternatíva futott át az agyán, amivel józan ésszerű magyarázatot adhatott volna a nadrág állapotára, ha nem tapasztalt volna már meg nem egy megmagyarázhatatlan misztikus dolgot.
– Még odaátról is képes vagy borsot törni az orrom alá, vajákos?! Miért? – meg volt róla győződve, hogy az éjjel átélt érzések mögött Amarion állt valamilyen úton-módon.
Megigazította magán a nadrágot, felvette felsőjét, ujjaival átturkálva haját, nagyjából ápoltabb formába rendezte. Olykor halvány mosolyba húzódott az ajka az éjszakai álom eleven emlékétől, miközben szedelőzködött össze. Mélyeket sóhajtott, mellkasa beleremegett, ahogy kiengedte a levegőt. Megesküdött volna rá, hogy még mindig érezte a lány ízét a nyelvén, az illatát egészen a torkában.
Lefelé tartva a barlangtól, mindenféle gondolat kavargott a fejében. Miért látja folyton a lányt? Amarion megmagyarázta neki, hogy Kailát, Haley emlékeiből vette át. De mi van Lorelei-el? Az éjjel Amarion vérét vette magához! Lett volna valami köze a lánynak a vajákoshoz? Elbizonytalanodott a lehetőségtől egy pillanatra, aztán el is hessegette ezt a feltételezést. Lorelei, Haley és Kaila korabeli lehetett. Amarion pedig hű volt a társához! Vagyis kizárt, hogy a vajákos emlékeit élte volna át a lánnyal.
Megállt, szétszerelte íjpuskáját, hogy kabátjába rejthesse, aztán tovább folytatta útját vissza a menedékházhoz. Gondolatai vállalt feladata felé terelődtek.
Mikor nézhetne szét a zavarodott farkas barlangjába? Ez teljesen bizonytalan vállalkozás volt. Judah nem volt kiszámítható. Vagy talán mégis?
Kötődik Jalihoz! Kíséri a lányt! Vagyis, ha a kis félvér napirendjét és programjait követem, előbb vagy utóbb lesz olyan alkalom, amikor biztosra mehetek! – morfondírozott magában, tervezett.
Az erdőből kilépve, már messziről látta Braydon Dunkint, aki a fiával beszélgetett a javítóműhely ajtajánál.
Az öreg Dunkin! Higgadt és tárgyilagos. Elfogulatlanul tud ítélkezni és dönteni. Ez egy menedékház vezetőjénél elengedhetetlen! Ő pedig nagyszerű vezető! – miközben Talan agyalt, fejében lassan megszületett a terv, ami döntéssé érett. Braydon Dunkintól fog érdeklődni ama bizonyos kijózanítási kísérletről. Tudni akarta, hogy a tapasztalt alakváltó medvének mi a véleménye a zavarodott farkasról.
Talan megnyújtotta lépteit, eltökélt konkrét céllal indult meg Dunkin felé. Üdvözlésre nyújtotta kezét az alakváltó felé, ahogy eléje ért.
– Jó reggelt!
– Magának is – morogta Braydon, tekintete bizalmatlanul siklott végig a vadászon. – Azt hittem még javában húzza a lóbőrt.
Szóval szemmel tart! – Talan szája elégedett mosolyba rándult.
– Nem. Jártam egyet – mondta, s a mosoly vigyorba szélesedett.
– Vadászni volt? – Dunkin leplezetlenül szegezte neki a kérdését, tekintetét szigorú nyíltsággal fúrta a vadászéba.
– Egészségügyi séta.
Másodpercekig állták egymás tekintetét, majd Braydon közömbös arccal a ház felé fordult, és megindult. Talan azonnal utána lendült.
– A véleményére lennék kíváncsi – köszörülgette a torkát a vadász, miközben igyekezett lépést tartani a hatalmas termetű hímmel, aki szándékosan még meg is nyújtotta a lépéseit.
– Miről? – morogta Dunkin, homloka ráncba szaladt, de nem nézett Talanra.
– Sok-sok évvel ezelőtt egy farkas klán tekintélyes vezetője megzavarodott itt.
A medve megállt.
– És? Ebben semmi különleges sincs. Megesik ez, ha valaki elveszti a társát.
– Ez a zavarodott farkas, úgy tudom a mai napig veszélyt jelent az itt élőkre.
– Rosszak az információi – Braydon újra megindult a ház felé.
– Pár évvel ezelőtt egy fiatal lány halt meg, most meg egy falkavezér fiát marta meg…
– Miből gondolja, hogy összeköthető a kettő?
Talan elbizonytalanodott, majd hanyagul rántott a vállán.
– Ha a lányt figyelmen kívül hagyjuk, akkor is ott van a pár hete történt támadás.
– Miről akarja a véleményemet hallani? – A medve sürgetve fordult szembe a vadásszal.
– Maga szerint visszahozható a zavarodottság állapotából? – szegezte neki a kérdést Talan.
– Honnan tudjam? – mordult fel Dunkin.
– Onnan, hogy egyszer már megpróbálták!
Braydon arcán megfeszültek az izmok, dühösen szívta mélyre a levegőt. Talan látta rajta, hogy abban a pillanatban képes lett volna az alakváltó ölni is, ha tudta volna ki árulta ezt el neki.
– Az alany, akkor meghalt! – mondta higgadtan, de határozottan az alakváltó. – Azóta pedig, más zavarodott farkasról nem tudok. – Dunkin szoborszerűvé meredt vonásokkal állta Talan kutató tekintetét.
– Nem gyilkolni jöttem – dünnyögte Talan, miközben azon hezitált, hogy felfedi magán a rúnákat a tekintélyes medve előtt.
– Annak nevezi, aminek akarja – morogta visszafogott indulattal, hangjában nem kevés megvetéssel Braydon. – Én sem hívom be a konyhámba mosogatni. Maga se várja el, hogy segítsek.
– Csak kérdeztem…
– Rendben! Én meg válaszoltam! – Braydon hátat fordított Talannak, s határozott, nyújtott lépésekkel menetelt tovább a menedékház felé.
Talan viszont a visszautasításból és a medve reakciójából is leszűrte a maga véleményét. Biztos volt abban is, hogy a kérdezősködésével elindított egy lavinát, egy láncreakciót s előbb vagy utóbb McGintyt is elő fogja vele ugrasztani.
Tudta, hogy a találkozásuk elkerülhetetlen lesz.